Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

10 Szombat, 1987. augusztus 15. magazin | [DM A leszámoló hivatal palotája Műszaki fejlődésünk a szakemberképzés Hazánkban a korszerű iparfejlesztés, a műszaki haladás az utóbbi évek leggyakrabban emlegetett fogalmai közé tartoznak. Ennek egyik elodázhatatlan előfeltétele a műszaki szakemberképzés javítása. szükség esetén átalakítása. Erről beszélgettünk Major Sándorral. az Ipari Minisztérium főosztályvezetőjével és Szabó Béla osztályvezető-helyettessel. — Kit tekinthetünk ma műszaki szakembernek? — A műszaki szakemberek kategóriáját ma egészen másképpen kell meghatározni, mint kéthárom évtizeddel ezelőtt. Hiszen már nemcsak a felsőfokú képzettségűeket soroljuk ide —mivel a munka jellege erősen megváltozott —, hanem mindenkit, aki az iparban a ma technikájával dolgozik. Azt a követelményszintet azonban, amelyet ez a technika támaszt, nem mindenki éri el, s éppen ez az egyik oka az iparban tapasztalható teljesítményhiánynak. Műszaki szakemberképzésünk több szinten legalább 1015 évvel elmarad a fejlett országokétól. Elavult tananyag és a módszerek is. A középfokú képzés az elmúlt másfél évtizedben alapvetően nejn működött jól. Létrejöttek a szakközépiskolák, azzal a négyes céllal, hogy adjanak érettségit, adjanak szakmát, az ott végzettek továbbképezhetók legyenek technikussá, vagy továbbtanuljanak egyetemen, lőiskolán. Kiderült, hogy igazából egyik cél sem valósult meg. Volt egy másik hibás döntés is, amely összefügg az előzővel. 1972-ben megszűntek a technikumok, s egy részükből főiskola lett. Az itt végzett szakemberek azonban nem lettek igazán mérnökök sem, s a gyakorlati felkészültségük általában nem érte el a technikusokét. — Ügy látszik, gondok vannak a szakmunkásképzéssel is, hiszen köztudomású, hogy ezekbe az oktatási intézményekbe elsősorban azok a tanulók mennek, akik az altalános iskolából a leggyengébb eredménnyel kerültek ki. Ilyen bázisra nehéz korszerű technikát alapozni. — Valóban, és ez elmaradásunk másik oka. Azoknak a köre, akikből az ipar a munkaerőutánpótlását merítheti, erősen beszűkült, s nemcsak közép-, hanem felsőfokon is. A szolgáltató ágazat és bizonyos értelmiségi szakmák fejlődése nagy számú munkaerőt vont el az iparból, nemcsak létszámban, hanem minőségben is. Köztudott, hogy műszaki főiskolák és egyetemek némelyik szakát nem tudjuk feltölteni a szükséges létszámra, anynyira kevés a jelentkező. Bizonyos szakokat és szakmákat viszont — most már tudjuk, hogy hibásan — mesterségesen fejlesztettük vissza. A magyar hajógyártás például valamikor nemzetközi hírű volt. A hatvanas években megszüntettük a hajógépész- és hajóépítő-mérnök szakot. Most vissza kell állítanunk. — Önöknek bizonyára van kitekintésük külföldre is. Vannak a miénkhez hasonló adottságú oiszágok, amelyek mégis jóval előttünk járnak a műszaki fejlesztésben és a szakemberképzésben is. ök hogyan oldották meg? — Minden azon múlott, hogy idejében ismerték-e fel az elektronika szerepét az oktatásban is. Japánban például ez nagyon korán megtörtént. Finnországban jóval később, de nagyon rövid idő alatt. Nem is az volt a baj, hogy nálunk késői volt a felismerés, hanem az, hogy túl kis lépésekkel haladtunk. Számitógépvezérlésű (NC, CNC) szerszámgépek már a hatvanas » évek elején-közepén megjelentek — nálunk is —, azonban nem volt liozzáértó szakemberünk. Mi sem jellemzőbb, mint, hogy csak pár éve