Délmagyarország, 1987. szeptember (77. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-26 / 227. szám

Szombat, 1(>87. szeptember 26. 5 @® ® Színek és helyek DM] magazin Mitől főiskola a tanárképző? BESZÉLGETÉS BÉKÉSI IMRE FŐIGAZGATÓVAL A tanuláshoz való jogot az alkotmány biztosítja, a jog valóságosságát pedig — több szükséges körülmény között elsőként — az általános iskola. Az ugvanis, hogy gyerekeink szívesen tanulnak-e tovább, vagyis fel vannak-e készítve az egyre elvontabb ismeretek befogadására, meghatározó mértékben az általános iskolán — az iskolában dolgozó tanítókon és tanárokon múlik. Az általános iskolai tanárképzés legrégibb hazai intézménye Szegeden működik: a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola. Huszonnégy tanszékén 216 oktatóval, két gyakorlóiskolájában 100 pedagógussal, hivatalaiban, műhelyeiben 218 előadóval, könyvtárossal, laboránssal, technikussal, különféle szakmunkással — évente mintegy 600 szaktanárt, nevelőtanárt, népművelőt, könyvtárost ad öt megyének: Csongrádnak, Bácsnak, Békésnek, Szolnoknak, Pestnek. Nappali tagozatán jelenleg 1637-en, levelező tagozatán 117l-en tanulnak. vagyis csaknem háromezer főiskolai hallgató készül itt hivatására. „ Valóságos tanárkombinái" — mondta Békési Imre, a főiskola új főigazgatója, a Magyar Nyelvészeti Tanszék vezetője, akit a két ciklus után leköszönő országös hírű matematikus, Szendrei János után választott meg az intézmény étére a főiskolai tanács. A fenti tények tudatában igazán nem érdektelen, ki az irányítója e fontos intézménynek. S tudatában vagyunk-e eléggé, mit jelentenek a tények. Társadalmi jelentősége szabja-e meg, miként „kezeljük", miként gondolkozunk erről a felsőoktatási intézménytípusról — országban-városban? A kívülálló kérdésében ott az előlegezett felelet: nem eléggé a saját természete szerint látjuk a főiskolát. De hogyan vélekedik erről Bé kési Imre? — Létrejötte, 1873 óta mérik a főiskolát mint intézménytípust az egyetemhez: tudniillik mindkettőben szaktanárokat képeznek. Ez a hozzámeretés hasznos, hiszen szakadatlanul ösztönöz; de némileg nyomasztó is, hiszen ha a szaktanárképzés lett volna az egyedüli szempont, nem hozzák Ictj-c, később nem fejlesztik egyre tovább a polgári iskolai, majd a pedagógiai főiskolát — Milyen más szempont van a szaktanárképzés mellett? — Mindenekelőtt arról van szó, hogy a-mi tanárjelöltjeink 10—14éves gyerekek közé készülnek, az egyetemen tanuló tanárjelöltek 14—18 éves tanítványok között tudják legjobban elképzelni magukat mint leendő tanárokat. Egyikük fel- készítése sem mérhető a magasabbalacsonyabb mércéjével. A tanítandó gyerekek mások! Egészen másként kell bánni ÍJZ általános iskolásokkal, mint az ifjú korba lépőkkel. A fejlődéslélektan javaslatai változhatnak ugyan az újabb cs újabb kutatások tükrében, ám a szülők tudják legjobban, hogy kamaszodó gyerekük a maga biológiai meghatározottságaival mennyire más, mint a középiskolás, aki már pályaválasztási gondokkal gyötrődik. Minél kisebb a gyerek, annál szeretőbb, nevelőbb pedagógiai környezetre van szüksége. A nevelőhatás pedig erősen attól függ, hogy a tanár mennyire ismeri, akit nevel, s mennyire érzi jól magát neveltjei körében. Ha egyszerűen oktatásról lenne szó, az egyetem magasabb szakmai szinten képezhetne tanárokat az általános iskolának is; a szaktárgyaik iránt elmélyültebben érdeklődő főiskolások számottevő része tovább is tanul az egyetemen, és középiskolai tanár lesz. De a két intézménytípus között meglévő képzési különbség, amelyet a majdani tanítványok életkori sajátosságai határoznak meg, nem mosható össze. — Mindez majdnem úgy