Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-19 / 273. szám

2 Csütörtök, 1987. november 19. Zenei naptár: Kobajasi Amint az várható, kiszá­mítható volt, és nagyon ter­mészetesnek tetszett, kedden este az Állami Hangverseny­zenekar élén kirobbanó si­kert aratott a szegedi szín­házban Kobayashi Ken-lchi­ro. Megint. .ló néhány éve ugyanis, hogy nem láttuk személyesen itt, a koncertdo­bogón, nagyot fordult köröt­te is a világ. Mást ne mond­junk, köröttünk is, hiszen időközben készült el, fiatalo­dott a nagyszínház (ez sem ment simán), melynek pó­diumán üdvözölhettünk anno dacumál, hogy elnyerte az el­ső magyarországi televíziós karmesterverseny nagydiját, s az is mikor történt már . .. Szóval akkor, 1974 után, hogy frissen szárnyára vet­te a hírnév egyszersmind óvatos praktikák siettek mindjárt, félteni a hazai me­zőnyt az effajta gyors, kö­vetkezésképp felette gyanús­nak tetsző sikerektől, mire a messziről jött embereket övező diszkrét misztikán túl kétségtelehül külső körülmé­nyek is rájátszottak. Neveze­tesen, hogy a japán fiatalem­ber egzotikus megjelenése, dirigálásának látványelemei (mintha ez bűn volna) a ze­nei megvalósítástól hajlamo­sítanának elvonni a figyel­met. Meg a nevét sem írtuk egyformán — bár az egysze­rű fonetikus Kobajasi Keni­csiróban lehetetlen észre nem venni a népszerűség egyfajta megnyilvánulását. Mondom, nagyot fordult kö­rüle is a világ. Mert később, hogy visszatért hazájába, szépen helyükre kerültek a dolgok, miképpen az ilyesmi szokott volt lenni, s miután nálunk az AHZ vezetői posztja megüresedett, őt vá­lasztották az ország első szá­mú koncertegyüttesének élé­re — immár Japánból. Elég, ha csupán annyit tennék még hozzá: Ferencsik János utó­dának. Jelentekeny emberek-mű­veszek csalhatatlan ismérve, hogy jelentékeny dolgokkal foglalkoznak Márpedig ki vonná kétségbe, Beethoven művei, kivált szimfóniái, a zeneirodalom jelentékeny ügyei közé tartoznak. A ha­todik, amolyan természet­szimfónia éppúgy, mint az ötödik, az úgynevezett Sors. S minthogy alig hiszek ab­ban, hogy eme alkotások ér­telmezése bárkit különösebb polémiára sarkallna, vagyis­hát nemigen lehet vagy ér­demes sokféleképp játszani, inkább a hangzás minősége az, ami a közreműködő együttesnek, illetőleg kar­mesterének igazi fokmérője leend. Az Állami Hangver­senyzenekarról pedig, melyet képességei és rendeltetése is az effajta zenék minőségi tolmácsolására jelölnek ki, valóban el lehet mondani, 'föladatának magaslatán állt. Kobayashi látványos dirigá­lása, mely egyetlen pillanat­ra sem tűnt öncélúnak, csak fokozza azt a hatást, amit a különböző hangszercsopor­tok szinte hihetetlenül ho­mogén, omlékony, puhán tö­mör hangzásélménye kivált. Ebben a letisztult, végletekig kiérlelt, összkomfortos zenei környezetben — ahová a hangzásküszöb süppedő bár­sonyához visszafogott pia­nóktól a harsogó effektuso­kat hajlékonyan elkerülő, méltósággal fölszárnyaló for­tékig annyi de annyi szín, pompa és mívesség vegyül — mindvégig ott érezni a kar­mester aprólékos tisztogató munkáját. A pátoszra, ami Kobayashi dirigálását végső soron oly elementárisán át­hatja. két dolog feltétlenül jellemző. Az elegancia és az alázat. Elegancia a