Délmagyarország, 1987. szeptember (77. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-12 / 215. szám

77 Szombat, 1987. szeptember 12. magazin | []jM A fénysorompók rejtélye BAKACSI LAJOS RAJZA A hamisítás „művészete" Enyhén szólva parázs vita jellemezte azt a nemrégiben Bostonban tartott találkozót, amelyen körülbelül 30 amerikai és holland szakértő vett részt. Ám ezúttal nem politikai vagy kereskedelmi ügy állt a szócsaták középpontjában, hanem egy — első pillantásra egyszerűnek tűnő — kérdés: valódinak tekinthető-e az az öt, különböző amerikai múzeumokban található Rembrandt-kép, amelynek eredetiségét az elmúlt hónapokban jó néhány művészettörténész kétségbe vonta. Természetesen korántsem csupán esztétikai vagy kulturhistóriai kötélhúzásról van szó, hiszen a dilemma mögött (Rembrandt vagy sem?) súlyos dollármilliók forognak kockán. A világhírű New York-i Metropolitan Múzeum vezetői számára sem mindegy, ki kell-e cserélni eddig féltve őrzött műkincseik mellett a feliratot; a holland szakemberek által javasolt szöveg szerint ugyanis csak a „Rembrandt műhelyéhez tartozó ismeretlen alkotó" tábla tekinthető jogosnak. Amint az várható volt, az eszmecserén nem sikerült közös nevezőre jutni. Amíg a jelenlevő amerikai szakértők bizonyos stílusjegyekre hivatkoznak, s* kitartottak az eredetiség mellett, addig a hollandiai székhelyű, 1969-ben alapított Rembrandt-kutató alapítvány jelenlevő tagjai (más festészeti motívumokat értékelve nyomatékosabbnak) kétségbe vonták azt. Persze nehezen is lehetne mindez másként. Hiszen sokszor korunkbeli vagy század eleji alkotók képei körül is bizonytalanság terjeng, hogy ne lenne ez így sok évszázaddal ezelőtt tevékenykedő mesterek esetében? Nyílt titok, hogy napjainkban egyre kiterjedtebb a műkincshamisítás szférája: a bűnözés e sajátossága festők egész sorát foglalkoztatja. Valószínűleg a leghivatottabb tudósok is zavarba jönnének, ha végleges véleményt kellene mondani egy-egy vitatott hitelességű Picasso- vagy Dalialkotás ügyében. Mi több, a hamisítás szinte külön „művészeti ággá" nőtte ki magát, s egyes alakjainak, például Clifford Irvingnek, Tom Keatíngnek, Van Meegerennek és De Horynak az „alkotásai" a maguk nemében kiemelkedőnek számítanak. Emlékezetes marad az a botrány ís, amit Konrád Kojau, a Hitler-naplók szerzője kavart. A hírhedt figura, aki szélhámosságával súlyos presztízsveszteséget okozott az állítólagos dokumentumot közlő nívós nyugatnémet Stern magazinnak, ugyanis nem érte be e területtel, hanem a festmények világába is „átrándult". Kedvenc mestere — nyilatkozta többször — Chagall, Van Gogh és Dali volt. Úgy tűnik egyébként, hogy az írásvizsgálat az elmúlt években rohamléptekkel fejlődött. Részben éppen a Hitler-naplók ügye keltette hullámok nyomán több nyugati országban kiterjedt kutatómunka folyik — bár legtöbbször változatlanul „tisztán" bűnügyi vagy gazdasági területen veszik igénybe a szakértőket. Elvégre olykor egy levél vagy akár egy aláirás hamisítása, egy üzleti szerződés előre- vagy visszamenőleges datálása is óriási haszonnal kecsegtethet Esélyük mégsem túl nagy: ha a kérdéses okirat eljut a laboratóriumokba, manapság alig van esélyük arra, hogy az aprólékos műszeres, kémiai és kromatográfiás vizsgálatok ne fedjék fel a valóságot. Ma már azt is ki lehet mutatni — írta egyik összefoglalójában a New York Times —, ha korabeli papírra, korabeli tintával, de most születik egy írás, mivel a tintaszemcsék ionvándorlása csalhatatlanul árulkodik a tényekről. A festmények és műalkotások ügye persze más. Ott a vita általában nem az életkor körül zajlik, hiszen a mai keletű, ám középkorinak álcázott, mégoly tökéletes kivitelű képek hamisításai is könnyen kiszűrhetők. Az viszont, hogy a valóban 1630 táján festett alkotás kinek az ecsetvonásairól árulkodik, más kérdés, s érthetően jóval tágabb teret hagy a művészettörténészek hadakozásának. Egy dolog épp ebből kiindulva bizonyosnak tűnik: a Metropolitan Múzeum