Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-28 / 281. szám

Szombat, 1987. november 28. 3 Mennyit ér a minőség ? A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban jő példaként emlegetik a cukorrépa 1979 óta érvényes cukortartalom szerinti átvételét, amely az árakban is kifejezésre jut. Tőbb áttételen keresztül ez úgy valósult meg, hogy míg például a hetvenes évek elején 4,8 tonna cu kormennyiséget adott egy hektár főid, addig egy évtizeddel később már 6.13 tonnát. A további finomítást a nem cukortartalmú anyagok részarányának csökkentése, árbeli ösztönzése jelenti. A búza sikértartalom szerinti átvétele jelenleg még sok ellentmondást hordoz. Míg a búza felét takarmányként hasznosítjuk, addig az átvett tételeknek csak egy százaléka ilyen. Ugyanakkor az étkezési búza kategória túlságosan széles sáv, s érdekeltségben nem különíti el a javító és malomi búzát. Az 1989-es átvételeknél már élesebben elhatárolják, s a feldolgozás céljának megfelelőbben differenciálják, s a sikértartalom vizsgálatát más tulajdonságok mérésével pontosítják. Kisebb mértékű változtatásokat már 1988-ban is terveztek. Ezek csak kiragadott példák, a jelentősebb növény- és állatféleségek esetében is finomítják a jellegüknek megfelelő követelményrendszert. Mit szól mindezekhez egy gyakorló üzemi szakember? Nagy Husszein Tibort, a Bordányi Előre Szakszövetkezet közgazdasági végzettségű elnökét kérdeztem meg erről. Természetesen ez csak egy vélemény a lehetséges sok közül. Akadhatnak olyan meglátások, amit esetleg másutt ettől eltérően fogalmaznának meg. Ez azonban nem zárja ki, hogy a sokarcú igazságnak lényeges elemeit tartalmazza. Amikor szándékainkat központilag megfogalmazzuk, hogy szavainknak súlyt adjunk, differenciált árakat is hozzárendelünk. Ezek nagyságát azonban sokszor a költségvetés teherviselő ¡képessége szabja meg, s igy nem tükrözi a cél eléréséhez szükséges erőfeszítések nagyságrendjét. Amíg a gazdasági szabályozás és a költségvetés egy kézben van, más nem is várható. Az alapfelfogás. hogy a szükséges változásokat) a hatékonyságot, a minőseget, az üzemekből kikényszerítsék. Holott az ember alapvető célja: alkotó módon élni. Engedni kellene a gazdaságot, hogy az öntövvényei érvényesülhessenek. A minőség nem a termékek osztályba sorolását jelenti, hanem magának a gazdaságnak a minőségét. Ha a gazdaság járja végig ezeket a lépcsőfokokat, akkor a minőség önmagában megteremtődik. A termelés egész folyamatán végigvonuló műszaki fejlesztés nélkül ez elképzelhetetlen. A fogalom értelmezését is meg kellene tanulnunk. Ugyanis ez nem abszolút kategória, adott helyen, a felhasználástól függően mást jelent. Az egységes állami szabvány ritkán tudja ezeket az eltérő, de valós érdekeket egyforma súllyal szolgálni. Nem lehet véletlen, hogy a hús nagyobb arányát ösztönző sertósminösités a kistermelók körében nálunk egyötöde az országos átlagnak. A szalámigyár fő terméke a szalámi, s ehhez a nagy húsarányú, fiatal sertés nem alkalmas. A szabvány szerint a zsíros, tovább tartott disznót leáraztuk. Mit tehetett a vállalat, 5—7 forintot a saját szakállára rátett. Az ő szempontjukból a minőségi felár újra megbontja a helyi egyensúlyt. Erdeke, hogy helyben kapja meg a nagysúlyú sertéseket, s ne minőségiért cserében más válAz élelmiszertermelés az utóbbi években a fejlődés új szakaszához érkezett, a „termelj többet" helyébe a „termelj jobban és gazdaságosabban" követelménye lépett. A minőség az értelmező szótár szerint: a dolgok, a folyamatok, a jelenségek lényegét jellemző