Délmagyarország, 1987. június (77. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-09 / 134. szám

5 Ivcdd, 1987. június 9. isi Csacsog a felszín Nem éppen jogos az öszszehasonlilás, elismerem, a Dávid család című négyrészes dokumentumfilm és a nemrég indult teleregény, a Szomszédok kőzött. Egy nézőpontból mégis, szinte kínálják magukat; ha azt vesszük, hogy a tévé művészeti feladatai közé sokkal inkább sorolhatók nap; valóságunk feldolgozásai, mint bármelyik más művészeti ág iránti elvárásain^ közé, s ha ilyen szempontból nézzük e fönti kettőt — talán helye van az összevetésnek. Ifjú Schiffer Pál, Juhász Pál, Magyar Bálint, Sylvester András, Dávid Zoltán, Szalai András, Nóvák János filmje eleven erejű, hiteles dokumentum: az életforma változásairól. Valóságos társadalmi folyamatokat ragadtak meg, s mutatták természetüket — egy család történetében. Bár mindvégig egyéni, személyes dolgokról volt szó, mégsem ér ztük: magánügy. A film őszintén megnyilatkozó emberei bizony sokak nevében beszéltek, mindazokéban, akik a régi, paraszti életforma megbomlásának, átváltozásának — szenvedői, boldogjai. Vagy csak: tanúi. S melyikünk nem? E valósággal szembenéző film mellett a Szomszédok — nem a mi világunk. Legföljebb hasonlít, mint a rossz portréfestő munkája a modellre. Ennek a „paneltőrténetnek" műviek a konfliktusai, pozőrök a szereplői (bármi jó színészek, nem lehetnek mások, csak a mesterkéltek). A kép, ami a folytatásokból lassúdad ütemben .kerekedik: idealizált. Bármi — rendezői, vagy írói — lelemény, ötlet elszíntelenedik ebben a közegben, mert a sorozat végzetes félreértésen alapul. Azon a feltételezésen tltdniiillik, hogy 1987-ben képesek lennénk elringatózni holmi „életből ellesett", aprókonfliktusos panelidillen, s meggyőzni magunkat: jé, ezek hasonlítanak rám, hiszen nekem is van jobb sorsra érdemes, hátrányos helyzetű tanítványom, nekem sincs elég időm a családomra, az én apám is gondolkodik, visszamenjen-e nyugdíjasként az üzembe, s nekem sem tetszik a zöld színű telefonkészülék. Márpedig, ha hasonlítanak, akkor ez az én életem; vannak bajaim, kinek nincsenek, de azért köszönörp, jól vagyok. A felületesség ezúttal persze nem holmi csapda, amibe beleesnek néha jószándékú alkotók. Nem, itt jól észrevehetően a felszín jóleső birizgálása — a cél. Hogy igazuk van? Hogy életünk valóságáról úgyis fájdalmas, napj tapasztalásokban győződhetünk mag? S minek akkor még esténként is társadalmi igazmondással bombázni szegény, elfáradt magunkat? Népszerűtlen dolog manapság ellentmondani a Szomszédok-szerű érveléseknek. Ám az ember úgy van megszerkesztve, hogy mindenfajta terror, az ízlésterror ellen is — előbbutóbb — lázadni kényszerül. Ha „életünk tüköré" igénynyel ¡léo fel a spécj magyar teleregény, és hamar kiderül: tán részleteiben a valót, de egészében nem az igazat mutatja, elfordulunk tőle. És talán sajnáljuk, hogy monopolhelyzetű tévénk eltéveszti az időt. Most nem a felületen való csalás játszadozásoknak van az idejük. A fair play persze jöhetne, hiszen játszani kell, de csak korrektül, őszintén érdemes. Sulyok Erzsébet Percről percre kudarc Az ELTE tanárképző főiskolai karának magyar— történelem szakos csoportjából tizenhárom közül egy végzős akar tanítani. Az összes hallgatóknak pedig mindössze 50 százaléka adott be pályázatot tanárj állásra. Pest megyében szeptemberben 13 ezer pedagógus dolgozott. Ezerkétszáz képesítés nélküli, s hatszázharminc nyugdíjas enyhítette