Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-03 / 259. szám

3 Kedd, 1987. november 3. Mihail Gorbacsov főtitkár beszéde a Kremlben röl. Annak ellenére, hogy a pártnak, a társadalomnak rendelkezésére állt a szocializmus felépítésének lenini koncepciója, rendelkezésre álltak Vlagyimir IIjicsnek az októberi forradalom utáni időszakban született munkái, az útkeresés nehéz volt, éles eszmei harcban, politikai viták közepette folyt. E viták középpontjában a társadalom fejlődésének alapvető kérdései álltak, s elsősorban az, hogy lehetséges-e a szocializmus felépítése országunkban. Az elméleti gondolkodás és a gyakorlati cselekvés arra próbál választ adni, hogy milyen irányokban és milyen formában kell végrehajtani a társadalmi-gazdasági átalakítást, hogyan lehet biztosítani ennek szocialista jellegét azon konkrét történelmi körülmények között, amelyekben a Szovjetunió létezett. Előtérbe került a legnagyobb felelősségérzetet követelő gyakorlati építőmunka. Élesen vetődött fel az ország iparosításának, a gazdaság rekonstrukciójának kérdése; ezek nélkül elképzelhetetlen lett volna a szocialista építés, a védelmi képesség megerősítése. Ez Lenin közvetlen útmutatásaiból és elméleti hagyatékából következett. Ugyancsak Lenin útmutatásaival összhangban jelentkezett a falu szocialista átalakításának kérdése. A legnagyobb, sorsfontosságú dolgokról, problémákról és feladatokról volt tehát szó. Jóllehet a párt — ismétlem — rendelkezett az ezekre a kérdésekre vonatkozó lenini útmutatással, e kérdések körül éles viták alakultak ki. Azt hiszem, érdemes szólni arról, hogy a forradalom előtt és után, a szocialista építés első éveiben a párt vezetői közül távolról sem mindenki osztotta a legfontosabb kérdésekről alkotott lenini nézeteket. Azonkívül a lenini ajánlások sem tudták felölelni az új társadalom építésének minden konkrét kérdését. Az eszmei harc színterei Annak az időszaknak az eszmei vitáit elemezve figyelembe kell venni, hogy az óriási forradalmi átalakítások végrehajtása egy olyan országban, amilyen Oroszország volt akkor, már önmagában is igen nehéz feladatot jelentett. Az ország a történelmi előrelépés szakaszában volt, rohamossá vált fejlődése, gyorsan és mélyrehatóan átalakult a társadalmi élet minden területe. Az eszmei harc, amely tükrözte az osztályok, társadalmi csoportok és rétegek érdekeinek teljes skáláját, a kor követelményeit és feladatait, a történelmi hagyományokat és a megoldatlan feladatok nyomását, az ellenséges kapitalista környezetből fakadó viszonyokat — ez az eszmei harc elválaszthatatlanul összefonódott a gazdaságban, a politikában, az emberek életének minden szférájában végbemenő eseményekkel és folyamatokkal. Egyszóval kiigazodni, megtalálni az egyetlen igaz irányt ebben az egyáltalán nem könnyű és viharos helyzetben mértéktelenül nehéz volt. Az eszmei harcot még bonyolultabbá tette a pártvezetésben megnyilvánuló személyi vetélkedés. A régi nézeteltérések, amelyek már Lenin életében megvoltak, megmutatkoztak az új helyzetben is, ráadásul nagyon éles formában. E veszély lehetőségére, mint ismeretes, figyelmeztetett Lenin. Levél a kongresszushoz című munkájában hangsúlyozta, hogy „ez nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekélység, amely döntő jelentőségűvé válhat". Nagyrészt így is történt. A kispolgári szemlélet hatalmába kerített néhány tekintélyes vezetőt, akik frakciós tevékenységbe kezdtek. Ez megrázta a pártszervezeteket, elvonta őket a tényleges feladatoktól, zavarta munkájukat. Ezek a személyek még akkor is bomlasztó tevékenységet fejtetlek ki, amikor a párt túlnyomó többsége előtt már világos volt, hogy nézeteik ellentétesek a lenini eszmékkel és tervekkel, javaslataik hibásak és letéríthetik az országot a helyesen megválasztott útról. Vonatkozik mindez elsősorban L. D. Trockijra, aki Lenin halála után mértéktelen ambícióval tört a párton belüli vezető szerepre, teljes mértékben igazolva ezzel Leninnek azt az ertékelósót, hogy önhitt, eszmeileg ingatag, ravaszkodó politikus. Trockij és a trockisták tagadták annak lehetőségét, hogy a szocializmust