Délmagyarország, 1987. július (77. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-04 / 156. szám
Szombat, 1987. július 4. I 6 DM1 fflgffgzin Sós Aladár centenáriuma Otthon Temesvárott született I8R7. július 4-én. A középiskolában nagy hatást tett rá tanára, Kunfi Zsigmond. Később Pesten is hallgatta előadásait, és a forradalmak elbukásáig kapcsolatban állott vele. Temesvár a század elején már kevésbé volt „kis Bécs", mint a szabadságharc leverése után s a kiegyezés körül; eleven pezsgő, gazdasági és kulturális élete volt. Jellemzésül Sós Aladár Fekete Gyulának adott interjújában azt emelte ki, hogy a villamos közvilágítás bevezetésében megelőzte Budapestet is. Festőművész szeretett volna lenni, de apjának óhajára „kenverkeresö pályát" választott; a műegyetem építészeti szakára iratkozott. Még egyetemi hallgatókent részt vett a Ritz Szálló és a Gerbaud-palota tervezésében. Írói ambíciói is voltak: novellái jelentek meg az Oj Időkben meg a Pesti Hírlapban. Társadalomtudományi érdeklődése távolította el a szépirodalomtól. Otf colt 1908-ban a Galilei Kör megalapítói között, Polányi Károly oldalán, akivel meleg barátságot kötött. Később, amikor a Galilei Kör szakokra tagozódott, ö lett a műszaki szakosztály elnöke. Polányi révén ismerte meg Balázs Bélát. A mérnöki diploma megszerzése után 1910-tól több neves pesti tervező mellett dolgozott. Minden bizonnyal ekkor vett részt azoknak az épületeknek a megtervezésében, amelyeket a Magyar Építőművészet című szaklapban 1963-ban az őt 75. szülelesnapján köszöntő cikk fölsorolt: a palicsi fürdőtelep, a marosvásárhelyi és a pozsonyi kultúrpalota, a dévai színház, a murányi varpalota és a budapesti Keleti Karoly utcai épülettömb terveinek elkészítésében: Bécsbe kellett bevonulnia katonának. Ezt az idot arra használ* ta. hogy tüzetesen megismerkedjék a monarchia fővárosának épitészeti értékeivel. 1912-ben, amikor leszerelt. Pesten nem lalalt munkát. Rokonának. Engel Lajosnenak, a híres Giza nemnek (Móra irt róla e cimmel tárcát) segítségével állást kapott az akkor már szintén híres — es nemsokara öngyilkos — Magyar Ede irodájában. Szegedi évek Giza néni révén került kapcsolatba a Szegedi Naplóval is. Ekkor Fehér Árpád volt a felelős szerkesztő, de ott volt még a lap „fö büszkesége": Tömörkény István, azután Móra Ferenc, aki egy év múlva főszerkesztő lett; munkatársak: Ortutay István, Kisteleki Kornél (Kistelki Ede fia). Czobor Imre, Balla Jenő, később Zágon István. A Napló külső munkatársai* közül is összemelegedett Juhász Gyulával, Sz. Szigethy Vilmossal, Dettre Jánossal, Szőri Józseffel, a szegedi haladó értelmiség legkiválóbb képviselőivel. A Naplóban eleinte szinikriti^ kusként, később művészeti kritikusként szerepelt, utóbb vezércikkíróként is. Különösen értékesek az új épületekről és szobrokról megfogalmazott gondolatai. Ezeket az írásait érdemes lenne összegyűjteni, és legalább a szegedi nyomdászok pompás min iatú rköny v -sori >za tá ban megmenteni a feledéstől. Szívesen emlekezett később vissza Tömörkény rokonszenves alakjára. 