Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-23 / 276. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 77. évfolyam, 276. szám 1987. november 23., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Zsűriáron A

keblek csipkével szegélyezett, kék színű dekoltázzsal kínálgatják magukat a kirakatban, 2490 forintért. Érzékiek, mutatósak, „kiemelkedő" részei egy kerámia kisplasztikának, mely nem mindennapi tulajdonságokkal rendelkezik. Ez a színes mázzal lengén felöltöztetett torzó egyrészt diszkréten erotikus, másrészt ördögien praktikus. Ugyanis, nem elégszik meg azzal, hogy a szemet gyönyörködtesse, a fantáziát elindítsa, alkotója más funkciót is szánt neki. Az elegáns dísztárgy rendeltetését tekintve: virágváza. Helyszűke miatt, nem akarom taglalni, hány és milyen érzékszervére akar hatni a vásárlónak ez a műtárgy. Ugyanis műtárgyról van szó, zsűrizett, zsűriszámmal ellátott, lajstromba vett, egyedi iparművészeti alkotásról, nem holmi tucatáruról. A mű szándéka nem titkolt: él akar kelni. S ezen nincs semmi csodálkozni való, hisz a kereskedelem dolga az, hogy minél több árut eladjon, lehetőleg haszonnal. A művészet boltjának bizony nem könnyű a helyzete. Meg kell élnie, s nyilván nem érdeke, hogy raktárában eladhatatlan áruk sorakozzanak. A portékának pedig, úgy tűnik, egyre kívánatosabbnak kell lennie ahhoz, hogy — a nem éppen alacsony zsűriár ellenére is — elkeljen- Művészetet árulni sosem volt könnyű, már Rembrandt korában is gondok voltak vele. A mai állami műtárgy-kereskedelem is megszámlálhatatlan buktatóval találkozik. Nemrég vergődött ki abból a kátyúból, melybe egy célját tévesztett, mecenatúrának álcázott tendencia kergette bele. Nevezetesen, az a fajta kereskedőszándék bukott meg néhány évvel ezelőtt, mely olyan művészek alkotásait kívánta többnyire értékesíteni, akiket a hivatalos műpártoló apparátus akkoriban éppen lovaggá ütött. A megkoszorúzottak képei, kisplasztikái nem nagyon kellettek a vásárlónak. A képcsarnok raktárai így szép lassan, évek alatt megteltek „eladhatatlannak" minősített műtárgyakkal. Persze, ez csak az érem egyik oldala. Tudjuk, nem az eladhatatlanság vagy annak ellenkezője minősíti a művészt, hisz nem mindig a jó művek a kelendők. De akkoriban orientálni lehetett volna arra a vásárlókedvet, hogy a minőségit keresse. Szomorú, hogy a hatvanas évek rövid gazdasági és szellemj konjunktúráját nem lovagolta meg az állami műkereskedelem. Ezt az időszakot fel lehetett volna használni arra, hogy utat mutassunk a közízlésnek az igazibb értékek felé. Ezt az alkalmat, mint annyi mást, elszalasztottuk. Akinek jó szeme volt, nem vette meg a kétes értékű árut, akinek kevesebb felkészültsége volt a „művészi" felismerésében, az esetleg „bevásárolt". Jóllehet azt hitte: minőséget visz haza, hisz a műtárgyon rajta volt a szaktekintélyekből álló zsűri pecsétje. Tudom, sokan mondhatják: no és, vessen magára! Aki nem ért a művészethez, az ne vásároljon képet, szobrot. Igen ám, csak ez így túl egyszerű. Jó lenne, ha ott tartanánk, hogy bármennyire megzavarjuk a dolgozó fejét, az könnyen eligazodik a művészet értékrendjének útvesztőiben! A régi gyakorlat a hivatalosan „felkent" művész érdekéit védte. A mostani: a kereskedelemét. A vásárló igazj érdeke —, tudniillik, hogy művészit kapjon a művészet boltjában —, valahogy mintha kifelejtődne az üzletből. Csak látszólag keresi a vevő kedvét a mai gyakorlat, valójában a vásárló zsebére kacsingat. A vásárló hajlamú polgár pedig még jobban összezavarodik, de fizet. Hát igen, lépcsőfokokat nem lehet büntetlenül átugrani. A nálam jóval idősebbek biztos emlékeznek még olyan boltokra, ahol színvonalas képző- és iparművészeti alkotásokat lehetett vásáiylni, ahogy mondani szokás: „árában". Olyan boltokra is biztos emlékeznek, hol kevésbé értékes műveket árultak, s uram bocsá, olyanokra is, ahol giccsbe hajló, szirupos képeket, funkciójukat vesztett, ám nagyon tetszetős használati tárgyakat kínálgatott roppant műértöen a derék kereskedő. (Megjegyzem, többnyire tisztában volt vele, mit árul.) Akik ezekre emlékeznek, azok azt is tudják, hogy milyen árpolitika az, ami a műtárgyak árát nem egymáshoz, hanem a műhöz, illetve annak kvalitásához .viszonyítja. Akkoriban a vásárló körülbelül tudhatta, hol, mit, milyet, menynyiért vásárolhat. Ha azonban, ugyanazon üzletben — a művészet boltjában —, kínálnak „asztali" méretűre kicsinyített köztéri szobrot, nagy méretre „felpumpált" nippet, hedonista hajlamokra apelláló dísztárgyat, és igazán jó műveket is, akkor a tanácstalan vásárló szemében valamelyik a másik miatt hitelét veszti. B