fel lehet építeni kapitalista környezetben. A külpolitikában a forradalom exportjára helyezték a hangsúlyt, belpolitikájukban pedig a parasztságot „szQritó prés" meghúzását, a falu város általi kizsákmányolását, a társadalom katonaiadminisztratív eszközökkel, történő irányítását hirdették. A trockizmus olyan politikai áramlat, amelynek ideológusai — balos, álforradalmi frázisokkal takarózva — valójában kapituláns álláspontra helyezkedtek. Lényegében minden vonalon támadást indítottak a leninizmus ellen. A szocializmus ügye, a forradalom sorsa vált kérdésessé. E körülmények között szükségszerűvé vált a trockizmusnak az egész nép szine előtti trónfosztása, szocialistaellenes lényegének feltárása. A helyzetet bonyolította, hogy a trockisták a G. J. Zinovjev és L. B. Kamenyev vezette „új ellenzékkel" egy blokkban tevékenykedtek. Az ellenzék vezérei, megértve azt, hogy kisebbségbe kerültek, a párt sorainak bomlasztása érdc-kében újból és újból vitákat kényszerítettek a pártra. De végül is a párt a KB irányvonala mellett, az ellenzékkel szemben foglalt állást. Az ellenzéket eszmeileg és szervezetileg szétzúzták. Így a part J. V. Sztálin irányította vezető magja az eszmei harcban megvédelmezte a leninizmust, kialakította a szocialista építés kezdeti szakaszának stratégiáját és taktikáját, megnyerte a párttagok, a dolgozók többségének támogatását politikai irányvonalához. A trockizmus eszmei szétzúzásában fontos szerepet játszottak Ny. I. Buhar>n, F. E. Dzerzsinszkij, Sz. M. Kirov, G. K. Ordzsonikidze, J. E. Rudzutak és mások. A húszas évek legvégén éles harc bontakozott ki arról a kérdésről is, hogy a parasztságot miként vezessék a szocializmus útjára. Ebben a harcban kitűnt, hogy a politikai bizottság tagjainak többsége és Buharin csoportja a szocialista társadalom új fejlődési szakaszában különbözőképpen viszonyul a NEP elveinek alkalmazásához. Az akkori idők konkrét belső és nemzetközi körülményei létfontosságú feladattá .tették a szocialista építés ütemének jelentős felgyorsítását. Buharin és követői számításaikban, elméleti tételeikben gyakorlatilag alábecsülték az időtényező szerepét a szocialista építésben a harmincas években. Állásfoglalásaikra rányomta bélyegét a dogmatikus gondolkodás, a konkrét helyzet nem dialektikus értékelése. Mind Buharin, mind követői hamarosan beismerték hibáikat. Ezzel kapcsolatban helyénvaló emlékeztetni arra a jellemzésre, amelyet Lenin adott Buharinról: „Buharin nemcsak a párt legértékesebb és legnagyobb teoretikusa, hanem joggal tarthatjuk az egész párt kedvencének is, de elméleti nézetei nagyon is kétségesen sorolhatók a teljes marxista nézetek közé, mert van benne valami skolasztikus (sohasem tanulta és, azt hiszem, sohasem értelte egészen a dialektikát)." Gazdasági sikerek Az élet ismét alátámasztotta a lenini igazságot. Ily módon az akkori idők politikai vitái tükrözték a párt fejlődésében végbemenő bonyolult folyamatot, amelyet a szocialista építés legfontosabb problémáival kapcsolatos éles harc jellemzett. Ebben a harcban, amelyet végig kellett küzdeni, alakult ki az iparosítás és a kollektivizálás koncepciója. A pártnak és központi bizottságának vezetésével az országban rövid idő alatt gyakorlatilag újonnan született a nehézipar, ezen belül a gépipar, a honvédelmi ipar, az akkor korszerűnek számító vegyipar, végrehajtották a Goelro-tervet. Ezeknek az eredményeknek dicsőséges jelképévé vált Magnyitogorszk, a Kuznyeck-medence, a Dnyeprogesz, az Uralmas, a hibini kombinát, a moszkvai és gorkiji autógyár, a repülőgépgyártó üzemek, a sztálingrádi, cseljabinszki és harkovi . traktorgyár, a Rosztszelmas, Komszomolszk-na-Amure, a Turkszib, a ferganai nagycsatorna és az első ötéves tervek több más nagyszabású építkezése. Ebben az időben tutudományos-kutató intézetek tucatjai jöttek létre, kialakult a felsőfokú oktatási intézmények szerteágazó hálózata. A párt — nem számítva külföldi pénzforrásokra, nem várva a könnyűipar fejlődéséből származó, bosszú évek alatt megszülető felhalmozásra — az iparosítás korábban járatlan útját, a nehézipar azonnali fellendítését