1966-ban kérésemre a Tömörkény Emlékkönyvben hangulatos képet festett Fehér asztalnál cimmel róla. Fekete Gyulának is elmesé'lte az íróra oly jellemző kis történetet, hogy a Barlanglakok pesti, nemzeti színházi bemutatója után, szegedi ünneplésekor, Tömörkény szótlanul hallgatta a dicséreteket a Kassban rendezett banketton. Azután pár egyszerű szóval megköszönte az ünneplést, majd mikor eloszlott a díszes vendégsereg, szűkebb baráti korének — köztük volt Sós Aladár is — azt mondta: gyerünk Ónozó Poldinéhoz... A Tisza-parti kiskocsmában érezte magát igazán jól. Sós Aladár feleséget is ebben az értelmiségi társaságban talált magának. Scheiber Boriska neve föltűnik Balázs Béla naplójában is. Először ügy, hogy ügyesen lerajzolta Bauer -Herbert diákkori ideálját, Low Immánuel főrabbi A Nyugat nemzedékének nem csak üstökösei, hanem kisehb fényű csillagai is voltak. Ilyen Sós Aladár, akinek nevére már Szegeden aligha emlékeznek, a fővárosban is csak az idősebb építészek. Pedig mind szegedi működésével, mind országos szerepével megérdemli, hogy legalább születésének századik évfordulóján fölidézzük kiváló egyéniséget. föltűnő szépségű Eszter lányát; utóbb meg mint Balázs Béla flörtre kiszemelt áldozata. Dedikáció is őrzi e kis kaland emlékét. Halaiesztétika című könyvét ajánlotta „Scheiber Boriskának, hogy emiékezzék a szegedi 1912. júl. 4-ikére". 18 éves volt akkor Scheiber Fülöp főorvos űr lánya, Bartók növendéke a Zeneakadémián, később zongoratanárnő. Aladár és Vidéke Az esküvőre már a fővárosban került sor 1918. október 12-én. Erre az alkalomra a Szegedi Napló munkatársai — régi újságírószokas szerint — hírlapszerü alkalmi kiadványt jelentettek meg Aladár és Videke cimmel. komoly és tréfás írásokkal tele. Sajnos, név nélkül. Néhányat mégis hadd idézzek. Keretes hirdetés: „Előadás után nem megyünk a Kassba, hanem előbb megírjuk a kritikát." Másik: „Aladár! Gyere haza, még nem késő. A régi redakció." „Üzenet a nyomdából. A mai napon nem kell se vezércikk, se színház. A mettör." A „szerkesztői üzenetekből" is sok mindent ki lehet olvasni. „Politikus. 1. Értesülése föltétlenül alapos, ennek az uralkodó rendszernek hamarosan vége. Az általános demokratikus föllendülést a nemzeti papucskormány fogja kivívni. 2. Természetes, hogy a nők szavazati joga lesz benne á vezérmotívum." „A—r. A zongorakulcs nem téveszthető össze a kapukulccsal. Az elsőből minél többet kap uraságod, a másodikról ne is álmodjon." „S. A. A szerkesztőség őslényei el nem titkolható kárörömmel veszik tudomásul, hogy ón szintén zenész lett. Mégiscsak igaz, hogy nem ver az Isten bottal. Annál sokkal szigorúbb. Megházasítja az embereket." „Lelki klinika, ön azt kérdezi, hogy lehet-e egy zenész lánynak és egy építésznek házasélete meleg, tekintve, hogy az építészet megfagyott zene. Kerdésére lapunk következő számában találja meg a választ." A lap fejlécén persze ez olvasható: „Első. utolsó szám." Az alcím pedig: „Mindig elkésve megjelenő házassági fo.lyóirat." Még egy keretes hirdetést hadd iktassak ide „Legénykon emlékeimet elcserélném miniatűr bókrsovel ..." öt év múlva lett szükség a bölcsőre: 1923-ban született lányuk, a későbbi Keryné Sós Júlia, pedagógus, szociológus és író. Pályája csúcsán, hirtelen hunyt el 1968-ban. Az Uj Írás 1965. júliusi számában Szüleim világa cimmel szép körképet rajzolt édesapjának és édesanyjának ifjúságáról, baráti körükről. Ebben közölte Juhász Gyula 1910. uugusztus végén irt verses dedikációját is az édesanyjának adott verseskötetében. Ezt azóta a költő összes verseinek új kiadásaiba föl is vettem: Bocának E versekben nincs Mozart l mosolya S Beethoven büszke gyásza. De kis kétségeink borús sora • Néha tón vigaszát találja. A neves építész Minden iránt érdeklődő hajlamát később sem tagadta meg. Állam és Polgár, valamint Közmunka cimmel folyóiratokat is szerkesztett. Irt a Századunk. Huszadik Század. Magyar Helikon, Magyar Fórum, Szép S/.