Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-28 / 281. szám

8 Szombat, 1987. november 28. DM] mqgazín © Özséb és a pálosok „Özséb testvér, az istenfélő ember, a remeteség kiváló kedvelője, a hármas barlang közelében, ahol hat társával lakott a forrás mellett, a Szent Kereszt tiszteletére... megalapította a Rend Főmonostorát. Itt erényekben és vallásosságban gazdag, életszentségben föltűnő, testileg sápadt és lesoványodott állapotban, de minden dolgában alázatos, józan és szerény életet élt..." E sorokat Gyöngyösi Gergely, pálos rendi szerzetes vetette papírra, valamikor a XVI. század első felében. Ki volt Özséb, ki Gyöngyösi, és kik a pálosok? Hogy megtudjuk, vissza kell nyúlnunk a múltba, amit megcselekedni azért érdemes, mert általa kultúrtörténetünk majdhogynem feledésbe merült, lenyűgöző területével ismerkedhetünk meg. „Özséb Magyarország fővárosában, Esztergomban született derék és előkelő szülőktől..." — Írja Gyöngyösi a pálos rend történetét feldolgozó, reneszánsz ízú munkájában. Özséb születésének évét a XIII. század első évtizedére tehetjük. Halálának időpontja is bizonytalan: 1270, 1273 vagy 1282 január 20. Gyöngyösi csak annyit ír, hogy imádkozó testvérektől körülvéve szép öregen őseihez megtért." A pilisszentkereszti kolostorban temették el. Özséb, fölserdülvén, papi pályára lépett, s hamarosan esztergomi kanonok lett. 1246-ban „...elhatározta, hogy elhagyja a világot, otthonát, vagyont, önmagát és övéit, hogy nagy alázatossággal az Úr táborában harcolhasson". Lemondott tehát a kanonoki méltóságról, s a pilisi erdőkben remeteéletet élt. A környékbeli remeték köréje csoportosultak, hogy vezetőjük legyen. 1250-ben templomot és kolostort épített a Szent Kereszt tiszteletére, Esztergom közelében, amely helyet azóta nevezik Pilisszentkeresztnek. Ezzel megvetette az alapját az „Első Remete Szent Pál" szerzetesrendnek, amelyet Szent Pál után hívtak pálos rendnek, tagjait pálosoknak. Szerzetes az, aki a római katolikus egyház által jóváhagyott testületben fogadalmat tett. A szerzetesi fogadalom Istennek tett Ígéret az evangéliumi tanácsok követésére, vagyis a szegénységre, tisztaságra és az engedelmességre. Minden szerzetnek vagy rendnek külön alapszabálya van, amely a rend alapitójának célkitűzése szerint változik. A pálos rend az egyetlen magyar alapitású szerzetesrend. Hivatalosan 1308-tól működött állandóan, a püspöki joghatóság alól kiemelve, külön rendi szabályok szerint, saját rendfőnök irányítása alatt. A XIV—XV. századi uralkodóink, főpapjaink és főuraink sokat áldoztak a magyar rend felvirágoztatására. 1417-től csak az lehetett a hófehér ruhában — reverendában — járó pálosok rendfőnöke, akit a Magyarországon tartott nagykáptalan választott meg. E sokoldalú felkarolás révén a török hódoltság kezdetekor Magyarországon 170 pálos kolostor működött és a lelkészkedés, tanítás, irodalom és művészetek terén a pálos rend egyik legjelesebb tényezője volt az ország életének. Hazánkon kivül Németországban, Lengyelországban (Czestochowa, 1384) Portugáliában és Spanyolországban (1493) voltak még pálos kolostorok. A török megszállás idején a kolostoraik zöme elpusztult, de a XVII. század végétől újból felvirágzott a rend. Iskoláik népszerűsége és keresettsége rohamosan emelkedett. 'Különösen a nemzeti irodalmat karolták fel, hiszen pálos volt Ányos Pál, Kreskay Imre, Verseghy Ferenc, Virág Benedek. Több püspök, az első magyar bibliafordító (Báthori László), valamint egy tragikus sorsú politikus: Fráter György biboros került ki soraikból. S pálos volt Gyöngyösi Gergely, aki 1472-ben született, 1545-ben halt meg. Először hitszónokként dolgozott, majd a rendfőnök titkára lett. Innen Rómába küldte a rend a tehetséges papot, ahol 1512-től 1519-ig volt az ottani magyar zarándokház priorja. Itt irta és adta ki Directorium cimú könyvét (1515), amelyben a rend szervezetéről ad tájékoztatást a Hadnagy Bálint pálos írót ábrázoló középkori metszet. Ő volt a