Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

Csütörtök. ¡987. december 24. DM| magazin Első kis piros könyvem kartonfedelü volt. Tagjelölt-igazolványt azóta sem láttam. Ez hat hónapig volt érvényben, a végleges felvételig. Csongrádon kaptam 1950-ben, ahol egyszerre négyünket szavaztak meg tagjelöltnek. Forgó László építőmunkás (most a Délép mérnöke) vitt el bennünket a pártba. Még ugyanabban az esztendőben, de már Hódmezővásárhelyen éppígy december végén kellett átesnem a végleges fölvétel próbáján. Forgó L.ászló ismét ott volt velem (akkor már mint a megyei pártbizottság munkatársa), egyik ajánlóként. Egy munkásaszszony, gimnáziumi osztálytársam édesanyja volt a másik pártfogóm. Kivételesen nagy esemény történt: egy tizennyolc éves gimnazista gyereknek szavazott bizalmat a IV. kerületi alapszervezet! Szőke Sándor, idős vásárhelyi újságíró íhát még ha tudta volna, hogy szakmabeli leszek!) gyönyörű kis beszédet mondott. Példa értékű eseménynek nyilvánította a fölvételt. „Jönnek és jöjjenek utánunk az ifjúság forradalmi csapatai..." Oly szépen beszélt, akár egy próféta. Az 1957-ben kiállított könyvcseréből egy huszonöt éves fiatalember horpadt arcú portréja néz ki. Kicsit álmodozó, romantikus fizimiska. Az első lapon kézírásos bejegyzés: „összeírva 1967. X. 6. Pusztai." Szép kalligrafikus irás. Kedves, komoly, emberséges, finom barátom. Pusztai János egyetlen Írásos emléke kezemben. Eltemettük szegényt. Drága jó ember volt. Példás életű kommunista. Szerettem nagyon. S milyen jól lehetett vele dolgozni! Tiz évvel későb kiállított pártkönyvecskémben már egy magasabb halántékú, teltebb arcú, egészen magabiztos „elvtárs" fényképe. Ha jeles ember lennék, ezt a fotót rendelném tartósítani. „A beszélgetés és az .összeírás megtörtént. 1976. III. 10. Dénes János." — olvasom. Dénes János... — megint meg kell állnom. Az MTI megyei szerkesztőségének vezetője; ma is egy házban dolgozunk. Amikor én az „acélhegyü ördög" szolgálatába álltam, őt már ott találtam. Kedves és tiszta ember, kitűnő elvtárs és szívbéli barát. Otthon mindig jó hivatkozás volt: „Olyan kiváló marxistával töltöttem az estét, mint Dénes János!" Mert ahol János ott volt, ott nem történhetett semmiféle kilengés. Ma is kiváló mérték. A még ma is érvényes tagkönyvem 1977. január I-jei dátumozású. Megint a fényképnél kezdem a meditációt: ezen a fotón nem fölfelé nézek, hanem szembe. A háromszor négyes képecske jobban tele van az arccal. Kicsit erőteljesebbek, mélyebbek a vonások, de még nem túl szögletesek. Talán kerekebbek is a kelleténél. De még energiák vannak a tekintetben. „Semmi baj!" — ezt mondja a kcp. Kevesebb a haj, de hosszabb. Nem büszke az arc, de öntudatos. Egy negyvenöt éves férfi már kicsit bölcsnek kell, hogy mutatkozzék. S valamelyest elégedettnek is. Ha eddig nem tudta volna megvalósítani önmagái, túl sok esélye nem lehet. Csak így tovább! — veregetném meg a vállát, kétsoros, csíkos zakójának lágy vilitömésén, ha nem ismerném. De ismerem és tudom, hogy az a zakója még megvan a szekrényben, egészen jó állapotban, de már nem tudja begombolni. Nem is hordja, csak őrzi. Kidobni vétek volna, fölvenni kabaré. A szövetet Finnországból hozta. Azóta nem járt Finnországban. S egyebütt sem Nyugaton. Most majd csináltatnia kell az új tagkönyvhöz egy új fényképet. Műteremben. Szemébe sütnek a lámpák, a fotós megmutatja a pontot, ahová néznie kell. A fényt már egészen rutinosan állja, nem remeg a szempillája, lazább lesz a nyakkendője és puritánan rövid a frizurája. Szemében nem törik még meg a fény, de a telt arc árnyékosabb. Mint egy Hold-fotó. Erősek a kontúrok és kevesebb a lágy átmenet. Lehetséges, hogy az utolsó arcképfotója. Már a személyi igazolványát is határidő nélkül (ad infinitum?) adták ki. Ez lesz tehát az az igazolványkép, amelyik róla megmaradhat. Igyekszik majd „barátságos arcot" vágni? Tagkönyveim Nézegetem a tagköny veimet. 