ó, A Toll, Műgyűjtő című folyóiratba, a Közgazdasági Szemlébe, a Vállalkozók Lapjába és sok más folyóiratba újságba A húszas évek eleién számos írása jelent meg a Nyugatban a legkülönfélébb témákból: Shaw-ról és Chestertonról; Raffaeló-ról; Adam Smithről, a pén/. lényegéről; az expresszionista filmekről, sót 1920ban — hazánkban az elsők közt — Einstein elméletéről, a relativitásról. Építészeti munkájáról megint a szakembert idézem: „Több tervpályázaton dijat nyert. Jelentős úttörömunkája az OTI Fiumei úti székháza, az első magyar toronyház. amelyet Komor Marcellal és Jakab Dezsővel együtt térvezett. Később önállóan végezte a ter* vezésl munkákat, és számos bérházat, gyárat és villát tervezett." Az OTI (ma a Budapesti és Pest Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság) székháza (Mező Imre út 19.) meghozta neki a Lechner Ödön emlékérmet (1934.) Jelentős alkotása még a zsidó hitközség óbudai bérháza (Frankéi Leó u. 49.) 1933-ból; a Melinda társasüdülő a Svábhegyen, Vájda Andorral közösen (1940); bérház a Kandó Kálmán utcában (1936.), valamint néhány villa a Rózsadombon (1935). 1934-ben a Műcsarnok kiállításán bérháztervével második dijat nyert. 1937-ben ő rendezte a Tamás Galériában a Milyen legyen a mai lakás? című kiállítást. Szegedi épületei közül Bátyai Jenő is csak egyet, Schwar7; Emmánuel házát (Korányi fasor 4.) említi; biztosan volt több is. A fölszabadulás után jelentós szerep jutott neki a főváros újjáépítésében. Az építési minisztériumban ö irányította a Nemzeti Színház, a Szépművészeti Múzeum és számos más középület helyreállítását. Miniszterével, Veres Péterrel már a Századunk szerkesztőségéből és asztaltársaságából jól ismerték egymást. Zsolt Béla halála után, 1949-ben rövid ideig a Polgári Radikális Párt országgyűlési képviselője lett. Fölemelte szavát a Parlamentben a műemlékekért, főként a vidéki kastélyok pusztítása ellen. Később vezető tervfőmérnöki minőségében nagy állami beruházásokat vezetett Salgótarjánban, Tatabányán. Dunaújvárosban. Majd a Budapesi Várostervező Intézet városrendező irodájának vezetőjeként oroszlánrésze volt Budapest városrendezési tervének kimunkálásában. Tagja volt a VII. kerületi tanács végrehajtó bizottságának; ott is építési és lakáskérdésekkel foglalkozott. Kérésemre megírta, és a Délmagyarország 1967. május 14-i számában megjelentette visszaemlékezését A fiatal Balázs Béla cimmel. Szívességéből közölhettem a Somogyi-könyvtári Híradó 1968. októberi számában Móra Ferenc 1920. és 1931. közt írott négy levelét. Ezekből a változatlan barátság sugárzik. Amikor Sós Aladár gratulált neki a Kisfaludy Társaságba való beválasztásához, Móra így válaszolt: „Aladárkám, a família legyen rá a tanúm, hogy véleményemet ebben foglaltam össze a Kisfaludy-ügyről: — Gyerekek, mennyivel nagyobb öröm volt a Petőfi Társaság! Hogy örült akkor Sós Aladár, és milyen szépet írt örömében!" Sós Aladár nemcsak akkor, a S/^gedi Napló 1915. december 19-i szamában írt szépet Móráról, hanem a Századunkban is, 1934ben, csakhogy akkor már nekrológot. Hetvenkét éves korában kényszerült — szemének megromlása miatt, műtéte előtt — nyugállományba. „Mozgalmas, érdekes életet éltem" — mondta kevéssel halála előtt Fekete Gyulának. 