Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-21 / 275. szám

8 Szombat, 1987. november 21. DM) magazin K

isiparos működése alatt Murka István autó- és gépjavító mes'ter társaival, Joó Gyulával és Szabó Andrással 185 inast nevelt fel a segédlevél átvételéig, géplakatosokat, motorszerelőket, vasesztergályosokat, akik közül legtöbben elmentek Szegedről, szétszéledtek az országban, sőt az öt kontinensen is. Az 1930-as évektől 1945-ig évente 10-12 tizenéves fiú szerződhetett két és fél, három esztendőre a Vadász és a Madách utcára néző műhelybe, kö\etelmény szerint négy polgári iskola után egy fillér fizetség nélkül. Aki hat elemivel mégis be tudta könyörögni magát valamelyik mesternél, annak kivételes szerencséje volt. A háborús években az utolsó inas nemzedék — amely nem ehetett fejlődéséhez mérten elég kenyeret, zsírt, húst, cukrot, szalonnát, tejterméket, mert minden élelmet jegyre adtak — már nem tudott elszárnyalni segédlevelével, mint az elődök. E nemzedékekből jöttek most össze fehér asztal mellett azok — többségükben feleségestül —, akik delelőben járnak már és nem felejtették el egymást 45 esztendő elmúltával sem. Az évjárat szerinti katalógus így állt össze: Csikós László, Beke Károly, Csókási László, Dáni Sándor, Dombovári József, Dudás Kálmán, Farkas András, Mészáros János, Savanya Antal, Sója László, e sorok Írója és két akkori segéd, Csóti Antal, Selezni Sándor, valamint a mesterek mesterének fia, ifj. Murka István. Akiknek a nevét nem olvastuk, azokat a szivünkben is eltemettük régen. Nosztalgia, kíváncsiság, a valamikori jóban-rosszban összetartozás ereje hozott össze bennünket, hogy kezet szorítsunk egymással? Lehet ez is, az is, de leginkább az, hogy ki mire vitte az életben és önmaga megsokszorozásában. Az bizonyos, hogy ha elhoztuk volna ivadékainkat és azok ivadékait, akkor nem fértünk volna be a Hági nagytermébe. A valódihoz kedvesen kötődött kinek-kinek a csúfneve, például Ordas, Hosszú, Bunkó, Kutya, Sunyi, Muntyán, Töpörtyű, Bellami, RücsTalálkozások kös, Tökös stb. A legtöbben mindvégig megmaradtak a szakmájukban, csak néhány hűtlen „vált ki", lett értelmiségivé más-más pályákon. Vajon kik jártak jobban, a hűségesek, avagy a „hűtlenek"? Az asztal mellett kialakult férfikupacok beszélgetése felidézte az inaskort, amely tele van csínytevésekkel, huncutságokkal, füllentésekkel, inas-bravúrokkal. A segédnek szerzett joga volt elküldeni pár napos inasát egy tízliteres kannával a város másik végén levő autószervizbe, hogy azt hozza tele kompresszióval. A kezdők közül mindig csak egyet lehetett becsapni, mert gyorsan híre kelt az átverésnek. Maguk között a segédeknek is adtunk csúfnevet. Volt köztük Őrmester, Szúnyog, Zöldike, Trottyos, Vörös, Rongyos, s van, akit azóta neveztünk el Jóginak, mert rászánta magát kegyetlen önkínzással az átszellemülésnek. ő volt az, aki finom perselyeket esztergályozott egy hosszú foszforbronz rúdból, amiből jó darabot megtakarított magának. Olajos rongyokba csavarva eldugta a szerszámos láda aljára, ahonnét kibányásztam Mutyán Jóskával, s még aznap eladtuk a Kisbogár ócskavasasnak. Két olcsó mozijegy árát kaptuk érte. Az áldott jó Murka Istvánon kívül a másik két mestert is elkereszteltük, az egyiket Szúnyogcsődörnek, a másikat Spionnak. Az előbbi óraszámra tudott kifelé bámulni az irodából a hosszú udvaron át a mindig sarkig tárt nagykapuig. A kitártságban elég gyakran meg-megállt befelé jelezve Szúnyogcsődör éppen soros nője a környékről. A vékonyka kisember ilyenkor át vágtázott az udvaron, vagy csak kezével mutogatott a nőnek, aki ebből is értett és mi is. Mesterünk ilyenkor óraszámra eltűnt és tudtuk, hogy „adóügyeket" mént intézni. Spion egészen más volt, ő politizált mindenkivel, az inasokkal is. Ilyenkor nem volt baj, ha megállt a kezünkben a szerszám, vagy üresen forgott az esztergapad feje, mert illendő volt őt áhítattal hallgatni, bár mindenre feleletet akart kicsikarni. Hozta egyszer lobogtatva a nyilas Magyar Futár képeslapot, amelynek első oldalán óriási betűkkel állt: „Ezer géppel támadtuk Londont!" A másik oldalon viszont jajveszékelt az oldalas cím: „Terrorbombázás Berlin ellen!" Spion kérdőn nézett ránk véleményért, de nem kapott, mert nem tudtuk, mire akarja felhasználni. M