javasolta. Az akkori körülmények között ez volt az egyedül lehetséges, bár az ország és a nép számára hihetetlenül nehéz út. ^Újitó lépés volt ez, amelynek során a tömegek forradalmi lendületét a gazdasági növekedés tényezőjeként vették figyelembe. A gyors iparosítás az országot minőségileg magasabb szintre emelte. A harmincas évek végére a Szovjetunió, az ipari termelést tekintve, Európában az első helyre, a világon a második helyre küzdötte fel magát, igazi ipari nagyhatalommá vált. Ez világtörténelmi jelentőségű hőstett volt, a felszabadult munka, a bolsevikok pártjának hőstette. Ila józanul tekintünk a történelemre, figyelembe vesszük a külső és a belső realitásokat, lehetetlen nem feltenni a kérdést: lehetett-e volna az akkori körülmények között más utat választani, mint amit a párt indítványozott? Ha a történetiség, az élet igaztóga talaján akarunk maradni, a válasz csak egy lehet: nem, más utat választani nem lehetett. Azok között a körülmények között, amikor érzékelhetően megnőtt az imperialista agresszió veszélye, a pártban megszilárdult az a meggyőződés, hogy a pörölytől és a paraszti faekétől a fejlett iparig vezető utat nem végigjárni kell, hanem történelmileg rövid idő alatt átfutni. Fejlett ipar nélkül elkerülhetetlen lett volna az egész forradalmi ügy halála. A párt által előterjesztett, a tömegek által megértett és elfogadott tervek, az október forradalmi szellemét megtestesítő jelszavak és elképzelések életképességét tanúsította az az egész világot lenyűgöző lelkesedés, amellyel a szovjet emberek milliói kapcsolódtak be a szovjet ipar építésébe. Azok között a nehéz körülmények között, amikor hiányoztok a gépek és rendkívüli volt a nélkülözés, az emberek csodát műveltek. Az lelkesítette őket, hogy egy rendkívüli történelmi tett részesei. Nem lévén elég műveltek, osztályérzékükkel értették meg, milyen hatalmas, soha nem látott ügy részeseivé váltak. A mi és az utánunk jövök kötelessége, hogy emlékezzünk nagyapáink és apáink eme hőstettére. Mindenkinek tudnia kell, hogy munkájuk és önzetlen odaadásuk nem volt hiábavaló Megbirkóztak mindazzal, ami osztályrészükül jutott, és hatalmas mértékben hozzájárultak október vívmáT nyainak megszilárdításához, annak az erőnek a megalapozásához, amely lehetővé tette hazánk megóvását a halálos veszedelemtől, a szocializmus megvédését a jövő, vagyis a mi számunkra, elvtársak. Dicsőség és örök emlékezet nekik! Eredmények és veszteségek A szóban forgó korszak azonban veszteségekkel is járt. Ezek bizonyos összefüggésben voltak magukkal a sikerekkel is, amelyekről beszéltem. Akkoriban a kemény központosítás egye.emes hatékonyságát hirdették, azt, hogy az utasitásos módszerek a legrövidebb és legjobb utat jelentik a különféle feladatok teljesítéséhez. Ez mutatkozott meg az emberekhez és életkörülményeikhez való viszonyban is. Kialakult az ország pártós állami irányításának adminisztratív-parancsnoki rendszere, megerősödött a bürokratizmus, amelynek veszélyére annak idején Lenin figyelmeztetett. Megkezdődött az ennek megfelelő irányítási struktúra és tervezési módszerek kialakulása is. Az iparban az akkori méretek mellett, amikor látszólag megvoit az ipari felépítmény minden alapvető része, ezek a módszerek, ez az irányítási rendszer tulajdonképpen meghozták eredményüket. Ugyanakkor a központosítás és parancsnoklás ugyanilyen szigorú rendszere megengedhetetlen volt a falu átalakításával kapcsolatos feladatok megoldásában. Nyíltan meg kell mondani: az új szakaszban nem tanúsítottak kellő, valóban lenini figyelmet a dolgozó parasztság érdekei iránt. És a legfőbb: nem értékelték kellőképpen azt a tényt, hogy a parasztság, mint osztály, alapvetően megváltozott a forradalom utáni' években. Az alapvető figurává a középparaszt vált. Ez a dolgozó paraszt — aki földet kapott a forradalomtól és egy teljes évtizeden át arról győződött meg, hogy a szovjethatalom az ő hatalma is — megerősödött, mint gazda. Újfajta alapon hű és megbízható szövetségesévé vált a munkásosztálynak, a gyakorlatban győződött meg arról, hogy élete egyre jobbra fordul. Ha jobban figyelembe