Délmagyarország, 1987. június (77. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-27 / 150. szám

8 Szombat, 1987. június 27. DM] | magazin W féSi- <••' Tér és társadalom Ezzel a címmel egy új, negyedévenként-iriegjelenő folyóirat első száma látott napvilágot. Kiadója a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja TtéVet viselő intézmény, Hjnelyet főigazgatója, Enyedi György akadémikus mutatott be, — a2 új lappal együtt — a sajtó képviselőinek. Erre a bemutatásra szükség is volt, hiszen az inté2et mindöszsze néhán^tóyyel ezelőtt jött létre az Akadémia korábban már működött egységeiből. (Ezek közül a legnagyobb múltja a pécsi Dunántúli Tudományos Intézetnek van.) Olyan időszakban született, amikor általában anyagi nehézségékre hivatkozva nemigen hoznak létre új kutatóhelyeket. Hogy az Akadémia támogatását mégis elnyerték, annak az az oka, hogy kutatási feladataik középpontjába egy nagyon fontos társadalmi problémát állítottak: a terület- és településfejlesztést. Mindezt hét tudományág összefogásával, öt helyszínen végzik. Azon kevés országos intézmények egyikérő] van szó. amelynek központja nem a fővárosban, hanem vidéken, Pécsett van. Részlegei működnek Budapesten, Békéscsabán, Kecskeméten és Győrött, de a későbbiekben az ország valamennyi nagy régiójában terveznek hasonló egységeket. Nemcsak maga az intézet, hanem a munkatársainak zöme is fiatal. Ez is jelzi, hogy ilyen jellegű kutatásokkal szélesebb körben nem régóta foglalkoznak az országban. Néhány gondolat azok közül a kutatási témák közül, amelyek szélesebb társadalmi érdeklődésre tarthatnak számot. A jövőben az ország gazdasági térképét, az egyes régiók fejlődését nj^r más mozgatórugók határozzak meg, mint korábban, azaz nem a? ipar (és a mezöeazdaság) termelésének mennyiségi növekedése, hanem az jpar szerkezeti átalakulása, amely a foglalkoztatási szerkezetet is alaposan megváltoztathatja. Ez az átalakulás pedig a munkaerőpiac területén olyan változásokat hoz, hogy nem a foglalkoztatást tartja elsődleges céljának, mint korábban. Az intézet ebben a témakörben főként azt vizsgálja, milyen hatást gyakorol az átalakulás a településfejlesztésre, s milyen társadalmi folyamatok játszódnak le az egyes településeken belül. Fontos témának tartják Magyarország határ menti területeinek vizsgálatát, amely igen sok települést érint, néha előnyösen, néha nem. Az idők folyamán kiderült, hogy ezeknél a falvaknál, városoknál a területi tervezésben nem elegendő csak a hagyományos természeti adottságokat (például az energiaellátottságot, a nyersanyagforrásokat stb.), figyelembe venni, hanem tekintettel kelj lenni sajátos helyzetükre is. v , A magyar településtudomány vizsgálati körében volt már a középpontban Budapest, a tanyák, az aprófalvak, de csak elenyésző mértékben foglalkoztak a kisvárosokkal. A várossá nyilvánított, fejlődő egykori nagyközségek révén egyre bővül azoknak a településeknek a köre, amelyek a korábbinál korszerűbb városi szolgáltatásokat nyújtanak a környezetük falusi lakosságának is. Nagyon sokrétű településcsoportról , van szó: ipari és mezőgazdasági jellegük. jász, kun, hajdú városok, közép-európai típusúak találhatók köztük, mind más múlttal és fejlettséggel a hátuk mögött. A 60-as jáyek végétől a 70-es évek közepéig az ipar