ég félidőben sem tartottunk az inasságban, amikor leáldozott az autójavításnak, motorszerelésnek, mert a magántulajdont roppant veszteség érte. A háború bevonultatta a személy-és tehergépkocsikat, éspedig vezetőstül együtt. A szerelőaknát be is lehetett tölteni, a szerelőket pedig szélnek ereszteni. A konjunktúra persze nem hagyott alább, s a mi cégünk is átnyergelt a MÁV-hoz sorompó szerelvényeket, kézihajtányokat gyártani. A négykerekű kiskocsi, amit az inasok húztak-toltak, szinte ingajáratban volt a vasöntödék, a műhely és a MÁV Tisza pályaudvar között. Az öntvényeket hoztuk megmunkálni-, a készárut pedig mázsaszámra szállítottuk le. A megváltozott helyzetben Murka István esténként tanfolyamot tartott a lakásán inasainak, hogy megtanítsa őket a robbanómotorok működésére, a menetkerekek, a fogaskerékmaráshoz a modulok kiszámítására. Hálás tanítványai mindvégig ebből, szeretetéből és emberségéből éltek, akik közül már alig követték páran, amikor 1945. után gépeivel és szerszámaival megalapozta a mai Szegedi Vasipari Szövetkezetet, amelynek üzemvezetője volt 67 éves koráig, haláláig. Nem volt rászorulva, de alaposan rádolgozott a nyugdíjára, mert nem volt nyugta, nem tudott tétlenségben maradni. Utolsó őszén hívott párunkat, hogy kóstoljuk meg nála újtermésű borát. Ezt a koccintást elmulasztottuk és csak most pótoltuk behozhatatlanul. Az ilyen találkozásokat jó lenne sűríteni, amíg ennyien is együtt vagyunk. LŐDI FERENC Megkésett börtönnapló Nagy érdeklődéssel várt kötet került a napokban a könyvesboltok polcaira, Kállai Gyula önéletrajzának harmadik, aligha túlzás, legizgalmasabb része. Az egyik hetilapunk által korábban közölt részletek csak fokozták a várakozásokat. A téma ezúttal a sokat emlegetett „ötvenes évek", Kállai megpróbáltatásai abban az időszakban amelyet ő „a zsarnoki klikkrendszer szégyenteli esztendei"-nek nevez (5. oldal). A visszaemlékező — akiről ismeretes, hogy a harmincas évektől kezdve a politikai élet tevékeny résztvevője majd alakítója is, a hatvanas évek első felében miniszterelnök, jelenleg a Hazafias Népfront elnöke — a Rákosi nevével fémjelzett korszakban először vezető politikus majd börtönök lakója. Korántsem volt ez szokatlan akkoriban, a közvélemény előtt ismeretesek a személyi kultusz idején elkövetett törvénysértések, koncepciós perek, az olvasónak azonban eddig kavéssé volt alkalma, hogy ezek lefolyását, mechanizmusát részletesebben is megismerhesse, méghozzá egy ilyen nagyságrendű vezető írásából (nagyon várnánk a Marosán György visszaemlékezéseit is erról az időről). A könyv Kállai 195l-es letartóztatásával kezdődik: „Körülbelül a Bimbó utca közepe táján tarthattunk, amikor hátulról nagy tülköléssel egy másik ZIM-kocsi sorolt mellénk, az út szélére szorított, majd elénk vágódva megállásra kényszerített bennünket. Én legalábbis azt hittem: most következett be a pillanat, amikor a sokat átkozott imperializmus, vagy hazai bérencei merényletet követnek el a népi demokrácia egyik vezetője ellen. A külügyminiszteri poszt különösen vörös posztó volt a szemükben, s Így érthető, hogy e gaztett alanyául engem szemeltek ki. Ám ilyen esetekben, úgy látszik, egyik meglepetés követi