illetékesei hosszabb távon is — vagy legalábbis amig valamilyen ellentétes értelmű, perdöntő bizonyíték fel nem merül — a számukra kedvező döntést fogadták el, s a nagyhírű New York-i gyűjtemény leltárában a vitatott olajképek változatlanul Rembrandt műveiként szerepelnek. E. É. Csalóka a cim, mert azt is sugallhatja, hogy érdemes végigolvasni ezt az írást, a végén úgyis ott lesz a vasúti fénysorompóknál sorozatosan bekövetkező és eszméletlenül buta balesetek elhárításának a kulcsa. Sajnos, ilyennel nem szolgálhatunk, mi a rejtélyt csak úgy értelmezzük, hogy rejtély van. Mi mással magyarázhatnánk, hogy értelmes és fölnőtteszű emberek belerohannak saját halálukba? Többször írtunk már róla, egyszer-egyszer sorozatot is, azt remélve, ha többen gondolkodunk rajta, és ha akár riasztásnak véve is többen olvassák, talán hasznunkra válik. Legutóbb Orrbaveregő címmel szóltunk arról, úgy látszik, csak az lenne a biztos megoldás, ha valamilyen szerkezet orrbaverné a tilos sinekre közeledő autóst. Sajnos, amikor megjelent az írás, ugyanazon a napon, lapunk hátsó oldalán megint hírt kellett adnunk egy otromba, piros lámpás balesetről. Oláh Jánosló], a szegedi vasútigazgatóság biztonsági ügyekkel is foglalkozó osztályvezetőjétől kaptam rokonszenves invitálást: jó lenne, ha beszélgetnénk róla. Azt mondta, kényelmetlen elviselniük a közvélemény nyomását, hiszen a vasút és a közút kereszteződésében történt szerencsétlen eseteket legtöbbször a vasút rovására írják. Az újságokban is így jelennek meg a tudósítások: Súlyos vasúti baleset történt. Azt is mondta, nem azért szüntették meg az általuk teljes csapórudasnak nevezett — mi inkább szakállasnak mondjuk — sorompók rendszerét, mintha sajnálnák a fizetést a kezelőszemélyzettől, hanem azért, mert sok baleset származott abból például, hogy elaludt a bakter, vagy közbezárta a sorompó az autót. Számolgattuk egy kicsit, és bennem az a gyanú erősödött meg, hogy kevesebb nem nagyon lett így se a balesetek száma, az elalvás ellen pedig sűrűbb váltással, a rázárás ellen akár avval lehetett volna védekezni, ha nem ragasztottuk volna rá ősi hagyomány szerint a vasútra a sorompókat. Aki észreveszi, hogy bennmaradt, már hányhatja is magára a kereszteket, mert biztosan elüti a vonat, de ha arrébb mehet még a túlsó oldalon levő rúdig, akár a pótkocsis kamion is, akkor ez a veszedelem nem fenyegeti. Nem tudom, kell-e újra mondanom, nem akarom megkérdőjelezni a fénysorompók rendszerét, de nem hallgathatom el a másikban rejlő vagy kialakítható lehetőségeket se. Ott is tévedtem, mondta rokonszenves szemrehányással, amikor írtam, azért lehet hosszú a várakozási idő, hogy legyen ideje kimennie, akit a síneken ér a lámpaváltás, akkor is, ha netán éppen akkor romlik el a kocsija. A KRESZ szerint ugyanis a síneken megállni, de még sebességet váltani se szabad. Természetesen elismertem, amit mindenki tud rólam, én csak biciklivel járok, és az autósok törvénykönyvében könnyen megbotlom — de lépten-nyomon hallani mégis ilyen esetekről is. És egyébként is naivság azt hinnünk, ha van valami ellen rendelkezés, akkor azt nem is követi el senki. Nagyobb gondok föltárását is segítette azonban a beszélgetésünk. Átlagosan, gyorshoz kalkulálva harminc másodpercig mutatnak tilosat a lámpák, aztán jön a vonat. Tehervonatnál, mivel az lassabban megy, és ugyanaz az érzékelő kapcsol nála is, ez az idő automatikusan nyúlik, de mivel magam is mértem már négyperces várakozási időt is, kiderült, három, négy, sőt öt perc is eltelhet alkalmanként. Veszélyes ez az eltérés, mert aki megszokta, hogy ennyi a várakozási idő, abban a kereszteződésben, amelyiken ő szinte naponta átmegy, képes belemenni ott is a pirosba, ahol valóban fél perc múlva már szétcsapják. Én azt mondom, jó lenne közös nevezőre hozni az átmeneti tilalmakat, ő azt mondja, jó lenne megjavítani a csapnivalóan rossz közlekedési morálunkat. A gyerek is tudja, hogy a piros tilos, miért nem tudja a fölnőtt is? Azt