Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-08 / 186. szám

12 Szombat, 1987. augusztus 8. DMl 1 magazin Tihany titkos barlangjai Oszlopos Simeon egy oszlop tetején lakva hirdette évtizedeken át a maga igéit; a karthauszi barátok örökös némaságot fogadva imádkoztak végig az életüket; a bencések tanítottak, a pálosok építettek — akármerre tekintünk, egy-egy különös, sajátos életeszme, szokásrend szerint éltek azok a férfiak, akik barátcsuhát öltve szerzetesnek álltak. S ha már oly sokféleképpen lehetett gyakorolni az ájtatoskodást, hát miért ne akadtak volna olyanok, akik a barlangokat kedvelték, s csupán a hegyek gyomrában élve érezték hasznosnak, igaznak magukat? Közéjük tartozott többek között az a rend is, amely a görögkeleti hitben kötelezte el magát, s amely leginkább Keleten, a szláv fejedelemségekben hirdette az igét, igyekezett megtéríteni a pogányokat. Megtelepedtek Kijevben ugyanúgy, mint a Krím-félszigeten, meg a Góbi-sivatag szélén, ám a történelmi széljárás úgy hozta, hogy nagyhirtelen el kellett hagyniuk rideg, de biztonságos otthonaikat. Mindez a X. század táján történt, és amikor I. András királyunk 1047-ben trónra lépett, éppen a békésebb európai tájakon — így Itália földjén is — kerestek új otthont ezek a földönfutók. A föltételezések szerint az Arpád-ház e jeles fia, a Vata-féle lázadás leverője üzent le a Tiberis partjára, hogy e görögkeleti szerzeteseket szívesen látja (vagy ha nem ő, akkor III. Béla, aki köztudomásúan bizánci támogatással szerezte meg a magyar trónt, így hát a szóban forgó renddel valóban kapcsolatot teremthetett). Nos, ami bizonyos; amikor az 1055-ben alapított tihanyi bencés apátság birtokósszeirását 1211ben elvégezték, ebben a máig fönnmaradt iratban már ott sze, repel az az oroszkői Szent Miklós egyház, amely a hazánkba áttelepült és a Tihanyi-félsziget északi, Balatonfüred felé tekintő oldalában meghúzódó görögkeleti papok közösségét jelölte. A ccllacsoport két nagyobb helyisége Nyilván nem volt véletlen, hogy hol választottak maguknak otthont a szerzetesek. Az emiitett helyen ugyanis egy vulkáni kráterperem maradványaként egy 20 —25 méternyi magas bazalttufa fal húzódik, amelynek oldalába kemény munkával, de igen-igen biztonságos szobákat, sőt kisebb termeket is lehet vájni. Amint az máig látható, összesen négy cellacsoportot mélyítettek ki a mai szemmel megítélve is ügyesen, szakszerűen forgatott szerszámok. Rómer Flórisnak, a múlt századbéli magyar művészettörténet nagy alakjának figyelme erre az időközben omló-bomló, de töredékeiben is megkapó vájategyüttesre ráirányult, s szorgalmazni kezdte eredetének a kutatását. Amit elkezdett, azt később Cholnoky Jenő földrajzprofesszor folytatta, majd pedig Csemegi József és Komjáthy Miklós is sikerrel szaporította az ide vonatkozó adatokat. Közben persze ásatások is kezdődtek a területen — ezek kisebb megszakításokkal ma is folynak —, s így föllebbent a titkokat őrző fátyol. Jelen ismereteink szerint 1329-ben említi utoljára a remetéknek ezt a lakhelyét egy oklevél; ezt követően már nincs írásos hír róla. Azt pedig az ásatások tárták fel, hogy az úgynevezett Cipriánforrás felőli, l-es számmal jelzett cellacsoporthoz egy lakócella tartozott, ehhez pedig egy terem formájú kápolna társult egy megemelt szentélyi résszel. (Egy aligalig kivehető Árpád-kori freskó is díszíti a falat, de ennek láthatóvá tételéhez nem lehet sok reményt fúzni.) Mindemellett több sirüreg is jelzi, hogy a barátok odabent. ° hegy gyomrában temetkeztek, mégpedig úgy, hogy az elhunytat kőlappal fedték le, s aztán fölötte jártak-keltek. A 2-es számú helyiségcsoport két szobából áll. Többen úgy vélik, hogy itt lakhatott a telep első embere, a perjel. A 3. számú üreg ismét jókora: föltehetőleg itt voltak a közös étkezések, ájtatosságok. A 4-es számú cellarendszerből egyelőre alig látni valamit, de úgy vélhető, hogy ez szintén egy kápolnaszerúen