Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-21 / 300. szám

Szerda, 1987. december 23. 5 A becsomagolt ünnep Mi mindenről szólhat egy csomagolópapír? Például a csomagoló önbecsüléséről. Azután a papíripar színvonaláról, a becsomagolandó tárgy tiszteletéről, az ajándékozó ízléséről, végül mindarról, amit kultúrának nevezünk. Gondoljuk meg, Európa ad otthont annak az országnak, melynek gyermekei napilapba szortírozzák a húst, és annak a népnek, mely csakis légmentes, narancsszín címkével ellátott műanyagban tudja elképzelni a fölvágottat. Ha ezeket vesszük figyelembe, alapot kapunk arna, hogy kritikával szemléljük legszebb ünnepünk „csomagolástechnikáját". Például a kirakatokat. Sétáljunk végig a Kárász utcán, és nézzük meg alaposan, mit is látunk a szemmagasság fölött! Majdnem mindegyik üzlet üvegének fölső peremén zöld ágacska, fenyőfüzér díszeleg. Az üveg maga vagy valami hófélét vagy színes csillagot tudhat magán, belül pedig mindenütt ugyanazok a karácsonyi díszek, szalagok. Ha egyénit keresünk, kiderül, hogy minden uniformizált. Nem kell ezen csodálkozni. Uniformizált lakótelepek uniformizált boltjaiban vásárolunk, és gyerekeink is egyenruhás iskolákba járnak. A kirívó butikcuccokban vonulók is szürke másolataik egymásnak, talán még az illatuk is azonos. Miért éppen a kirakatok lennének mások? Miért lennének egyedi reklámok a tévében, miért lenne társa a Dugonics téri karácsonyfának? E sorok írója nem képes teljes választ adni. De igazi ötletet sem arra, hogyan szülessenek vonzó, friss, ünnepi reklámotletek. Egyetlen mentsége van: nem ez a dolga. I. D. Képes Krónika A Helikon Kiadó gondozásában — a téli könyvvásár kiemelkedő eseményeként — a napokban megjelent nemzeti múltunk egyik legbecsesebb történelmi, irodalmi és művészeti alkotása, a középkori miniatúrafestészet remeke, a Képes Krónika hasonmás kiadása. A kódex krónikása Attilától kezdve az Anjou-korig örökítette meg a magyarok történetét,* uralkodóinak dicső tetteit. E krónikából ismerjük a fehér ló mondájának legszebb változatát, Léi és Botond, a lányrabló kun, Bánk bán és Zách Felicián kalandos sorsát is. A Képes Krónika az első kódexünk, amely címertani, fegyver- és viselettörténeti adatokat is közöl. Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött középkori dokumentum kísérőkötettel jelent meg, amelyben a latin eredetű szöveg magyar fordítása olvasható. Kovács Eva kerámiái A Paletta Galériában az elmült héten megnyílt kiállítás olyan keramikus munkáit mutatja be, aki a szerencsés művészek közé tartozik, mert nevét, műveit a széles közönség ismeri. Ha volna népszerűségi lista a kerámia műfajában, aligha tévedek, az élvonalban jegyeznék a nevét. Mi.a titka sikerének? Nagyon egyszerű a képlet, az önmagában is vonzó tartalomhoz megtalálta a neki megfelelő, ugyancsak vonzó formát. A többi már mesterség, szív, szeretet kérdése. Kovács Éva kerámiái a szeretet, a szépség, a gyermekien tiszta naivitás világából merítik témáikat. Vagyis az élet derűs, napsütötte feléről. Figuráit nehéz nem szeretni, azaz inkább csak ízlés kérdése, ki hogyan viszonyul hozzá. Csillagszemű, felhőfodros ruhákba bújtatott lánykái egy olyan nosztalgiaés álomvilágot idéznek föl, amivel szívesen azonosulnak az emberek, őriznek ezek a figurák