Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-10 / 265. szám

GmUUIUIk, 1987. november 12. 5 Képernyő Sorban ÓllÓk Egy Lev Davidovics Bronstein nevű úr — kit Trockijként ismer a nagyvilág — mondotta egykoron, hogy ahol sorban állás van, ott előbb-utóbb megjelenik a rendőr is. Ez jutott eszembe. mikor Baján jártamkor az újonnan megnyíló műszaki üzlet előtt, a föltűnően terebélyes csődület körül néhány egyenruhát is láttam. Színes tévé is érkezett, mondta egy idős úr, aki kerékpárjára támaszkodva méregette a tömeget. Megőrültek az emberek, válaszolta a mellette álló, mindenük megvan és mégis sorbanállnak. Hümmögtek egy kicsit, majd az első szólalt meg újra: talán mégsincs meg mindenük, ha beállnak a sorba. Gondoltam, jó néhány vásárló — a tolongásban felgyülemlett izgalommal — estére kelve benyomja a színes televízió színes gombját és boldogan látja, hogy nem fekete-fehér többé a világ. Mert mi volt eddig? Voltak ugye a fehérek, velük szemben a feketék, s minden más a szürke legkülönbözőbb árnyalatait öltötte föl. A tévé képernyőjén szakasztott olyan volt minden, mint a látható világ: kevés ilyen, kevés olyan, de rengeteg szürke. De a történelem nem lenne az, ami, ha időnként nem változna meg a kép. Ha korszakonként nem módosulna egy-egy (tévés) személyiség színe, ha nem cserélődne a színbeállító kéz. A feketékről néha kiderül, hogy színük — legalábbis — vitatható, a fehérek patyolat ruháján pedig foltokat fedezhetünk föl. Erről szóltak az elmúlt hét moszkvai közvetítései. Láthattuk-hallhattuk, miként igazodik a történetírás a közelmúlt valóságos színeihez. Olyan személyek nevei kerültek a műsorlapra, akik eddig az apróbetűs statiszták között sem szerepelhettek. Most pedig — úgy tűnik — főszerepet kapott Buharin, Zinovjev, Kámenyev és Trockij. Visszakerültek abba a nagy történelmi drámába, amelynek mindig is jelentős alakítói voltak, ám a Nagy Kritikus egyetlen tollvonással döntött fölöttük. Bocsáttassák meg, hogy míg a szomszédban új, szinérzékeny képernyőre vetül a figyelem, e sorok írója az itteni sorban állókra gondol. Mert a felvásárlási láz — magánbeszélgetéseink szerint — nemcsak a tévére, szappanra és étolajra, hanem emberi, ezért szükségképpen igaz szavakra is irányul. Dlusztus Imre Kultúra-Kolumbusz köszöntése A férfiú, akit a Társalgóban (kedden délelőtt, ismétlésben vasárnap este) hallunk, a Tanár Úr címet mondhatja magáénak a mai magyar közéletben. A férfi, akiről a Tanár Ür mesél, már több mint 37 éve halott. Erdélyi ember létére Budapesten pusztult el, senkinek se kellően és „elfeledve" — s a két férfiú között most annyi a kapcsolat, hogy azt a lassacskán négy évtizede eltávozott férfiút a Tanár Ür a huszadik század Széchenyijének nevezi. (Németh Lászlóval együtt — az is volt.) Bánffy Miklósról, talán Kós Károly mellett az utolsó nagy magyar polihisztorról, erről a fantasztikus grófról van szó. Róla beszélgetett a Társalgó szer kesztő-műsorvezetőjével, Sumonyi Papp Zoltánnal — Nemeskürty István. Akit ennek kapcsán — most újra köszönteni kell. De nagyon ám. Hogy Bánffy Miklós újrafölfedeztetésével a legújabbkori magyar kultúrában milyen hatalmas előrelépés történik, azt hiszefn, most még csak sejteni lehet. Az Erdélyi történet-trilógiát író festő-grafikus, ' külügyminiszter, díszlet- és jelmeztervező, az 1934-es szegedi szabadtérin a Tragédia rendezője (ingyen csinálta!), az utolsó magyar király, IV. Károly 1916. december 30-i koronázási ceremóniájának pajkos-merész látványtervező-rendezője. az Operaház főintendánsaként Bartók Kékszakállújának színre vivője, s Puccini barátjaként a nagy kompozitor Magyarországra invitálója; az ember, akinek köszönhetjük, hogy Sopron és környéke („a hűség várösa" cím egyáltalán megszülethetett) DélBaranyával, Péccsel együtt Magyarországnak megmaradhatott; az irodalom- és művészetpártoló, Szépmíves Céhet, Erdélyi Helikont