vették volna az objektív gazdasági törvényeket és nagyobb figyelmet szenteltek volna azoknak a társadalmi folyamatoknak, amelyek a falun végbementek; ha a dolgozó parasztság — amelynek többsége részt vett a forradalomban és megvédte azt a fehérgárdistáktól és az intervenciósoktól — nagy tömegével való viszony politikailag helyes lett volna; ha következetesen folytatták volna a középparaszttal való szövetség politikáját a kulákkal szemben, akkor nem fordulhattak volna elő azok a túlkapások, amelyek a kollektivizálás során megtörténtek. Ma világos: a nagy ügyben. amely a lakosság többségének sorsát érintette, eltértek a lenini politikától a parasztság viszonylatában. E fontos és nagyon bonyolult társadalmi folyamat irányítása, amelyben nagyon sok függött a helyi körülményektől túlnyomórészt adminisztratív módszerekkel valósult meg. Kialakult az a meggyőződés, hogy minden problémát egy csapásra, rövid úton inog lehet oldani. Egész megyék és térségek kezdtek el versengeni abban, hogy ki valósítja meg gyorsabban a teljes kollektivizálást. Felülről, önkényes százalékos szabályozókat adtak meg. A kollektivizálás elveinek durva megsértése általános jelleget öltött. Túlkapások történtek a kulákság elleni harcban is. A kulákság elleni harc önmagában véve helyes irányvonalát gyakorta olyan széleskörűen értelmezték, hogy az kiterjedt a középparasztok jelentős rétegére is. Ez történelmi valóság. Ha azonban, elvtársak, egészében értékeljük a kollektivizálás jelentőségét a szocializmus falusi pozícióinak megerősítésében, akkor végső soron elvi jelentőségű fordulat volt. A kollektivizálás az ország lakossága döntő többségének egész életformáját gyökeresen, szocialista alapokon változtatta meg. Megteremtette a bázist a mezőgazdasági szektor korszerűsítéséhez, lehetővé tette a kulturált gazdálkodásra történő átállást, a munka termelékeny^ ségének nagyarányú növelését, és felszabadította a szocialista építés más szférái számára szükséges munkáskezeket. Mindennek történelmi kihatásai voltak. Azoknak az éveknek a megértéséhez azt is figyelembe kell venni, hogy az iparosítás során kialakult és a kollektivizálás idején új lendületet kapott adminisztratív-parancsnoklási rendszer kihatással volt az ország egész társadalmi-politikai életére. A gazdaságban megerősödve és a felépítményre kiterjedve korlátozta a szocializmus demokratikus erejének kibontakozását, visszafogta a szocialista demokrácia fejlődését. Az elmondottak azonban nem tárják fel annak az időszaknak a teljes bonyolultságát. Mi történt itt? Gyakorlatilag a párt számára legnehezebb ideológiai-politikai megpróbáltatások szakasza van mögöttünk. Az embere« milliói lelkesedéssel kapcsolódtak be a szocialista átalakítás végrehajtásába. Megmutatkoztak az első sikerek. S ugyanakkor azokat a módszereket, amelyeket a kizsákmányoló osztályok ellenséges magatartásával szembeni harc időszaka diktált, gépiesen átvitték a békés szocialista építőmunka időszakába, amikor alapvetően megváltoztak a feltételek. Az országban kialakult a türelmetlenség, az ellenségeskedés, a gyanakvás légköre. A továbbiakban az ilyen politikai gyakorlat kiszélesedett, s ezt az osztályharcnak a szocialista épités folyamatában végbemenő kiéleződése hibás elméletével igazolták. Mindez káros hatást gyakorolt az ország társadalmipolitikai fejlődésére, és súlyos következményekkel járt. Teljesen nyilvánvalóan éppen az, hogy nem volt meg a szovjet társadalomban a demokratizálás kellő szintje, lehetővé tette a személyi kultuszt is, a törvényesség megsértését is, a harmincas évek önkényét és megtorló rendszabályait is. Nyíltan kimondom: tényleges bűnöket a hatalommal való visszaélés talaján. Tömeges repressziónak tette« l^i sok ezer párttagot és pártonkívülit. Ez, elvtársak, a keserű igazság. Egyenesen, őszintén Súlyos károkat szenvedett a szocializmus ügye és a párt tekintélye. S nekünk egyenesen kell erről beszélnünk. Ez feltétlenül szükséges a szocializmus lenini eszményének végleges és visszafordíthatatlan megszilárdításához. Mostanában sok vita folyik Sztálinnak történel(Folytatás a 4. oldalon.)