1975. június 11-én hunyt el. PÉTER LÁSZLÓ Otthon jártam a múltkor, otthon, vagyis Szegeden voltam. Lám, harmincnyolc éve kerültem el a szülővárosomból s nekem még mindig az az otthon. Jó szaladós napom volt, sokkal több baráthoz, ismerőshöz kellett volna bekopogtatnom, mint sikerült, de így is szinte megállás nélkül mentem, mert elvem, hogy új könyvemet bizonyos barátoknak csakis személyesen szabad átnyújtani, s vittem magammal a Sziklatörés c. regényemet, hogy verses dedikációk kíséretében nyújtsam át, s fogadjam az érte járó behűtött pezsgőt, konyakot, jó szót, baráti ölelést, dicsérő szavakat a könyv külleméről. Voltam a Batthyány utcától kezdve az Oskola utcáig, az egyetemtől a Somogyi Könyvtárig, felkerestem dr. Sándor János hajdanvolt társamat, akivel végigcsináltuk 1944 őszén a Halló, Tartsay lakás? c. könyvemben leírtakat, voltam dr. Biczók Ferenc tanáromnál, s hogy a rokoni kötelességnek is eleget tegyek, a végén a nővéremnél pihentem egy kicsit, hogy utolsó nekifutás előtt elbeszélgessünk múltról és jelenről. A végállomás ezen a csütörtöki napon Pintér József festöbarátom volt, kitűnő „odaáti" pálinkát tett elém, megnéztem új festményeit, s már rohantam is az esti gyorshoz, hogy jaj, csak le ne késsem! Hogy ki mindenkihez nem jutottam el, fel sem sorolom, így van, ha nem kocsival jövök, de akkor egyetlen pohárkával sem ihattam volna meg, noha úgy több helyre is ^juthattam volna. Felírtam magamban persze, hogy kikhez jövök legközelebb, a lista élén Jeszenszky Sándor áll, nagyszerű és csodálatos tanárom, akitől nemcsak gyorsírást tanultam, de hitet és emberséget is, bizonyosan megérti, hogy most nem sikerült eljutnom hozzá. De ha már otthon vagyok, úgy el nem jöhetek, hogy be ne nézzek volt iskolámba, amely tollaimat is tépdeste, szárnyakat is adott, vagyis olyan volt, mint minden iskola akkortájt, s ha nekem mára megbocsátották lázongó és lázadó természetemet, én sem haragszom már semmiért se. Különben is, velem megesett az a csoda, amely " csak nagyon kevés diákkal, hogy 1985 őszén, amikor az egykori szegedi Szent István Felsőkereskedelmi Iskola centenáriumát ünnepelte immáron Kőrösy József szakközépiskola néven, meghívott ünnepi díszvendégnek. Soha nem beszéltem erről, nem is írtam, mert nem akartam ezzel kérkedni, de most itt van az alkalom. Miért ne mesélném el? Miközben beléptem volt iskolám kapuján, mellettem-körülöttem izgatott lánysereg (csak később derült ki, hogy most vizsgáznak az érettségizők), felfelé menet megszámoltam a lépcsőfokokat. Persze, hogy nyolc, jól emlékszem, hiszen nyolc szívdobbanás volt minden lépcsőfok, amikor tizenöt évesen felfelé haladtam a lépcsőn, amelynek földszinti pihenőjében várt minket az a Somogyi István igazgató úr, aki előtt mélyen meg kellett hajolni, s a kicsiket megsimogatta, a laklikat, a hirtelennptt kamaszokat mindig megdorgálta, igen, az igazgató úr (ma már emlékeimben mint nagyszerű regényfigura él), a valóságban hatalmaskodó, basáskodó, nyugdíj előtt álló ember volt, aki annyira a rang bűvöletében élt, hogy amikor előléptették az V. fizetési osztályba, másnap már bevásárolni induló felesége előtt menesztette a két altisztet: Kakuszi bácsit és Lippai bácsit, akiknek szigorúan a lelÁRPÁS KÁROLY bámészkodó díszszemlén sorakoznak nyárfavitézek, út mentén látogatóra készen új lombjukban feszítenek mindig kell várniuk, míg medálod csillan rajtuk, nap kükre kötötte: minden kofánál, minden üzletben jelentsék be jóelöre. hogy a nagyságos asszonyt ezentúl méltóságos asszonynak kell szólítani. Most csak azért jöttem, hogy személyesen adjam át könyvemet dr. Révész Istvánnénak, a kedves Klárikának, aki