Délmagyarország, 1987. október (77. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-03 / 233. szám

8 * Szombat, 1987. október 3. DM magazui ANNA MARGIT: EGY A BÁBUK KÖZÜL MAKAY IDA: Oldalra dőlt Akár egy merülő hajón. Egyedül végleg, mint az isten. Állok a mozdulatlan fényben. Várom, hogy az ősz elmerítsen, $ leszálljak az ötök mederbe. •'•">•'« Ay/ — Mélyeit meg nem méri ón. S de profundis; mélyből a zsoltár, megzendülsz végső csöndem ormán. Az ég arcoddal örvénylik rám. Oldalra dőlt már, lásd, hajóm. A

színház fiatal szubrettje — fekete hajú, kedves arcú, kissé pikáns vonalú lány — mesélt társaságunkban közönségsi« keréről. Nem hivalkodóan és szerénytelenül, nem a körülötte ülők frázisos lelkendezését várva, hanem mintegy tényvázlatot adott a megjelent helyi és fővárosi kritikákról és a nagyérdeműről, amely annyi és annyiféle megnyilvánulását adta eddig is szeretetének, hogy talán nem is volna csoda, ha egy — úgyszólván — pályakezdő fiatal színésznő egy kicsit elbízná magát. — És a szerelem? — kérdezte évődő kajánsággal valaki a társaság férfitagjai közül. — Hogyan állunk a szerelemmel, ki-,művésznőm? A kérdezett nem jött zavarba, fejét félrehajtva, felhúzta a szemöldökét és mosolygott. — A szerelem? — Egy pillanatnyi szünetet tartott, s rávillant a mellettem ülő idősebb kollégámra. — Nos, van szerelem is. Egy, az igazi, és ez titok, és van még sok-sok, olyan ötvenszázalékos ügyek a tisztelők és imádók részéről... Ha most itt volnának azok a levelek, amelyeket kaptam már... És a versek... „Ne haragudjon, hogy, — Zavarom levéllel, — De úgy érzem én most, — Nekem ezt írnom kell." És írja végig rímben, hogy szeret és ha kijárja az iskolát, akkor feleségül vesz, „Murányi Palika, hatodik bé oszt. tan.". Vagy: „Művésznő ismerkedjen meg velem, sem erkölcsileg, sem anyagilag nem bánja meg... Poste restante." Más: „Művésziélek vagyok és csodálója művészetének, de birtokosa is szeretnék lenni..." Egy másik levélben az ismeretlen hódoló letegez és nyomban a tárgyra tér... Persze, vannak tiszteletre méltó hősszcrelmesek is, akiknek én csillag vagyok az égen, meg szivárvány, meg fekete Marlyn Monroe, és igy tovább... — Hát bizony, mindez nem túlzottan romantikus — jegyezte meg a kis szubrett pillantását keresve idősebb asztalszomszédom, aki inkább nyugalomba vonult sportbajnoknak, mint — ami valójában — ismert színházi újságírónak látszott. — Mire gondol, mester? — kérdezte, aki kajánkodva az egész szerelmi problémát felvetette. — Pezsgőt igyunk a primadonna cipőjéből?... Szerenád az ablak alatt... Hódolók a konflis előtt a lovak helyett?... Operettvilág, régi világ, eltűnt világ... Ma a realitások világában élünk. A szubrettek is, a hódolók is, és mi, valamennyien. — A realitás és a romantika, mint az ész és a sziv összefüggése feltételezi egymást. Vagy nem hallotta volna a szerelemről nyilatkozni Fleury-t a Luxemburg grófjában: „Akinek esze van, a szivére hallgat". Amig van ezen a földön dobogó, érző sziv, amelyre hallgat az ész, addig van romantika, öröm, játék és szerelem... — Elragadta a színházi láz, mester... — Nem. De hallgassunk meg egy történetet. Ha már igy szólítottuk: kisművésznő, mondja el, hogyan is volt azzal a sárga tearózsával?... — A többiekhez fordult és szemében nevetés bujkált. — Hölgyeim és uraim, a történet mai, a szereplők egyike már'ismert — és a fiatal színésznő felé bólintott —, a másikat majd megismerjük. Színhely: a szinház... Halljuk a történetet, a ma romantikáját. Ahá, elpirult, kisművésznő! Látjátok, ez már a romantikához tartozik hamisítatlanul. — De hát ez titok — mondta bizonytalankodva-bátorkodva a