is mondja, tud olyan országokról, ahol nem tanítják a közlekedést, de a miénknél jóval szigorúbban vizsgáztatnak, nálunk meg, erről is sokat olvashatunk, pénzért még mindig lehet, ha nem is szerezni jogosítványt — bár erre is volt már példa! —, meghoszszabbítani igen. Sajnos, a kocsiknak kell csak vizsgázniok bizonyos idők után, vezetőjüknek nem, noha az ő ismeretejket is benőhette már a moha. Hatalmas gubanc ez, de egyetértettünk benne, nem jól van. Azt is mondta, Amerikában olyan radikális megoldásokkal is próbálkoztak, hogy vastag fémlapot fektettek a sinek elé, és az mindig élére állt, ha a vörös lámpa jelzett. Máshol kemény betoncsonk emelkedett ki a földből arra az időre, mégis nekimentek az emberek. Bár tudom, hogy kínos szabványok írják elő a Dinnyés Ferenc, az ex libris művésze A Szegedi Móra Ferenc Múzeum a művész születésének 100. évfordulóját rangos kiállítással tette emlékezetessé 1986-ban. Dinnyés Ferenc nagy koloristánk, a posztimpresszionizmus kiváló képviselője nemcsak művész, de közéleti személyiség is volt. Ámde eddig sehol Szegeden arról szó nem esett és á szegedi szakirodalom erről mélyen hallgatott, hogy országosan ismert ex libris művész is volt a század első évtizedeiben. Nemrég jelent meg egy bibliofil, finom művű kis kiadvány, Magyar ex librisek címmel. Horváth Hilda írása Szántó Tibor tipográfiai művészetének köntösében, Rózsa György lektorlásával. E kis műben hat szegedi ex libris művész névsorában Dinnyés Ferenc is szerepel. Az illusztrációs anyagban is megtaláljuk az egyik remek, kisméretű grafikai lapját. Dinnyés Ferenc, mint ex libris alkotó 1919—20 körül készítette első lapjait, megrendelői a nagy szegedi gyűjtőcsaládok: Kolozs Lajos, Lusztig István és Déry Ernőék nevei ma is ismertek előttünk. Amikor tudomásul vesszük, hogy a szegedi ex libris művészet kezdetét Dinnyés Ferenc neve fémjelzi, egyben új művészettörténelmi tényt is hozunk a szakemberek elé: ugyanis a kitűnő Buday György és Vadász Endre, valamint Bordás Ferenc, akiket az ex libris művészet szegedi megalapozóiként könyveltünk el — csak Dinnyés Ferenc után jó 15 évvel, a harmincas évek közepén lépIN MEMÓRIÁM OINNYÉS FERENC ••»« <»5» tek be Szeged ex libris művészetének folytatóiként a helyi kultúrába. Ezt a nézetemet hitelesen támasztja meg Galambos Ferenc, az európai szaktekintélyként ismert ex libris esztéta egyik régebbi cikke, melyet a Kisgrafika című ex libris folyóirat 1973/3. számában olvashatunk. Az alapos életrajzi kutatásra és a század eleji szakirodalomra utaló komoly cikk Dinnyés Ferencről öt oldal terjedelemben ír és négy igen szép ex librisét is közli. Idézek Galambos Ferenc tanulmányából: „Dinnyés Ferenc ex librisei a késő szecesszió stíluselemeit a húszas évek legelején divatba jött geometrizáló formákkal keresztezi: ezáltal egy olyan bizarr kisgrafikai stílust alakított ki, mely példa nélkül áll a magyar ex libris történetében. Lusztig Istvánék ex librisein — jóval Vasarely előtt — már az op art elemei jelennek meg. Más lapjain is a geometrikus-síkszerűség egyéb lehetőségeit kívánja kielemezni." Szegedi kisgrafikai klubunk abban a szerencsés helyzetben van, hogy tagjai birtokába került hét Dinnyés ex libris. Ezek nem voltak névre írva még, tagjaink szedették reá: In memóriám Dinnyés Ferenc 1886—1958 feliratot. Ezeket a század eleji gyöngyszemeket a művész leánya, Huszák Istvánné Dinnyés Éva klubtagunk adományozta tagjaink gyűjteményének. Dinnyés Ferenc tehát nemcsak mint festőművész volt stílusalkotó, hanem az ex libris művészetben is eredeti értéket hagyott szeretett városa képzőművészeti kultúrájára. Amikor Horváth Hilda említett szépmívű bibliofil könyvecskéjét lapozom, két tény tölt el a lokálpatrióta örömével. Egyik az, hogy ez országos válogatásban hat szegedi grafikusművész, mint ex libris alkotó szerepel, ezzel rangelsővé kerül Szeged országosan az ex libris történetében, másodszor a most megállapított művészettörténeti kutatási tény, hogy