Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-20 / 196. szám

\ 30 Csütörtök, 1987. augusztus 20. DM1 mqff"in Idők szava Fölnőnek a gyerekek V

olt idö, amikor a nemzet fogalma még meg sem született, s tán a népé sem, a maga teljesebb értelmében, jó ezer esztendeje, amikor létrejött a magyar államiság. Valahol a honfoglalástól (896) a később szentnek mondott István megkoronázásáig (1000) eltelt bő évszázad alatt. Lassan egy évezrede volt az a közjogi aktus, a koronázás, amellyel a magyarság, mint államalkotásra képes nép, befogadtatott Európa testébe, s amely aktus akkor választóvízként funkcionált: mi, ellentétben oly sok néppel, népcsoporttal. amely fegyverek erejével, más népektől űzött lendületével befúrta magát Európa testébe, fennmaradhattunk, önmagunk tépett és megosztott ereje, s a nemzet progresszív erőinek európai elfogadása, elismerése révén. Megmaradtunk — valljuk büszkén, anélkül, hogy igazán végiggondolnánk, mily véres és kegyetlen volt az a honfoglalástól a megmaradás reményéig-garanciájáig vezető évszázad. Véres volt külső . vereségekben, belső meghasonlásban, az életformaváltás keménységében, a totális társadalmi átrétegeződésben, amikor is az addigi szabadok szolgai, az addigi gazdagok félszegény, a sehonnai, újonnan jöttek vezetői pozíciókba kerültek. Koppány felnégyelt teste mindössze szolid tajtékja volt e népi túlélésért folytatott, életre-halálra menő játéknak. Mert tízezrek életébe, s ami tán még nehezebb volt. százezrek életformaváltásába került az, hogy e népet nem adta át a múltnak a történelem. Nem, azt hiszem, semmiképpen sem a „magyar hősiesség" tartotta meg e népet e hazában. Sokkal inkább a helyzetfelismerés, az alkalmazkodni tudás; az, hogy az ország önálló politikai-gazdasági egységként, illeszkedni volt képes a környező népek családjába, feladva egy évszázadok által szentesített életformát, fölvállalva a totális életnfvóbeli átrendeződést; új államszervező hitet (a kereszténységet) ültetve egy addigi, csoport- és közösségszervező, „pogány" hitrendszer helyébe. Mindez nyilván nem ment — nem mehetett! — áldozatok nélkül. Nemcsak az idők szavát felismerő, a nép továbbélését biztosító hatalom és a retrográd, a korabeli „népi-nemzeti" lélekből fakadó ellenállás véráldozatairól van szó, hanem a „nemzeti identitás feladásáról", amely „probléma" azután hosszú évszázadokon át folyamatosan és ellentmondásosan volt jelen a magyar történelemben, néha segítve, sokszor gátolva a nemzet európai mércével mért kibontakozását. Bonyolult és összetett világ a történelemé. Mert hisz máig sem igen tudjuk komplex módon értékelni azt, hogy amíg 1686-ban az európai szövetséges csapatok (köztük magyar alakulatok) élethalálharcukat vívták Buda török alóli felszabadításáért, Munkács várában Thököly felesége, Zrínyi Ilona vívta magányos harcát ugyanazon seregek néhány csapata ellen, a nemzet nevében. Akkor hát melyik is a magyar nemzet? Az a tizenötezer ember, aki — közvetve vagy közvetlenül — Buda visszafoglalásáért ontotta a vérét, vagy az az ezer, aki Munkács várát védelmezte? A kérdgs nyilván szónoki. Magam sem tudom a választ, illetve a válasz sokkal bonyolultabb, mint hogy egy rövid írásba beleférjen. Bonyolultabb, s mégis, tán mert utólag nézünk vissza háromszáz esztendő távlatából, sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint mai helyzek tünk megítélése. Mert, akárhogyan is nézem, ma igencsak hasonló gondokkal küszködik ez az ország. S nem is csak