hangzik, mint védőbeszéd a főiskolai képzés önállósága mellett. Most, amikor a korszerűség jegyében a tanárképzés egységesítéséről, a különböző intézménytípusok szervezeti összevonásáv ró! oly gyakran hallunk. — Igazán nem volt célom holmi védőbeszédet mondani, nincs rá szükség, arra még kevésbé, hogy munkatársaim — különféle hirek hatására — nyugtalankodjanak. Azok a különbségek, amelyekről beszéltem, létezők. Igaz, hogy jelenleg a korszerűtlenség árnyéka vetődik a felsőoktatásra, benne a tanárképzés struktúrájára, mondván, a korábban létrejött differenciáltság — szétaprózottságot jelent. Valamely változást sürgető gondolat s nyomában az intézkedés értéke azonban mindig a fejlődés egészére tekintettel ítélendő meg. Vagyis sem a széttagoltság, sem az összevont állapot nem önmagában vett érték. Bármi gond van is a felsőoktatással, a tanárképzéssel. nem pusztán a szétaprózottságtól van gond, hanem valami mástól is; s ha összevonunk, attól még nem lesz minden jó. Egy megvalósított integráció magában hordja a majdani differenciálás szükségességét. Mivel valamennyien tanultunk dialektikát, úgy vélem, ennek a gondolatszálnak a további bogozgatása nélkül is egyértelmű a mondanivalóm. Nem a főiskolai képzés különállásának vcdelmczéscről van itt szó, amit a kor szava iránti süketség, vagy presztízs-, okok diktálnának, hanem már létrehozott értekek védelméről, amelyeket nem szabad kockáztatni — Évnyitó beszédéből világosan kiderült, hogy a „természetes" integrációnak, az intézmények közötti, valóban szükségszerű együttműködésnek viszont nemcsak híve; egyik legfontosabb teendőnek jelölte a kapcsolatok gyarapítását és erősítését. — Maga az élet kényszeríti ki az együttműködést. A főiskola eddig is sok szakmai segítséget kapott a szegedi tudományegyetem szaktanszékeitől; ha még többet kapunk, még többet elfogadunk. Művészeti tanszékeink vagy a testnevelési tanszék pedig, ahol nemcsak főiskolai, hanem szegedi, országos, sőt nemzetközi értékek szüleinek, gazdagíthatnák az egyetem közművelődési és sportéletét. Nem egyszerűen jó szándékú ötlet, hanem az élet kényszere, hogy az egyetemmel együtt közösen kell szerveznünk a tanárjelöltek iskolai gyakorlatait, hiszen naponta 150—200 tanárjelölt nem zúdulhat be szervezetlenül a város iskoláiba. — Számomra az is nyilvánvaló volt a tanévnyitón fogalmazott „programból", hogy az új főigazgató, miközben intézménye létező értékeit szeretné óvni, a magasabb minőséget célzó változtatásoktól egyáltalán nem idegenkedik. — Az iskola, mint hagyományosan szervezett intézmény nem lehet a kelleténél elégedettebb önmagával. Vagyis nem merevedhet meg, nem lehet valami különálló sziget a társadalomban. Szüksége van magasabb öszszefüggésekre, és azzal társult erőre, ami az országot építi a kívánatos irányba. Legutóbb, 1985-ben ilyen szándékkal készült az Oktatási törvény, amely szeretné az iskolát, az ott kialakult értékrendet nozzatgazitani a megváltozott cicihez. Ennek érdekében kikényszeríti az eszközök létrehozását; ezek az eszközök az új szabályzatok, amelyekben előtérbe kell kerülni a teljesítménynek, a minőségnek; amelyek teret engednek a munkatársaknak és a tanítványoknak, vagyis elismerik, hogy nemcsak az igazgató lehet bölcs, hanem a beosztottjai is. A felsőoktatásban még fontosabbak ezek a törekvések, mint a közoktatásban, hiszen mi fiatal felnőtteket oktatunk, nevelünk, és az ő jelenlegi, itteni felelősségvállalásuk, nyitottságuk, tenniakarásuk garantálja a holnapi iskola felelősségvállalását, nyitottságát, cselekvőképességét. — Jellemezné a főiskolai oktatói, aki ebben a szellemben képes tanítani és nevelni? — A