szólított a kedves provokációra. — Az igazi, az titok. — Felmentjük a titoktartás alól. Halljuk, halljuk... — Hát, legyen, de igazán csak magunk között... Egy kicsit poros nagyoperettet játszottunk. Jól ment, a szép Huszka-muzsika vonzotta a közönséget. Mókás, kedves szerepem volt, klasszikus szubrettszerep, sok tapsot kaptam, volt úgy, hogy kétszer is ismételnem kellett a számot. Nos, siker volt. A tizedik vagy a tizenegyedik előadáson, a második felvonás után a portás néni kopogtatott az öltözőajtón és egy csodálatos rózsacsokrot hozott be. Csupa piros rózsát, nem olyan bordóba hajló piros rózsákat, hanem lángoló tűzpirosakat, és közöttük egyetlen szál sárga tearózsát... Rózsacsokor és egy névjegy nagyságú, leragasztott boríték... A néni titokzatosan csak Tearózsa ennyit mondott: „Katinkám, valaki küldi magának..." Ki? Kicsoda? — kérdeztem, mert legalább annyira izgatott lettem, mint meglepődött, de csak mosolygós fejrázás volt a válasz: nem tudta, isten bizony nem tudta. — Kibontottam a borítékot — közben a lányok bejöttek az öltözőbe, körülálltak, csodálták a virágokat, s mind arra voltak kíváncsiak: mi van a levélben? Abban pedig ez állt: „Sajnos, csak így, ismeretlenül gratulálhatok, Művésznő. Fogadja el tiszteletem jeléül ezeket a rózsákat, és ha elfogadja, a harmadik felvonásban tűzze hajába közülük a legszerényebbet, a sárga tearózsát. „Őszinte híve: M. S." — Ki lehet ez az őszinte hívem, M. S.? Írása intellektuális, határozott és jól kiírt volt, a sorok egyenesek, a szóvégződések egyszerűen lezártak voltak. A „sajnos" szócska feltétlenül azt jelenti — morfondíroztam tovább —, hogy jobban szeretné, ha személyesen gratulálhatna. Tehát meg akar ismerkedni... A virágok szépek, rózsát adni egyébként is komoly dolog. És, ha elfogadom, tűzzem a hajamba... A legszerényebbet, a sárga tearózsát. Hm. Mi ez? Nincs emögött valami ostoba kollegális tréfa? A csokrot szétbontottam, de semmi mást — a levélkén kívül — nem találtam, amiből tovább következtethettem volna. „Ha elfogadja..." A lányok mind azt mondták: tűzzem fel a tearózsát, hiszen a csokrot elfogadhatom minden kötelezettség nélkül. „Csak nem akarod .kidobni?" — szörnyülködött egyikük a kórusból. — „Tűzd fel — mondta egy másik — szép estéje lesz az ismeretlen rajongónak". Megszólalt a csengő, kezdődött az operett harmadik felvonása, amelyben minden félreértés tisztázódik és a szerelmesek egymáséi lesznek. Az én jelenetemmel indult a kép... „Művésznő, a színpadra!" Hát feltűzzem, vagy ne tűzzem? Nem fűzöm! Mit tudom én, ki ez az „ismeretlen imádó" és mit akar a rózsáival? Mentem fel a színpadra és a Nem dudálni, szemezni! Még csak készülődött kinyitni a tavasz, amikor egyik kollégám elindult rafiaháncsot keresni. Végigjárhatta volna az összes gazdaboltot és vetömagboltot, ha a legelején ki nem nevették volna: hová gondol, uram? Soha nem hallott az importkorlátozásról? Nincsen az államnak annyi valutája, hogy ilyesmit is megvehessen. Jól forgott azonban kollégám esze, átlátta, hogy sehol máshol nem kaphat, legföljebb annál a maszeknál, akinek kicsike sufnijában minden van. Volt rafia is, eladó is volt, nem dísznek való, de a maszek meg azt mondta, szőlőkötözésre nem ad. Miért? Azért, mert rózsaszemzőknek tartogatja. Szőlőt kötözni mással is lehet, műanyagcsövecskékkel például, de rózsát szemezni nem. Adott persze, mert ketten kezdtük meggyőzni, hogy a jó kereskedő egyetlen vevőt sc ereszthet el üres kézzel, amig van valamije, de most neki is szóljon ez az irás. A szőregi rózsakertészek egyes vélemények szerint öt, mások szerint tíz, ismét mások szerint már tizenöt éve nem rafiával