Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-06 / 184. szám

Csütörtök, 1987. augusztus 6. 5 tzeqedi ünnepi hetek Jarry: übü király. A kaposvári Csiky Gergely Színház vendégjátéka az újszegedi szabadtéri színpadon. este fél 9-kor. A harmadik szegedi táblakép-festészeti biennálé a Képtárban és az Ifjúsági Házban, augusztus 20-ig. Wieber Mariann jelmeztervező művész kiállítása a Bartók Béla Művelődési Központban, augusztus 20IgPapp György grafikusművész tűzzománcai a Paletta Galériában, augusztus 20-ig. Gubcs! Attila festőművész kiállítása az Ifjúsági Házban, augusztus 31lg. Pannonhalmi Zsuzsanna kerámiái a Képcsarnok Gulácsy-termében. A Móra Ferenc Múzeum állandó kiállításai: Csongrád megyei parasztbútorok és népviseletek; Lucsképgyűjteményj Móra-emlékszoba: A Fekete-házban: Vihart aratva — Csongrád megye munkásságának elete és harcai 1867—1945; Buday György élete és munkássága; Magyar katonai egyenruhák; a Vármúzeumban: Szeged múltja, jelene, jövője; a Kass Galériában: Bélyegek, bélyegtervek, miniés maxikönyvek Kass János műhelyéből. Varga Mátyás kiállítóháza (Bécsi körút 11/A.) Nemzeti Történeti Emlékpark (ópusztaszer). Ifj. Lele József néprajzi gyűjteménye (Tápé). Kenderfonó gyártőrténetl kiállítás (Rigó utca 5—7.). Paprikamúzeum (Szentmihálytelck). Übü mama: Csákányi Eszter Egy világsiker állomásai 2

A Nyomorultak szín• padra állítói szerencsére egyáltalán nem vállrándítva tették megjegyzéseiket, hanem csupán az előítéletekre és a várható ízlésbeli különbségekre utaltak. A londoni, majd az aránylag kevés változtatással színre vitt amerikai előadásnak épp az az érdeme, hogy az egykori párizsi musicalt Mackintoshék alkotó módon menedzselték: dramaturgiai feszességre törekedtek, az eredetileg operaibb, díszítettebb, hangzatosabb zene is puritánabb, keményebben szól. Maga az előadás is tömörebb, mint Párizsban volt, sőt, a második londoni bemutató a Palace Theatreben kétrészes, míg a Barbicanban még három felvonásban játszották. A Palaceban például úgy, ahogy volt, elhagyták a kis csavargó, Gavroche dalát. Fülbemászó melódia, afféle slágerszám, a Barbicanban hosszú tapssal jutalmazta a közönség. A Palace-beli előadásból mégis kihagyták, mert úgy vélték, hogy a barikád-jelenetben elnyújtja, megállítja egy Közjáték kedvéért a cselekményt. Schönberg egyébként is kifogyhatatlan a melódiákból. Zenéje igényes, kifejező, pátosszal és humorral teli. Bár kritikusai elég szélsőségé« véleményeket fogalmaztak meg értékítéletként. A Financial Times például azt írta, hogy ez „a darab valóban megérdemli azt a címkét, hogy rock-opera, mivel teljesen új területet szállt meg valahol Verdi és Andrew Ljoyd Webber között, ...szakadékokat hidal át a musical és az opera között". A Puch kritikusa azzal kezdte beszámolóját a premierről, hogy „az év musicaljét láttuk, ha nem az utóbbi öt év musicaljét... annyi energia és operai erő feszül benne, mint amennyi talán egyik angol zeneszerző műveiben sem létezik .,." Többen pedig „enyhén szólva eklektikusnak" minősítik a zenét. A Guardian szerint „ahogy Schönberg futamai rendkívül becsvágyón hömpölyögnek az emelkedett karénektől a Urai szólókig — éppúgy változóan hat rám: az egész alsóbbrendű banalitásba süllyed." A Die Bühne Ítésze sem hízeleg a zeneszerzőnek: „Messzemenően vitatják a nagy műalkotások kommenrcializálódásának témáját ... elrettentő