a másikat. Az én biztonsági emberem nem a géppisztolyát csattogtatta, hogy a váratlan támadást elhárítsa, hanem nyugodtan kinyitotta a gépkocsi ajtaját, kiszállt s a legnagyobb lelki nyugalommal üdvözölte a másik kocsiból kiugró négy-öt fiatalembert. Néhány szót váltottak egymással, majd a „támadók" egyike az én kocsimhoz lépett, hátsó ajtaját kinyitotta és megkérdezte tőlem: — Maga Kállai Gyula külügyminiszter? — Igen, én vagyok — válaszoltam. — Az Államvédelmi Hatóság nevében letartóztatom." (8—9. oldal) Kállai a továbbiakban részletesen leírja a kihallgatásokat, az erkölcsi és fizikai nyomás rafinált módszereit, amelyekkel soha el nem követett bűnök önkéntes, bevallására akarták kényszeríteni. Először — mint szinte mindenki — félreértésre, tévedésre gondolt, fogalma sincs mi történik vele, fokozatosan döbben rá, hogy koncepciós eljárás áldozatává vált. Nehéz ez a felismerés, hisz ő is, milliókkal együtt, határtalanul bízott — ma már szinte naivnak ható módon — a párt akkori vezetőiben, Rákosi Mátyásban. Pedig már jól érzékelhetőek a kedvezőtlen változások: Rajkék, Szakasitsék letartóztatása után olyan gyanakvással telített légkörben éltünk, hogy már saját magunkra is gyanakvással néztünk. A túlhevített éberség kezdte szétrombolni a legbecsületesebb elvtársak önbizalmát és önbecsülését is. A levegő meg volt fertőzve az árulás, a besúgás, a kémkedés, a provokáció, a likvidátorság miazrpáival. Aki ilyen vádak hálójába került, s még tiltakozni is próbált ellenük, szerintük e vádak jogosságát csak fokozta. Fantasztikus lélektani hatásokra törekedtek. Azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy e szörnyűséges bűnök gyors és őszinte beismerése nagy segítséget nyújt a pártnak. Nemzetközi méretű összeesküvésről lévén szó, nagyon fontos volt, ki milyen mértékben tud ennek leleplezéséhez és ártalmatlanná tételéhez hozzájárulni. A nyílt beismerés ugyanakkor enyhítő körülménynek számított." (24. oldal) Kállai Gyulát végül is 1951. december 18-án állítják bíróság elé — Kádár Jánossal együtt — és 15 évi börtönbüntetésre ítélik. Szabadulásáig, 1954. nyaráig, összesen majdnem 3 és fél évet tölt magánzárkában. Az 1953. júniusi fordulat után ő az első akinek ügyét felülvizsgálják, de szemmel látható, hogy Rákosi minden eszközzel lassítani akarja ezt a folyamatot. Az MDP főtitkára igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy a törvénytelenségek tudata nélkül, a háta mögött történtek, „Hallom mi történt magával" — mondja Kállainak akit kiszabadulása után beszélgetésre hív. Érdemes felidézni ezt a találkozót, a köszöntés pillanatait: „Ahogy szobájába léptem, mint akit ágyúból lőttek ki, Rákosi felpattant székéről, s feltűnőjén fürge léptekkel elém sietett. Majdnem félreugrottam, hogy el ne sodorjon. De már erre se nagyon volt időm. Mindkét kezét előre nyújtotta, elkapta a jobbomat, s tenyerének húsos, de erős bilincsei közé szorítva kezemet, hosszú ideig rázni kezdte. — Üdvözlöm, Kállai elvtárs! Üdvözlöm! — mondogatta vég nélkül, miközben összekulcsolódott kezünk rugózására törzsünk hol közeledett, hol távolodott egymástól. Az volt az érzésem, nem tudja eldönteni, megelégedjék-e a forró kézfogással, vagy esetleg átölelve utólag még egy Judás-csókot is égessen homlokomra." (209. oldal) A további részek vázlatos eseménytörténeti áttekintést adnak az 1957-ig terjedő időszakról, itt kevesebb a személyes momentum. Végül ide kívánkozik még a könyv befejező gondolata: „Pártunk elévülhetetlen érdeme, hogy felszámolta a személyi kultuszt, a törvénysértéseket, visszaadta az ártatlan emberek becsületét s a tömegek hitét abban, hogy ezek a jelenségek nem a szocializmus szükségszerű velejárói. Nem! ezeket a torzulásokat a szocializmus