1950 óta már letelt vagy betelt egynéhány. Most a legutóbbiban is megteltek a bélyegrovatok. Ezt 1977. január l-jei dátummal kaptam. Még kiadna egy évet, de jövőre ujat kapok. Az lesz az ötödik. Az öl közül kettő — egy tagjelölt-igazolvány meg egy tagkönyv — ténylegesen letelt: 1956-ban elvesztette érvényességét. Akkor meg lehetett szakítani az „ utazást". Természetesen., térő alkalom... Soha vissza nem Kezdhetem elölről, most már más szempontok szerint a tagkönyveim vizitálását. A bélyegeket nézegetem. Grafikailag teljesen egyformák az elmúlt harminc évből, csak a színárnyalatuk és a névértékük változása szembeszökő. Van közöttük szürke, zöld és sárga, piros meg kék, tüdőszinű meg barna, ciklámen meg halványlila, s ezeknek számos árnyalata. Kékből legalább öt variáns. A névérték azonban ennél is változatosabb. Nem lehet párttitok, mert egy párthoz nem tartozó lap régen kifecsegte, mennyi tagdíjat fizetnek a kommunisták — hát én is elmondom: 1958-ban 30 forint havi tagdíjjal járultam hozzá pártom működéséhez; az 1967-es évben 90 forinttal. 1976-ban 200 forint volt a bélyegek legnagyobb címlete. Rá egy évre már éppen a kétszerese, s a mai napig 700-ra kúszott a havi tagdíj. Erre mondaná több jó barátom és elvtársam: „Fizetnék én kétannyit is, szívesen!" — tehát magam sem panaszolom föl. Elve és aránya van ennek. Hallottam eseteket, hogy néhány „elvtársam" megsokallta a tagdiját, miután nyugdíjba ment, és emiatt kifundálta magát. Egyik mialt sem vagyok hajlandó pironkodni. A tagdíj nem marasztalhat és nem taszíthat. Tagsági díjra tán csak szívesebben ad az ember, mint a Vörös Segélyre? Fölvállalok azonban tagkönyveim nézegetése ürügyén ennél meredekebb mozzanatokat is. Mindegyiken szerepel egy aláírás. Amikor még MDP-nek hívtuk a pártot, Zombori János aláírása szerepelt a könyvecskémben. Akkor én személyesen nem is ismertem az aláírót. Első titkárként szigorú ember hirében állt. Később gyakran találkoztam vele. A városi tanács ipari osztályát vezette hosszú éveken át, s úgy emlékszem, e minőségében ment nyugdíjba is. Megmondhatom, nem keltette bennem a szektás, dogmatikus idők megtestesítőjét. Kellemes, nyugodt, toleráns partner volt a tanácsi munkában és a közéletben egyformán. Sose hivatkozott, hogy amikor én... Tette a dolgát, ahol az rendeltetett. Szolgálatként. Az 1957-es tagkönyvem aláírója Komócsin Mihály volt, akkori városi első titkér. Itt él közöttünk ő is. Megyei első titkárként ment nyugdíjba. A szegedieknek egész család jut eszükbe e névről. A kemény és hangos Miska bácsi; a megértőbb és csöndesebb testvér, Tóni bácsi. Illésről és már csak hallottam. A fiúk — Zoltán és Mihály — évtizedekig szolgálták a pártot."Zoli — mert ő Szegeden csak Zoli volt mindig — nagyerejú agitátor, közvetlen, barátságos, életvidám ember, ragyogó, magával ragadó szónok! Magasra vitte, de sosem állt poléon. Róla már könnyebb beszélni, sajnos, nem hallja. És Milu?... Mert bár Mihály messze feszesebb, tartózkodóbb, ő is csak Milu ebben a városban... Az én szememben kemény, akaratos ember. Néhányszor szigorúan megbírált romantikus zsurnalizmusom miatt, különösen 1957-ben, amikor „lágyabb" voltam az elvárhatónál... Tudom én, hogyne tudnám, hiszen itt élek: sokan