Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-07 / 185. szám

Péntek, 1987. augusztus 7. 5 tzeqedi ünnepi hetek Porhintés. Nagy Bandó András és a Szegedi Kabaré estje az újszegedi szabadtéri színpadon, este fél 9-kor. A harmadik szegedi táblakép-festészeti bicnnálé a Képtárban cs az Ifjúsági Házban, augusztus 20-ig. Wieber Mariann jelmeztervező művész kiállítása a Bartók Béla Művelődési Központban, augusztus 20ig. Papp György grafikusművész tűzzománcai a Paletta Galériában, augusztus 20-ig. Gubcsi Attila festőművész kiállítása az Ifjúsági Házban, augusztus 31ig. Pannonhalmi Zsuzsanna kerámiái a Képcsarnok Gulácsy-termében. A Móra Ferenc Múzeum állandó kiállításai: Csongrád megyei parasztbútorok és népviseletek; Lucsképgyűitemény; Móra-emlékszoba; a Fekete-házban: Vihart aratva — Csongrád megye munkásságának élete és harcai 1867—1945; Buday György élete és munkássága; Magyar katonai egyenruhák; a Vármúzeumban: Szeged múltja, jelene, jövője; a Kass Galériában: Bélyegek, bélyegtervek, miniés maxikönyvek Kass János műhelyéből. Varga Mátyás kiállítóháza (Bécsi körút 11/A.) Nemzeti Történeti Emlékpark (Öpusztaszer). Ifj. Lele József néprajzi gyűjteménye (Tápé). Kenderfonő gyártörténeti kiállítás (Rigó utca 5—7.). Paprikamúzeum (Szentmihálytelck). Kaposvári Übü Újszegeden Abszurdio Egy lázas kor festői i r •• I f • | Jegyzetek a III. iQZPOrDGIG I Táblakép-festészeti Biennáléról Lenyűgöző, az ifjúsági ház nagytermében látható, hatalmas méretű festményeket felsorakoztató bemutatórész, impozánsabb, mint a Képtár hagyományos megoldásai. A két helyszín óhatatlanul minősít. Ahelyett, hogy összekötne személyiségeket, tendenciákat, kitapintható csoportokat — elkülönít. Mindenesetre a mostani seregszemle hatásosabb anyaga az ifjúsági házban látható. A nagyméretű, izzó színű vásznak fölvillantják az új eklektika formálódó, karakteres vonásait. (A rendező, D. Fehér Zsuzsa, profi módon bánt az anyaggal a lehetőségek határai között.) Üj eddig alig ismert neveket kell megtanulni a tárlatlátogatónak. Mint például Gábor Áronét, akinek Tempójelzése valódi lelki dokumentáció, ^ -.délután" filozófiai és pszichológiai jelütéseire érzékeny Misch Ádámét (Délutánt várakozás), Mulasics Lászlóét (Délutánról. délutánra) vagv a figurális, líraian meditáló Máger Ágnesét (Egy faun délutánja). Az asszociációk pillanatában jelképes távlatot nyerő hétköznapi tárgyak szürreális látomásait gesztusukkal, színekben realizalódó indulatokkal közvetíti Pollacsek Kálmán elbilleniett téglalap-során. megidézve, egy dinnyeszelet és egy földieper igazán hétköznapi ;ztinek és zamatainak kozmikus élményét. Krizbai Sándor (Bátor nyulak kiugrása a bokorból), Palkó Tibor' (Füge) és Véssey Gábor (Asszony kakassal, Mádár a Vörös ivóban) a gyerekrajzok, falfirkák, spontán lejegyzések, érzésvillanások és ötletmorzsák naplóját festik, némileg érettebben követi Sváby expresszív piktúráját Vilhelm Károly (Szerelmespár). Az említett müvek nemcsak méreteik miatt uralják a mostani biennálét, de újszerűségük, friss szemléletük, nyitottságuk okán is. Talán megkockáztathatom, ezek azok a munkák, melyek feszegetik a „táblakép" klaszszikus meghatározásának kereteit, s inkább festett felületeknek nevezném őket. Természetesen nem elsöprő ez az áttörés, még ha a felszín csábítana is az ilyenfajta általánosításra. A biennálé maradandó értékeit a hapyumányosabb, érettebb, kiforrottabb müvek jelentik. Azok, amelyek világunk ellentmondásait, a mai ember belső konfliktusait és az emberi kapcsolatok kiüresedésének tényeit, okait és föloldási esélyeit latolgatják a festészet nyelvén. Hozzám azok a képek állnak közel, melyek vállalkoznak erre a művészi pokoljárást igénylő feladatra, s szándékaik sikerrel járnak. Kikre gondolok? Például