kivitele­zés stílusában, alázat a föl­adat megközelítésének metó­dusában. E koncert is szám­talan szemléltető elemet kí­nált hozzá. Ezúttal hadd em­lítsem csupán a rézfúvóso­kat: ahogyan az V. szimfó­nia lassú tételének méltóság­gal hömpölygő indulótémá­ját megszólaltatták, úgyszól­ván iskolapéldája, miként le­het harsány színek nélkül nagy tablókat festeni a zené­ben, egészen finom, diszting­vált ecsetkezeléssel, benső­|A vendégrendező és főzeneígazgató Áz Igor hercegről segesen. Nikolényi István flz utolsó kézirat a Uj film Szines magyar film. Dé­ry Tibor Vidám temetés című novellája nyomán ír­ta: Makk Károly cs Ka­mondy Zoltán. Fényképez­te: Tóth János. Zene: Vi­dovszky László. Rendezte: Makk Károly. Főbb sze­replők: Jozef Kroner (Mensáros László), Ale­xander Bardini (Garas De­zső), Nagy-Kálózy Eszter, Psota Irén, Váradi Hédi. Mily szomorú, hogy néha még olyan okos sajtótermé­kek is tévedhetnek, mint a Mozgó Képek. A folyóirat legutóbbi számában Az utolsó kéziratról szóló cikk úgy válaszolja meg a kér­dést, „ki volt valójában Makk Károly új filmjének halott főszereplője" —, hogy Gáspár Endre. A kiváló, 1955-ben elhunyt műfordító, akinek halála valóban az alapanyagot szolgáltató Vi­dám temetés megírására ihlette Déryt. És akinek hí­res — mellékesen a Mozgó Képekben megint csak rosz­szul idézett — tréfás sír­verse az ítélet nincs-ben igy olvasható: Itt nyugszik Gás­pár Endre, / Ki Lukácsot fordított héberről vendre." A baj mindössze az, hogy a film láttán rögvest kide­rül: Makk Károly új film­jének halott főszereplője egyáltalán nem Gáspár End­re, s még csak nem i^ a no­vella valamiféle parafrázi­sáról van szó. Hanem a fő­hős sokkal inkább — a Vi­dám temetés nagyon laza vázának ürügyén — maga Déry Tibor. Rengeteg élet­rajzi utalás, nyilvánvaló motívum, elnevezés (Déry­Nyáry, Zsorzs, Déry öccsé­nek beceneve, az 1957-tel kezdődő börtönévek, a le­gendás, Déry után halt fe­leség, Böbe figurája, satöb­bi, satöbbi) mind-mind föl­erősíti, bizonyítja e tényt. És az igazi baj is éppen itt kezdődik. Mert mily szomorú, hogy néha még olyan kitűnő ren­dezők is tévedhetnek, mint Az utolsó kézirat készítője. Nem értem Makk Károlyt. És nem értem e filmjét sem. A rendező, aki 1971­ben oly csodálatosan ráér­zett a Cannes-ban méltán díjat is kapott, gyönyörű Szerelemmel a nagy író vi­lágára — most torzképek­be kapaszkodva, értelmetlen és erthetetlen motívumok, kiérleletlen, zavaros cselek­ményszálak, hatástalan dra­maturgiai elemek egész so­rával áll előttünk. Mi meg vele szemben a zavart ta­nácstalansag értetlensegevel. Ez az álnaiv-álgroteszk, pszeudobiográfiai tanmese­féle, homályosnál is homá­lyosabb, az életművet, a kö­rülményeket ismerő beava­tottaknak is csak annyira amennyire fölfogható (és eszmei-világképi szempont­ból érdektelen) utalások tömkelegével: nem vezet se­hová. Legkevésbé a Déry­életmű mélyebb és egyéb­ként olyannyira kívánatos, szélesebb körű megismerte­téséhez — holott a mester immáron évtizede halott, és a magyar irodalom, miként most hallhattuk is, tényleg vele halt (vagy legalábbis színvonalban óriásit esett) azóta. Az utolsó kézirat egyéb­ként állítólag ama bizonyos nagy és egyedüli, leleplező, mindenkiről