a krónikus pedagógushiányt. Négyszáz állást így is helyettesítettek, s még egyszer ennyi maradt betöltetlen. Az ezerhétszáz gyesen lévővel együtt a hiányzó tanárok száma e körzetben kétezer körül mozog. Nagyobb szükség lenne pedig pedagógusokra, mint valaha. Annyit panaszoltuk már, hogy szinte közhelynek számit: a gyerekek nem tudnak számolni, nem szeretnek olvasni. A Művelődési Minisztérium adatai alapján az általános is-kolások felső tagozatos tanulóinak csupán 15-20 százaléka jó vagy kitűnő rendű, ugyanekkora részük elégtelen, 55 százalékuk pedig langyos közepes. Márpedig a végzős hallgatók között egyre ritkább a „mi is tehetünk valamit azért, hogy változzon a kép"-léle lelkesedés. NéRádió (fp figyelő hány vélemény, melyek Szél Júlia Értékmegőrző című műsorában hangzottak el: „Ki van zárva, hogy tanítani menjek, önmagam kikupálása az első feladat. Sajnos, az iskola 'keveset ad ahhoz, hogy müveit emberek kerüljenek ki onnan." „Nem megyek tanítani, mert nem érzem magam alkalmasnak, bár elismerem, hogy szép pálya. Nem vettek fal a bölcsészkarra, de mindenképpen szerettem volna továbbtanulni." „Majd tö°ok tanítani, de nem most. Előbb gyereket szeretnék." Az utolsó évesek baLlagásán a főiskola igazgatója optimista búcsúszavakat mondott. Hogy a világra rácsodálkozó gyermek szent dolog, formálása megrendítően szép felelősseg — mindez a főiskolásokat mégsem tudja a pályára ragasztani. S a jutalomról, melyet tanítványaik fejlődése révén kapnának meg, többen máris könnyedén lemondtak. Elsősorban, mert kevés a pénz — pedig ma már szépnek mondható alapfizetést kaphatnának. Más kérdés, hogy ennek a kétszerese kellene, hogy értelmiségihez méltó életet tudjanak élni, hogy akarjanak a gyerekekkel foglalkozni, s főleg idejük legyen rá. Bármilyen meglepő, utóbbi mondatok ugyanannak az igazgatónak véleményét tükrözik, aki az említett ballagáson oly szép gondolatokkal engedte útjukra tanítványait. Az ünneppel elpárologtak a megható pillanatok is, maradt a hétköznapok szikár valósága. Kommentár nélkül álljon itt ismét egy főiskolás kíméletlenül őszinte véleménye: „Az iskola sem tud más lenni, mint a társadalom. Olyan, mint a veszteséget termelő vállalatok. A pedagógus is percről percre kudarcot termel, s ez idegőrlő. Arra 'kényszeríti az embert, hogy kilépjen belőle. Ha eleve biztos, hogy nem lesz nyereséges, neki sem indulok, nem?" Varjú Erika Lesz-e még a tanulóból mester? Az utóbbi időben egyre több szó esik arról, hogy a gazdaságban ideje visszaállítani a főmunkaidő becsületét. Munkakultúránk hiányosságainak felszámolása nem megy egyik napról a másikra. Az idősebb szakik még emlékeznek azokra az időkre, amikor a kőműves még büszke volt arra, ami az ő keze munkáját dicsérte. Nem ritka az olyan régi ház, ahol a műkőlábazat egy kockáján ott áll a mester neve és az építés dátuma. Ez a köbe vésett garancia időközben kiment a divatból. Az iparszerű tömegépítkezések nagy korszaka immár lealkonyulóban, az akkori menynyjségi szemlélet után újra teret nyert az egyedi. Aki milliókat költ az új házra, úgy érzi, minőségi munka jár érte. Vajon az építők időben követni tudják-e ezt a változást. Hogyan születhet: az iparosból újra mester? A kézenfekvő megoldás: azoknál kellene ezt a változást kezdeni, akik még nem találkoztak a „felhígult" követelményrendszerrel, a szakmunkástanulókkal. Ha a gyakorlati képzésben a zavaró hatások nagy részét kiszűrik, talán sikerül az alapoknál kezdeni az „épitkezést". A