Fischer Ernő emelkedett. példamutató, szellemi szférákat ostromló Golgotájára, (itt jegyzem meg, hogy öröm látni Fontos Sándor megújulási szándékának ígéretes darabját, A !eroskadót!)t Kóka Ferenc Terek című képére, melyet Pilinszky emlékének ajánl, s melyen az emberek körül kiüresedő térről, az egymás között emelkedő falakról, a ritkuló levegőről mond el szenvedélyes vallomást, Tóth Ernőre, akinek Mélytengeri lét elmet viselő képe ezt a szorító légszomj-érzést sűríti igazi festői erényekkei. Somos Miklós A keserű pohár ideje című táblájára, melyen a fennsíkra érkezett férfi számvetését végzi el, Szenlgyörgyi Józsefre, akinek figurái (Egyensúly, Kötéltánc) a bizonytalanság, a testi és lelki egyensúlyvesztés hideglelős élményét élik, Tardos Zoltánra, aki ugyanezt a szorító felismerést festi le Performance című képén, Szkok Ivánra, akinek a ma oly népszerű „csúsztatásos" technika Noémi portréján segíti a jellemgazdagítást. Sokan érzik, napjaink fontos problémája az emberi kapcsolatok lazulása, még többen megelégszenek a kiüresedés fölmutatásával, egyikük, Fábián Gyöngyvér (Hétköznapi jelenet) filmkockaszerüen megoldott, egymáshoz spontán verődő tömeg képével, Kovács Tamás Vilmos Parton című festményén a figurák határozott és kemény elkülönülésével, Kovács Péter a magánszféra legintimebb kérdését, férfi és nő, férj és feleség szakításának döbbenetét mutatja föl, azt, ami összeköt, s azt, ami elválaszt Asztaltól (folytathatnánk: ágytól) cimü képén. Gerison Pál még erőszakoltan festi meg Gyöngédség cimü alkotását, Gábor Mariann számára természetes színhelye az emberi kapcsolatok kialakulásának és elmélyülésének a kávéház (Nagy társaság a Lustiger Bauerban). Eigel István emberi értékeket szembesít (Ablakaim, Látogató). A végső torzulás rémképeit vetítik elénk Hajósy Mónika (Száguldó), és Stmsay Ildikó („Itt a nagyhalott előttünk ...") groteszkségükben is hátborzongató festményeken. A jel, mint képépítö elem egyre gyakrabban és Aiforrottabban van jelen. Úgy is, mint geometrikus „szótag", egy artikulálható, összeolvasható vizuális üzenet elemei _(Bartl József, Lipics Vilmos, Nagy Zoltán Sándor), úgy is, mi/it asszociációkat keltő szimbólum (Váli Dezső, ef. Zámbó István, El Kazovszkij), s úgy is, mint egv kottázható hangjegy, az éj szilánkjaiból zenei rendel teremtő Halmy Miklós nagyszerű képén. Sokak számára a faktúra, a felületmegmunkálás nem eszköz, hanem a végső cél. De hogy ez is hordozhat emberi tartalmakat, bizonyítja M. Nóvák András, Birkás István, Fóth Ernő, Kovács László és Kollár György. A múlt értékei vei való szembenézés egyúttal mai értékveszteségünkben fogódzót jelenthet. Persze, ez a szembesülés nem mindig olyan sikeres és tartalmas, mint Zoltánjy István esetében, akinek Jan van Eyk Az Arnolfini házaspár című festménye máig érvényes emberi és művészeli archimédeszi pont, termékenyítő érték. Garabuczy Ágnes a görög korbán (Letűnt kultúrák emlékére), Nagy B. István Greco festőiségében (Greco-tanulmány), Kárpáti Éva (Hölgy) és Széchy Beáta (Nő virággal) a szecesszióban, Duschanek János a múlt század eleji életképekben (Egy vasárnap déTútán, Sándor huszárok), Cziráky Lajos a 48 utáni idők felidézésében véli megtalálni a megragadható és átmenthető értékeket. A nagy tévedések közé sorolom Szabó Zoltán monumentális Olvasó munkását, Szurcsik János cifraszűrös Téli délutánját, Hézsö Ferenc szárítókötélen lengő trikolorját (Március). Fülöp Erzsébet merev, színpadias jelenetét (Természet peremén). A legjobbak között Orosz János Színházát említem, mert ennek a szerepjátszásra erőltető kornak nagyvonalú, ellentmondásosságában is felemelő képét festette meg. Hasonlóan sikeres művel jelentkezett Pataki Ferenc (Kiűzetés a paradicsomból), szimultán szerkesztésű