mindent el­mondó írásmű lenne, amiért most marakodnak, es ami­ről kiderül,'nincs is. Már­mint a forgatókönyv sze­rint. Fogalmam sincs, Déry írt-e hasonlót, s az lap­pang-é valahol (nem hi­szem), de nem is ez az iga­zán fontos. Hanem, hogy a rejtélyes célozgatások, figu­ramegfelelések kikacsintós­nak szánt részletei mennyire nem illenek még abba a sa­játságos, talán a Kedves bópeer-ből átemelt cselek­ményszálba sem, amely egy idős, beteg ember motiválat­lan környezettanulmány­rendszerében egy rejtélyes ifjú hölgy irányába mutat, ki külhonból érkezik, oda is távozik, s hőn szereti a nagy írót, miközben majdnem kél álló órán át hol morbid, hol álszürrealisztikus tobzó­dás örvénylik körülöttünk Hogy Déry Tibor mennyivel nagyobb művész volt ennél, feltehetően nemcsak Makk Károly, de még a Mozgó Képek is tudja. Utóbbi re­mélhetőleg már csak azért is, mert nem mulasztja el megjegyezni, nem éppen nagy jóindulattal a rendező iránt, hogy az idei cannes-i fesztiválon a francia kriti­kusok a több mint ironikus Arany Ébresztőóra kitünte­tésben részesítették Makk Károly müvét, ezzel „félre­érthetetlenül jelezve, hogy nagyon unalmasnak talál­ták". A Vidám temetés leg­utolsó jelenetében azonban Déry az emberséget siratja egy sír fölött, mire ott egv anyóka csodálkozva csak annyit .mond, hogy az em­beriséget, sőt, az embersé­get azt nem kell elsiratni, az megvan magának. Aki­nek írásai már 1956-ban, miként Lukács írta, ilyen ví­ziókból táplálkoztak — ar­ról nem ez a film szól. Domonkos László HANGVERSENYORGONAT ÉPÍTENEK. A Fővárosi Művészi Kézműves Vállalat orgonaüzemének dolgozói kon­certorgonát építenek Zalaegerszegen, a városi kiállító- é,s hangversenyteremben. A 28 regiszteres, 3 manuálos, több ezer sípos hangszert a november 28-án rendezendő kon­certen avatják föl. A legjobb iskolákat járt neves orvos-kémikus, a tu­dós Alexandr Porfirievics Borodin — egy herceg ter­mészetes fia —, egész életé­ben szívesen látott ember volt arisztokrata körökben; mert nem tartozott a hiva­tásos zeneművészek közé. A világ, az utókor mégis azért ismerj és tiszteli, mert éle­te főműve az Igor herceg; amelyen 20 éven át dolgo­zott, s amely még nem volt készen a professzor 1887-ben bekövetkezett halálakor. Rimszkij-Korszakov és Gla­zunov önzetlen munkája ré­vén 1890 novemberében mégis bemutathatták I'éter­várott az ősi „Igor ének" alapján készült, „gyökeresen orosz, epikus operát", amely­nek zenéje az orosz népi dallamok anyagából, s a nyugati operakultúra forma­elemeiből építkezik. Dalla­mos magánszólamai, a ha­talmas kar- és balettfeladat, a nagyzenekar igénye miatt — nem akármelyik, s nem akármilyen dalszínház tűz­heti műsorára. Az idei, 70. évfordulós no­vemberben a Szegedi Nem­zeti Színház operatársulata viszi színre Borodin operá­ját. Az előadás rendezésére a moszkvai Nagyszínház fia­tal művészét, Vagyim Mil­kovot kérték fel. Bár két hónapja Szegeden tartózko­dik, interjút szándékosan az utolsó próbanapok egyikén kértünk tőle; arra gondol­f tunk, a „Bolsoj" világszín­ház jellege, egész karaktere, összetétele, a grandiózus méretek, a hatalmas létszá­mok — mindez annyira más, mint a mi színházunk, hogy talán érdemes firtatni a mű­Vészi munka