az ex libris történelme Szegeden tizenöt évvel korábbi időre tehető. Dinnyés Ferenc fellépésével egyidejűen: az 1919. évre. KOPASZ MÁRTA főiskolai docens két piros lámpa egymástól való távolságát, megkockáztattam, lehet, hogy ez a szabvány nem jó. Láttam olyan országot, ahol egy kicsivel nagyobb a távolság a kettő között, ezért a villogás sokkal rémisztőbb. Megfagy szinte a vér az autós ereiben, és — talán — meg se próbál rámenni a sinre. Igaz, az egyetlen piros is tilos, és azt is kötelező észrevennünk, de vannak helyzetek, magam is ültem ilyen kocsiban, amikor nem tűnik föl, hogy ott lámpának kéne lennie. Váltig hangoztatom, lennie kell valamilyen általunk még föl nem derített rejtélynek, ha ennyien esnek áldozatául. A sínek előtti döcögtetőt is figyelmeztetésnek tartanám most is — nem is kellene más, csak egy kicsit olvadósabb aszfaltból rakni egy csíkot, az autók majd belenyomnák a tartós hullámot, mint a városi kereszteződésekben is. Azt is mondta beszélgetőtársam, ő tud olyan kezdeményezésről is, hogy a fénysorompó fölé forgó villogót is szereltek, de ezek a kísérletek abbamaradtak. Sajnos, teszem hozzá én. A hangjelzés azért nem jó, mert az autó zaja miatt csak igen erős jöhet számításba, akkor viszont, ha szinte állandóan szól a sziréna a lámpán, megbolondulnak az ott lakók. Próbálták már, reklamációk özöne támadt rájuk. A rádióhullámos figyelmeztető látszólag jó lenne, hiszen az autós a kocsijában hallaná a riasztó jelzést, de mi történik, ha elromlik az adó? Nem jelez, tehát bátran megy a kocsi, és jön a vonat is ugyanolyan sebességgel. Lehet, csak azért nem jó az adó, mert berepedt a sín. Katasztrófák forrása lehet, noha a katasztrófát elhárítani lenne a dolga. Úgy láttam, mintha erősödött volna benne a meggyőződés, hogy egyszerű STOP-tábla talán többet segíthetne. Nem lehetne halálos veszedelem, ha minden átjáróban meg kellene állniok egy pillanatra az autóknak. Megragadtam az alkalmat, fölvetettem a tolatások miatt pirosra állított lámpákat is. Azt mondta, szabály van rá, hogy tíz percig le lehet zárni emiatt némely átjárókat-. Csakhogy aki kocsival van, abba a gyorsan járás van beletáplálva, nem a tízperces várakozás. Akit Dorozsmán megállít a tolatás, annak az jár a fejében, hogy már Mérgesen lehetne — enyhe túlzással persze. Én inkább azt feszegettem, hogy minden állomásnak két vége van, miért nem az ellenkezőn tolatnak? Állítólag azért, mert nem minden sínhez van csatlakozás a másik oldalon — ez pótolható! —, meg azért se, mert akkor nagyobb utat kell megtennie a tolatómozdonynak — szerintem nem, csak föl kell húzatni az egész szerelvényt a másik elágazás elé! —, meg talán azért is, mert ezt szokták meg. A megszokás hatalom, arról átszokni a másik oldalra, ami itt egyszerűbb volt, igen-igen nehéz, de bízom benne, ennek a szerény ötletnek is lesz foganatja. Azért várom leginkább, mert ha a szatymazi állomáson hergelődik ftjl az autáfe a várakozás miatt, könnyebben beleszalad a következő pirosba, és vége. Utasainak is! Most is előttünk járt egy észveszejtő baleset: éppen aznap ment neki a kisszállást trabantos a mozdonynak a temetői átjáróban. Annyit tudnak, hogy a lámpa jól jelzett, pirosat mutatott. Azt is tudják, hogy szinte a repülőtérnél észre lehet már venni, csak azt nem tudják, a kocsiban ülők miért nem vették észre. Azért talán, mert Kisszálláson mindig hosszú a piros? Megint mondom, lélektani okai lehetnek a sorozatos agyonveretéseknek, és pillanatig se állitom, hogy a felelőtlen közlekedési szokásaink nem tartoznak ide, sőt azt is mondom, szakpszichológusok segítsége is kellene, akár egy agyafúrt ötlet erejéig is, de az autósoknak is szeretnék mondani valamit. Biciklisként igyekszem követni, mert minden autó erősebb nálam. Azt véssék legalább a fejükbe, hogy minden mozdony erősebb, mint az autó. Akár zakatolhatják is magukban: mozdony az erősebb, mozdony az erősebb! Én ki is irnám irgalmatlan kanbetűkkel a fénysorompóra. HORVÁTH DEZSŐ