jelentősen elterjedt az ország egész területén. Ma inaj- nemcsak a városokban, hanem . mintegy ezer községben is, van ipar, amely a magyai munkásságnak egynegyedét foglalkoztatja, s ez több, mint Budapest ipari dolgozóinak száma. Ugyanakkor ez az igen jelentős termelési értéket képviselő falusi ipar még mindig né' hány nagyvárosban működő központoktól függ. Az intézet feladatának tartja az ország szellemi térképének megrajzolását is. Ha korszerű gazdaságot akarunk, megújulást, szerkezeti átalakulást, ennek alapvető feltételei közé tartozik az is, hogy kutatók, mérnökök, munkások képesek-e az ezzel járó változásokat befogadni. Ez a befogadóképesség pedig nem ¿azonos az ország egyes részein. Három fő tényezőből áll össze: az alapiskolázottságból, a szakképzettségből és az öröklött munkakultúrából. (Ez utóbbira példa, hogy exportképes sonkát eddig csak a dunántúli húsüzemekben tudtak gyártani, pedig a disznó az Alföldön is ugyanolyan.) A szellemi potenciál terén jóval nagyobbak a különbségek az ország egyes vidékei között, mint az ipar területén. Kérdés, mennyire használják fel az intézet által elért kutatási eredményeket. Egy olyan intézménynél, amely nem tervez, hanem „csak" kutat, ennek megválaszolása nem is egyszerű. A pécsi Jannus Pannonius Tudományegyetem számára mindenképpen hasznos az intézet jelenléte, hiszen az egy komplett oktatási programot ajánlott az egyetemnek, ennek mintegy tanszékeként működve. Ami a kutatások közvetlen felhasználását illeti, céljuk elsősorban a prognosztizálás. A politikai döntéshozatal és a tudományos kutatás nem feltétlenül találkozik minden esetben egymással. A kutató kötelessége, hogy feltárjon bizonyos folyamatokat, bízva abban, hogy ezek a politika, az egész társadalom hasznára lesznek. Eredményeik szélesebb körben való megismertetését szolgálja a must útjára bocsátott Tér és Társadalom című folyóirat. Az első számban tanulmányt olvashatunk a területfejlesztés fogai-' máról, a helyi hatalom és a lakosság viszonyáról, a kisvárosokról, a területi érdek és a vasútfejlesztés találkozásáról. A következő számokban várhatóan az alábbi témákkal találkozhat az érdeklődő: Területi munkamegosztás és decentralizáció; A műszaki innováció néhány hazai földrajzi jellemzője; A településfigyelő hálózat; A helyi tanácsigazgatás továbbfejlesztése; Pécs a századfordulón. NÉMETH GÉZA Bikfa madonna Mottó: Nagyot akar a szarka... Hát még ha engedik is. „Mánpedig mink megmutassuk, hogy nem olyan fitymálni való, semmi porfészek a miénk. Hát város lettünk, vagy mi a fene ." — duzzogott az elnök elvtárs, s betyárosat rúgott a frissen szerzett féldisznóba. No, az el is dőlt az ólban. Mint néhány héttel később a nagy kérdés is — mivel kergetik irigységbe a hírükkel-nevükkel, patinás múltukkal pöffeszkedő nagyvárosukat. Egyetemet nem kérnek, mert a diplomával aztán igazán nincs mit dicsekedni manapság. Szabadtéri játékokat sem rendeznek, hisz a legutolsó valamire való várrom meg nyárfasor is elkelt már effajta kultűrmisszióra hivatkozva. „De művészkedni azért még lehet. Alkotótábort hirdetünk, tódulnak majd erre a világhirességek, megteremtjük a sársalakosdi iskolát, évente rendezünk biennálét, meg triennálét, meg . . " Az ülésen elhangzott lelkesítő tervezést viharos, szűnni nem akaró taps szakította