a gondolat, miszerint a nagy témák funkcióváltoztatásának gyakorlatilag semmilyen korlát nem állja útját... Mindezt leszögezve, meg kell állapítani, hogy a Nyomorultakból egészen rendkívüli musical született. Ami annál bámulatosabb, mivel épp az az elem hiányzik szinte tökéletesen, amely minden esetben igazolhat egy új változatot- tudniillik az eredeti zene. Claude-Michel Schönberg megzenésítésének az égvilágon semmi köze nagy névrokona zenéjéhez, annál több köze van viszont jó néhány más szerző — kortársak és elődök — muzsikájához és minden álszemérem nélkül epigonkodik. Emellett hangos és nagyképű is: az elektronikusan felerősített fúvósok és a disszonáns dallamok — a műsorfüzet két tucat énekszámot sorol fel — mintha versengenének az érvényesülésért, és az ember hasztalan reménykedik az utóbbiak győzelmében." A Sunday Express így Irt: „Micsoda tökéletes öröm olyan musicalt találni, amely nemcsak hogy érdemes arra, hogy énekeljék, hanem különlegesen jól is éneklik." Valamennyi beszámoló — legyen bár lelkes vagy fanyalgó hangvételű — elismeri, az előadás rendkívüli hatást vált ki. Némelyikük legfeljebb leszólja, vagy ízekre szedi — mindenesetre szinte mindegyik valamiféle jópofa szellemességgel igyekszik' fűszerezni a bírálatot. Mail on Sunday: „A Royal Shakespeare Company rettenetesen látványos musicalje a Barbicanban olyanynyire elsöprően nagyszerű tud lenni, hogy szinte megtiszteltetés unatkozni általa." Guardian: „Csontozz ki egy tizenkilencedik századi regényt, s megmarad neked egy melodráma. És pontosan ezzé vált a Nyomorultak a Barbicanban..." Time Out: „önt nem arra kérik, hogy szeresse a Nyomorultakat, önt arra kérik, hogy csodálja. S csodálatát nem azon az alapon kérik, hogy valami igazat és mélyet, értelmeset és izgalmasat láthat, hanem: melodrámát, kigondoltat, furfangosat. A látvány bilincsel le, és nem az emberi szenvedés fájdalma mozgásit. Ragyogó színházi hatásmechanizmusok működnek. Ami a színház kagylóhéja, ha úgy tetszik, de nem a dráma csontváza." A látvány, amiről többen némi lekicsinyléssel, a legtöbben azonban elismeréssel írnak, egyszerű színpadi térben valósul meg: hatalmas forgószínpad tagolja és tartja állandóan mozgásban a teret. Nyomasztó-lepusztult, szürkésbarna színek uralkodnak, sokszor füstszínű tények nyomott hangulatából kel ki a vérvörös és a trikolor. Különösképpen két színpadi megoldás aratott tetszést. A kétoldalt egymás hátára eszkábált' viskók, nyomortanyák egyszercsak öszszeérnek, egymásba csúsznak, s ezekből formálódik a teret kettéosztó hatalmas barikád. A másik színpadi bravúr Javért öngyilkosságának megjelenítése. Az üres térben egyszál deszkányi, korláttal stilizált híd, a föld szintjén. Javért ezen veti át magát; s amikor a Szajnát sejtető sötét árnyékba lendül, a híd emelkedik a magasba. Tosca — tudomásom szerint — mindegyik előadásban a színpad mélyén, a nézőtérnek háttal veti le magát a várfokról —, a Nyomorultak alkotói végül is rendkívül egyszerű, ám kifejező módon tudják megoldani, hogy Javért mindvégig arccal a nézőtér felé, azzal szembesülve kövesse el tettét. Amit több bírálat — a maga ellentmondásaival — végül is kiemel, az a produkció igényessége, az alkotó és különösen az előadó művészek tehetsége. Az a színvonal. amelyet egy népszerű műfaj Igényes megjelenítése érdekében egy nagy hírű, magasrendű művészetéről