táblája egyszerre drámai jelenet és bensőséges, féltő vallomás. Tenk László eredeti tehetség, van mondanivalója, humora, stílusa (Tavaszi kóborgók). Galambos Tamás most inkább történelmi önvizsgálatáért, egy ötvenes évekbeli felvonulás hamis rituáléjának illúziót szertefoszlató bátorságáért dicsérhető, mint eszközeinek gazdagságáért („Sej, a mi lobogónkat..."). Külön szeretném felhívni a figyelmet Kalmárné Horóczy Margit két csipkefinomságú, sejtelmesen szép és ősi módon tiszta képére, (Nagyanyám emlékére, Ágacska dicsérete), s kérem szembesítsék Buhály József hasonló tematikájú öreganyám, Ágh Ajkelin János hasonló csipkézetű Anyám emlékére, valamint Máger Ágnes hasonló formátumú Egy faun délutánja című festményeire. Ahogy Örkény mondaná; nagy dolguknak jöhetünk nyomárat Tanúi Lajos „Meghalok, kisfiam" — rebegi a földre rogyva a királyné. .,Szegény anyám" — sóhajtja rémülten a tizennégy esztendős fiú. Tragiku.; mondatok. A királyné vékony, csontos férfi, hosszúkás arccal, nagy karvalyorral, öltözete fekete selyemkornbiné. fülében meg-megvillan « klipsz. A kamasz gyerek amolyan egykilencvenes pályakezdő matematikus, szürke öltönyben, melynek nadrágja a boka fölött végződik, orrán fekete csontkeretes pápaszem. Abszurdiában vagyunk. Ez nem klasszikus királydráma, nem romantikus hőstragédia, hanem kemény valóság, tehát abszurd játék. A „tragikus mondatok" azután hangzanak el. hogy Übü papa — asszonya unszolására — a lengyel királyi trónra tör, lemészároltatja Vencel királyt és környezetét, majd elkezdi véres országlását. Mivel a birodaT lom neve Abszurdia, ezek a lengyelek már nem azok a lengyelek. Igaz, a Varsóból jött hírnök hozott egy kis csempészárut, de ez nem a rendező, Lukáts Andor bűne, hanem a kikerülhetetlen tényeké. Az is igaz, hogy a lengyelek ellen éppen az oroszok vonulnak föl hoki„Itt minden a miénk" bottal vörös bokszkesztyűvel, harsány kalin.kázás közepette, de ezt a történelem akarta így, nem Alfréd Jarry. Mondhatnánk: a többi stimmel. Mert ez a komédia, a kaposvári színház produkciója nem Kelet-Európa újkori és legújabb kori történetéről szól. Még akkor sem. ha a besúgó lelkületű Ubü papa hatalma' mámorában undort keltő asszonya oldalán a „kombiné, kombiné, csipkés kombiné" dallamára, szövegére élvezi állati léte büzölgő gyönyöreit. Olyan ez, mint egy görbe tükör. Mozgatják előtted, vagy járkálsz előtte, mindegy: néhány részlet, az orr vonása, a szem, a ruha kivágása egy-egy pillanatra tisztán látható, a többi pedig elmosódik, szétkenődik, vagy éppen fölnagyul. A tükör és az előtte álló: tény. A valóság pedig az, ami a tükörben van. Hogy érthetőbben, rendezettebben szóHunk: a szin homokkal felszórt manézs, fölötte cirkuszi kupola feszül. és a földön egymásba gabalyodva két véglény — egy hím és egy nőstény — lassan-lassan, és egyre harsányabban magára talál. Megszületik az első „embeJapán gyerekek Szegeden A szegedi nyár fesztiválhelyszínei közül a Muzsikáló udvar van a legszerencsésebb helyzetben. Abból a szempontból legalábbis, hogy eshet eső, hó, fújhat a szél: a városi tanács díszterme megmenti az előadást. Ahogy történt ez szerda este a tokiói Asunaro gyermekkórussal is. Az ősziesre fordult időjárás ellenére sokan bíztak benne: megtartják a hangversenyt. S lön: a tanácsterem egészen máshoz szokott falai között igen szépen szólt, hogy „Tabaszi szel bidzet áraszt". Stilizált sötétkék halászruhában, fehér nadrágban negyvenkét csillogó szemű japán gyerek dalolta Bárdos Lajos és Kodály Zoltán müveit: magyarul, japánul felváltva. Aztán Sawai Kazue következett. Hangszere, a koto leginkább a citerára emlékeztet, vagyis „ugyanolyan, csak egészen más". Két méter hosszú, 13 selyemhúrja van és álombéli hangok csalhatok elő belőle. Egy másik japán