tulajdonságok összessége. Az élelmiszer-gazdaságban a termékek minősége szüntelenül fejlődő, összetett tulajdonság, amelynek, az állandó elemek mellett, nagyon változó jellegzetességei vannak. A minőség kiindulópontja a kutatás, nemesítés, ezután a célszerűen megválasztott és kivitelezett termelési folyamat következik, s ez folytatódik az objektív, követelményeket támasztó átvétellel, a szakszerű tárolással, feldolgozással és a marketingmunkával. Az átvételi rendet termékenként általában szabványokban rögzítik. Ezeket folyamatosan változtatják. lalattól. A keresztbe szállítgatások fuvarköltsége tetemes teher. Teimészetesen az adott körben is lenne tennivaló: saját vagy az ő érdekét figyelembe Vevő bázison erre a célra kitenyésztett fajta, megfelelő, tudományos megalapozott takarmányozási szisztéma és tartástechnológia. A minőség fogalmának leértékelődéséhez vezethet, ha egy-egy év jó vagy rossz terméséhez igazodva túlzott vagy gyenge követelményt támasztanak az átvevők. Ha például a négyszer hét centiméteres fehérpaprika az első osztályú, s amikor sok van belőle, az ötször nyolcas, a termelő nem tudja, jövőre milyen fajtát ültessen. Mivel esetleg a na• gyobb paprikát adó fajta kevesebb mennyiséget ígér. A szűkös évben ráfizet, mert a „kívánalmak" feletti minőségért semmivel sem kap többet. Sok mindentől függ, hogy a tömeg-, vagy a minőségi termelést érdemes-e választani egy adott esetben. Az első eset, a rosszabbal jobban ki lehet jönni, a költségei számottevően kisebbek. A második, amikor jól megfizetik a többletráfordítást, csak xi gazdaságnak nincsenek meg ehhez az adottságai a megfelelő talaj, az erre alkalmxis. fajta. Erőltetni nem érdemes, csak akkor, ha minden összejön. , A minőség a kapcsolatok rendszerét is jelenti, s ez jelen esetben a mezőgazdaság és élelmiszeripar egymás közti viszonyában a legszembetűnőbb. Mert önmagában igaz, a magxísabb feldolgozottsági fok értékesebb termékkel egyenlő. De ha az ipxír termelékenysége elmarad a nemzetközi szinttől, minden újabb fokozat kiexportált nemzeti jövedelmet jelent. Ezen változtatni csak úgy lehet, ha az erdekeltseg az egész termelési folyamaton markánsan tetten érhető. A léparadicsomot az itteni konzervgyár szárazanyagtartalom alapján veszi át, eszerint az idei termés átlxigon felüli. Nagykőrösön viszont az ugyanolyan csak másodosztályú minősítést kapott, mivel ott a színt merték. A szövetkezet Szegedre is ajánlott piros, egészséges, extra paradicsomot, az itteni technológia viszont a nagyfokú hőroncsolás miatt ezt a pluszt nem tudja olyan mértékben megőrizni, hogy érdemes legyen többet áldoznia a nyersxinyagra. Ha a termelő például ebbe, s sok hasonló esetbe nem tud belenyugodni, két lehetősége marad. Most divatosabb: kialakítva saját vertikumát, úgymond versenyhelyzetet teremt A korlátlan erőforrások időszakában járható út, hisz az „erőforrás-pazarlás" senkit sem rendit meg. Az infrastruktúrától a kereskedelmi csatornáig mindent a semmiből kellene létrehozni. Lehet, hogy ez háromszorosába ikerül, mint az adott gyár fejlesztéséhez anyagilag hozzájárulni. A feltetelek inkább az együttműködéshez adottak, ehhez azonban elengedhetetlenek a tisztán érvenyesülö gazdasági érdekek. A bizalomelv önmagában kevés, kockázatos így befektetni. A pénz fejében beleszólást vár a termelő, nemcsak a beruházásba, technológiai korszerűsítésbe, hanem abba is, hogy a termelésben az ő érdekeit is figyelembe vegyek. Egy részvénytársasági forma például e követelményeknek messzemenően eleget tenne. Az így megteremtett