főiskolai tanár attól az, ami, hogy szakmájának országos élvonalában alkot, de legalábbis jól ismeri azt. Csakis így képes időben közvetíteni a legkorszerűbb ismeretéket. — Hál nem a „kikristályoso»> dott", „lehiggadt" ismeretanyagot kell tanitani? — Generációk maradnak je, ha megvárjuk, amíg a tudományos eredmények könyvben megjelennek, hiszen ez 6—8 LI0 év a mai könyvkiadási gyakorlatban, s amig ezt tananyaggá tesszük... A főiskolai tanárnak tudnia kell választani, ítélni, melyek azok az új eredmények, amelyek a tudományos haladás irányát jelölik. Magától értetődően szakmájának rangos kutatójaként kell működnie. A tanársegédek ezzel a perspektívával dolgozhatnak itt, s meg kell kapniok minden segítséget, hogy ne egyszerűen megöregedjenek, hanem fejlődhessenek a pályán — Igényes program. De valószínűleg éppoly nehéz lesz megvalósítani, mint azt, hogy a főigazgató saját tudományos munkásságú ne szoruljon háttérbe megbízatásának esztendei alatt... — A szakmáról nem mondok le. Úgy velem, főigazgatónak sem lennék alkalmas, ha a következő három évben szakmailag nem haladnék előre. Persze, nehéz, hiszen most mindenekelőtt a munkatársaimmal és a hallgatóimmal kell törődnöm; a helyetteseim is valamennyien alkotó emberek, s bár ez nehezíti a dolgom, mégis azért választottam őket, mert ilyenek. A főiskolai értékrend alakításának ez is előfeltétele. (A beszélgetés végére tájékoztató megjegyzés kívánkozik mindazon kedves olvasóknak, akik tatán azt gondolják: túl magas az a mérce, amit az új főiskolai főigazgató használni kíván. Ám mit lehel? „Csak" saját mércéjét alkalmazza; ígéretes, modern kutatási területe van, szövegelmélettel foglalkozik, eddig mintegy 70 tanulmánya és kél könyve jelent meg; s Békési Imre — fiatal ember.) SULYOK ERZSÉBET SZALAMANDRA Nem néztem utána, de úgy vélekszem, jól emlékszem, hogy Balázs Béla „Álmodó ifjúság" című önéletrajzának szegedi vonatkozású fejezeteiben konkrétan is utal Czógler Kálmán személyére. Mindketten 1884-es születésűek. Annak idején — az irói megemlítésnek is ez szolgál alapjául — egy osztályba jártak a szegedi főreálban — a későbbi Baross Gábor gyakorlógimnázium jogelődjében. Cógi bácsi — mert tanártársai így nevezték előttünk, diákok előtt is — bilógiatanárom volt éveken ál a „Baross"-ban. Még a fölszabadulás előtt, majd kis ideig 1945 után is. (A katedrán később a tragikusan korán elhunyt Timár Lajos vette át tőle a stafétabotot.) A biológiát akkor persze még természetrajznak hívták, és iskolai füzeteinket színezett rajzokkal díszítettük. Cógi bácsi — mert tanártársai igy nevezték előttünk, diákok előtt is — biológiatanárom volt éveken át a tesen nyugodt. Ám mégsem kimért, lévén, hogy nincs híjával a humorérzéknek. Akkoriban a legidősebb tanárok közé tartozik, a „természetrajzi szertár őre" írja róla az iskolai évkönyv. S megemlíti azt is, hogy a tudós tanárok sorában tartozik, levén munkatársa a szegedi múzeumnak, publikáló aktívája több jeles szaklapnak. Iskolai cserkészcsapatunk Petneházi Dávid nevét viselte. A „Baross" — korhoz viszonyítottan — demokratikus szellemű, polgári-humanista beállítottságú intézmény volt, ám „kuruckodással" aligha lehetett volna vádolni. Ellenzéki hajlamnak nemigen adta jelét. Miért lett mégis névadója a vakmerőségéről híres kuruc lovaskapitány cscrkészcsapaI iának? — erre a kérdésre a nálam, nál hivatottabb kutatóknak keUene megfelelniük.. Mindenesetre ott cserkészkcdtem én is a „Petneházi"-ban. Az őrsi foglalkozásokat a rajzteremben tartottuk. (Őrsvezetőin egy ideig Tandori Karcsi volt — ma: Kossuth-díjas akadémikus.) Mindmáig élénken emlékezetemben az egyik