valamit a rokokó vitrinmüvészetéből, egy szeletnyit Kováts Margit népi hagjfományokat újrafogalmazó törekvéseiből, egy csipetnyit a szecesszió formaleleményéből is, ám az ötvözés tudománya, a kivitelezés könnyed, luxusszintű bravúrja már elorozhatatlanul Kovács Éva érdeme. A hószínmázzal könnyeddé, légiessé varázsolt kerámiafigurák olyan húrokat pendítenek meg az emberekben, amik leginkább az álmok andalító zsongásával rokonok. Vitathatatlan tény, hogy gondokkal, pörös küzdelmekkel teli hétköznapokban a közönség készségesen voksol — akár pénztárcájával is — a felhőtlen derű, a szeretetteljes szépség mellett. Kovács Éva szegedi kiállítása ezúttal tartogat egy kedves karácsonyi meglepetést is; elkészítette a maga betlehemjét, Máriával, a jászolban a kis Jézussal, körben az angyalok éneklő karával, sok-sok barikával, pásztorokkal, a Betlehembe érkező három királyokkal. Minden ízében karácsonyhoz illő esemény ez a kiállítás. Tóth Attila Zenei naptár Karácsonyi koncertek Sűrű egymásutánban lángoltak fel városszerte a karácsonyi koncertek fénylő örömtüzei. A szakmabeliek s a városi publikum szinte naponta kapott hallgatnivalót, többek között a zeneművészeti szakközépiskolában, a JATE-n, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. December 17-én pedig ezeket a szép, most már hagyománnyá vált koncerteket először kezdeményező intézményben, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tapsolhattunk az iskola jeles együtteseinek s a világjáró gordonkaművész, Valentyin Fejgin fenomenális játékának. Haydn C-dúr gordonkaversenyét szólaltatta meg démoni virtuozitással, gyönyörű, színgazdag tónussal, s tobzódó zenei fantáziával. A Weiner Kamarazenekar pedig Weninger Richárd vezényletével az ideális partneri viszony, a maximális zenei alkalmazkodás, s a szólistákkal való tökéletes azonosulás mintapéldáját reprezentálta. A zenekar szólódarabja Purcell d-moll szvitje volt, melyet igen magas technikai szinten, erőteljes karaktermintázó kedvvel, számtalan színnel és oldott eleganciával szólaltattak meg. A főiskola vegyes karának előadásában Vivaldi ritkán hallott remekmüvét, a Magnificatot hallottuk. A szólisták, Frankó ,Tiindo, Farkas Lilla és Bálint Zsuzsa szinlén főiskolások, Sinkó György kitűnő neveltjei, akiket nemcsak nemes han<?mntér'n ínk osvre igényesebb használatára, hanem a zenei tartalom kifejező kivetítésére is megtanít. Az ő odaadó hangképző munkája érződik a vegyes kar telten zengő, szép tónusán is. Weninger Richárd a Magníficat különböző arculatú tételeit igen találó tempókkal indította. Kiemelkedően szép volt az Et misericordia tétel könyörületért esdeklő bensőséges hangja, a Sicut locutus szökdelő, szárnyaló derűje, s a zárótétel, a Glória impozáns, grandiózus, emelkedett interpretációja. Hét végén az igényes színvonalú rendezvényeit most sem meghazudtoló Bartók Béla Művelődési Központ karácsonyi koncertjében gyönyörködhettünk. A dél-alföldi bájos betlehemes játékot a művelődési ház üde h^ngű fiúkara énekelte, táncolta, szavalta. (Vezető: Erdősné Fagler Erika, betanító: Nemes Éva.) Az Ifjú Zenebarátok Kórusa Erdős János vezetésével, a kitűnő Felletár Melinda hárfaművésznő kíséretével szerepelt. Műsoruk gerincét Britten Karácsonyi énekek című kórusciklusából énekelt tételek adták, melyeket