előbbutóbb kiveti magából s elkövetőit a történelem szégyenpadjára ülteti" (250. oldal). (Kossuth, 1987.) TÓTH PÉTER ESTEBAN FEKETE: APÁLY MÁTYÁS FERENC Búcsú a Balatontól Holdtölte idején az aranyhíd Ivén még visszahangzik a csönd, a tó körülhatárolt arcát képzeletemben, ha bejárom, álomkép világa tárul elém, vitorlás hajóm fedélzetén csak a tengernyi vizet látom, a földet összetartó víz erejét, az őstengert, amint kilép medréből és elönti álmom. Száll a Balaton kék egével, a meztelenség derűjével, csupasz testén fényklgyó táncol, ponty vet bukfencet a hullámon, a légből egy sirály bombáz rá, — mintha sorsunkat magyarázná, hogy ennyi csak a mi életünk is, nem tudhatjuk, meddig leszünk itt, mert egy repülő, mint sötét árny, a hold aranyhídján besétál. A part széléről láthatóan ezüst színt kavargat egy csónak, ami haragos zöld volt tegnap, elhalványul, hűvös kéket csap, játszik a fény velem, ígérget, hogy a fény mögött nincs kísértet, kibuggyan egy domb incselegve, mint felhő-blúzból a nap melle, nudista szobrok, kendős nénik a fák szabályos rajzát nézik. Tihany felől új élményt nyerx én az isten szól harangok nyelvén, s mintha a múló nyár pingálná a lombot föléjük hús árnnyá, sás közt fecseg a nádi rigó, megunt slágert zeng a rádió, szétszikrázta táj tömegéked a homokon didergő lélek, — s elhal a dal, csönd ül a parton, szárnyat bont rá az őszi alkony. Móra Ferenc Dél-Amerikában A Somogyi-könyviár gazdag naptárgyűjteményében óriz egy Buenos Airesben megjelent kalendáriumot is. „DélAmerika elsó magyar Képes Családi Naptára az 1925. esztendőre. Első évfolyam. Ára $ 1.50. Kiadja a „Magyar Szó", Dél-Amerika legelterjedtebb magyar újságja. Buenos Aires Tucumán 983." Ennyit árul el a címlap. A borítófedél belső oldalán ez áll: „Magyar Szó. Az Argentínában élő magyarok szószólója. Dél-Amerika legelterjedtebb magyar újságja, mely csakis a magyar érdekeket szolgálja. Szerkesztő és laptulajdonos: Magyary Vilmos Ferdinánd. Megjelenik minden héten." Majd az elófizetési árjegyzék és a hirdetési árak ismertetése következik. A harmadik oldalon, az előszóban közli a kiadó, azért határozta el a naptár megjelentetését, hogy a dél-amerikai magyar olvasóközönség kulturális igényeit kielégíthesse, akár anyagi áldozatok árán is. Az előszó felett és alatt kézírásos sorok olvashatók: „Szeged város múzeumának ajánlja ezen legelső amerikai' magyar naptárt a szegedi születésű szerző és kiadó Magyary Vilmos a Magyar Szó Diario Hungaro Buenos Aires (ez egy bélyeglenyomat) szerkesztője. A naptárrész és a közhasznú tudnivalók, címek közlése után képekkel illusztrált publicisztikai írások és rövid széppróza töltik meg az oldalakat, a kötet legvégén hirdetések kaptak helyet. Az írások egy részénél feltüntetik a szerzőt (így Nagy Lajost, Farkas István, Moly Tamás nevét), a többinél nem. A 36—38. oldalig egy elbeszélés olvasható „A város lúdja" címmel. A elm alatt Móra Ferenc jellegzetes betűivel betoldás szerepel: — írta: Móra Ferenc —. Az Írás 1924. május 25-én jelent meg Budapesten a Világ hasábjain, a NádihegeDélamerika első magyar | Képes s Családi Naptárai i i 1925. esztendőre is..» Egy dokumentum dű rovatban, név néikUl. Magyary Vilmos innen ismerhette, s ennek alapján válogatta kalendáriumának szépirodalmi anyagába. A szerző nevét azonban nem „nyomozta ki". Abban az időben Móra Ferenc volt a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum igazgatója, így az ajánlás neki is szó). Magyary Vilmos, a kiadó, talán nem is tudta, hogy ajándéka egyben tiszteletpéldány az egyik irás szerzőjének. Ha tudta volna, minden bizonnyal úgy fogalmazta volna ajánló sorait, így jutott el Móra Ferenc egy másik szegedi révén Dél-Amerikába, magyar olvasókhoz. N. E. »