kötik bele a nemes szemet a rózsába, és őket nem elsősorban az importkorlátozás ösztökélte más megoldásra. Találtak jobbat és gyorsabbat. Mi még tanultunk annak idején gazdasági ismereteket. Tankönyvünk is volt hozzá. Rotátornak akkor még se híre, se hamva nem volt, olyan bölcsességek voltak tehát benne, hogy az ásás drágább, mint a szántás. A gyümölcsfák oltásáról és szemzéséről is tanultunk. Úgy szólt valahogy az ige, hogy veszünk egy vad alanyt, és egy nemes vesszőt. Oltáskor egy-két szemet ággal együtt dugunk be az alany bőre alá, szemfodrásznő már csak az ügyelőpultnál ért utol. „Művésznő, a haja... Rendbe kell hoznom a haját". És már igazgatta, tűzte is — a sárga tearózsával együtt. „Csak akkor vettem észre, amikor a színpadon a jelenet közben — szerep szerint — a tükörbe néztem. Majdnem belémfagyott a szó, de csak egy pillanatig, azután láttam, hogy az én kis rózsámat igen gyengén fogja a hajtű. így hát megerősítettem... — Mi történt ezután? Még sokszor volt a hajamban sárga tearózsa — ismeretlen imádómtól. De nem tudtam, hogy ki lehet... Hosszú ideig. Végül valamelyik kollégám elfecsegte az egészet a színházi kritikusnak, aki egy kicsit kikerekítve és más vidékre helyezve a mesét, megirta az egészet. Úgy, hogy az „ismeretlen imádó" végül az ő — mármint a bennfentes újságíró — kíséretében egyszer csak megjelent a művésznő öltözőjében, és az illő bemutatkozási ceremónia után kimondta a varázsigét: sárga tearózsa... S a színésznő és az ismertté vált ismeretlen imádó hamarosan nagy lakodalmat csaptak és azóta is boldogan élnek, amig meg nem halnak. A történet megjelent a lapban — és jó recept volt. Még azon az estén megismerkedtünk, úgy, ahogy Tomcsányi Laci, a kritikus, megirta. Hát, ennyi a romantikus történet... — Azaz, nem egészen ennyi — szólt közbe, mintegy folytatva az elbeszélést társaságbeli asztalszomszédom, Tomcsányi László szinházkritikus. — A megismerkedésből randevúk, kart karba fűző séták lettek, és Katinka művésznő is, a tearózsás M. S. tanár úr is azon vették észre magukat, hogy a szerelem a legszebb dolog a világon. És mert mind a ketten okos emberek, ezért a szerelemben a szivükre hallgatnak... Mondja csak, kisművésznő-Katinka, mikor is lesz az esküvőjük? E meghivó tanúsága szerint — s előhúzta zsebéből a nyomtatott kártyát — éppen két hét múlva. Azt hiszem, gratulálhatunk a sárga tearózsa romantikus történetéhez. " • • :;r*.;\És ebben a pillanatban nyílra" társalgó ajtaja, és Katinka mosolya,!©!^ ragyogott. M. S. tanár úr lépett be rajta. DÉR FERENC zéskor pedig csupán egyetlen szemet. Most látom, amikor kiskert-Magyarország lettünk, hogy az emberek hatalmas többsége nem tud se oltani, se szemezni, és egyéb gazdasági ismereteit is az újságokból igyekszik megtanulni évről évre. A szemzésről azért se beszélnek az újságok, meit évtizedek óta változatlanul történik, meg azért se, mert a szőregi rózsakertészek kinevetnék az újságokat. A szemzőtudományok általam hozzáférhető legfrissebb könyvében például azt olvasom, hogy a rafiával való bekötözést így meg így kell végezni, ámbár a szőregi rózsások fordítva csinálják. Miért csinálják mindig másként a szőregiek? Ázért, mert ahogy István bácsi mondja — a teljes nevét a világ minden kincséért se szeretné viszontlátni az újságban —, reggeltől estig háromezer-háromszáz rózsatőbe is betette a szemet. A mozdulatelemzéses módszert tehát a rózsatermelők nem külföldről importált megfigyelőkkel terjesztik, a kényszer viszi rá őket. Legutóbb arra, hogy hagyják a rafiaháncsot — hársnak mondták, amig használták —, tanuljanak meg inkább kesztyűbe szemezni. Elmondani nem nehéz, de