toldozás-foldozástól nem sokat várhatunk. Hofgesang Péter, a 600. számú szakmunkásképző intézet igazgatója szerint épp napjainkban zajlik az oktatás reformja, s e teren az építőipar az egyik legjobb támasz az útkeresésben. Csak olyan változás járhat eredménnyel, amely a tanuló érdekeinek, a képzési célnak és a népgazdaság érdekeinek egyaránt megfelel. A változtatás igénye nem újkeletű, már az 1969-es oktatási törvény is kimondta, ahol egy munkahely több tanulót foglalkoztat, az oktar tást tanépítkezés formájában kell megszervezni. Jelenleg is a termeltetve oktatás a gyakorlat, és a tanulók munkáját elkülönítetten kell elszámolni. A megvalósítást zavarta, hogy a vállalati és brigádérdekek ezzel nem estek egybe. Magyarul, a szervezési es a' laza munkafegyelemből adódó hiányosságokat könnyen lehetett a diákok dolgoztatásával ellensúlyozni. s a teljesítményt — szabálytalanul — maguknak elszámolni. Az űj, 1985-ös. oktatásról szóló törvény 1986 szeptemberétől szabad kezet ad az iskoláknak és vállalatoknak, hogy a szorító ellentmondásokat érdekegyeztetés útján maguk rendezzék. A Csomiép volt az első kezdeményező, önálló tan-épitésvezetőséget szerveztek, amely közvetlen á személyzeti és oktatási osztályhoz tartozik. és önálló elszámolási egységként vesz részt az építkezéseken, vállalkozásokban. Így elkerülhető, hogy a szegedi intézet 140 diákjának telje<sítménye belekeveredjen más brigádokéba, és a rövid távú termelési céloknak rendeljék alá a gyerekek képzését. Más szakmákban is vannak hasonló próbálkozások, így az Autófer tanműhelyében a szerelök — autéw buszokon kívül — személygépkocsik javításával is foglalkoznak. Az érdekeltség kézzel fogható, az oktató és tanuló egyaránt tisztában van munkája eredményével, s a sikeres munka élménye mellett az anyagi ősztönzés is teljesítményhez kapcsolható. A jogszabályok egyelőre á harmadévesek szakmunkásbérben történő díjazását engedik meg, míg a többieket az ösztöndíj mellett jutalmazzák. A későbbiekben ezen a rendszeren is célszerű, lenne változtatni, efféle kezdeményezésekről nem hivatalos fórumokon egyre többet hallani. Az elkülönítés magában az oktatásban is rejt tartalékokat. Nagyobb az esély, hogy a tantervi feladatok 40-50 százaléka helyett a munka valamennyi fázisát megismerhessék a gyakorlatban. A felelősségteljes, minőségi termelés alapja a megfelelő technológiai sorrend, s itt könnyebb azt ellenőrizni. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium a Csomiépéhez hasonló törekvésekkel próbálkozik. Hazánkban öt iskolában, Szegeden, Miskolcon, Kecskeméten. Pécsett és Zalaegerszegen indul a kísérlet, hol építésvezetőségi, hol fő-épitésvezetőségi formában, de leányvállalat alakítása is elképzelhető. Időközben a Délép is jelezte, részt kíván venni ebben a programban. Az űj rendszer kiterjedése menetközben számtalan problémát vet fel, amelyeket fokozatosan rendezni kell. hogy az ellentmondáátadták a színházi díjakat A VI. Országos Színházi Találkozó záróakkordjaként hétfőn a Fészek Művészkiubban átadták a szakmai dijakat. A találkozóra benevezett 22 budapesti és vidéki színházi előadás, illetve az évadban nyújtott teljesítmény alapján a zsűri 9 szakmai és négy különdíjat adott ki. Az 1986—87 színháza fődíjat — a társulatszervezést, a kollektivateremtést. az egyenletes teljesítményt is figyelembe véve — a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház nyerte el. A bíráló bizottság a legjobb rendezésért, előadásért