legkedveltebb játékunk. Útjára indítottunk egy történetet. „Fülbesúgva" kellett továbbadni. Hét-nyolc emberen át vándorolt a hir. Aki legutoljára hallotta, elmesélte, mit mondtak neki. Utána pedig a hirt „felröppentő" mondta el az „alapinformációt". Nos, a kettő közti különbség — ég és föld. Ekkor szereztem első, mindmáig ható érvényű ismereteimet a rémhír mibenlétéről és természetrajzáról. A cserkészcsapattal csupán azért hozakodtam elő, mert az első gimnáziumi osztályt befejezve, 1943 nyarán táborozásra indultunk: az akkor Magyarországhoz tartozó Felsőbányára. Velünk jött — kisérő tanárként? szakmai érdeklődésbői7 — Cógi bácsi is. A táborozásról hosszú — színes, érdekfeszítő — elbeszélést lehetne irni. Felsőbányától néhány kilométernyire a tábor: tényleg festői környezetben. Visszafelé ismerkedés Nagybányával. (Az előkerfes bányászati múzeum üvegvitrinbe zárt csodás ásványai ma is előttem.) Majd utazás Észak-Erdelyen át. Nagyvárad érintésével... (A „felsősök" közben néhány napon át Kárpátalján kalandoztak, Máramarosszigetet is fölkeresve.) Azon kívül, hogy a magunkkal hozott alkalmi szakácsról kiderült: mesterségénél jobban kultiválja a tütüt — neki köszönhetem életem legkozmásabbra sikerült főtt tésztáját —, ezért aztán mást kellett a helyére állítani, különösebb malőr nem ért bennünket. Sőt... Cógi bácsi az egyik nap kijelentette: — Fiúk, aki fog nekem egy szalamandrát, kap tőlem két pengőt. Le is írta tüzetesen, hogy néz ki az a bizonyos szalamandra. Majdnem olyan, akár egy gyík. S testét gyönyörű fekete-aranysárga pötytyök borítják. Arról meg hadd ne beszéljek, hogy egy kis gimnazista számára milyen hatalmas summa volt a két pengő még 1943-ban is. így aztán nem csoda, ha K. Feri barátommal földre szegezett tekintettel jártuk az erdőt. S akár hiszik, akár nem, sikerült fognunk egy szalamandrát. Egészen pontosan: K. Feri fogta. De mert a megállapodásunk úgy szólt, bármelyikünké is a siker, közösen osztozunk a jutalmon, igy nyugodtan beszélhetek többes számban. (A továbbiak ismeretében pedig még inkább.) Csodás egy szalamandra volt, annyi bizonyos. Megszólalásig hű mása a szóban ismertetettnek. S még csak meg sc sérült az elfogási akció során. Igy hát nem meglepő, há Cógi bácsi fantasztikusan megörült. Már adta is a két pengőt. Mi meg... Hanem a következő éjszaka arra riadok, hogy valaki motoszkál a fejemnél. K. Feri volt — sátortársam a mellettem lévő szalmazsákon. — Te — suttogta —, fogni kéne még egy szalamandrát. — Már van egy — mondtam. — Minek Cógi bácsinak kettő? — Nem érted... — hallottam a választ. Kint az őr léptei dobogtak, majd minden elcsöndesedett. Nem cifrázom. Két nap múlva Cógi bácsi kétségbeesetten közölte: megszökött a szalamandra. Pedig jól lefödte a befőttesüveget. S lám, mégis... Úgyhogy megkaptuk — harmadnap — a másik két pengőt is. S ez a „másik" szalamandra már nem szökött el. Tán bekerült a szegedi gimnáziumi természetrajzi szertár gyűjteményébe.., PAPP ZOLTÁN Sok szép fotót közöltünk már Szeged múltjából, adjunk hát helyet egy kevésbé szépnek is. 1907. április 12-én súlyos vasúti katasztrófa történt üorozsmán. (Úgy látszik, szerencsétlenségek mindig voltak és lesznek.) Az összeütközés következtében szabályszerű roncserdő borította a környéket. Most erről közlünk egy képet, az összezúzódoti hálókocsiról, Győri Lajos (Budapest, Maros u. 11.) szívességéből. Azt viszont e képhez is praktikus hozzáfűzni, hogy a reprodukció egy korabeli levelezőlapról készült, amely egy sorozat tagja volt. A „békeidők"-ben honos üzleti érzék tanúságaként. »tUti.i %<;a ><<.:'<.•>•• Aii/Li ésyy> i2<tf Hilii kocsi, í Küldjön egy képet!