másságának mibenlétét; érdékelheti a nagyközönséget is, miként kell és lehet különböző kö­rülmények és feltételek kö­zött dolgozni a rendezőnek. Vagyis: itteni tapasztalatai­ról kérdeztük Vagyim Mil­kovot. — Egészen személyes do­loggal kezdem, végtére alig­hanem csakis számomra van jelentősége, hogy otthon el­sősorban külföldi klassziku­sokkal, főleg német operák­kal foglalkozom. Érdekes véletlen, hogy az orosz klasszikusokat — Szegeden rendezem: Ivan Szuszanyint a szabadtérin, Igor herce­get az első ittlétem óla oly szépen fölújított színházban. Véleményem szerint egyéb­ként nem lehet, fölösleges is hasonlítgatni a moszkvai Nagyszínházát a szegedivel. Mindenesetre más munka­stílushoz szoktam: nálunk Vagyim Milkov 2-3 hónapig készülhet egy­egy előadás, itt a színház­ban szük egy hónap áll ren­delkezésre. Életemben elő­ször találkoztam a szegedi szabadtérin azzal a jelen­séggel, hogy mindösszesen 8, azaz nyolc napunk volt az opera színpadra tételé­hez. Ügy gondolom, a hosz­szabb idő kiérlelt előadá­sokhoz segít, s a szerepek minden részletre kiterjedő elsajátítását teszi lehetővé, s ez nem hátrány. Mit mond­hatnék még? A „Bolsojban" három és fél ezer főfoglal­kozású statiszta dolgozik, itt néhányan nem tudnak részt venni a délelőtti pró­bákon, mert egyetemre jár­nak, s csak este érnek rá. Minden egyéb szempontból is nagyobb nálunk, a ren­dező kényelme, mert hatal­mas üzem szolgálja ki. Mondjuk . . . nem valószínű például, hogy a szegedi szín­ház megteheti: a bemutató napjára a saját nyomdájá­ban állítsa elő a műsorfü­zetet ... — ... és valódi aranyfo­nallal hímzett palástot ad­jon — mondjuk — Borisz Godunovra, olyat, mint a közelmúltban Budapesten Nyeszterenkón láthat­tunk... — Nos, nálunk számtalan klasszikus mű 30—40 éves rendezésekben megy, egyes kosztümök valóságos muzeá­lis értékek, amelyeket félt­ve őriznek. Am az újonnan rendezett előadások kosz­tümjeinek aranyhímzéseivel alighanem Moszkvában is gondok lennének... De hagyjuk ezt, inkább elmon­dom, hogy szakmai szem­pontból jól fölkészült együt­tessel találkozhattam Szege­den, Hogy az itteni mun­kámból ki mit profitál, a bemutató után eldöntendő, egyelőre csak azt tudom, hogy számomra művészi­emberi haszon más együt­tesekkel, művészekkel talál­kozni, részint mert a más­fajta közeg másfajta feladatmegoldó képessé­geklet kivan, részint, mert az ember egyénisége csiszo­lódik az ilyenfajta találko­zások során. Örülök annak, hogy minden Szovjetunió­beli rendező álma, hogy „Igort" rendezhessen, szá­momra valósággá válhatott, s egyfajta művészeti misz­sziónak gondolom, hogy kül­földön rendezhetek orosz klasszikust. Bemutató 2l-én, szomba­ton este 7-kor. A premieren Oberfrank Géza vezényel, akitói már az előadás vár­ható minőségéről is volt merszünk kérdezni, hiszen — lásd föntebb — nyilván­valóan tudatos müsorterve­zés szerint való nemcsak a premier időpontja, hanem a mű megválasztása is. — Magyarországon nagyon régen volt Igor-bemutató. Nekem még szerencsém volt látni, éppen az Operához kerülésem évében egy elő­adást, talán az utolsót az Oláh Gusztáv-léle, fantasz­tikus díszleteket fölvonulta­tó, igen látványos Igor her­cegből. A kérdésére azt mondhatom, a tervezők