a háromszáz év4 vei ezelőtti mindennapokról van szó. A szegénységről, nyomorról, éhínségről, amely ára volt e felszabadító harcoknak, még akkor is, ha a nagy hadjáratok költségeit és élelmezését szinte teljes egészében Európa viselte. De hát mégiscsak akkor dőlt el, hogy a XVII. századot nem „balkáni" államként fejezzük be. Sajnos, a történelemnek ára van. Amit ma nemzeti progresszióként jegyzünk, az többnyire vérbe, javakba, életformaváltásba, egy adott korszak meggyőzőnek tudott és hitt közgondolkodásának átértekelésébe került. Legyinthetünk a közgondolkodásra, s eposzokat szánhatunk a véráldozatoknak. Pedig éppen a közgondolkodás és az életforma teljesíti ki a nemzetet, a mindennapok szövete, amelyre oly kevés, tán a legkevesebb figyelem jut a történelemben. Mártírok mozgatják meg lelkünket, gyökereiig, miközben elfeledkezünk arról, hogy a magyar társadalom mélyében mindig is hatottak és működtek erők, melyek járták a maguk — európai vagy más karakterű — útját, a történelmi kényszerektől igazgatva, a mindennapok gyakorlatában elfogadva vagy énpen elvetve e korabeli nemzeti eszme jegyében gyakorolt progresszív vagy retrográd politikát. M

ost ismét választási helyzetben vagyunk, mint annyiszor e nemzet, e nép története folyamán, igaz, már nem kell a túlélésért küzdenünk, de igenis, meg kell vívnunk újra, s elsősorban magunkkal, a csatát, hogv Európa nemzetei közötti helyünk ne ker üljön veszélybe. Mert élhetünk-e tovább a „kalandozások" hasznából, hitelek fölvételéből, vagy vállaljuk-e az életformaváltás összes, és sokakra átmenetileg nehéz korszakát, e nemzet valódi európai jövője érdekében. Ügy tűnik, ezen (is) el kell gondolkodnunk a magyar államiság, az alkotmány, egy valahai és egy csák alig negyven éve múlt földfoglalás ünnepén. Az ünnepen, amit — mert fennmaradt — most is megtarthat egy évezredet rugalmasan átélt, annyiszor alkalmazkodni és kezdeményezni tudó nemzet. Most — ismét — rajtunk a sor. . SZAVAY ISTVÁN Mind a tizenhat. Odatalálni is nehéz, pedig jártam ott már tizennyolc évvel ezelőtt. Rémlett, befordulunk a Jerney utcában, aztán amikor se jobbra, se balra nem találunk már semmit, csak kukoricát és krumplit, ott lakik a dorozsmai Farkas Áron és családja. Be is fordulunk, megyünk is, de nem akar jönni a kukoricás. Balra nézek, Szeged felé, legalább háromszáz méteres utcák nyúlnak arra. Szégyen, nem szégyen, megkérdezzük. Tessék itt jobbra fordulni, aztán balra, és ott van a Barátság utca. Mellette új iskola, körülötte már újnak se mondható emeletes házak. Ami akkor a falu legszélénél is kijjebb volt, anélkül, hogy helyét centire is változtatta volna, beljebb került. Körülnézek előbb az udvaron. Láncon ugat a kutya, arra jön ki Irénke, a ház asszonya. Gyanakodva néz, és én hagyom, hogy gyanakodjon. Hát ez ugyan ki lehet? Rá van írva a kérdés az arcára. Láttam már valahol, biztosan láttam, de nem tudom kitalálni. Megmondom a nevemet, kirobban belőle a nevetés. Maga az? Látja, meg se ismertem. Amikor itt jártam, még csak tizenhárom gyerek volt. Akkor volt pólyás a Gábor. Amikor itt jártam, akkor volt új a ház, még villany se volt benne. Tízméteres emberséget kértem a villanyszerelőktől, tíz méter vezeték hiányzott, hogy eddig elérjen az áram. — Másnap már itt is voltak. Begyújthattam a mosógépet, a centrifugát, és nem kellett a nővéremhez vinnem a vasalni valót. . Akkor azt mondtam, akkora az ikerház, mint egy téesziroda. Most már nem látszik akkorának, időközben megnőttek