félbe. A .bizottság tagjai helyükről felállva köszönötték az ötletet. Hogy inkább új óvoda kéne, mert a régit már csak a kéménybe kapaszkodó gólyafészek tartja össze? Vagy egy hétköznapi négyszögletes tornaterem az iskolának, mert a városivá vedlett kölykök unják már a csillárra mászással kombinált radiátorrugdosósdit? S persze az se lenne utolsó ötlet, ha a járdalapokat nem hetvenéves nyugdíjasokkal pakoltatnák a társadalmi munka magasztos eszméjére, meg a pénzhiányra hivatkozva. Na persze az ilyen földhöz- , ragadt gondolatokat egy pillanat alatt agyoncsapta a község ? (pardon: város) háza unálmá-ban is hulló vakolata. Így aztán semmi akadálya nem lett a bikfafaragó nemzetközi tábor meghirdetésének, tisztára kultúratámogatási alapon. S hogy miért éppen bikfafaragókat csalogatott a város? Mert bikfa is van elég a Laposhegyen, a fürészüzem kapacitáskihasználásának sem árt, ha néhány szűzies arcú madonna is készül a széklábak mellett, s ami a legfontosabb — minden egyéb kategória (értsd: táblaképfestészet, grafika, morcosképű parasztemberábrázolás, mészködomborgatás. sziklahasogatás) már foglalt. De bikfából még senki! Alighanem Óperenciástengeren túl, személyi adórendszeren innen, országhatárokat legyűrve sokan megérthették eme gondolat magasztosságát, mert a számolhatatlanul sok hazai jelentkező mellett külföldiek tucatjai érkeztek már az első bikfatáborba. James Kovács (Kanada), „Mitől négyszögletű a hatszög?" című szobrával írta be magát az örökkévalóságba. Éva Balogh iova „A négylevelű lóhere esete a sztrájkoló észak-írországi bauxitbányászokkal" elnevezésű, rendkívül politikus kompozíciójával vívta ki Varga Barnabás erdő- és alkotótáborkerülö döbbenetét. De minek sorolnám tovább. Elég azt közhírré tenni, hogy az első tábort búcsúztató hajnali kakasszóra megtelt az erre a célra kijelölt kerek mező majd mind a négy szeglete. — Na lássátok, ez mán döfi! Csak annyit mondanák, hogy két-három év múlva tudja már egész Európa, nem akárkik igazgatják itt a világot! — hangzott el a díjkiosztást megelőző pacalpörkölt öblögetésekor. És Iőn. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több alkotást zsűrizhetett a rendkívül hozzáértőkből összeállított kis csapat. A végén már fitymálkodásra is futotta. Mehet... Nem mehet... Maradhat .. Ezt pedig kidobjuk — rostálták a bikfa-alkotótábor termékeit. Egy különösen otrombának tűnő alkotást a közeli kukoricás nyelt el. S hogy részrehajlássá! senki, ne vádolhassa a nagyérdemű mecénásokat, elmondom, ez egy igazi nyugat-francia bikfafaragó művész munkája volt. Miközben a kanális mögé cipelték a művet, jóízűen röhögcséltek: „Na, ez is csak a marhapörköltért gyütt ilyen messze!" „Ezt a kritikus szellemet őrizzék meg az elvtársak, s nem lehet semmi baj, eszközölhetik a sársalakosdi iskola alapjainak lerakását. Beton is kerül hozzá, ezt ígérhetem" — hangzott el az egyik különösen szépre sikeredett ünnepi beszédben. Ugye milyen szép? Mint a mesében. Am akkor jött a derült ég, meg a villámcsapás — légipostai levél formájában. A hirtelen előkerített tolmács így betűzte az üzenetet: nagyon köszönöm a tavalyi szíves vendéglátást, s örömmel tudatom, hogy „Húshagyó keddi mákostészta" című bikfaszobrommal elnyertem a Rockefeller-alapítvány nagydiját, így ezzel az alkotással díszítik