ezúttal igen visszafogottan szólaltattak meg. Sokkal több öröm, hódolat, lobogás van ebben a zenében, sőt a Deo Gracias tételben még bájos irónia, incselkedő pajkosság is rejtőzik. Végezetül a kiváló Mes/.lényi László vezette főiskolások ügyes vonóskara egy zenei csemegét tálalt fel, Esterházy Pál horren Harmónia Coplestisét. A betlehemi történetet felidéző míves, intim hangulatú kilenctételes muzsika szólistáinak produkciója (Kiss Erika, Lesznyák Katalin, Rajta Erzsébet, Fekete Ágnes és Huszár Barbara szakiskolai növendékek) Berdál Valéria varázslatos pedagógiai munkásságát dicséri, aki a szép hangú serdülőkből máris biztos fellépésű személyiségeket, előadókat formált. Berényi Bogáta „Népszokások sűrű erdeje... a Karácsony. Soroljam, mennyi közhely, félreértett, féligazságokat formálgató gondolat kapaszkodik ebbe az ünnepünkbe? Emlékeztessek arra, hogyan gyömöszölt egykor az ideológia osztályharcot az ünnepi fa alá, s hány gyerek tette fel ártatlan arccal a nagy kérdést Jézuskára várva: akkor hogy is van ez? Azt hiszem, fölösleges ilyenre vállalkoznom, mert "elég, ha minden fenyőhöz készülődő saját emlékei közt lapozgat. Ma mindenképp érdekesebb lehet az, milyen is volt, s milyen ma a szegediek karácsonya? Büszkék lehetünk-e néphagyományainkra; egyáltalán cipelünk-e tarisznyákban szegedi karácsonyi hagyományokat? Úgy gondoltam, kimerítő válaszra ez ügyben csak néprajzkutató vállalkozhat. Így aztán Juhász Antal, a Móra Ferenc Múzeum igazgatóhelyettese segítségével kalandoztam a múltba. — A szegedi, városkörnyéki népszokások beilleszthetők az egész országra jellemző hagyományok közé, de ez természetes is. Ami színezi a képet: városunk törzslakossága katolikus volt, így e vallás előírásai erősen átszőtték a szegediek ünnepét. Ez egy másik elemmel is bővült karácsony idején — a kereszténység előtti pogány szokással, pontosabban szokásokkal. Mielőtt ezekről részletesebben beszélnék, szólok arról, hogy a kereszténység előtti népek is ünnepelték a napfordulókat, különböző hiedelmek tapadtak ezekhez az időpontokhoz. így ünnepnek számított december vége is, hiszen a téli napforduló december 21-ére esik, ugyanakkor az évkezdet sajátos misztikuma is ősibb a kereszténység felvételénél. Tehát, ha karácsonyi ünnepkörről beszélünk, egy hoszszabb időszakot kelj áttekinteni. — Említette, a pogány szokások több ezer évesek. De mióta ünnepeljük a keresztény karácsonyt? — Iráso; emlékeink szerint az időszámítás utáni 4. században már mindenképp ünnepelték Krisztus születésnapját. Ezt a szokást a római császárok aztán kötelezővé is tették, így a keresztény népek mindegyikénél elterjedt. Természetesen számtalan népi sajátossággal bővülve. Mivel mi most a szegedi, alföldi hagyományokról beszélgetünk, nézzük meg pontosabban, hogy is zajlott a Tisza-parti karácsony? A szorosan vett karácsonyi ünnep a december,. 