budaszentlőrinci csodák összegyűjtője és kiadója szerzetesnek készülők számára. Hazatérvén, 1520—1522 között rendfőnökké választották. Közben már teljes energiával dolgozott főmúvén, az Első Remete Szent Pál rendjén levő testvérek életrajzain. Korát megelőzve, okleyélanyagra támaszkodva dolgozott. Átolvasott, lajstromozott hozzávetőleg nyolcvan kolostorban felkutatott különböző iratot, kijegyzetelt belőlük rengeteg apró történetet. Ez a modern értelemben is ritka alaposságról tanúskodó anyaggyűjtés Gyöngyösit első tudományos alapokon dolgozó historikusunkká avatja. Emiitett két könyvén kivül írt egy traktátumot a rendi generális kötelességeiről (Epitoma), egy rendi jegyzéket, amely az Inventarium, egy jogtudományi kommentárt, amely pedig a Declarationes címet kapta. Gyöngyösi művei a hazai művelődéstörténet fontos dokumentumai. A tudós pálos atya tudományosan megalapozott kutatásait irói tehetséggel dolgozta fel, s méltán tekinthetjük a latin nyelven irt magyar reneszánsz literatura kiváló művelőjének. A pálos rendet is érintette II. Józsefnek a „haszontalan" szerzetesrendek feloszlatását kimondó rendelete (1782). A pálosoknak csak két rendházuk maradt, az is Lengyelországban. A két világháború között aztán sikerült őket újratelepíteni Budapesten és Pécsett. A szerzetesrendek itthoni feloszlatásakor Boldog Özséb fiai ismét vándorbotot vettek a kezükbe. S napjainkban megkezdődlek alamizsnás Boldog Özséb szentté avatási pőrének előkészítő munkálatai. CSONKARÉTI KÁROLY Ányos Pál szerzetestanár és költő emléktáblája a székesfehérvári jezsuita, később pálos, majd ciszter gimnázium falán. II. Józsefet ő gúny olja először kalapos királynak hasonló című versében JAN NORMAN PLASZTIKÁJA MOLNÁR IMRE Rendületlenül Felőlem páválkodhatnak a cifra utak nem hordanak engem Létem e-meg-nem-ismételhető csoda örökös földrengés a szívemben A meg-megszakadó zerge-utat szívemet követem, szakadatlan csábít a csúcsok csorba foga s a remény egy-szál-pallója alattam Mégis úgy gondolok én a halálra mint rablóra a kincskereső igazán akkor leszek árva ha védelmébe vesz ő Megeresztett lobogó zabiák Ive éltet a megrekedés meg is ölhet Porba hiába omolnak a térdek az idő úgysem könyörül meg Lassan már seholsem vagyok itthon csak a mindig rohanásban kell a szökő perc hogy nyomorítson hogy erőmet küzdeni lássam Ha majd bealkonyul mindenre-néző szemem s eláll a szívverésem úgy akarok eldőlni a végső megsemmisülésben hogy tudhassam még most se késő nem állottam meg még egészen I. Bárány Csaba, ez az épp ma százhét éves, fehér hajú, egészen bölcs hajdani utazó végigsimított szakállán, majd fölemelte kezét, jeléül annak, hogy szólni kíván. Ujján megcsillant az arany fényű, hamis gyűrű (melynek egykor szellemek engedelmeskedtek), elhallgatott a szóbeszéd s a zeneszó, minden arc feléje fordult. — Most pedig, barátaim, elérkezett az idő, hogy elmondjam nektek Andaloghy Aladár történetét. Andaloghy (akit néhol Andalúznak is neveztek), egy ízben korántsem nagybőgőnek, hanem valóságos égnek nézte a poszteren ábrázolt eget, s azóta se,m bír fölállni azon vendéglői asztal mellől, ahová — meggondolatlanul — letelepedett. Valamely'ősszel történt a dolog, esetleg télen, illetve tavaszszal... — Ne hallgassatok rá, úgysem mond igazat — súgtam a mellettem ülőknek, de már későn: fiúk-lányok csillogó szemmel, tátott szájjal szivták magukba á százhét éves Bárány Csaba nemesfém értékű szavait. — Valamely ősszel, esetleg télen, illetve tavasszal Andaloghy Aladárnak, e 1 II. vagabund diáknak szokásává lett, hogy egyetemi előadások helyett a Lila Ködhöz és Hagymához cimzett ivóba járjon. — Erzsike, fél méter barack a vendég úrnak! — harsogta a felszolgáló, akit Andaloghy mag valahonnét a születése előtti időkből (lásd: ősrobbanás) ismert. ...Mi volt látható a kocsmafalon? A kocsmafalon nagy méretű poszter volt látható, mely jellegzetes alpeseki tájat ábrázolt, azaz: szigorú sziklák között — nem fölött, ez fontos! —, tehát