jutottunk el oda, hogy a szakiskolákba NC, CNC oktatógépek kerültek. Amíg viszont az iskolákban nem lát ilyent a tanuló. nem várhatjuk el töle, hogy az üzemben ilyeneken termeljen olyan minőséget, amilyet a kor megkövetel. — Milyen elképzelések vannak a helyzet javítására a szakemberképzés terén és mikorra várható ezek hatása? — 1985-ben újraindítottuk az ipari technikusképzést, országosan 45 iskolában 28 szakon. A képzés ötéves, az első két évben — minthogy szakközépiskolák keretein belül működnek — adottak voltak a feltételek. A hátralévő időben elsősorban a szakmai ismereteiket fejlesztik, de közben a negyedik év végén érettségi vizsgát tesznek. Mintegy háromezren szerezhetnek technikusi képesítést. Az első végzősök tehát 1990-re várhatók, azonban még legalább öt. évnek kell eltelnie ezután, mire érdemben bekapcsolódnak a termelésbe. A szellemi tőke megtérülése sokkal lassabb, mint bármely működő tőkéé. — Kívánnak-e változtatni a szakmunkásképzésen? — A képzést lényegében meg akarjuk tartani, de sokkal differenciáltabban, mind eddig. Szeretnénk elérni, hogy a tanulmányi idő attól függjön, amit az illető szakma megkíván. Üj szakmaszerkezetre is nagy szükség volna, egyeseket szükségletek hiányában meg kellene szüntetni, másokat felfejleszteni. A középfokú képzést szeretnénk a jelenleginél közelebb hozni a termelőüzemekhez. Ezen a téren már történt előrelépés akkor, amikor ezeknek az iskoláknak a szakmai irányítását a Művelődési Minisztérium hatásköréből az illetékes szakminisztériumokba utalta az Oktatási Osztály. Igaz, ily módon az iskolákat ma már három helyről is irányítják: az oktatáspolitika (művelődésügy) részéről, a szakmai irányítást a szakminisztériumoktól kapják, a pénzt pedig a helyi tanácsoktól. A tanácsi gazdálkodásban pedig sajnos nem mindig van elsődleges szerepük az iskolai szükségleteknek. Az amúgyis kevés pénz elosztása során az iskola talán az állami költségvetésből ráeső részt sem mindig kapja meg. Az a törekvésünk, hogy a szakközépiskolák működésének segítését egy-egy nagyvállalatra vagy vállalatcsoportra bízzuk. Ennek az érdekközösségnek a megteremtése azonban nem könnyű feladat. Mert például a nagyobb városokban, elsősorban Budapesten, hiába ad meg egy vállalat mindent a tanulóinak, lehet, hogy közülük egy sem megy hozzá dolgozni, tehát nem clyan arányban térül meg a befektetett szellemi töke, mint amekkorát elvárnának. Nagy előrelépést jelentene, ha a vállalatok maguk tartanának fenn iskolákat, figyelembe véve az adott terület szakemberigényét. .— Az ipari szerkezetváltás következtében az elkövetkezendő években nagyfokú munkaerő-átcsoportosítás válik szükségessé, amely nem képzelhető el átképzés nélkül. Ezt hogyan kívánják megoldani? — Az ezredfordulóig mintegy kétszázezer embernek kell munkahelyet, illetve szakmát változtatnia az országban. Az átképzés szempontjából elsősorban a 30-40 év közti korosztály jöhet számításba. Ez körülbelül ötvenezer főt jelent, ami nem olyan sok. Minden olyan szakmai, technikai eszköz a rendelkezésünkre áll, hogy ezt az átképzést zökkenőmentesen megvalósítsuk. Más országokban szinte természetes, hogy egy nagyvállalatnál dolgozó szakmunkásnak két-három szakmája is van. Törekvésünk, hogy nálunk is érdekeltek legyenek az emberek újabb szakmák rövid idö alatti elsajátításában. NÉMETH GÉZA A magyar vasútügy régen elfelejtett intézménye, a leszámoló hivatal arra szolgált, hogy a különféle