kotoművésztől tudom: legkésőbb 8 évesen el kell kezdeni az ismerkedést ezzel a hangszerrel, különben elkésik az ember és soha nem fog tudni igazán művészien játsz,uni rajta. Sawai Kuzue U évesen már Micliio Miyagi tehetséges tanítványa volt, azóta a világ számos országában koncertezett és tanított, nevét több kontinensen ismerik! „A koto megőrizte annak a kornak a hangjait, amikor még nem volt ember, utcai zaj, gépzörej. Ha a koto előtt ülök, mindig ezek a hangok rezegtetik a szivemet. Annak az időnek a hangjai, amikor még hallható volt a szél zúgása, a madarak éneke, állatok morgása" — mondta a művésznő. S valóban: hangszeréből földöntúli nyugalom és béke áradt. Es aztán újra a gyerekek: japán népi gyermekjátékokat mutattak be, majd Motozawa Joichi hat népdalfeldolgozását, Motegi Setsuko vezényletével. Ráadásként újra hallhattuk, hogy „Hej, igazítsad jól a lábod". És a folyosón addig énekelték, hogy Viva la Musica, míg el nem szállingózott lassacskán a közönség. És ez nem volt rövid idő, mert senkinek se akaródzott hazamennie. Tegnap omnibuszos városnézésen vettek részt a gyerek, sikere volt a két pacinak: Tokióban viszonylag kevés ló rohangál az. utcákon; és tovább is utaztak Budapestre, ahol újabb koncert vár rájuk. Regös Evu Nagy László felvétele ri" szándék is, miként Éva sugallá Ádámnak: birtokolj, szerezz, uralkodj, itt minden a miénk! A bibliai történetben szerepel egy elhagyhataílan körülmény. mégpedig az a transzcendens személy, aki a magyar színpadokon Bessenyei Ferenc hangján szokott megszólalni. Jarry teremtéstörténetében nincs ilyen külső pont, minden vészesen anyagelvü, lezárt, mocskos és bűzös. Az abszurd francia nyelvén: ez egy immanens bili. Ennek tartalmában nézegeti magát Übü mama, ,,aki" valójában egy rongycsomó. Párja, az ősembernél is faragatlanabb sárgyurma, „aki'' jó férjként kapható a szerzés mámorára. Csakhogy: hiába jut el hatalma csúcsára, s lesz király Ubü. ugyanolyan féreg marad, mint volt. Csatába is vonul, vereséget is szenved, de valójában sem nem vonul; sem nem szenved, csupán megtörténnek vele a dolgok. Végül visszatér eredeti helyére, a homokba. összegabalyodva némberével, de ' ez olyan, mintha nem is történt volna semmi. Mint ahogy nincs is történet az olyanok számára, akik csak a pillanat birtoklását érzik azonosnak a létezéssel. Alighanem erről szól Jarry drámája, de mert M nédia születik belőle — soksok röhögtető antijellem olykor kimondottan szellemes, máskor túlzott marháskodása —. nehéz megfogalmazni a tanulságot. Olyan ez, mint amikor a fizetőpincér- egymás alá ír egy halom természetes, egész és tört számot, néhány logaritmust, majd aláhúzva azt rikkantja végösszegül: „szahar!" És aztán tartja a markát. Nagyon sok ilyen jellegű poén sorakozott a kaposváriak előadásában. Néha egyenetlennek éreztem ezért a játékot, de mert Jarry szövege — lássuk be — nem éppen zseniális, csak vonzóan kacér, szükség van a rendezői segítségre. A rendező pedig abszurd poénokat gyártott, harsányakat, obszcénoikat, trágárakat. Ezt a drámát sokféleképp lehet eljátszani, ez az egyik lehetseges — és érvényes — variáció. Itt véglényekről van szó. A szerda esti előadás fölött nem csupán az eső lába lógott ama görög kardjaként, hanem a ripacskodás veszélye is. De a nagyszerű csapatjátékot nyújtó kaposváriak mentesek maradtak a túlzott túlzásoktól. Pedig rikácsoltak, dübögtek, rohangáltak, verekedtek, „mocskoskodtak". mégis fegyelmezettek és pontosak tudtak maradni. Bezerédy Zoltán Übü papája csillogóan szellemes anti hós, Csákányi Eszter Übü mamája fergeteges ellenanya volt. Hozzájuk nőtt föl a „csapat", közülük leginkább a Rozamunda királynét alakító Hunyadkürty György. Akinek persze, könnyű volt, mert jól kitalálták. I)lu*ztuK Imre « < »