között úszkáló felhőfoszlányokat, majdnem fekete fenyveseket, tengerszemet, mélykék eget. Andaloghy tehát üldögélt, kortyolgatott, tekintetét a poszter egére függesztette, fejében pedig meglódult valami, olyan erővel, hogy odakinn összecsendültek a poharak. „Nono" — mondta magában. A szomszédos asztaloknál szintén diákok ültek. hatalmas étvággyal falták a „menüt", hiszen két óra lesz nemsokára, s messze már a A madár reggeli kifli; a „menü"-höz kólát ittak, nagy ritkán sört. — Ide gyere, kisfiam! — ordított át hozzá Ballagi, az évfolyamtárs, és integetett, hogy üljön az asztalukhoz, de Andaloghy visszaintett: jó helyen van ő, egyébként pedig: „A poszter a falon..." — Fantasztikus egy ember — hallatszott Ballagiék as/tala felől —, képes rá, hogy egész nap egy árva szót se szóljon. A múltkor megbeszéltük Lámpásékkal, följegyezzük, egy hét alatt hányszor szólal meg magától, s hát ezt figyeljétek, tizenkét mondat volt a napi rekord, a felét ráadásul álmában mondta. — Álmában? — nézett föl kólájából Frivol Friderika, szájában a szívószállal —, és mit beszélt álmában? — Nyilván felőled érdeklődött — mondta Koczkáss, aki, ha cukkolni lehetett valakit, azonnal rászállt. — Módfelett szerelmes beléd, csak nem mondja. — Mert nincs is szája, hehe! — vigyorgott Ballagi. — Esze sincs. — (Ez Béni volt, a patkány.) — Agyilag zokni. — Ezt Kovacsics mondta, aki ugyan tiz perce csatlakozott a társasághoz, de máris jobban illett közéjük, mint Andaloghy, féléves ismeretség után. — Fizetünk! És kivonultak. — Még fél barack kísérővel, de ez ne rendőr legyen — mondta Andaloghy a pincérnek, és ekkor... ekkor valami történt. Picike pont nőtt ki a poszter vadkék egéből, nőttön nőtt és növekedett, igen gyorsan közeledett, s lassan fölismerhetővé vált: nem más, mint egy óriási nagy madár. A madár mozdulatlan szárnnyal körözött az égen, Andaloghy szive majd a torkán ugrott ki, fejében megszólalt valami rettenetes gépi harangszó, amit mintha a többiek is meghallottak volna, már a pincér is hegyezi a fülét, Andaloghy csurom viz, keze reszket, fogához koccan a pohár, a harang szól, a madár jön, már betölti az egész posztert, szárnyát kiterjeszti a helyiség fölött, eltakarja, el a Napot, éj borul a fél világra, Andaloghy fölhajtja a pálinkát, tisztul a kép és szűnik a hang, mély elégedettség önti el; távolodik, légypiszokká zsugorodik a madár; a harangszóról kiderül, hogy saját szive dobogása, tehát... „Tehát élek." Hátradőlt a széken. „Most pedig lássuk, mit tehetünk a mai napon a világért. Először s mindenekelőtt: bemehetünk az előadásokra. Kérdés a kérdésben: mikor hallgassam én vajon Homály docenst (docenset?), ha nem itt és mostan? Fürge a kéz még, s ifjú az agy, soha vissza nem tér e pazar alkalom! Patent portae. Amit Miska megtanult, Mihály sem felejti el. — Másodszor: átülhetünk Frivol Friderika mellé. Szájában még a szívószál: szánkba vesszük a másik végét, belefújunk, ő megtelik levegővel, súlytalanná lesz s elrepül a poszter egében, mint a léggömb, vagy az angyalok. Omnia vincit, ésatöbbi. — Harmadszor: csuda érdekes elbeszéléseket találhatunk ki, amelyek elmulasztják az emberek magukba és egymásba vetett hitét, valamint életkedvét. A szó elszáll, az írás elrepül. Mennyi, mennyi tennivaló! Akár máris indulhatunk." És ülve maradt. III. — Ez volt tehát Andaloghy (Andalúz) Aladár tanulságos története — szólott végül Bárány Csaba, a százhét éves, fehér hajú, egészen bölcs hajdani utazó. — Hallhattátok: a valóságos és vaJótalan dolgok összekeveréséből igen súlyos bajok tudnak származni. Megtörténhetik például, hogy leültök valamely asztal mellé, s onnan fölkelni többé nem birtok, de nem is igen akartok. Ha pedig ez bekövetkezik, eleve kár volt a világra jönnötök. — Ne hallgassatok oda akartam mondani a mellettem ülőknek, de az öreg fordított egyet a gyűrűjén: elhalkult a szóbeszéd, el a zeneszó, én pedig egyedül maradtam a kihűlt szobában, gyertyafény mellett, téli éjszakán. FARKAS CSABA A