ismert társulat felvállalt: a Royal Shakespeare Company. „Érdekes és felső fokban élvezhető musical, teljes mértékben igazolja a kommerciális források és az RSC-tehetség, illetve más lehetséges személyek összefonódását." A Die Bühne szemleírója — aki az „alapanyagot", a zenét és a szöveget olyannyira megvetette—, eképpen fogalmaz később: „ ... miért vált a Nyomorultak, koncepciós ellentmondásai és flagráns tiszteletlensége ellenére, rendkívüli musicallé és abszolút teherbíró színházi élménnyé? A cselekményt tudniillik, a kor és a világ e lenyűgöző panorámáját, a szenvedések, kínok és üldözések képét, a bosszúvágyat és a lázadást, és végül a szerelmet és a halált — nos mindezt Trevor Nunn egy nagyszerű díszlettervező és egy szinte zseniális világítástervező segítségével vizuálisan valósággal csodaszerűen valósította meg. A nagy Shakespeare-rendező, aki a Macskákkal meg mert kockáztatni egy kísérletet és fölfedezte a .másik' színház színpadi lehetőségeit, a nyomor e drámájának hőseit ugyanazzal a merészséggel és műgonddal vezeti, akár a királydrámák szereplőit. s így a mű — amelyben egyetlen beszélt szó sem fordul elő — a zene ellenére igazi zenedrámává válik." Ehhez, különvéleményként, csak annyit érdemes hozzátenni, hogv azért mégsem a zene ellenére. Osgyáni Csaba Szálláshelyén várakoztam rá, érkezése estéjén. Tudtam. nem ez a fárasztó utazás utáni időpont a legalkalmasabb az interjúkérésre, ezért rögtön mentegetőzéssel kezdtem. Mire őenynyit mondott: csak felviszem a csomagjaim, aztán beszélget hetü n k. Csákányi Eszter elismert, sikeres színésznő. Nehéz volt az indulása. Háromszor felvételizett a főiskolára, sikertelenül. A felvételi bizottság ugyanis alkatilag alkalmatlannak találta a pályára. (Azt hiszem, ez lehet a legkegyetlenebb indok, amivel egy tehetséges, fiatal lányt eltanácsolhatnak,) Szerencsére nem adta föl. Beállt segédszínésznek a Kaposvári Csiky Gergely Színház társulatába, és az elmúlt egy évtized alatt alaposan megcáfolta az egykori szakvéleményt. — Belőled Kaposvárott lett színésznő. Mit jelent ez számodra? — Itt olyan közösségre találtam, amely hozzásegített ahhoz, hogy megismerjem és megtanuljam vállalni önmagam. Ráébresztett a saját értékeimre, és bebizonyította, szükség van rám. És is szeretném elhitetni — szerepeimen keresztül — a hozzám hasonló alkatú, külsejű lányokkal, élni nemcsak akkor érdemes, ha valaki magas, karcsú és nagyon szép. — Apropó, szerepeid. Beszélj a mostaniról, Übü mamáról... — Nekem ez a szerep az önfeledt gyermeki játszadozáshoz hasonlít, ugyanakkor óriásj nehézséget is jelent, mert nagyon pontos fizikai és szellemi felkészültséget kíván. Übü papa és Übü mama, mint két gyurmaember, megszületnek, és a szemünk láttára válnak a legveszedelmesebb tulajdonságok hordozóivá. Übü mama egy koszlott rongycsomó, aki mindvégig szítja, tüzeli férje becsvágyát, hatalmi törekvéseit. Szeretném hangsúlyozni, hogy a két főszereplő mennyire függ egymástól, és milyen nagv öróm számomra, hogy partneremmel, Bezerédy Zolival ilyen fantasztikusan jól együtt tudunk dolgozni. Remélem, ezt a nézőtéren is érezni. — Mit tartogat még a nyár? Most már pihenés következik? — Egy vizsgát mindenképpen. Még négy órát kell gyakorolnom, aztán premier autóvezetésből. De pihenni utána sem érek rá. Más feladatokra készülök majd: szeptemberben Budapesten, a Vigadóban