ecsüljük meg a vevőt. Ne éljünk vissza a művészet ABC-jében való járatlanságával. Az igényes kereskedőt pedig ne kényszerítsük arra, hogy becsapja a vásárlót, aki sokszor nem veszi észre, „nem az van a dobozban, ami rá van írva". S az sem az ő bűne, hogy esetleg nem tudja elolvasni. S ha még ott tartunk, hogy az olvasást kell tanítanunk, akkor tegyük, |tmíg nem késő! Meg fog térülni, hiszem. De amíg nem megy folyékonyan az olvasás, ne tévesszük meg a tanulni vágyót, mert ha rájön a csalásra, elmegy a kedve a dologtól. S felnőnek majd úgy generációk, hogy semmit sem hisznek el nekünk. S hiába lesz művészet, ha nem lesz majd, aki felismerje. , Pacsika Emília Sikerült a helyi vétel és készülékgyártás körüli dolgokról sok mindent megtudnom. Egy reggel éppen a parabolaantennák körüli érdekességeket meséltem a feleségemnek, és közben kipillantottam az ablakon. S mit látok a szemben lévő ház kilencedik emeletének kis erkélyén? Egy műholdvevő antennát. Első pillanatban azt hittem, megártott a sok-sok információ és a fürdőlepedőből is parabolát kreálnak a szemeim. De nem. Szegeden megjelent az első lakótelepi „lavór". Valaki felkészült az égi csatornák becsalogatására a szobájába. Nem bóvlit árulnak Barkácsolgatva, határainkon belül is sokan készítettek már eddig is parabolaantennát. A leggyakoribb recept: külföldi útról a „lavórral" hazatérni, műgyantával lekenni, aztán fémtartalmú festéksprayvel lefújni. Nem kell a sikerhez a fejjel és a televízióhoz csatlakozó részegységgel együtt 6 számjegyű összeg, csak sok-sok idő. S ez még nem iparszerű — tehát a lehető legolcsóbb — termelés. A parabola elkészítése nagyon nagy pontosságot igényel. így lehetséges csak, hogy mellékzajt ne vegyen. Készülhet fémből és műanyagból — vagy mélyhúzással, vagy fémnyomással, esetleg robbantással ez az antenna. A két előbbi technológiát máris — nem akármilyen minőségű eredménnyel — a hódmezővásárhelyi Alumíniumszerkezetek Gyárában tudják produkálni. ígérik, már januártól indulhat az iparszerű termelés. Földvári Sándor igazgató és Balogh Gyula főmunkatárs szavaiból úgy vettem ki, hogy szinte minden hazai igényt ki tudnak majd elégíteni, sőt komolyan gondolnak a nyugatnémet exportra is. Szóval tőlük viheti bárki a portékát vagy 20 ezer forintért, és a vásárló gondja, hogy „lelket leheljen belé". S hogy nem bóvlit árulnak, azt már mérésekkel is bizonyították. Teljes volt a siker. Az őszi BNV-n az Orion is a tőlük vitt antennákkal keltett feltűnést. Adnak stabil állványt is a kétszer tízezerért, mert a sugárgyűjtőnek masszívan kell állnia. S Szegeden pedig végzik a kísérleteket, egyelőre még nem a közvetlenül műsort szóró holdak programjainak vételére. Az első holdfogás Szombaton estére voltam hivatalos a Szabad sajtó (véletlen a név!) utcába, a Telekom Gmk antennáihoz. Egy magánház udvarán három különböző átmérőjű parabolaantenna áll. Rajtuk keresztül 3 műhold 16 csatornájának programjába pillanthattam be. Láttam Super Chanelt, SAT—1-et, TV—5-öt, RTA plust, Teleklubot, 3 Két dolog miatt érdekelt különösen az elmúlt héten a műholdas tévéadások szegcdi vételi lehetősége. A közvetlen műsorszóró mesterséges hold fellövése és a szegedi kábeltelevízió műholdas vételének látványos kudarca miatt. A föld körüli pályára irányítás végül is egy halasztás után tűrhetően sikerült. Nálunk a kábeltévés övezetben, ha valaki a hét végén véletlenül a Moszkva I-cs gombját