az irodák. Ikerház kellett, hogy elférjen a nagy család. Külön szobájuk lett á kicsiknek, külön a nagyobbaknak, egy szoba a nagylányoké lett, a másik a legényeké. Akkor azt mondta a családapa, még nem jutott az eszébe, hogy akár eggyel is több lenne a gyerek, mint amennyi kellene. És nagyot üvöltött a fiúnépség, amikor megtudták, hogy a tizenharmadik gyerek fiú. Fiúból a nyolcadik. Három született még, mind a három lány. Nyilván, akkor a leányok törtek ki lelkesedésben: hurrá! Judit, Sándor, Katalin, Áron, Zoltán, Irén, László, Ernő, Éva, Péter, Zsuzsanna, Tamás. Gábor, Annamária, Edit, Krisztina — megvan mind a tizenhat, de nem merne kiállni az anyjuk a kapuba, hogy sorban hazakiabálja mindet. Nyolc fiú, nyolc leány. A tizedik unokát várják, csak megkérdezem, nem téveszti-e össze a nevüket. Á, nem lehet azokat összetéveszteni! Anynyira más mindegyik. Amikor itt jártam. Éva mindig doktornő* volt a játékban. Nem doktornő lett, edzőként dolgozik, és a férje építésztechnikus. Akkor jött szóba, emlegette néha az orvos, legalább látogatóba vigye el hozzá néha a gyerekeket, ha már betegek nem tudnak lenni. Szerencsés a család, komoly baj azóta.se látogatta meg őket. Az apát kellett csak megoperálni, mielőtt nyugdíjba ment volna, de az se volt veszélyes műtét. Sokan kértek akkoriban gyereket Farkaséktól, de nem adtak. Van elég apátlan-anyátlan, kérjenek azokból! Ez a meggyőződés megmaradt a tizenhatnál is. Tízliteres fazékban főtt akkor a leves, most már a hat liter is elég. A farkasétvágy Farakaséknál is alábbhagyott, illetve sokan nincsenek már itthon. Épült viszont külön egy konyha, egy kis ebédlő, és egy akkora, hogy kultúrházban is elég lenne. Harminchétén ülik körül az asztalokat, legközelebb majd szeptemberben, a harminchetedik házassági évfordulójukon, kell tehát a hely. Itt járt pár évvel ezelőtt egyik képes újságunk két munkatársa. Táviratban kérték, ha lehet, legyen itthon mindenki, mert családi képet szeretnének csinálni. Reggel korán jönnek, aznapra tehát eltávozást kért minden gyerek a munkahelyén. Vártak, csak vártak, de a két vendég nem jött. Lógó orral mentek vissza, de még oda se értek, berobogott a két újságíró. Régi családi képet vettek elő, az jelent meg végül a lapban is. Eltelik két hét, három, Kanadából jelentkezik valaki. Olvasta, megindította, és küldene valamit a családnak. Jobb helyre nem is gondolhatott volna. Judit komfort nélküli lakást kapott, önálló már régen. Sándor két gyermek apja, kilenc évi házasság után elvált. Kovácsnak tanult, végzett iS, de nem birta a zajt, gépkocsit vezet. Kati is hajadon még, szabó lett, művezető a ruhagyárban. Aron nem ment messzire, itt lakik a szomszédban, az iskola karbantartója és fűtője. Az is ritkán fordul elő, hogy a fűtő tanár akar lenni, pedig ő a tanárképzőbe jár levelező tagozatra. Az érettségit is estin tette le, édesanyja szerint mindig késve kapcsol, hogy tahulni kéne. Felesége pedagógus, a legnagyobb ösztönzés nyilván innen érkezik. Első gyermekük egyidős Krisztinával, az idősebb Farkas Áronék korban utolsó lányával. Ok szolgálati lakásban laknak, de az kicsi is, zajos is, kérvényt adtak be tehát lakásra. Azt hiszem, a hétszázadik sorszámot kapták. — Az a baj, hogy én nem tudok százezreket adni egyik gyerekemnek se, hogy nesze, fiam, vegyél lakást. Azt pedig, hogy hátrányos helyzetű valamennyi, fölnőttként már nem veszik figyelembe. Zoltán fényező-mázoló szakmát tanult, de az orvos azt mondta neki, ha élni