dogmatikusnak tartották s tartják. S melyikünk nem volt dogmatikus, aki ennek a pártnak az emlőjén nőtt fel? Melyikünk nem volt „kemény"? Nem hiszem azonban, hogy személyiségéhez tartozik minden, amit oda gondolunk. Hány hivatkozásnak tanúja voltam; hányszor hallottam ilyen álszent szöveget: „Tudod, mi ezt nem úgy gondoltuk, de a Milu..." — és hányszor kiderült: valaki úgy gondolta, hogy esetleg ő úgy gondolná... Szívesen nézek ma is a szemébe. Szívesen fogadom erős és nyílt kézszorítását... És akkor itt látom még a legutóbbi tagkönyvemen: „Török József". A minap járt a szerkesztőségben, ő Józsi bácsi. Nyugalom, tisztesség, megértés, szerénység. Mintha nem is nyugdíjas volna! Hetente kétszer-háromszor áldoz egy-egy egész napot is pártmunkára. Jól kiválasztottuk neki: a városi fegyelmi bizottság elnöke. Egy nehéz bizottsági ülésről vitte el a mentő. Túlságosan a szívére vette? Pár hétig izgultunk érte — s alig hogy felépült, elment a felesége. Mekkora ütéseket bir ez az ember! Dolgozik. Itt van közöttünk szinte mindennap a pártban. És jókedvű, és szeretetet sugároz, és egész lényével azt mondja: no, csak nem fáradsz?... Belenézek a szervezeti szabályzatba is. Csak úgy belekapok. Az 1957ben kiállított könyvecskémben olvasom: „Kizsákmányoló a párt tagja nem lehet." Tíz év múltán erre találok utalást. Nincs többé kizsákmányoló Magyarországon? — ...„feddhetetlenül éljen!" — mondja ugyancsak az 57-es melléklet. Tíz év után már nincs ekkora szükség erre, belép a másként fogalmazott kötelesség: „legyen őszinte és becsületes."r S ez megismétlődik az 1977-es dátumú tagkönyvemben is. Vagy mondok mást: „engesztelhetetlen harcot folytat mindenféle elhajlás ellen, a revizionizmus és a dogmatizmus ellen, a szektás és a pártellenes nézeteket vallók ellen..." (1957). Az az emlékezetes kétfrontos harc! Tíz év után nem lelem az erre intő kötelességet; erre tíz évvel pedig már mindez abban nyer értelmet, hogy a párttag „erősítse és védelmezze a párt eszmei és politikai, szervezeti és cselekvési egységét, küzdjön a frakciós törekvések... ellen..." Sokra mentünk. Nagyon sokra. Pedig most egyúttal mennyi mindenben hátrább is vagyunk. S ha még hozzáveszem, hogy a legeslegutóbbi szervezeti szabályzat — amely majd legújabb tagkönyvünk melléklete lesz — akár állampolgári cselekvési és erkölcsi kódex is lehetne. Már nem „különülünk" el oly módon, már igen-igen közel került egymáshoz a párterkölcs meg az általános társadalmi morális elvárás; már politikailag jól összesimult a társadalom, Nem is kell tán túlmagyarázni: ez a párt együtt haladt, nőtt az idővel, a történelemmel; s ez a társadalom együtt haladt a párttal. Ezt szetétiem volna ráírni 1977ben kelt, s jövőre lejáró párttagsági könyvem lapjaira. Ez igazolja leginkább, hogy ezek a kis piros könyvecskék milyen élményeket takarnak, és mit jelentenek az egyes ember életében. SZ. SIMON ISTVÁN KATONA JUDIT MEZEY ISTVÁN GRAFIKÁJA A végtelen szelídség pillanatai Megtudni a legfontosabb pillanat igazi lényegéi. A megrendítő személyesség valódi tartalmát. Mit érzett akkor? Mit gondolt éppen abban a percben? Lélegzetelállító közel férkőzni a sorshoz. Érdekes, hogy a mélyen emberit, a katartikust mindig valamilyen különös helyzetben, fölemelő vagy tragikus szituációban véljük fölfedezni, s a mindennapokban nem keressük azt a bizonyos, csakis ránk jellemző lényeget. Mit élhetett ál a bizonyosság és a bizonytalanság határmezsgyéjén az az asszony, aki több vetélés után félelmek és fájdalmak terhével megszülte első élő gyermekét? Milyen érzéssel nézhetett kezére