az északamerikai Mars-kutató központ főterét. Aláírás, újabb hálálkodás az alkotásra ingerlő légkörért, cím. És mindez franciául. „Hú, azt a keserves mindönit!" — hüledezett a hirtelen tetemre hívott nagyérdemű zsűri önálló, és rendkívül megalapozott véleményektől duzzadó testülete. „Csak nem az a miafranc, amit a kukoricásba cipeltettünk?" De bizony az volt. Úttörő és ifjúgárdisták, a központi iskola selyemszalaggal kitüntetett nyomkereső rajai száguldoztak keresztül is, kasul is a fenenagy kukoricatáblán, de a szobor sehol. „Fogjuk a műkincsrablókra" — pattant ki egy isteni szikra, majd felgyújtva a bikfatelep kincseit. „Vagy egy villámra!" — csapódott be a másik javaslat. „De mi lesz a jó hírünkkel? A sársalakosdi iskola alapjaival!" — buggyant ki a sírás az utolsó sorokból. — Ugye mondtam, hogy inkább tornatermet, meg óvodát . Most aztán rajtunk röhög a megye. Nem röhögött. A hírzárlat olyan jól működött, ahogy egy immár neves városhoz illik. Hogy Varga Barnabás erdő- és alkotótáborkerülő úton-útfélen mesélgeti a történteket? Meg azt: a nevezetes .esemény óta annyira ügyelnek a rendre, hogy még a pusztán felejtett faforgácsot is lezsűrizték, egy törött kapanyél gazdája pedig átvehette a sársalakosdi nyugdíjasok különdíját — vesepecsenyéről készült. 30X40 centiméteres színes fotót... Ugye, a kedves olvasó kitalálta — mindez csak mese. Tanulsága pedig megnyugtató: a föld ránkeső fertályán ilyen dolgok bizony meg nem történhetnének. BÁTYI ZOLTÁN Kihoztam az erkélyre a piros huzatú, támlás széket, ülök s nézelődöm. Eszembe jut, hogy esetleg írnom kellene. Írni... A gondolat ijesztő. Hosszú idő óta kizárólag másolok. Tizenöthúsz nyomdai íves munkákat „lényegelek", „vázlatolok" (hej, de szép szó!) tömöritek. EsetJeg ki sem írom a szükségesnek talált gondolatokat hanem csak aláhúzom őket. Elképesztően fontos, örökérvényű gondolatokra találok időnként: „A tájábrázolásokban a költő gyakran egyszerű cselekménnyel kapcsolja össze a leírást — eleget téve annak a művészi eljárásnak, amely a költészet időbeli művészeti lényegének megfelelően, a térbeli jelenségeket időbeliekké változtatva jeleníti meg. Klasszikus példája ennek. " — No igen. Tájábrázolás ... Költő . .. Egyszerű cselekmény . .. Fantasztikus, micsoda lényeglátás!!! Én ilyesmire magamtól soha rá nem jönnék. A művészet lényege .. Hihetetlen! Máris aláhúzom, abból a célból, hogy el ne felejtsem. Még tíz ilyen könyvet elolvasok, aztán már egyáltalán nem fogok tudni írni, csak aláhúzogatni. Pirossal, zölddel. Esetleg kékkel? Igen, a kék sem árt.. .. Első emeletén lakom • az új társasháznak, s amint most ülök az erkélyen, a piros huzatú, támlás s?éken, barátságos kertes házakra látok. Falusiasak ezek a házak, a „külvá ros" szó ide nem jó. A külváros más. Nyilván ugyanilyen házak voltak a mostani társas helyén is. Hová lettek a régi Sok érdekes kérdés lakók? Meddig lesz falusias ez a városrész? Talán már meg is vannak, ugrásra készen lapulnak a szanálási tervek? Sérülékenynek érzem ezt a környezetet, elfújhatónak, ideiglenesnek. Persze, lehet hogy nem fog történni semmi, marad minden a régiben. De jó is lenne! Valahogy azonban nem hiszek benne. — Velem szemben egy vakolatlan téglafalú kis ház. Az utca felőli oldalából is látok egy darabkát, s ebbe a darabba még