24-i nagyböjttel kezdődött. Ezen a napon íratlan szabályok határozták meg az étrendet. Így mifelénk leginkább bablevest főztek, amihez mákos tésztát tálaltak. A fő étkezést mézbe mártott fokhagyma előzte meg. A hagyma gonoszűző célzatú étel volt, míg a méz az egészség jelképének tekinthető. A vacsorához aszalt gyümölcsöt is asztalra tettek. Leginkább almát és szilvát, amit a népnyelv pifának nevezett. Tanyai családoknál — már ahol maradt valamilyen fegyver a háborúk, forradalmak korából — a múlt században érdekes, pogány múltra visszatekintő szokás élt karácsony estéjén. Puskával, pisztollyal lövöldöztek, ami nem más, mint a gonosz zajjal űzésének egy formája. Sokáig tartotta magát környékünkön egy másik hagyomány a közismert betlehemezés mellett. Paraszt családainknál az asztal alá szakajtót tettek, amibe széna, szalma, lószerszám, kukoricacső, a gazda kalapja került. Itt, a karácsonyi jászolban gyűjtötték az ünnepi ételből maradt morzsákat is. Újévkor aztán a jászol „terméseibőr' kapott a gazda minden jószága, a morzsákból az aprójószágok ehettek, betegségtől pedig istránghúzogatással kívánták megóvni az állatokat. Ezek a szokások is pogány korból maradtak ránk, de annyira összefonódva a keresztény hagyománnyal, hogy eredetére senki sem gondolt. Ami pedig a szorosabban vett egyházi szokást illeti — szentestén illő volt legalább éjfélig fennmaradni, s elmenni a misére. Érdekes módon ehhez is fűződött pogánykori hit — a Luca széke, amit vittek magukkal a templomba. Azt tartották, hogy. aki erre felállva hallgatja az igét, felismeri a boszorkányokat. — Bevallom, számomra sok ismeretlen dolgot kellett feljegyeznem. Feltűnt az is, hogy a mai „rend" — a karácsonyfa állítása, az ajándékozás nem szerepelt a felsoroltak között. — Nem is szerepelhetett, hiszen ezek nem sorolhatók a magyar, így szegedi szokások közé sem. A faállítás német nyelvterületen — az eddigi ismereteink szerint Elzászban — alakult ki, majd a német telepesekkel került hazánkba. így először a Dunántúlon és a városi polgárok között terjedt el. Hogy mekkora eseménytjek »számított még a múlt században is a „fás" karácsony, bizonyítja — 11161ben a Szegedi Híradó fontosnak tartotta külön szólni arról, hogy városunk egyik polgára fát állított az ünnep tiszteletére. A környékbeli falvak lakóinak elmondása szerint a fa díszítését mifelénk agyagból, székföldből formált bárányka készítése, felékesítése előzte meg. A századforduló idejére tehető végül a karácsonyfa elterjedése, mint ahogy az ajándékozás is ekkortól vált népszokássá. Hozzátenném: nagyon szép népszokássá, hisz adni legalább olyan öröm, mint családtagjainktól, barátainktól kapni valamilyen meglepetést. A baj „csak" az, hogy az évszázadunk utolsó évtizedeire szinte kizárólag ebben merül ki karácsonyi ünnepünk. — Vagyis mondhatjuk igy: ma már szürkébb év végi nagy ünnepünk? , — Igen, én is erre gondoltam. Kodály ezt igy fogalmazta meg: „A régi ember életét népszokások sűrű erdeje vette körül. Az élet minden mozzanatát színesítették, emlékezetessé tették." Én e gondolatot így fejteném ki: néhány évtizede egy gyermek nemcsak arra emlékezhetett ünnep után, milyen ajándékkal lett gazdagabb, hanem felidézhette a karácsony történéseit, apró élményeit is. — Fogadjuk el a szürkülést befejezett tényként, vagy úgy érzi, tehetünk valamit azért, hogy visszatérjen néhány megőrzésre érdé. mes elem mai életünkbe? — Én mindenképp a hagyományok felelevenítésének híve vagyok. S hogy nem reménytelen próbálkozás, azt bizonyítják a forráskútiak, zsombóiak. Példám ugyan nem karácsonyhoz kötődik, de azért figyelemreméltó, hiszen az itt élók a farsangi tuskóhüzás felelevenítésével bizonyitották: a ma embere