vasúttársaságok közötti elszámolást központilag itt végezze, országos központi jelleggel. (Ekkor 15 vasúttársaság volt az országban.) A bécsi Presse című lap 1886. december 25-i számában adta hírül, hogy a leszámoló hivatalt a kormány záros határidőn belül Szegedre kívánja telepíteni. Éppen 100 éve, 1887. október 21-én írja a Szegedi Napló: „A Budapesten székelő vasúti központi leszámoló hivatal november 1ével' működését megkezdi Szegeden, a Széchenyi tér 9. szám alatt." A hivatal első szegedi igazgatója (valószínű, hogy a fővárosból jött): Hilberth Mór. Arra is gondolt a tanács, hogy a hivatalt a főreáliskolai épületben levő, s azelőtt polgári fiúiskola céljaira használt (ma központi egyetem) helyiségekben működteti, de mégis a bérház mellett döntöttek. Innen az Erdélyi Mihály tervezte, Deutsch Emil és Lipót — . építkezési vállalkozók voltak a Tisza (ma Lenin) körút 73. alatt — bérházába költöztek, a főreáliskolával (ma Vedres István Építőipari Szakiskola) szembe, a Deák Ferenc utca 4. alá, a századforduló körül. „Hasonló jellegű szobája Kass Jánosnak is volt, a Kis-Kassban, ahová, ha belépett az ember, egy új címmel is találkozott. Ez az új cím a szoba falára volt nagy betűkkel fölpingálva: VIl. Ügyosztály. A Vasutak központi leszámoló hivatala — mielőtt a Korcsolya téri hatalmas és gyönyörű palotája elkészült — a Kass-vigadó szomszédságában székelt. Innen ruccantak át a hat ügyosztályba beosztott tisztviselők egy-egy zónára (akkor 12 fillér volt egy adag zóna) és egy pohár sörre, amiből néha, különösen Jézus neve napján, amikor a járandó obulusokat kifizette a pénztár, négy, öt is lett. Ekkor Palesco Ottokár főfelügyelő. Benedickt Ferenc utóda a hivatal főnöke, aki maga sem utálta az effajta pihenőket, és sose volt a jónak elrontója. Általában a Leszámoló hivatal leginkább német ajkú képviselői, amikor Szegedre kerültek, igen hamar és igen szoros barátságba kerültek a jó ,buckóival', aminek következménye az lett, hogy egyszer az egyik, nemsokára utána a másik közismert és rokonszenves leszámolás lépett ki a sor. ból, és tűnt el a temetőkapunál. A szokatlan mennyiségben élvezett siller komoly betegséget okozott szervezetükben. Ily módon sok áldozatot küldött el ,Ábrahám kebelébe' a szegedi korcos. Mégse igen okultak az emberek, csak most, hogy 100 korona a bor literje, kezd lohadni a kocsmákban a magyar «virtus»." (Gserzy Mihály (Homok): Az öreg Szeged. 1922.) A bérlemény nem bizonyult a legjobb megoldásnak, ezért a város és a vasút 1910-ben alkallmas helyet keresett arra, hogy önálló palotát építsenek a hivatalnak. Felmerült a Kis-kaszinó telke, a Kossuth és a Pacsirta utcai saroktelek, a Lechner tér, de a végső választás a Korcsolyázó (ma Ady Endre) térre esett. „Cél a vasutas palotával: a bevételi ellenőrzési szakosztá- • lyok és a leszámolási teendőkkel foglalkozó, mintegy 250-300 alkalmazottat magába foglaló ügyosztályait, a jelenleg Szegeden állomásozó maayarországi központi leszámoló-hivatallal együtt egyesíteni szándékozik. Ezen egyesített hivatalok részére egységes épületet Szegeden kívánnak emelni." (Szegedi Napló, 1910. december 29.) A térből 1550 négyszögöl területet jelöltek ki az építkezésre. A Korcsolyázó tér nyári hangulatát Belle Ferenc így adja vissza: „Ezt (ti. az Ady Endre teret) a rekonstrukció terve szerint dísztónak tervezték, de akkor már romlásnak indult. Kör alakú partját szép cserje övezte, mögötte sétány