két egyfelvonásost szeretnénk bemutatni Haumann Péterrel — bár erre még igazgatóm, Babarczy László nem adta „áldását" —, egy közös lemezen pedig édesapámmal. Csákányi Lászlóval fogok énekelni. Juhász Hona Pénteki Porhintés Ilyen sem volt mostanában: Porhintés címmel kabaréestnek ad otthont a újszegedi szabadtéri színpad holnap, pénteken este fél 9 órai kezdettel. — Hogy mi hívta életre ezt a kabarét? Először is: volt egyszer, nem is olyan régen, egy váratlanul nagy sikert aratott szegedi színészbál — kezdi Angyal Mária rendező. — Két dolgot bizonyított be: hogy a szegedi közönség igényli a kabaré sajátos, és ilyen nagy, rangos városban, úgy tudom, vagy hetven esztendeje hiányzó helyi váltó- zatát — és hogy a szegedi színtársulat sok tagjában megvannak azok a képességek, amelyek nem csak sokoldalúságukat bizonyítják. de azt is, hogy érdemes ezekre építve bizonyos kísérletekbe belevágni. Amolyan „kóstoljuk meg még egyszer"-alapon, a báli sikeren fölbuzdulva és fölbátorodva vágtunk most neki ennek a kabarénak. Kitűnő alkalom lesz arra, hogy erőfelmérést végezzünk: milyenek a valóságos esélyei egy leendő állandó szegedi kabarénak. Merthogy szerepel ilyesmi a színház jövő évadjának tervei között... — A címnek van valami köze Temesi Ferenc oly nagy port fölvert Por-ához? — Mindenképpen, bár már nem tudni, ki is találta ki valójában. De tudja mit? Az előadáson hátha ez is kiderül. — Ez az erőpróba menynyire lesz kabaré a szó hagyományos értelmében? — A Szegedi Szabadtéri Játékok Nagy Bandó Andrásnak, az ország ma egyik legnépszerűbb humoristájának önálló estjét vezeti be. A program első felében a szegedi kabaré hangzik el, amelynek összekötőszövegeit, konferanszait, tréfáit, minden prózai betétjét Horváth Kálmán irta, ám a műsor esztrád jellegű lesz: énekkel, zenével és táncképekkel dúsítják majd a szöveget. Konkrétumokról csak annyit: Gregor József és Gyimesi Kálmán például Hacsak és Sejó lesz, s föllép még Juhász József. Dobos Kati, Szirmai Peter, Jakab Tamás, Karikó. Teréz, Török Vera, Réti Csaba, Vámossy Eva, Bajtay Horváth Ágota, Iván Ildikó, Vajda Júlia. Herczeg Zsolt, Both András, Andrejcsik István, Szántó Lajos, valamint az Ábrahám dzsesszbalettegyüttes, a zenét pedig Nagy Imre és Csizmadia László szolgáltatja. D. L. Itt a Rockszínház Megérkezett Szegedre a következő „csapat": a Nyomorultak rockoperai változatát színpadra állitó budapesti Rockszínház művészei. Egy hosszan tartó próbasorozatot kezdtek meg tegnap a Dóm téren: szinpadbejárás, egyéb kezdeti munkák vannak soron, hogy azután mind gyorsabb ütemben jöjjön — a java Uj film Moziklip Színes magyar film. Irta, rendezte, fényképezte, vágta és a trükköket készítette: Tímár Pcter. Közreműködik: V' Motu Rock, Komár László, Sárközi Anita, Z'Zi Labor, Katona Klári, Somló Tamás, Acs Enikő, Varga Miklós, Kőnigh Péter, Kamara Rock Trió, Sztevanovity Zorán, Napoleon Boulevard, Kentaur-egyiittes, Sziámi-együttes, Laár András, Révész Sándor, Müller Péter, Korom Attila, Dolák-Saly Róbert. Mielőtt a videoklipet feltalálták volna, létezett egykor a „zenés film". E műfajilag jó esetben is hibridnek, esztétikailag meg kifejezetten ostobának nevezhető (merthogy az egész csak mozgófényképezett koncert) mozi-alakulatot jelezte valaha az ősködben (ha jól emlékszem, 1967-ben) a Slágerrevü című, idehaza akkortájt forradalminak számító