nagy imádkozóhelyet foglalt magában. A múlt iránt érdeklődők egyelőre legföljebb ha távolról nézegethetik, hogy mit kutat a régészvéső ott a tufaoldalban. A terület — érthető okokból — le van zárva, és majd csak akkor tekintheti meg a nagyközönség, ha az aládúcolások, megerősítések szavatolják a biztonságot. A. L. PODMANICZKY SZILÁRD Játék. A filozófus desszertje Ennélfogva a jóllakás a helyesen táplálkozók sajátja. (Szókratész) Egy ősi szerkezet bennünk a vágy: a szavakat elrendezni a tálcán. Az idő nem elég karcsú modell ehhez. De ime a fény, az áldott és gyűlölt, emberfeletti árnyék: a pompásan színezett szellem édessége, mely a nyelven, mint vattacukor olvad szét. Legkisebb dobókocka a tér, rajta engedelmes fekete pont a képzelet. Elfed a lét. a roppant magány esélyeket latolgat, a színeket lukasztja át: a vágy pirosa újra napot teremt. Öltöztet és vetkőztet némely törvény, melyekben a tudás, mint ruháról a gomb, az igazság felé pattan el. Nézd, van a végtelen és ez a vers, úgymond költemény a filozófus tányérján, a tortából kinyomott krém. Hát ennyire szeretem, ilyen az édesség. Bár a végtelen nem drazsét, egy keményebb szívességet kér. KURDI FEHÉR JÁNOS Kiegészítés a párducokról (emlék, helyek) Ki valaha elindult, s a gázlóknál a fák moraját figyelte, hallhatóvá tette magát. A viz emésztését, a haj szerelmét kitanulta. Mi leszünk kevesebbek a szavaktól. S megnyitja ereit a templom lépcsőjén a zarándoktól menekülő párduc. Lábak alatt látom a prémet. Sóhaját kavicsaim között ki fedezi fel lebegő sírhelyét. G

yümölcsfákkal álcázott kert alatt álltak, s már megcsókolták egymást, amikor az estében: — Pokolfajzatok! Paráznák! — megcsendült a sötétség, s lecsapott rájuk egy karó. Loránd reflexszerúen elpenderítette a lányt, és a kerítésre vetette magát, hogy elkapja tamudójukat. Rohamat szögesdrót fékezte meg; rozsdás tüskéi végigszántották tenyerét. Káromkodva húzódott vissza; szemében vereségének adáz könnyei csillogtak. — Meg tudnám ölni — sziszegte. — Ne szitkozódj — kérte Éva. — Vallásos dühöngő lakik itt... Különben az egész környéken. Ne törődj vele... Mutasd a kezed. Vérzik? — De a keservit, kiontom a belét a sebesült kezemmel is! Gyufalángnál vizsgálták meg. Négy fényes, vérző csík vonult az életvonalon keresztül, mint predesztináció figyelmeztető jelei. Éva bekötözte zsebkendőjével, majd a fiú mellére bújt. De az izgató érzést, mely az elsó csóknál oly bőségesen kelt testében, nem tudta visszaidézni. Megtört a varázs, és tudomásul kellett vennie, hogy együttlétük már nem magánügy, kikezdte az emberi gyarlóság ... — Szörnyű érzés valakinek a halálát kívánni — dohogta Loránd. — Ezek az öregek biztosan a háborúban tanulták meg a fejbevágás csínját-bínját. Vajon a te apád is érti, hogyan kell valakit eredményesen fejbekólintanl, és azért féltesz tőle? — Ha ismernéd, fel se tételeznél róla ilyesmit — mondta a lány. — Bemutatsz, s akkor elválik! Az ajánlat szemmel láthatólag kellemetlenül érintette Évát. Loránd megérezte ezt, leemelte válláról kezét, és megpillantotta a kötésen átütő vérfoltokat. Riadtan mutatta: — Vérzik! Éva arra gondolt, hogy nem tudja követni társa változásait; hol zsembes, mint az álmaiból felriasztott gyermek, hol meg kiábrándult, mint az eltelt évein kesergő felnőtt. Tekintete óraja világító számlapjára siklott; „apám már megváltói kínokat szenved" — nyilallt a mellébe. — Mennem kell — hadarta szinte érthetetlenül. — Rajta — mondta készségesen Loránd. — Irány: hozzátok! — Nem akarhatod komolyan — nyöszörögte a lány. — Miért ne? Ha bemutatsz, nem kell többé titokban találkozzunk. Egyszerű, nem? Aztán a kezemet is fertőtleníteni kéne, nem? MÁTYÁS B. FERENC Idill — De — felelte Éva; hangja úgy csengett, mint egy ajtócsapódás. Loránd örvendezett, hogy végre alkalma nyílik megismerni a lány körül lappangó titokzatosságot. (Ha találkozni akart vele, kiállt a város szélén húzódó