egy ablak is belefér. Az ablak nyitva, függöny libben elő bentről (mintha a házból fújna a szél, nem pedig a házba), s már hosszabb ideje néz ki rajta egy idősebb nő. Most, amint észreveszi, hogy észrevettem, behúzódik az ablakból. Miért húzódott be? Eszembe sem jut, hogy esetleg meg is lehetne tőle kérdezni; hát ez érdekes. Miért nem jut eszerhbe? Csak... Egyébként az emberek nemigen kérdeznek, mert kérdezni nem jó. Ehelyett mindenfélét összetalálgatnak, s amikor kiderül, hogy a dolog nem úgy áll, ahogyan ők elgondolták, nagyot csodálkoznak. — A téglafalú házhoz egy ferde tetejű deszkafészer csatlakozik. Felét eltakarja egy almafa, vagy inkább „almabokor". Törzse alig fél méter magas, ott már ágazik is szét. Nem fiatal ez a fa, .hanem ilyen fajta. A fészerhez disznóól kapcsolódik, csak a tetejét látni, mert eltakarja a nagy orgonabokor. A teteje régi ajtókeret, benne a két ajtószárny, keresztbeszegezve rajta egy deszka. Helyén van még a kilincs is, fogantyúja lefelé áll. Nem zavar senkit, de én mégis féltem. Meddig maradhat ez így, egy városban? Nem messze a ... no igen, mindentől. — A kert... Benne: hamvas törzsű, fiatal diófa. Nehezen indult rügyezésnek a tavaszon; a diófák ilyenek. Tudom ezt jól, mégis, féltem a tavaszi diófákat, hogy egyszer majd tényleg elfelejtenek kirügyezni. Megsokallják a savas esőt, bemondják az unalmast. — A diófa mellett, túl közel mellette, egy birsalmafa. Nemrég virágzott el, levelei tövében még ott bújnak a megbarnult szirmok. Meddig állhat ez a két fa egymástól másfélnyi méterre? Előbb-utóbb ki kell vágni az egyiket. Melyikük lesz az? — A diófa másik oldalán, biztonságos távolságra tőle, két kajszibarackfa, köztük három sor szőlő; a kerítés mentén végig málnabokrok, ribizke, és „köszméte". Ki nem állhatom ezt a nevet; otthon, faluhelyen büszkének hívta mindenki a köszmétét. Ez jó volt. A köszméte városi szó, nem jó. Mi ez? Még mindig ilyen elevenen él bennem a gyerekkor? — A fák alatt s közöttük: a vetemények. A konyhakert. Saláta, sóska, palántázott paprika. Egy nagyobb területen szépen fejlett fokhagyma. Két sor krumpli, esőtől napfénytől duzzadó; futóbab a kerítésen. a földieper közt meg zöldbab. Itt-ott elszórva: a kapor szálai. Ez nagyon jó. Ügy látszik, lélekben mindig falusi maradok. Ahol orgonabokor van, dió és birsalmafa; saláta, fokhagyma, krumpli és kapor; léckerítés, tövében fölfelé fordított, rozsdás vödrök; a háztetőn galambok, a levegőben tyúkok kotkodácsolása és a fecske villanása, ott jól érzem magam. Egészen érthetetlen, miért nem élek tehát falun, és úgy. ahogy abból következne. Miért vagyok én városban? Ezerszer bebizonyosodott, hogy semmi keresnivalóm itt. — Az imént fiatal házaspár sétált el az erkély alatt, velük a kislányuk. Tegnap költöztek a harmadik „ütembe", s most a frissiben kőporozott, máris repedező házfalat nézegetik. — Szét fog esni ez a ház, anyu — mondja a kislány. — Aki benne van, az is szétesik! Jegyzeteimre nézek, a nyitott könyvre. Tájábrázolás, egyszerű cselekmény ... „Nagyon érdekes kérdés vetődik föl" — olvasom — „már tudniillik a következő: ki a megszólított, vagyis kihez szól a mű? Egyes kutatók szerint " Abbahagyom az olvasást, mert elment a kedvem egyes kutatóktól. Úgy érzem, sok érdekes kérdés vár itt megoldásra. FARKAS CSABA