fejlesztési lehetőség egyaránt szolgálná a mezőgazdaság és az élelmiszeripar fejlődését. A szövetkezet kevesebből megúszná, mintha „versenytárs" üzemet hozna létre, s a megmaradt pénzt — ha egyáltalán a központi szabályozás erre lehetőséget ad — a termelés előző fázisaiban használhatná fel, úgymond a nyersanyagtermelésben felnőne az általa (is) létrehozott feldolgozói igényekhez. Adott esetben az állam, mint tulajdonos is szorgalmazhatná ezt a formát, ha a vállalat indokolatlanul csak a belterjes érdekek miatt húzódozik xiz együttműködéstől. Számtalan megoldandó feladat. Mint látjuk, a gazdálkodó szervezeteknél és az irányításban is érzik a megoldás szükségszerűségét. A valódi minőség csak akkor teremtődhet meg, ha ezek az elképzelések szerves egységet alkotnak. Tóth Szeles István fl SZOT ülése Pénteken ülést tartott a Szakszervezetek Országos Tanácsa, amely az új szakszervezeti tagdíjrendszer bevezetéséről szóló tervezetet vitatta meg. Az előterjesztés szerint a szakszervezeti tagdíjbevételeket oly módon kell növelni, hogy ezzel a dolgozók terhei ne emelkedjenek. Ezt lehetővé teszi az Országgyűlésnek az a döntése, hogy a szakszervezeti tagdij levonható az adóalapból. A szakszervezeti tagok írásbeli meghatalmazást adhatnak vállalatuknak arra, hogy fizetésükből a tagdíjat levonják, és azt a szakszervezetnek átutalják. Ebben az esetben már abban a hónapban automatikusan csökken a tagdíj összegével az adóalapjuk. Valamivel hátrányosabb helyzetbe kerülnek azok, akik a tagdíjat továbbra is a bizalminak akarják kifizetni, mert ők csak az év végén vonhatják le az adóalapjukból a tagdíj összegét. Az előterjesztés szerint a szakszervezeti tagok a főfoglalkozású munkaviszonyukból származó, a nyugdíjjárulék alapjául szolgáló mindenkori havi keresetük és táppénzük együttes összegének egy százalékát, s ha ez az összeg a havi 5050 forintot nem haladja meg, akkor 0.8 százalékát fizetnék tagdíjként. A munkaviszonyban npm álló szakszervezeti tagok tagdíját — az általános szabályok figyelembevételével — az iparági-ágazati szakszervezetek központi vezetőségei határoznák meg. A nyugdíjas szakszervezeti tagok 1500 forint nyugdíjig havi 3, 2500 forintig havi 5, ezen felül pedig havi 10 forintot, a tanulók havi 2, a gye6-en lévők, továbbá az idénymunkások a két idénymunka közötti időszakban és az.elhelyezkedési támogatásban részesülők 3 forint szakszervezeti tagdíjat fizetnének havonta. Az elnökség azt is javasolja, hogy'a tagdíjfizetést a jövőben a tagkönyvekben evenként, illetve szükség szerint igazolják: ebben az esetben feleslegessé válna a tagdij bélyeg. Szanálják a Láng Gépgyárat Pénteken reggel több száz Láng gépgyári dolgozó gyúlt össze a vállalat atomerőmúvi berendezéseket szerelő csarnokában, hogy meghallgassa Boda László vezérigazgató tájékoztatóját a vállalat szanálásáról. Meglehetősen elhúzódó ügy pontot az a hosszú ideig végére tett megállapodás, amelyet a vállalat vezetése egy nappal korábban irt alá a Pénzügyminisztérium Szanáló Szervezetevei — mondotta a vezérigazgató a munkásgyú lesen. A szanálási megállapodás alapján a Szanálási Szervezet 104 millió forintot biztosít a Láng Gépgyárnak az adósság visszafizetéséhez. 