szép munkája nyomán a miénk is látványos előadás lesz, s a művészi feltételeink olya­nok, hogy semmiféle meg­alkuvást nem követel a Bo­rodin-bemutató. — Talán a premier előtti izgalmas hangulatban is megérdeklődhetem: hogyan telt a hónap eleji egy hete Berlinben? — Köszönöm, jól. Megle­pett és tulajdonképpen meg­rendített-meghatotl ez a szeretet- és tiszteletteljes fogadtatás, amiben részem volt a Komische Operben, amelynek zeneikarával most koncerteztem. S amely ze­nekar tagjainak többségével annak idején dolgoztam; s akik kifejezték, hogy újra sokat szeretnének látni Ber­linben. A koncert fogadta­tásából pedig arra következ­tethettem, hogy a közönség sem felejtett el... Minden­nék ráadásaképpen három operaelőadást láthattam a világ zenés színházainak él­vonalához tartozó Komische Operben, a színházi profiz­mus egyik fellegvárában. És úgy találtam, az összmüvé­szi benyomást tekintve a mi szegedi operánknak nincs semmi szégyen kezn i va ló ja. S. E. ELTE Wigner leni díszdoktorrá avatása Az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetem díszdoktorává avatták szerdán Wigner Je­nő, Nobel-díjas fizikust. Az ELTE ünnepi közgyűlésén Fülöp József, a/, egyetem rektora köszöntötte korunk egyik legjelentősebb elméle­ti fizikusát, a 85 esztendős tudóst. Hangsúlyozta: Wig­ner Jenő korszakot nyitó tudományos megállapításai jól ismertek a magyar fizi­kusok körében, a természet­tudományok több területét megtermékenyítő tételei há­lás talajra találtak a hazai kutatók körében is. Nem kevésbé példamutató az a kiállása, amellyel a tudós, századunk nagy fizikai fel­fedezéseinek társadalmi ve­szélyeire is felhívta a fi­gyelmet. A tudós pályafutását a természettudományi kar dé­kánja, Medzihradszky Kál­mán ismertette-méltatta Wigner Jenő 1902. november 17-én született Budapesten. A fasori Evangélikus Gim­náziumban érettségizett, majd a berlini műszaki egyetemen szerzett vegyész­mérnöki oklevelet, doktori cimet. Előbb a góttíngeni, majd a berlini egyetemen folytatott oktatói-kutatói te­vékenységet. Az ekkoriban irt, s az évtizedek során a klasszikus fizika egyik alap­müveként számon tartott — a kvantumelmélet Csoport­elmélet! módszereit tár­gyaló — műve, illetve mun­kássága nagyban hozzájárul a kvantummechanika lénye­gének megértéséhez, A har­mincas években a prínce­tonl egyetem meghívására az. Egyesült Államokba uta­zott, ahol irányító szerepe volt az. első tartósan mű­ködő, u gyakorlatban is használható atomreaktorok tervezésében és létrehozásá­ban. A háború végén azok közé tartozott, akik ellenez­ték az atombomba bevetesét. Wigner Jenő eredményeinek tudományalakító nagyságát fejezi ki a Nobel-díj, is. Eg*ikt gondolkodása. le­nyegre összpontosító figyel­me, alkotó tehetsége sok nevezetes eredmény előre ­sére vezette ót a matemati­ka. a kvantum-mechanika, a kémia, a magfizika és a részecskefizika területén. A dékán emlékeztetett arra, hogy a tudós az évti­zedek során kezdeményezte és ápolta a szakmai kapcso­latokat a magyar elméleti fizikusokkal is. Az elmúlt évtizedben kétszer járt ha­zánkban, az Eötvös Társulat, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem meghívá­sára. (MTI) l 4 I t 1

Next

/
Thumbnails
Contents