nyomta be, láthatott két-két vízszintes, fekete és fehér csíkot, és hallhatott monoton mélytengeri mormolást. Az első szegedi erkély parabolaantenna SAT-ot, Musik Boxot, ARD plus 1-et. . . De ez a felsorolás még korántsem teljes. A műsorban klip és film, híradó és bábjáték, rajzfilm és komolyzenei koncert szerepelt. Égy-egy területre specializált adók és nemzeti adások váltakoztak. Láttam Samantha Foxot, Elton Jonht, Barry Whitot, Bud Spencert, Paul Newmant és Chaplint rövidke fél órán belül. Feltűnt francia, amerikai és olasz híradó néhány képe. A csatornákat Tóth András (Óriás) váltotta sorra előttem. Majd elfelejtettem: a másfélszer háromméteres kis technikai helyiségben kiváló kép- és hangminőséggel jelenik meg a Horizont műhold adása (ez továbbítja a Moszkvai Televízió l-es programját). A géemká már közeikét éve végez vételi kísérleteket a Magyar Posta engedélyével. Tóth András mesélt az első holdfogásról, az első örömeikről, az eszközök építéséről, az üzemelés tapasztalatainak finomságairól. Ez a kis csapat sokat tud az égi csatornák vételéről, bizonyítja talán ezt, hogy náluk az amerikai hold képe sokkal jobb minőségű, mint a kábelrendszerben a magyar vagy a jugoszláv l-es műsoré. Mielőtt elindultam volna körülnézni a Szabad sajtó utcába, több, ezen a területen ténykedő emberrel beszélgettem. Volt, aki a nagyközösségi rendszerrel való összeköttetés nehézségei miatt aggódott. Tóth András szerint ez olyannyira egyszeri), hogy még műszaki problémának sem tekinthető. Más arra biztatott, hogy rossz időben vizsgáztassam a rendszert. Szombaton este nagyon esett, és ez nem látszott a képen, nem hatott az egy-két csatornánál hifi sztereó hangra. Mit kaphat a néző? Nem én voltam itt az első látogató. Sokan megnézték már ezt. a rendszert. Tóth András két levél másolatát tette elém, amelyeket az idén májusban küldött el ajánlott küldeményként a Szeged Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának és a városi televízió vezetőjének címére. A levelek rövid tájékoztatót tartalmaznak a meglévő rendszerről és árajánlatot a Horizont adásának vételére. 30.0 ezer forintért. Házigazdám elmondta, hogy később még volt néhány üzenet és telefonváltás, de olyan, akinek fontos szava lehetett volbérleti díjért kölcsönadjuk a berendezést. így sem kellett a miénk. Három égi csatorna tavaly október 21-től postaszolgálatként vehető Magyarországon. A külföldi adók ezért előfizetési dijat nem kérnek. A közvetlen műsorszóró holdak programjai vételének sem lesz jogi akadálya indulásuk után. Szegeden, úgy tűnik, túl bonyolult a kábeltévé szervezete. Az építő — Gelka — saját berendezését próbálta „elsütni", az üzemeltető — Szelka — a műszaki fogyatékosságok miatt van gondban, és ugyebár a köztudat— tévesen — a városi televíziót a kábelrendszerrel azonosítja. Dúl a 25 forintos vita. Eddig túl kevés figyelem maradt arra, hogy a néző mit kérne, és mit kaphatna a pénzéért. Azt hiszem, az égi csatornák vételének lehetősége nagyon sokakut csábítana ... Ez lenne a legtakarékosabb megoldás, sok forintot és valutát, lehetne megspórolni, ha a kábelrendszer jó minőségben továbbíthatná az égi jelekel. S nemcsak majd Alsóvároson, mert a Telekom légvezetékes rendszerben 6 földi és 2—3 égi program jó minőségű szélszórását tervezgeti ezen a területen. Persze, az sem lenne utolsó előny, ha a város házA hódmezővásárhelyi konstrukció na a rossz műholdvevő felszerelésének megakadályozásában, nem nyitotta ki a gmk telephelyének kapuját, — Talán az árat sokallták, — Később, a vásárhelyi antennára építve 100 ezer forinttal kisebb lett volna ez az ár. De felajánlottuk azt is, hogy a próbaüzemért nem kell fizetni, és később kisebb tetői és erkélyei nem telnének meg a „lavórokkal". Az elmúlt het végén Zsemberí István, a Szelka igazgatója és Csicsvári István szervízvezető megígérte, hogy megkeresik a geemkát. Talán most már nem árt sietni. Holnap esetleg már nem egy parabolaantenna lesz a városban. Bőié István Az parabolaantennának fényes tüköré...