1988-ban a vállalatnál 140 fős 'étszámleépitest terveznek, de semmi esetre sem a fizikai állományban. Ugyanakkor új, felsőfokú végzettségű, jó szakemberekre is szükségük van. A pénzügyi egyensúly biztosítását szolgálja az is, hogy eladnak több raktárépületet, s néhány szociális létesítményt. A dombóvári gyáregység január l-jétől leányvállalatként működik majd. A vállalatnak három év alatt lényegében önállóan kell megoldani problémáit, meglehetősen szigorú feltételek között. A nagyvállalat munkásait arról is tájékoztatták, hogy a szanálási megállapodás hatására a Láng Gépgyár erőteljes és gyors szerkezetváltásra kényszerül, s megújításra szorul egész piaci tevékenységük. Délután a Láng Gépgyár dombóvári gyáregységének kollektívájával ismertették a váltalat és dolgozóinak jövőjét meghatározó intézkedéseket. (MTI) Á kisvállalkozások adózásáról A kisvállalkozások jövő évi adózásáról tartottak tanácskozást pénteken a Pénzügyminisztériumban. Az ülésen Békési lAszló pénzügyminiszter-helyettes tájékoztatta a kisvállalkozások képviselőit a jövő évi változásokról, majd a Kiosz, a Kisosz és a kereskedelmi kamara képviselői, valamint meghívott vállalkozók konzultáltak a Pénzügyminisztérium szakértőivel a személyi jövedelemadó, a vállalkozói adó és az általános forgalmi adó bevezetésének fontos részkérdéseiről. A tanácskozáson megállapodás született arról: a jövőben az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal, valamint az egyéni és társas vállalkozások érdekképviseletei kölcsönösen segítik a vállalkozókat, hogy az adóreform bevezetéséből adódó új kötelezettségeiknek megfelelhessenek. Kabáthoz a tapéta A

kabát divatos fazonú, szép, tetszik, venném. Kereskedő ismerősöm lebeszél róla. Mutatja a „rejtett hibákat" — az ujjában visszabuggyanó, hosszú bélést, a fazonon nem egyenletes tűzést, az alsó gallér ráncos bevorrását, a rojtosxin kötött gomb. lukakat. Magyurázza, ez a darab hazai piacru készült, csak első blikkre, felületesen nézve elfogadható. Mutat egy másik kabátot, s ajánlja, azt vegyem meg. Azon egyetlen aprócska túzéshiba van — amiatt maradt vissza az exportszállítmányból. Kiszúrta a külföldi kereskedő meósa, hogy ez a darab nem abszolút precíz munka; s nem vette át. De csak vegyem meg; a többi kabáthoz képest ez nagyon precízen elkészített „munkadarab". Hosszasan tűnődtem azon, vajon miért nem hasonlóan majdnem tökéletes „munkadarab" a többi kabát. Föltoluló kérdéseimre aztán még aznap választ kaptám. Pedig nem ruhagyárban jártam, hanem egy építkezésen. Véletlenül elkaptam egy szóváltást. Az idősebb szaki gipszet kért még a művezetőtől, mert a partei rücskös felületét jócskán glettelni kell szerinte a tapéta aiá. A művezető közölte, gipszet nem kapnak, „nyalják fel a tapétát a betonra", szaporán, haladjanak. Aggályoskqdolt a szakmunkás, hogy fog az a fal kinézni. Röviden letorkolták: „Téged az ne izgasson! Nem a szépséget, hanem a tel jesítményt fizetik. Nyakunkon a határidő, meg az OTP-én is, a lakásokat át kell adni. Amikor teljesíteni kell, nem lehet preeízkedni! Erted?" — Próbáltam érteni. (S láttám lelki szemeimmel, mint jőnek később ugyanezen építővállalat szakemberei garanciában — némi jattért, mivel a precíz munkál a lakónak díjazni illik — újratapétázni a lakásokat. . .) Mert hát valahol itt van nálunk a gombhoz n kabát: a fejletőre állított logikájú „ideologizálása" a fegyelmezetlen, a nem tökéletes munkának, az, hogy „amikor teljesíteni kell, nem lehet preeízkedni". Teljesítményelveinkben, s még inkább a teljesítések gyakorlatában, sajnos — ha nem is ilyen, épitőmunkásnyersességgel kimondva, de hallgatólagosan biztosan —, benne van. hogy elnézzük, eltűrjük, átvesszük, kifizetjük a kevésbé jó, a kívánatosnál rosszabb, a nem az elvárások szerint való munkát is: az is teljesítménynek számít(hat) nálunk. A precíz, a pontos, a fegyelmezett munkát alig követelik meg, s — tisztelet a kivételnek — alig-alig gyakorolják mifelénk. Pedig lépten-nyomon érzékeljük — s ha szenvedő alanyai vagyunk, hej. de fel tud dühíteni bennünket — a la/a munkafegyelem „áldásait", „teljesítményeit", vásárlás, ügyintézés, szolgáltatás igénylése közben: a minőségromlást. Ami egvre súlyosabb, alapvető problémává kezd válni: amit úgy is nevezhetünk, hogy a technológiai fegyelem fellazulása. Valahogy ezzel vxm a baj. A pontosság, a fegyelmezettség igényéről, követelményéről vagyunk hajlamosak megfeledkezni, sőt le is mondani. Pedig éppen ez az, amit a modern termelőmunka magosabb szinten kívánna.meg! S ez jó dolog. (Azt hiszem, nem szorul mugyarázgalásra, rfiiért jó, ha a hajszálpontosra készített kulcs simán nyitja az ajtónkat, s nem kell a zárban rosszul fogazott kulccsal kotorásznunk ...) Csakhogy nálunk mintha még most sem tartoznék ez a teljesítményelvek közé. (Vagv ha tartozik, többnyire csak elv — s a gyakorlat egészen más.) A dolgozókat_a teljesítmény köti, hajtja. A teljesítmény alapján kapják a bért. s a legritkább esetben merül fel a kérdés, hogy azért a bérért a nevezett dolgozótól azt a teljesítményt lehet-e, kell-e elvárni. Kinek függ mifelénk a bére az elvárható teljesítménytől? Egyáltalán, van nálunk olyan, hogy elvárható teljesítmény? Meghatározzák, számon kérik ezt valahol mostanság a hazai termelésben? (Az exportmunkákat, a kooperációkat most ne keverjük ide.) Nem túl sok olyan vállalatot, üzemet, szövetkezetet, intézményt és hivatalt tudnék példaként felsorolni, ahol a dolgozókat szakképzettségük, s vele összefüggő képességeik felső határa közelében, egyenletes intenzitással igyekeznének igénybe vonni Pedig alighanem az lenne» a modern termelőmunka követelményei szerint az elvárhaló teljesítmény. A szakképzettség hasznosítása, xi képességek kibontakoztatásának lehetősége, s az egyenletes ütemű, folyamatos munka fegyelmező ereje kéDes kihozni a dolgozóból a maximumot; a pontos, a hibátlan munkát, az elvarható. s elvárt teljesítményt. Amit aztán meg lehetne, s kellene — elvárt módon — fizetni: precízen, forintértékre. Tényleges leljesitmenyt díjazó, tényleges értékű forintokkal. A

mihez eljutni, persze, csak akkor fogunk, ha XÍ többletteljesítmények hajszolása helyett több figyelmet fordítunk végre az igazi, az elvárható teljesítményekre. Ha a munkafegyelem megszilárdításán azt is értjük, s próbáljuk elérni, hogy szilárduljon a technológiai fegyelem is. Ami — jó lenne, ha tudnánk — annyit jelent, hogy a termelés minden résztvevője, minden dolgozó következetesen a technológia (az ügymenet, a tanrend stb) által megkívánt rend szerint, pontosan, lelkiismeretesen végzi a munkáját — a hozzá megfelelő munkakörülmények között. Mondhatnánk úgy is: precízen. Amíg nem jutunk el addig, hogy teljesítményelveinkben ezt számon kérjük, s megfizessük, addig — meggyőződésem — ráfizetünk. S nemcsak uz ország bukszája lesz még laposabb, hanem a miénk is. Mindenkié, ki saját fegyelmezetlen, rossz terméket produkáló munkája közben tán nem ís gondol arra, hogy azzal kárt okozhat másnak; csak akkor szidja a hanyagul dolgozót, ha a rossz műnk«» ő sínyli meg. Akkor, bezzeg, számon kéri a precízséget. Csak hát nem mindig akad egy ismerős boltos, aki segít, s megment a trehányul varrt kábáitól. A garanciális javításban cserélt tapéta pedig — az a gyanúm — eleve belekalkuláttatik az új lakások felfelé kúszó áraiba... Azaz: ráfizetünk. — Hacsak nem lesz mindenki a maga munkájában fegyelmezettebb, pontosabb, lelkiismeretesebb. Elvárható teljesítmény! SZ. M.