húzódott, ezt külső felén fák zárták. A tónak a sugárút (ti a Petőfi sugárút) felé volt egy kisebb része; az öszszekötö csatorna felett magas, karcsú vonaíú fahíd ívelt. Itt sűrűn susogtak a dús lombú fák, köztük sok magas olajfa. A tavon elegáns hattyúk úszkáltak méltóságos némasággal, de annál hangosabban brekegtek a varangyok. Zengett vartyogásuktól a körnuék. A sövény körül virágok, rajtuk szitakötők raja. Ez volt a hanyatló tó. Télen korcsolyapálya ..." Az új épületet Ottovay István és Winkler Imre cége tervezte, és a kivitelezést Ligeti Béla (Teleki utca 5.) végezte, egymillió koronáért. A terv és a kivitelezés a legcélszerűbben hárította el azokat az akadályokat, amelyeket a telek fekvése adott. A klasszikusnak ható, neoromán stílus is segített ebben. Az épü)let hossza 112, szélessége 42,4 méterre épült, négy udvarral, 15 szolgálati lakással, míg a három emelet többi része a hivatal számára. A lépcsőházban két feljárót egyesítettek (nekem ezért még ma is megtévesztő). Ez volt Szegeden az első nagyobb szabású épület, ahol központi fűtést építettek ki. A Délmagyarország 1911. július 14-1 száma íria: „Július 13' án hozzá is fogtak az építkezéshez az alsóvárosi kubikosok, és ez a munkálat négy hetet vesz igénybe. 700-800 munkás dolgozik a palotán. Jövő év augusztusában tervezik, hogy készen lesz. Szegedi iparosokkal végeztetnek minden munkát, mert ök kitűnő mestereknek bizonyulnak." [Ligetiről érdemes megjegyeznünk, hogy ő építette a közvágóhidat, a honvéd csapatkórházat (ma II. kórház, a villamosvasút épületét, a szemkórházat (ma a szemklinika egy része), a dohánygyárat (ma ruhagyár), restaurálta a vá-' rosi gőzfürdőt, valamint több háromemeletes bérházat, köztük az elsőt is Szegeden.] Ahogy tervezték, a palotát 1912. augusztus l-jén átadták rendeltetésének, és a hivatal 15én már — 75 éve — itt folytatta működését. Budapestről ide helyezték a bevételi-ellenőrzési osztályt, s így a hivatal tisztviselőinek száma 100 fővel gyarapodott. A feltöltési munkálatokat a tanács a Böhm testvérek szegedi cégnek adta. A csatornázást a Báló és Abrahám-cég végezte. Az épület történetében új mozzanat, hogy a katonai vezérkari hivatál által lefoglalt második emeleti helyiségekben 1921-ben a vámőrség kapott elhelyezést. A tudományegyetem céljaira az egész épületet 1930-ra átalakították. Félkör alakú, impozáns kitoldást építettek, Rerrich Béla tervei szerint, auditorium maximumnak. A munkálatokat a Berkes— Tápag építési vállalkozó cég végezte. A hozzáépítmény méltó a Dóm téri épületegyüttes tervezőjéhez. A belső kiképzés 11,75 méter sugarú, félkör alaprajzú, és a homlokzati rész fél tizenhat szög alakú, s közvetlen kapcsolódik a korábbi épülethez. Az alagsorban alakították ki a tornatermet, a vívótermet, a szertárt, a tusolókat és az öltözőket. A tornaterem felett kis előadótermet képeztek ki, két tanári előkészítővel és a hallgatók részére ruhatárral. Efelett van az auditorium maximum íves vonalú, lépcsős vasbeton emelvénye, amelyre a padokat helyezték el. A födém elkészítése rendikívül precíz munkát igényelt. A szerkezet zsaluzását tíz ács végezte, három hét alatt. A nagy auditorium fölé, a vastartók közé kovaföldet helyeztek, hogy minél tökéletesebb hő- és hangszigetelést érjenek el. Ennyit most a JATE szép, háromemeletes épületkolosszusáról, amely egykor leszámoló hivatalnak épült. 'BÁTYAI JENŐ MAGYARORSZÁG NEMZETI PARKJAI ÉS TÁJVÉDELMI KÖRZETEI