is ragaszkodik ősei szokásaihoz. Ehhez persze tudnunk kell e szokásokról, s különösen karácsony esetében — ledönteni az előítéletek falait. Erre az állam és az egyház közötti jó viszony lehet garancia. Arfli pedig már a mi, emberi szemléletünkön múlik — ne tekintsük korszerűtlennek, elavultnak azt, ami őseink hagyatéka. Hiszen karácsonykör nemcsak a kereszténység hagyományai szerint élünk, hanem arra a népre is gondolunk, amelv évezredekkel ezelőtt alakította életét, évszázadokon át örökítette szokásait. Bátyi Zoltán Szegedi író volt-e? Pozsonyban született 1907. október 14-én. Az irodalmi lexikon szerint Ortlik Vilmos a család f neve. Édesapja postás volt, s ő is postaműszaki képesítést szerzett, de e foglalkozását hamarosan az újságírással cserélte föl. Munkásságának javát különféle székesfehérvári lapok szerkesztőségeiben töltötte. Elbeszéléseit az Üj Idők című hetilap közölte. Könyvei — nyolc regénye, közülük három az ifjúság számára — a fölszabadulás előtt. 1939 és 1944 közt jelentek meg. 1933-ban Vikar Béla meghívta a La Fontaine Társaság fölolvasó-ülésére az Akadémia disztornu-lx»: itt együtt szerepelt József Attilával. Erről szóló viszszaemlékezését a SomogyiElhunyt Ormos Gerő könyvtári Műhely 1980. évi 1—2. szá,mában közöltem. „Ez az éLményem — írta — gyakran eszembe jut, ha a szegedi szobrára nézek, vagy verseit olvasom." Szegedre nyugalomba vonulása után, 1969-ben költözött. Nem kapcsolódott be a helyi irodalmi életbe, csupán a Délmagyarország szerkesztőségét kereste meg. S ettől kezdve szabálytalan rendszerességgel jelentek meg e lapban keretes tárcái, máig több mint száz. Utolsó írását a Délmagyarország karácsonyi számában olvashat j uk. Nyolcvanadik születésnapjáról most októberben, évfordulónaptárunkban emlékeztünk meg. Nem tudom, olvasta-e? öt éve, hetvenötödik születésnapján e hasábokon a főszerkesztő, aki őt személyesen ismerte, Sz. Simon István köszöntötte, halk hegedűszóval „Szerénysége, emberi tapintatossága, hazaszeretete, az ember iránti tisztelete, a kis dolgok nagyszerűségének felismerése és felmutatása" — jellemezte életművét — „olyan írói, újságírói pályaívet rajzol, amely előtt csak tisztelgéssel állhat minden szakmabeli," Csaknem két évtizedes itteni írói munkálkodásával beírta nevét a szegedi i roda lom tör té n e tbe, Péter László Erdei Ferenc Társaság alakult Erdei Ferenc Társaság alakult szombaton Makón. a tudós, politikus iró emlékének ápolására, szellemi hagyatékának összegyűjtésére. A társaság egyik legfontosabb célja, hogy a város nagy szülöttjének munkássága. személyiségének példamutató elemei társadalmilag hasznosuljanak — különösen az ifjúság körében —, ismertté váljanak. Ezért ifjúsági csoportot is létrehoznak. A tudományos kutatókból és Erdei Ferenc tisztelőiből szerveződött társaság programjában szerepel írásos emlékek, tárgyak, dokumentumok gyűjtése, irodalmi estek. kiállítások, ünnepelyek rendezése. A tárgyi emlékeket a makói múzeum mellett épülő Erdei Ferenc Emlékházban helyezik majd el. A társaság elnökévé Kulcsár Kálmán akadémikust, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettesét, díszelnökévé Erdei Ferencné Majlát Jolánt választották meg. A tiLkáii funkció ellátásával Forgó Istvánt, Makó város nyugalmazott tanácselnökét bízták meg.