alkotás. Angol gyártmányú volt az istenadta, ez pedig már szinte önmagában elegendő garanciának tűnhetett akkoriban az őrületre, hát még ha vesszük, hogy a Beatles nyitotta benne a sort („She loves you yeah-yeah-yeah"), föllépett benne az Animals (A felkelő nap háza), a Nashville Teens (Tobacco Road) — hogy tovább ne is soroljam. Csakhogy ezután jött az Ezek a fiatalok. Itt kezdett az ügy gyanússá válni, Mert itt a zeneszámok, Illés meg Omega és Metró és Knncz és Zalatnay, csak ürügynek számitotlak holmi „történethez" Amelynek laposságától, közhelyességétől és ijesztően zavaros „eszmeiségétől" az a jó elektromos gitáros úristen mentsen meg mindenkit. Később volt Abba- meg Led Zeppelin-film továbbá honi műhelyből például a Szikrázó lányok és a Kopaszkutya — ám végig egyfajta bántó diszharmónia jellemezte az ott és itt készült (könnyűizenés mozidarabokat. És egyáltalán nem a technikai természetű differenciákra gondolok. Hanem arra, hogy ott tudják: a zene csak zene, akár McCartney énekli, hogy szereti a lányt, akár. az Abba, hogy az ő szerelme a másiknak Waterloo. Timár Péter egy esztendeje az Egészséges erotika című, üdítően kellemes, vérbeli filmvígjáték készítőjeként tűnt föl, de második műve, a Moziklip ehhez képest, finoman szólva — valami egészen más. Nincs szó egyébről, mint egy 18 darabból álló, minden ellenkező híresztelés dacára egyáltalán nem összefüggő, még epizodikusnak is csak nagy jóindulattal nevezhető videoklipsorról, melyben föllép szinte mindenki, ki él és mozog, netán ezután fog élni és mozogni a magyar popzenei életben. A videoklipekről nemcsak azt tudjuk persze, hogy nélkülük nyugaton a 24 órás monstre tévéprogramok, a Sky Channel, a Music Box adásai egyszerűen megdöglenének, hanem azt is, hogy az égogyadta világon nem akarnak többet, mint a létező legtrükkösebb, legeredetibb, legfigyclemf el keltőbb módon illusztrálni-uláfesleni egy három és fél perces zeneszámot. A szükségszerű felszínességgel, ügyes professzionista trükközésbe rejtett üres blődlikkel és mindenféle „hú, de ki van találva"-jellegű, de tökéletesen öncélú ötletáradattal. Bár itt se lenne másképp. Mert a klipek nagy része hangulatos, technikailag is színvonalas, néha (Indián dal, Szárnyak nélkül, Boldog dal, Mi már leszoktunk róla) még kellemes-szellemesüdécske is — ám a „mondandó" ... Van, amelyik „szociologizál". Magyarán: aszfalton termett attitűdöt és egyáltalán nem rokonszenves „osztályszemléletet" sugall. (Munkásszállás). Akad több is, amelyik életről-halálról-boldogságról 16 éves bakfisok szintjén, de a bölcsek köve birtokosának pózában „filozofál". Es ami külön fura: a Moziklip, attól tartok, fölöttébb hűen tükrözi egy jelentős fővárosi fiatal réteg eszmény- és szemléletrendszerét. Sőt: még azt is, meddig terjed szemhatáruk — illusztrációként ugyanis mégoly ügyesen fényképezve akár, de szinte kizárólag budapesti képek láthatók. Azután: Zoránék csillogó milliomos világa, halkan suhanó nyugati kocsikkal és az ismert manöken, Pataki Ágnes gyönyörűen konzervált megjelenésével még csak úgy-ahogy idegesítő, viszont az egyetlen falusi (kültelki?) snittben baltával a tévét veri szét egy dühös, csizmás ismeretlen, már persze úgy ironice. No comment, mondhatnánk a régi jó újságírói kifejezéssel, azaz: kommentár nélkül. Bízzuk a nézőre. Lehetőleg a Hungária körúton Kívül élőre Domonkos László