szemétlerakat peremére, ahová állítólag Eva az ablakából kilátott, és várt tiz percet. Ha a lány nem tudott elszökni otthonról, ő dühében bevágta magát a közeli kocsmábarés felhajtott néhány vigasztaló féldecit, amivel többnyire édesanyjának okozott gondot, aki nem tudta megérteni, hogy tizenhat éves fiának, mi oka lehet az ivásra?) Követte a lányt, és fájó kezéről is megfeledkezett. Legmegnyeröbb mosolyát próbálgatta; hitt az első benyomás meghatározó szerepében. Nem jutottak túl a küszöbön. Szikár ember állta el az útjukat. Mély, lágy tónusú hangja éles ellentétben állt kihegyezett termetével. — Ki ez? — kérdezte a kardszerű ember. — Testvérünk? — A barátom megsebesült — rebegte a lány. — Fertőtleníteni kell a sebét. — Tehát nem testvérünk — keményedett meg az apa hangja. — Fiatalember, tudhatja: nálunk nincs kórház. — Szemében acsarkodó jéghegyek ütköztek, Loránd mindent- megértett, amint felfedezte kezében a szentkönyvet. Elvigyorodott: — Ebből tetszik felebaráti szeretetet tanulni? — kérdezte, azzal letépte kezéről a lány zsebkendőjét, és a lábuk elé dobta. Kis fehér kutya eredt a nyomába, felrúgta, és elégedetten hallgatta nyüszitését, mintha ezzel bosszút állt volna a házigazdán. Az utcára érve megfordult, és haragosan a ház felé rázta az öklét. Sajgó tenyere térítette észhez; a kerités mellé lépett, és hozzáfogott fertőtleníteni a sebét. — Kötszert hoztam, Lori — szólalt meg hátamögött Eva, de amint megpillantotta, mit művel a fiú, zavartan elhúzódott. — Hallod? — Láthatod, megoldottam — felelte fennsőbbségesen Loránd. — Leonidász receptje szerint! — Leonidász? — Szent Leonidász! Nem ismered? Te, kebelbarátja minden szentnek, nem ismered Szent Leót, a Sebrevizelők alapító vértanúját? Hát tudd, arról lehet felismerni, hogy örökösen a tenyerébe pisil, te szentfazék ! — Amiért apámra dühös vagy, velem így ne beszélj! — fortyant fel a lány. — Te akartad mindenáron megismerni! S aztán lehetne akár a megyei párttitkár, vagy bármelyik megveszekedett ateista, akkor se ölel keblére, ha éjszaka viszed haza a -lányát, és vérző jobbodat nyújtod bemutatkozáskor! — Nocsak — morrantotta gúnyosan Loránd. — Különben is, az apám meggyőződése nem törvényszerűen az enyém is... Itt lennék különben veled?... Rá haragszol, és engem büntetsz, Lori! Ne hülyéskedj már! Gyere, gyere csókolj meg, én mit sem változtam, és itt vagyok, édes ... — Meg vagyok kisértve — sóhajtott a fiú, majd ravaszul megjegyezte: — Látod, látod, most velem jöhetnél ... Egyszer úgy is az lesz a sorod, hogy megtedd, hát minek várni jobb alkalomra? — Csak azt tehetem, amit szabad ... Se tc. sem én nem vagyunk a magunk urai... Te is tudod ezt... Megcsókolták egymást, és hosszú-hosszú ideig nagyszerűen érezték magukat, amikor a távolból: — Pokolfajzatok! Paráznák! — megcsendült a sötétség. Érces káromkodás válaszolt rá. Éva összerezzent, foguk összekoccant. Zavartan kikászálódtak egymás karjából. — Holnap eljössz, Lori? — Kiállók a szemétdombra, mint máskor... — Butája — súgta a lány, majd elnyelte a sötétség. * Loránd, mintha életveszélyből szabadult volna, megkönnyebbülve lépett a kocsmába. Pálinkát rendelt a melléje szegődő toprongyosnak is. — Finom gyermek vagy, nem olyan ... — mondta hálásan a topis. és Loránd bólintott. Már kezdte úgy érezni, hogy tényleg egészen más ... Közben ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy társa agyagszinű arcába csípjen és megkínozza... Ahányszor kiürült a pohara, visszament a sóntéshez, és mindkettőjüknek hozott. Jóval záróra után váltak el. Otthon Loránd hiába próbált a legkisebb zajjal lefeküdni, anyja szorongó szeretetén nem tudott túljárni, Ébren várta, levetkőztette, és ágyba terelte. Közben duruzsolt, fájdalmasan, anyásan: — Csak tudnám, mi okod van az ivásra a te korodban? ... Loránd a fejére húzta paplanát, és vigyorogni kezdett: „Még kérdi — gondolta —, mintha 6 nem is emberek között élne., "