alapító, transszilvániai diákokat saját zsebből támogató, egészen nagyszerű novellákat (is) író, huszadik századi reneszánsz ember — ez mind-mind Bánffy Miklós. És mindez — sok-sok egyéb, hallatlanul érdekes, fontos és hasznos információval, történettel, műrészlettel együtt — róla, véle kapcsolatosan a Társalgóban el is hangzott. Am most, tűnjék bármily furcsának is, mégsem ő, ez a mesébe illő energiával, erkölcsi HerkulesRódiófigyelő erővel és fenséges magabiztossággal rendelkező, elképesztő tehetségű, kitűnő ember az igazán fontos. Hanem az, aki és ahogyan őt ezúttal — nem először, újságcikkek, könyvek után — a hazai köztudatba roppant hatásosan és igen szép lelkesültséggel beemelte. Ha úgy tetszik, a kultúra-Kolumhusz maga. A magyar szellemi életben (megint) új földrészt fölfedező Tanár Ür, Nemeskürty István. Abban a szerencsés és gondolom, egyben nagyon is kivételezett helyzetben voltam a Társalgó hallgatásakor, hogy azon kevesek közé tartozóként figyelhettem Kolumbusz felfedezői munkamódszerét — akik már korábbról ismerték, ismerhették Bánffy Miklós életét és munkásságát. Döbbenetes élmény volt még így is ez a másfél óra. Szuggesztivitása. felfedezői lendülete, a nagyszerű ügyet terjeszteni. propagálni, továbbadni, igazán a köz kincsévé tenni akaró, az igazán nagy pedagógusokra jellemző akarata, (járatlan dinamikája csak feltétlen köszöntésre, tisztelgésre sarkallt. A néhai kolozsvári főispán, a befejezésül teljes terjedelmében fölolvasott, tényleg csak Móricz Barbárokyához, vagy Arany Vörös Rébéfcjéhez hasonlítható novella, a Farkasok szerzője — ilyen kultúra-Kolumbuszt érdemel. No persze, hogy Bánffy Miklós Nemeskürty tanár úri ténykedésének köszönhetően mikorra foglalhatja el méltó, roppant előkelő helyét az évszázad magyar kultúrtörténetének nagyjai között, nem tudható. Viszont a Tanár Ür (ezúttal is, ez ügyben is, újra) szólt. Beszélt és szóvá tett és propagált. Kolumbuszt sem érdekelte, mikorra épül föl Amerikában a Szabadságszobor. Mégis fölépült. És ráadásul históriai méretekben nem is olyan nagyon sokára. Domonkos László Út a hippokratészi esküig Magánszorgalomból hallgattam végig Kulka Frigyes professzornak, az Orvostovábbképző Intézet rektorának szűk körben adott tájékoztatóját az orvosképzésről, illetve -továbbképzésről. Nem szándékoztam erről írni, gondolván, ez a téma igazán az orvostársadalom belső ügye. Az adóalanyt — ahogyan mostanság már nevezik az állampolgárt— igazából az érdekli, hogy ha beteg, gyógyítsák meg, s tisztességgel lássák el, akár intézményben, akár saját, otthoni ágyán. Igen ám, csakhogy az orvoslás és ennek végeredménye kivált attól függ, milyen a gyógyító felkészültsége, szakmai tudása és orvosi-emberi magatartása. S mivel mindannyian potenciális betegek vagyunk, mindahányan előbb-utóbb — meglehetősen kiszolgáltatott — kapcsolatba kerülünk az orvossal, az egészségüggyel. így aztán hitem szerint egyetlen kérdés sem lehet kizárólag az orvostársadalom belső ügye. No, meg azért sem, mert az orvossá nevelés mikéntje korántsem csak az egyetemi oktatókon, illetve módszereken múlik. Hiszen az oktatás-nevelés egy folyamat, aminek utolsó állomása, vagy inkább csúcsa az egyetemi képzés. Ha így tekintjük — márpedig másképpen nem lehetséges —, akkor az orvosképzés milyenségét korántsem csak az egészségügyön kell számon kérnünk. Látszólag nagyon messzire merészkedünk, ha azt állítjuk, hogy már az általános és középiskolában eldől az egyetemi oktatás sikerének, illetve sikertelenségének sorsa. Amit pedig az orvosegyetem az oktatás e két intézményétől számon kér: miért, hogy az általános iskolát végzetteknek majd' 30 százaléka nem képes folyamatosan Oil vásni, s miért nem készít fel a középiskola legalább két nyelvből középfokú nyelvvizsgára? Ha ugyanis ez utóbbi megtörténne, akkor az egyetemi tárgyak amúgy is nagy száma mellett nem kellene a hallgatókat még nyelvtanulással is terhelni. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak az olvasás nyögvenyelős a nyolc osztályt követően, hanem a beszéd, a kommunikációs készség is elégtelen. Márpedig a beteggel való bánásmód, és egyáltalán a kapcsolatteremtés" e készségtől függ. Nos, ha feladata magaslatán állna az egyetemi orvosképzés, korszerű ismereteket labilis alapokra akkor sem építhetne. Hát még úgy, hogy maga is számtalan oktatási gonddal küszködik. Hiszen már a felvételi rendszer jelenlegi szelekciója sem a majdan igazi, pályára termett doktorok kiválasztását segíti. Az orvosegyetemen — hasonlatosan a legtöbb magyar felsőoktatási intézményhez — nincs mód és lehetőség a pályaalkalmasság vizsgálatára, holott korántsem bizonyos, hogy a biológiát és fizikát elméletben oly kiválóan tudó emberkékből szakmájukat és a betegeket szerető, jó orvosok lesznek. „Nem orvosokat képezünk, hanem papírokat adunk embereknek" — mondotta az egyik hozzászóló a beszélgetésen. „Hiszen, ha nem így lerme, akkor szakmailag olyan felkészült doktorok kerülnének ki a padokból, akik határozott, döntésképes szakemberek. A tudásában biztos szakorvos pedig nem küldözgeti betegét harmincféle, vizsgálatra, bizonytalanságát igazolandó." Mi is a baj a hippokratészi esküt közvetlen megelőző felkészítéssel? Az egyetemi oktatás nem az ismeretek közötti összefüggések láttatasára, megértetésére, hanem a részletek ismertetésére törekszik, s ennek okán nem általános, úgynevezett bázisorvosokat, hanem specialistákat képez. Továbbá a gyakorlat megtanítására hely, idő, oktató híján nemigén vállalkozhat. Az orvosi szakmától igen-igen távol eső tantárgyakat is okít, méghozzá a szakismeretek rovására. Mostanság az egészségüggyel kapcsolatban legtöbbet hangoztatott vád: hiányosak a tárgyi feltételek, rosszak a körülmények, nincs pénz semmire. Érdekes módon az orvosoktatók nem ezt emlegették a medikusképzés hiányosságainak okaként. Persze a fejlett technika kiváló segédeszköz, aminél az oktatásban csak egy fontosabb van: a szürkeállományba történő „beruházás" hogyanja és mikéntje. Kalocsai Katalin Kényszerszünet a Zalkában Szokatlan látványban volt része tegnap reggel a Zalka Máté Altalános Isjcolában a takarítónőnek: föltört ablakok, ajtók, kiborított szekrények, fiókok, papírhegyek össze-vissza. — Negyed" hétkor érkeztünk az iskolába — mesélte később a történteket Bán Zoltán főhadnagy, a városi rendőrkapitányság bűnügyi osztályának nyomozója. — Azt rövid idő alatt megállapítottuk, hogy előbb az udvarra mászott be a betörő „Önkizsákmányolás" - szabadon Kétségeink nem oszlottak el azon a fórumon sefn, melynek vendége tegnap a Juhász Gyula Művelődési Központban Petliö Kálmán, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének titkára volt. Azt viszont megtudtuk, hogy a szakszervezetek mely kérdésekben foglaltak állást a kormányprogram születése idején. Az adóreformot a szakszervezetek tudomásul vették, korántsem örömmel, lelkesedéssel. Kérték, bizonyos termékeken, szolgáltatásokon a jövőben is maradjon meg a támogatás. Szó sincs arról, hogy az adózás nagyobb teljesítményekre ösztönöz, ellenkezőleg, feltehetően megjelenik majd bizonyos területeken a kulturális hiány. Az általános forgalmi adó megállapításánál sikerült elérni, hogy a kulturális infrastruktúra a 0 adókulcsos sávba került. A videoés a hariglemezgyártás azonban kivételnek számit, támogatást ezek a területek nem élveznek, függetlenül attól, hogy mi a tartalmuk.Sokan megkérdezték azt, hol volt a szakszervezet, Ki-ki hozta magával jogos félelmét. Mi lesz a kultúrával jövőre és azután? Milyen terhek hárulnak a művésztársadalomra? A fö munkaidőn túl érdemes lesz-e dolgoznunk? Egy zenésznek megéri-e órát adni, tanítani? Ki fizesse a zongorista hangszerét? Nem sorvad-e el az értékes művészet? amikor a személyi jövedelemadó ügye került