járó elismerést a Miskolci Nemzeti Színház Brecht-produkciójának, a Galilei életének, illetve a Budapesti Katona József Színház nagy vitát kavart előadásának, Spiró György Csirkefejének ítélte oda. Az elsőt Csiszár Imre, a másodikat Zsámbéki Gábor állította színpadra. A legjobb női főszerep díját Gobbi Hilda kapta a Csirkefejben. a legjobb férfi főszerep díját Blaskó Péter a miskolci Galilei életében és Tordy Géza Az ügynök halála című vigszínházi Miller-előadásban nyújtott alakításáért. A legjobb női epizodistának Csomós Marit tartották a Csirkefejben, a legjobb férfi epizodistának Iglódi István — a Várszínházban játszott Moliére: Tudós nők című előadásban — es Varga Zoltán — a Csirkefej ben — bizonyult. A legjobb díszletért járó díjat Vayer Tamásnak a miskolci produkcióért, a legjobb jelmez diját Schaffer Juditnak u Tudós nők-ért ítélte oda a zsűri. A legjobb dramaturg díját Fodor Géza kapta a Cslrkefejért Könyvhéti gyorsmérleg Fogyott a Por és a „hattyúk A sátrak a térről eltűntek, a könyvespolc befogadóképessége megint csökkent valamelyest, és a számvetés idejének eljöttével konstatálandó a tény: befejeződött az id?i ünnepi könyvhét, s az első gyorsmérleg már képet ad a tapasztalatokról. És a megszívlelendő tanulságokról. A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megyei boltcsoportjának helyi forgalma a tavalyi 5 millió 400 ezer forinttal szemben 5 millió 514 ezer forintra rúgott. A várható végleges „eredmény" összességében mintegy 3 százalékos forgalomnövekedést mutat a tavalyihoz képest. A szegedi boltok között elsősorban „a négy nagy" (Móra, idegennyelvű, Tömörkény, Radnóti) forgalma alapozta meg, hogy a múl esztendei 2 millió 267 ezer forintos szegedi összegnél várhatóan 1-2 százalékkal többet mondhatnak magukénak. A könyvhét szegedi mérlege összességében valamivel jobbnak mondható a tavalyinál' az okok között nemcsak az átgondoltabb, szervezettebb szállítás, de vélhetően magának a kínálatnak az előző évinél feltétlenül jobb minősége is említendő. Hiszen tudjuk, olyan szenzációk láttak napvilágot, amelyek azonnal el is fogytak: természetesen első helyen Temesi Ferenc Por-ának második kötetére és Csokonai Lili Tizenhét hattyúk című könyvére kell utalnunk. E két könyvheti kiadvány alapjában véve meg is határozta az idei konyvünnep arculatát, már ami a legkeresettebb. legtöbbször elhangzó címeket illeti. Am hozzájuk hasonlóképpen szinte rögtön toVatűnt a könyvsátrakból Sütő András Advent a Hargitán, John Paget Magyarország és Erdély, Schwajda György Csoda, Sámuel Beckett Molly és Moldova György Árnyék az égen című könyve is. A féláron kapható kötetek közül a Rivalda rövid idő alatt szintén teljesen elfogyott, a Szép Versek „közepesen" ment, s bizony igen kevéssé számított keresettnek például Hernádi Gyula (Hátamon fekve), Jókai Anna (Az együttlét) vagy Császár István (Fotográfiák) könyvheti kötete ... Az érdeklődés a könyvhét iránt végső soron idén sem csökkent, mondják a szakemberek, Hozzátéve: szerencsés körülménynek tartható, hogy az 1987-es könyvhét nem számított „zajosnak" — legalábbis abban az értelemben nem, ahogyan tavaly Moldova György kamionosokról szóló, A pénz szaga című műve volt, melynek esetében a kereslet a kínálatot messze túlhaladván, tumultuózus (sőt egyéb, nem túl épületes) jelenetek adódtak, itt is, ott is jókora feszültségeket teremtve. És ha a bevezetőben a könyvheti „alaplátványt", a sátrak sorát emlegettük, nem árt