azért hadd vessem össze mindjárt a régi módszerrel. Letérdelt a rózsakertész reggel, és a földön csúszva, tőről tőre haladva, közvetlenül a föld fölött T-betűt vágott éles késével a rózsába. A nemes vesszőről levágta a szemet, és bedugta a T-betű fölpiszkált két szárnya alá. Ez a mozdulat ma is változatlan. Csakhogy, eddig utána legalább három asszony csúszkált, és ugyancsak villámgyorsan, ugyancsak nagy fifikával rafiával betekerte az egészet úgy, hogy szabadon csak a szem és 9 levél nyele maradjon. Ez a vTli' I»>Í ÉS mozdulat elveszett, a három asszony helyett egy is elég, és megesik, hogy annak az egynek is várnia kell. Gumikesztyűt darabolnak föl előre, ráteszik a gumifoltot a rózsaszemre, átfogják vele a rózsatövet, egy kicsit megfeszítik, és hátul átszúrják egy U-szegre vagy elnyomorított hajtűre emlékeztető drót két ágával. Két vagy három hét múlva le lehet szedni a foltot, és a drótot el lehet tenni jövőre. Azért nem kell annyira pontosan ragaszkodniok a leszedés időpontjához, mert más nem szokott történni, csak az, hogy leeszi az idő a foltot. Hogy tovább tartson, inkább duplán fogják. Két táblában is megnéztem, ennél gyönyörűbben álló rózsaszemet keresni se lehetne. Mindkettőben megkérdeztem, miben látják az eredés titkát. Régesrégi kertészszabály, hogy munkával takarékoskodni nem szabad, amit a növény megkíván, azt meg kell neki adni, most azonban mindketten azt mondják, sokkal jobb így, mint amúgy. Az előny nemcsak a két asszony „megtakarítása". cs az egynek is lényeges könnyebbség, hanem az, hogy a rafiaháncs este a harmattól fölázik, tehát megereszkedik, a gumi viszont rá sc bojszint a harmatra, ráadásul az egybenövesztő nedveket ott tartja, ahol azokra a legnagyobb szükség van. Könnyű ezt igy elmondani, mert utólag minden világos, de aki látott már rózsát szemezni, az tudja, bevezetni az új módszert nem lehetett könnyű. Jó, elmondták a szakszövetkezet meghívott emberei, talán be is mutatták, de ki az a bolond, aki elhiszi nekik? Ki kell azt előbb próbálni néhány tövön, és a többit ugyanúgy kötözni, mint azelőtt. Ha ugyanis nem sikerülne, irtózatos veszteség érne minden egyes rózsa kertészt. Tapogatózva indult tehát, és ahogy hallom, először még biciklibelsővel is kötöztek. A gumikesztyű későbbi találmány. Igen ám, de egy pár kesztyű huszonhét vagy huszonnyolc forint. Irtózatosan drága ez a szemzés. — Dehogy drága! Mi kilóra kapjuk, és kilója nincsen annyi. Magas ez nekem, amióta a kereskedelemmel valami kicsike kapcsolatom van, nem értem az ilyen cseleket. — Selejt kesztyűk ezek, másra már nem valók. Hogy melyik tárca viseli a selejtté válás költségeit, nem tudom, csak a kesztyűk formájáról gondolom, hogy az egészségügy lehet. Mázsaszámra veszik valahonnét, tehát mázsaszámra gyártanak belőle fölöslegesen. Meglehet, kitalálja egyszer valaki, hogy sokkal gazdaságosabb, ha a rózsásoknak nem kesztyűket adnak, hanem lepedőben árulják nekik a finom gumit, de föltehetően azonnal selejtminöségben, hogy érdemes legyen megvenniük. Mégis azt mondom, van ez a gumira váltás annyira jelentős, mintha valamilyen rakétaindító állomáson új hajtóanyaggal töltik föl a rakétát. Csak ez sokkal szimpatikusabb. A rózsa béke virágja. Azt természetesen nem hiszik el az újságírónak, hogy van egy még egyszerűbb szemzési eljárás is, és ugyanúgy kombinálható gumival. Majd ha valaki előttük mutatja be, napi háromezer-háromszázat produkálva, akkor talán. Sajnos, erre nem vállalkozhatom, csak a kertben próbálgatom. Természetesen nem a magam esze szerint, de jó két vadidegen módszert egymáshoz szoktatni. Egy másba szemezni. HORVÁTH DEZSŐ Kesztyűbe szemezni