napirendre. Pethő Kálmántól megtudtunk néhány szakszervezeti érvet. Ök az arányos teherviselést szorgalmazták. A művészeknek miért kellene nagyobb áldozatot hozni, mint a társadalom többi rétegének? Hátrányos helyzetet jelent, hogy nem egy területen a jövedelmek összegződnek, és így az adóterhek nőnek. A teljesítmény-visszatartó hatással ezért számolni kell. A televízió, a film. a rádió és a szinkron területén előfordulhat, hogy a művész azt mondja, nem vállal plusz munkát, nem bocsátkozik önkizsákmányolásba. A művészetoktatás talán a jövőben nem keriy hátrányos helyzetbe. A hallgatóság ezen a fórumon is joggal tette fel a kérdést: most mi a teendő. A válasz profán. Meg kell tanulni ezzel az adórendszerrel együtt élni, és az sem árt, ha számolgatunk. A szakszervezetek azt is szorgalmazzák, hogy mindjobban vegyék figyelembe a művészeti élet specifikusságait. Arról sem mondtak le, hogy a több szektorú jövedelemszerzést fömunkaidöként fogadtassák el, és ennek megfelelően bruttósítsanak. Legfőbb aggodalmukat az egyik hozzászoló fogalmazta meg. Nevezetesen, a társadalom kevésbé értékeli a művészeti . életben folyó munkát. Mit kell annak érdekében tennünk, hogy ez a megítélés változzon? Egyáltalán most a művészeken a sor? Ki védi és támogatja a jövőben az értéket? Mintha egymásra mutogatnánk. És közben természetesen reménykedünk. hátha felértékelődik a szellemi munka. Es kinek-kinek megmarad a jogos félelme... B. E. (vagy betörők), aztán egy földszinti ablak középső tartólécét feszitette ki, s így jutott be az iskolaépületbe. Az is valószínű, hogy helyismerete volt a betörőnek. — A tanáriban elkeserítő látvány fogadta a beérkezöket. Mi lehetett a célja a behatolónak? — Nem hiszem, hogy igazán profi bűnözőről lehet szó. A jelek gyerekkorú elkövetőre utalnak. A gátlástalan „rámolás" azt mutatja, elképzelhető, hogy egy diák vagy volt diák bosszúból ment be az iskolába. A műszaki dolgokon, papirokon kivül két osztály történelem röpdolgozata is eltűnt. Az is megfordult a fejünkben; lehet, hogy csak egy rosszul sikerült dolgozat az oka mindennek? — Milyen jelek segítik a munkájukat? — Számtalan ujjlenyomatot találtunk, de lábnyomo kat is, amik arra utalnak, hogy két betörőt kell keresnünk. Szokatlan látvány egy iskolában, ha ujjlenyomatot vesznek a pedagógusoktól. Tegnap az iskolában pedig ez történt. Amíg a rendörök munkájukat végezték, a tanárok pedig . feldúlt holmijaik között próbáltak úgyahogy rendet csinálni, 3Z igazgatónőt, Oláhné Szűcs Katalint arról faggattam, mit tudott csinálni ebben a szokatlan helyzetben. — Az sajnos hamar kiderült, hogy tanításról szó sem lehet. Ennek lehet ugyan, hogy a gyerekek egy része örült, mi azonban többen sírni tudtunk volna, amikor beértünk az iskolába. A tanítás azonban egyrészt gátolta volna a rendőrök munkáját, másrészt a földúlt termekben gyakorlatilag is lehetetlen volt a munka. B. T. Vetélkedő Az évszázad művészete — Keleten Az öt alkalommal, kéthetenként megjelenő, a szovjet filmművészettel kapcsolatos rejtvény harmadik fordulójának megfejtése Elem Klimov Búcsúzás-a. Kovács Eva (Szeged Vajda utca 7/B 6723) a Centrum Áruház ajándékát kapja. A negyedik, forduló feladványa pedig, melyet ezúttal is a Csongrád Megyei Moziüzemi Vállalat címére (Hódmezővásárhely, Zrínyi utca 2. 6800) kell beküldeni, az alábbi flimkritikarészletekböl áll: „A szovjet filmgyártásban ritka a fantasztikus film. Ez az első szovjet játékfilm, amely megismerteti a nézőt egy nukleáris katasztrófa lehetséges következményeivel." „A film rázúditja a néző idegrendszerére a pokoli látványt, ahol az örökre elakadt gépek és szétszaggatott épületek roncshalmai felett a csodával határos módon épségben maradt freskókról néznek ránk a szentek arcai." „Szinte bibliai kép, ahogy az öt apró gyermekalak gázálarcban bandukol az elvadult bolygón." Kérdés: mi a film címe, és ki az operatőr?