két esztendeje a centenáriumi ünnepség szervezője volt, s akinek hívó szavára boldogan mentem haza, iskolámba, hogy az ünnepség másnapján a nagyteremben, a díszteremben író-olvasó találkozóra seregeijenek volt tanáraim és hajdani osztály- és iskolatársaim, és persze a mai tanulók, úgyhogy alig lehetett a későn jövőknek helyet találni. Furcsa volt állni a képzeletbeli katedrán és magamról beszélni, inkább volt tanáraimat emlegettem, a szeretetteket és a csodáltakat, a kezemet fogókat és sorsom irányítóit, a régi iskolámra emlékeztem s nemcsak a jóra, de a rosszra is, mindegy miképpen, hiszen egy rég letűnt világ iskolájáról beszéltem nem is a jelenlevőknek, hanem magamnak. De hagyom a múltat, mondom a jelent. Fent az emeleten kedves arcok köszönnek rám, itt mindenki ismer engem, csak én nem tudom a neveket és az arcokat azonosítani, de itt is van mar Klárika, és itt van az új igazgató, Csanádi Géza, akivel most fogok először kezet. Mondom jövetelemet, s látom, rosszkor jöttem, az iskola életében máig nagy nap az érettségi, ismeretlen érettségi elnöknönek csókolok kezet, s mondom: ma biztosan nem tudnék leérettségizni, mire epésen megjegyzi: meg is buktatnám! A tréfán nem tudok nevetni, inkább hát könyveim osztom, verses dedikációkkal, s amikor a kávé után elbúcsúzom, az igazgatóhelyettes megkérdezi: látta murai könyvtárunkat? — Hol van? — álmélkodom. — Az egykori díszteremben! Megyünk be, át a tanárin, nem is fogom fel a csodát, ami velem történik. Hová lépek én? Milyen múltba megyek vissza? Hiszen ez a fantasztikusan szép könyvtárterem azt a régit idézi, a Somogyi Könyvtár nagytermét, dísztermét, olvasóját, ahová tizenöt esztendős kamaszként léptem be először, azt sem tudván, hogy szabad-e hangosan köszönni, s kell-e kopogtatni? Látom a gyönyörű vaslépcsöt, ezen lépdelt lefelé komótosan Kotormány János, amikor asztalomhoz hozta a kért könyveket. Az iskolai könyvtárterem persze kisebb, nem olyan levegős, de akik idehozták, jó helyre hozták, köszönet érte, hogy ide „menekítették", ha már nem hagyhatták ott, ahol volt. Állok a könyvtárteremben és megrohan a múlt. De sokszor átszöktem az iskolából, 1945-ben, 46-ban, s talán még 47-ben is, ha torna és hittanóra következett egymás után. Tornatermünk nem lévén Tari tanár úr amúgy is a Stefánia fái közt futtatott és tornásztatott. Havas tisztelendő atya pedig megbocsátotta nekem, hogy én a könyvek templomában áldoztam az én istenemnek. Régi világ volt, ma lehetetlen ilyen vagányságot elkövetni, különösen ebből az iskolából, hiszen itt olyan áhítatot talál a tanár és diák, amely nekem egykor a mindent jelentette. Nem is tudtam mit mondani a kedves tanárnőnek, az iskola igazgatóhelyettesének, csak álltam s nem tudtam megszólalni. De annyit megengedtem magamnak, hogy odapillantsak a T-betühöz, őriz-e iskolám könyvtára könyveimből? Örömmel láttam ott a Halló, Tartsay lakás?-t és az Aranytányér c. önéletírásomat, kerül ide most bizonyára Sziklatörés is, s úgy gondolom, megszerzem iskolámnak antikváriumokban régi könyveimet, két verseskötetem kivételével, mert miért kellene régi s amúgy is bocsánatos bűneimért a mai olvasok előtt vezekelni. Ügy köszöntem el, hogy nem is tudom hogyan, talán a pezsgő ártott meg, vagy a konyak? Dehogyis. A múlt varázsától részegültem meg. Mert újra tizenöt éves voltam, mint amikor először kopogtattam be a Somogyi Könyvtár tiszteletet parancsoló olvasótermébe. TAKACS TIBOR llliIrfl'l(l»ia>M»lMrll I -•: _