a kislány, mikor először mozdult meg az a súlyos baleset és a kar visszavarrása után? Mire gondolhatott a szívsebész professzor, amikor az ezredik „rutinműtét" közben váratlanul elöntötte a vér a szemüvegét? Visszaadhaiók-e a valóságos helyzethez méltó szavakkal a lelki folyamatok? Egyáltalán: mire alkalmasak a mondatok? Keveset tudunk a sivatagról. Még kevesebbet a puszta jelképeiről. Homokvihart látunk, egy-egy oázist, néhány nyeszlett tevét. Azután — ha jobban li gyelünk — észrevesszük a hüllőket és a rovarokat is, de ez. minden. Nem tudunk a hatalmas esőkről, amelyek után kivirágzik a puszta. Igaz, hogy a sivatag az aszkézis és az önfegyelem hazája, de a virágba borult homok másról is szól. Arról, hogy mindig van megújulás. Hogy minden időben létezik érvényes beszéd. Örvendezők A holtak mára mind hazajönnek, az élők pedig összeborulnak s egymást tartva igen örülnek. Ablakot tár anyánk a fagyra, beengedi angyalainkat, didergő sorsunk betakarja. Bőség hull az abrosz havára: nem csörren gyerek kanala, de árvaságát érzi az árva. A holtak mára mind hazatérnek: rokonok, mátkák, holt fiúk, kiket várunk, mind mellénk lépnek. Citerával és cimbalommal örvendezzünk a békességnek s vagyunk velük nagy vigalommal. A virágzó puszta képe a világ teljességét kifejező látvány. * Az emberi gondolkodásra jellemző, hogy olykor-olykor képesek vagyunk többet látni az elénk tárulóban, mint amit tényszerűen ábrázol. Hétköznapi megközelítésben a puszta mi más, mint évente két-három hétre kiszínesedő sivárság? Ha nem fedezem föl magamban, a tények nem sugallják felém a szimbólumokat. A kinok-keservek után újra gyermeket vállaló asszony egy szülő nő a sok közül. A karját vesztett, de később teljes életre alkalmas kislány egy orvosi eset csak. A szívműtét közben váratlanul föltörő vér csupán érszorltó kérdése. Három egészségügyi probléma. Nem vagyunk hajlandók így élni. Jelképekel akarunk, példaadó tetteket, mintákat. Talpkövet és sarokvasat az életünkhöz. Ezért látjuk meg a nagy, hallgató pusztában a virágzást, a beszédet. * Miről szól egy-egy mű? A kritika, az irodalomtörténet és -elmélet teszi föl ezt a kérdést. Természetesen az Olvasó is — a maga fogalmi készletével. De nagyon ritkán gondolunk arra, hogy az alkotás a hétköznapi döbbenetek sűrítménye. !gy az íróember érzelmeivel is jelen van a mondatokban és a mondatok mögött. A mű ilyen módon az alkotás pillanatáról is szól. Igaz, ez többszörös burokban rejtezik, olyan, mint a rózsa. Ha akarom, a rózsa maga is rejtőzködés, hisz Önmagával önmagát takargatja. De nem lenne az, ami, ha nem adná meg a megközelítés lehetőségét. Ha nem leselkedne a háttérben árnyéka, örök párja: a kitárulkozás. Gondoljunk Madáchra, a Tragédiára. Hiábavaló küzdelem, folyamatos vereség, szenny, halál, árulás. És mégis: „ember küzdj és bizva bízzál!" Ez a mégis nem az értelem kiállása, ez ugyanis nem logikus. Ugyanolyan illogikus, mint minden hit. Ez nem a formális gondolkodás terméki, de nem is csupán érzelmi, erkölcsi viszony az emberi sorshoz. Ez a lenyeg rejtőzködik, mint ama rózsa. Ez a végtelen szelídség pillanata. * A tragédiában igyekszünk meglátni a fölemelőt. A hétköznapok az ünnep gyermekei. Minden víz atyjának vallja a tengert. Párban járnak és „összebújnak mind, a dolgok". Mit gondolhatott Pilinszky, amikor „nyílegyenes labirintust" irt? Talán nem is gondolkozott, csak átengedte magán a világ egyneműségének élményét. A közös eredet és a mindent átfogó cél hitét. Így születhetett meg a „nyitott szárnyú emelkedő zuhanás." A végtelen szelídség pillanatában. ü. I.