tudni, hogy sokan elismeréssel szóltak a Dugonics téri pavilonok külleméről. S ha némelyikünknek tán túl egyformának tűntek is (megtudtuk: ez az „egyenruha": előírás), mindenesetre a korábbi esztendők koszos, elhasznált elárusítóhelyei után jóval üdébb benyomást tettek. D. L. sok újratermelődését megakadályozzák. A kisiparoknál, szövetkezetekben levő tanulók képzésében is szükségessé válik, hasonló eredménnyel járó módszerek kidolgozása. A minisztériumok együttműködése felértékelődik. Hisz például a hegesztők az Ipari Minisztérium hatáskörébe tartoznak, de építkezéseken is dolgoznak. Ha két hegesztő képzése más-más játékszabályok között történik, feszültségek alakulhatnak' ki. Az sem tisztázott még, hogy a bevételekből a vállalat, a tanuló és az intézet hogyan részesedik. Az iskola érdeKeitseget csökkenti, ha e plusz forrás felhasználásáról nem maga dönthet, s „csak." támogatáscsökkentő tételként jelenik meg a költségvetésében. Az iskola után lássuk, miként látja a helyzetet egy vállalat, a Csomiép szenv szögéből Miklós Ferenc személyzeti és oktatási osztályvezető. Az 1100 fős fizikai létszám mellett a megye több szakmunkásképző intézetéből 400 ipari tanuló dolgozik az építkezéseiken. Nem mindegy, hogy belőlük milyen szakember válik, s a vállalat mennyit tud belőlük megtartani magának. A kötődések kialakítására 3 év áll rendelkezésre, ezt kell az eddigieknél jobban kihasználni. Az évfolyamonkénti teljesítmények követelményrendszerét már 1981-ben kidolgozták. Az oktatók is e szerint kapták a bérüket, jutalmukat. Emellett vállalásaikban megnövelték az élőmunka-igényes feladatok részarányát, ezzel együtt a szakoktatói létszámot 26 főre bővítették. A megfelelő eredmény eddig elmaradt, a felszabadulóknak csak tőredékét sikerült itt tartani. Látszott, hogy a képzés még így is a klelleténél kisebb hatékonyságú, s a felnőtt brigádok fogadókészségesem megfelelő. A kozmetikázások után eljött a gyökeres változtatások ideje. Az önálló építésvezetőségi forma az oktatást helyezi a napi termelőmunka elé. A vállalkozás, a technológiai folyamat jó előkészítése biztosíthatja csak a hiánypótlás nélküli átadást. Egy oktató 6-8 gyerek munkájának minőségére, mennyiségére jobban oda tud figyelni. Ezeken a munkaterületeken, addig is, míg nem válik általánossá az építkezéseken a megfelelő szociális ellátás, koncentráltabban alakithatók ki a kulturált körülmények, melynek nevelő hatása aligha kétséges. Talán sikerül az igényesség mércéjét ismét felállítani, s ha az általános építőipari környezet is kimozdul a holtpontról, az itt végzők új szemléletükkel 56 év múlva meghatározói lehetnek a munkahelyi kollektíváknak. Hódmezővásárhelyen 41 lakást építenek fel a diákok úgy, hogy alaptól a kúpcserépig, felrakásáig, mindent ök| végeznek. Szegeden is hasonló, elkülönített munkahelyet alakítanak ki, melynek helyét hamarosan kitűzik. Felvetődik, ez a „steril" környezet nem lesz-e megtévesztő. A végzős diákot, ha a „nagy élet" kellemetlen hatásai érik, az beilleszkedési zavarokhoz vezet. Ezen úgy próbálnak segíteni, hogy az ittmaradókból ifjúsági brigádokat alákitanak, olyan vezetőkkel, akik ¡mások problémái iránt is érzékenyek. A bezártságot úgy oldják fel, hogy alvállalkozóként künkrét munkákra más területeken -is megjelennek. Az ÉVM segítségét sem nélkülözik, ígéretet kaptak rá, hogy a jó szociális ellátást biztosító konténerekhez, a munkát segítő kisgépek vásárlásához támogatást kapnak. Tóth Szeles István