akar, hagyja abba. Kertészetben dolgozik, nős, két FODOR ANDRÁS A cséplőgép megállt... LACZA MARTA RAJZA A cséplőgép megállt, elroppant csattogása meghökkent hallgatásunk csendjén még lüktet egyre, de már a lányok göngyölik a szíjat, mezítláb elsietnek az ég porába veszve. Megyek hát én is fáradságom derengő esti ablak. Szeret a széles út, a kutyák se miattam, csak a staféta kedvéért ugatnak. gyereke van. Irénék puskázták el legjobban az életüket, mondja az édesanya. Az elpuskázás csak annak szól, hogy messzire költöztek. A férj bányamérnök, ott kapott állást, noha dorozsmai ő is, és szintén nagy családból való. Most várják harmadik gyereküket. ö maga nyomdász, ide húzza vissza a szíve a szegedi nyomdába. László az asztalosságot tanulta, de újságkihordó lett. Konok legény, nem nősül, azt mondja, elég kudarcot lát maga" előtt, minek lépne bele. A testközeli kudarc a legidősebb bátyjáé. Ernő is nőtlen, ő is azt mondja, őrültség volna megnősülnie. A pénzt összeraknia is őrültség lenne, inkább járja a világot. Egyébként festő ő is, az Ikarusnál dolgozik. Éváról már szóltunk, hat éve házas, de a gyerekre még mindig nem szánták el magukat. Pólyásbabával nehezebb kézilabdacsapatot edzenie, úgy gondolja. Péter nős, gáz-, víz- és fűtésszerő, de albérletben laknak. Egy gyerekük van még csak. Tamással és a művezetővel együtt szerelték be a központi fűtést, egy kazánnal az ikerház és a toldalék is fűthető. Zsuzsa is újságkihordó, bár a szakácsságot tanulta. Bőre nem bírja a nedves gőzt, azért kellett változtatnia. A vőlegénye is szakács, februárban szerel le. — A mi családunk átvehetné az egész postát. Gábor, aki akkor volt pólyás, amikor itt jártam, irodagépszerelő lett. Talán ő is ludas abban, hogy a húga, Annamária gyórsés gépírást tanul. — Nyáron ő is újságkihordó hogy szokja a nyomorúságot. Edit most lesz nyolcadikos, erős négyes. Tanulnia kellene valamit, hátha jobban járna, mint valamilyen szakmával. Nem merek kontrázni, lehet, addigra jobban megbecsüljük a tanult embereket. Krisztina ötödikbe megy, talpraesett, értelmes, Csillog a szeme, vág az esze, jó lenne megőriznie ezt a tulajdonságát. — A lányok az ügyesebbek, ők jobban takarékoskodnak. A fiúk inkább bejárják előbb a világot, és csak azután nyugszanak meg. Aztán egy sóhajtás szakad föl belőle: — Kéne egy új ház! Egy nagyobb, ahol az egész familia elférne. Akkora ház persze nincsen, és föltehetően nem is lesz. A kotlóstyúkmama óhaja ez egyébként is, ő szeretné együtt látni minden gyerekét és minden unokáját. És annyi pénz a világon sincsen, amennyibe ekkora nagy ház belekerülne. A világ törvénye egyébként is az, hogy fölnőnek és elmennek a gyerekek, de ezt a törvényt a legnehezebb megélni. A családfő egyébként nincsen itthon. Éppen íródott neki a levél, Amerikába. Jól vagyunk, vigyázz te is magadra! — Unokatestvére lakik odakint, ő küldte a repülőjegyet, hozzá ment ki. Azt írta, Amerika az Amerika, de ott se minden oké. Évődöm egy kicsit: — Biztos, hogy hazajön? — Az az egy egészen biztos. Rettenetesen szenved a honvágytól. Nincs az a pénz, amiért ott lehetne tartani. Mindig avval vigasztalta az unokatestvérét, addig várjon, amíg nyugdíjba nem megy, utána azonnal indul látogatóba. Az asszony eddig még sehol nem volt. — De leszek! Úgy egyeztünk meg, három év múlva megint elmegy, és vele megyek én is. Csak azt nem tudom, én meddig bírom ki odakint. A jót is ki kell bírnia. Akkor is, ha eddig nem volt ideje megszokni. •HORVÁTH DEZSŐ Co.—