Délmagyarország, 1987. május (77. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

Pőntcli, 1987. május 1. DM| magazin „EGYESÜLJETEK...!" Céhes legényegyesületek és modern munkásmozgalom A szövetkezés, a szolidaritás eszméje végigkísérte a proletariátus osztállyá szerveződésének történelmi folyamatát, azt az utat, amelyen — klasszikus meghatározás szerint — a munkásság magában, magáért való társadalmi erővé válik. E törekvések kezdetei szinte mindenütt visszanyúlnak a céhes korszak hagyományaira. A céhlegények félig-meddig titkos legényegyletei — amelyek a maguk szakmai-céhes zártságukban látták el az egyszerű érdekvédelmet — voltak az ősei a modern munkásmozgalomnak. A korai kapitalizmus időszakában e hagyományok korszerűbb formái az ipari településeken azonos szakmában dolgozó munkások segélyező, temetkezési, majd később szak- és kulturális egyletei. Ezek a szervezetek kezdetben alig-alig léptek túl közyetlen érdekvédelmi céljaikon, politikai arculatuk nemigen volt. Mégis, az uralkodó osztályok részéről gyanakvás kisérte már legelső lépéseiket, ők ugyanis jóval a munkások előtt felismerték, hogy a látszólag legártatlanabb munkásszervezetek is objektíve fenyegetést jelentenek a kapitalista rendszer számára. Nem túlságosan ismert tény, hogy a nagy francia forradalom szinte egyidejűleg az egyéni emberi jogok proklamálásával megtiltotta a munkásegyesületek alakítását. Nyilván abból a meggondolásból, hogy ezek a szervezetek gátolják a munkavállalás szabadságát (azaz korlátozzák, korlátozhatják a munkaerejét áruba bocsátó munkás kiszolgáltatottságát). A tilalmak nem tartóztatták fel, legfeljebb ideig-óráig korlátozták a munkásegyesületek keletkezését. Am az is igaz, hogy a tudományos szocializmus megjelenéséig — amely bevitte a tudatosság elemét a mozgalomba — lassan haladt, s csak az iparilag legfejlettebb Angliában jutott el a munkásság öntudatának fejlődése arra a fokra, hogy felismerje: az azonos szakmákban dolgozó munkásoknak egy adott országon belül közös érdekeik vannak, s ezért országos szakmai szervezeteket alakítottak, majd e szervezetek rendszeresen megtartott kongresszusaiból nőtt ki a modern szakszervezeti mozgalom. Angliában született a munkások politikai követeléseit megfogalmazó okmány támogatására a chartista mozgalom, a politikai munkásmozgalom, a párt csírája. Ez a hatalmas tömegeket magával ragadó küzdelem tereVntette meg az önálló munkássajtót. fellendítette a munkásművelődési törekvéseket (ezekről ragyogó képet rajzolt Engels ifjúkori írásaiban). A chartista mozgalom tudatosan kereste a kontinentális Európa demokratikus erőivel az összeköttetést: megjelent elemeiben az internacionalizmus eszméje is. Európában a munkásmozgalom kibontakozása egybeesett a szocializmus megjelenésével, s így e folyamat gyorsabban, határozottabban haladt előre. A kontinensen a munkásság gazdasági mozgalmai is. már a kezdetektől, s egyúttal politikai jellegűek voltak, s számos országban a munkásság politikai szervezetei megelőzték a szakszervezeteket, az utóbbiak az előbbiek kezdeményezésére jöttek létre, csakúgy mint a kulturális egyesületek és szövetkezetek. Itt tehát alig érvényesült a gazdasági mozgalmak politikai közömbössége (amely az angolszász országokban sokáig élő hagyomány volt), s gyorsabban ment végbe a munkásság politikai önállósulása. Magyarországon a kiegyezést követően 1868-ban jelentek meg a modern munkásmozgalom kezdetei. Ekkor alakult az Altalános Munkásegylet, s ezt követték az első szakegyletek. Évtizedes küzdelmek nyomán 1890-ben alakult meg a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, s 1891-ben történt az első kísérlet a szakegyesületek országos vezető szervének, a Szaktanácsnak megalakítására (ez utóbbi folyamatos működése azonban csak 1898-tól valósult meg). A magyarországi munkásság maga teremtette meg a munkásbiztosítás szervezetét, a szakegyletekben, munkásképző és olvasóegyletekben kulturális intézményeit (könyvtárakat, dalárdákat, színjátszóegyütteseket stb.). Itt volt a sport-, illetve a szövetkezeti mozgalom bölcsője is. A hatóságok évtizedekig akadályozták a munkásmozgalom országos hálózatának megteremtését. Országos szakmai szövetségek csak a XX. sz. elején alakulhattak (az osztályharcos szak szervezeti mozgalom tevékenységének negyedik évtizedében!), s a munkáspárt helyi szervezeteinek legális működését csak 1917től engedélyezték. Mégis a magyarországi szocialista munkásmozgalom a századelőtől százezernél is több tagot számlált, s ez. a szervezett erő csak a hadsereggel volt összemérhető. A szocialista munkásmozgalom a maga kialakult intézményrendszerével valóságos ellenállamként tevékenykedett, támasza volt minden haladó kulturális és politikai törekvésnek (gondoljunk csak Ady és a magyar progreszszió kapcsolataira a munkásmozgalommal), s tízezreket nevelt öntudatos harcosokká. Ebbe az iskolába jártak (ha ezt tágabb értelemben fogjuk fel) a szovjet-oroszországi internacionalista mozgalom, az 1918. és az 1919. évi forradalmak felső- és középszintű vezetői, baloldali szociáldemokraták és kommunisták. A forradalmi periódus tette teljessé — igaz, rövid időre — az egyesülési jogot Magyarországon. Nemcsak megteremtődött a munkások és alkalmazottak lehető legteljesebb tömörülése a szakszervezeti mozgalomban (1919-ben csaknem másfél millió volt a szervezett dolgozók ^záma). Nemcsak — az 1918-as különválás, majd az 1919-es pártegyesülés után — megteremtődtek a munkásság új forradalmi politikai egységének lehetőségei, hanem kialakultak a szocialista önigazgatás első csírái a munkástanácsok formájában. A tanácsrendszer 1919-ben mind a gazdaság, a kultúra irányításában, mind a politikában önkormányzati szervként működött. A Tanácsköztársaság — éppen Leninre hallgatva — az egész világnak bizonyítani kívánta, hogy a kommunizmus lényege a minél teljesebb munkásdemokrácia. Az idegen katonai túlerő segítségével hatalomra jutott ellenforradalmi rendszer nemcsak a tanácsok hatalmát számolta fel. Arra is törekedett, hogy minél jobban korlátozza a dolgozók egyesülési jogát. A vasutasok, közalkalmazottak, az állami üzemekben dolgozó munkások, értelmiségiek szakszervezeteit feloszlatták, vagyonukat elkobozták. A kommunista pártot törvényen kívül helyezték. A legális szociáldemokrata pártot és az engedélyezett szakszervezeteket, ahol lehetett működésükben korlátozták. Az ellenforradalmi nyomás ellenére a szervezett munkásság mintegy százezres magva szilárd és hűséges maradt. Számos forrás bizonyítja, a munkásmozgalom létét a fehérterror tombolásának idején -csakúgy, mint 1944 végén a Szálasi-rendszer hónapjaiban. Persze ez csak elemi lét volt, de ezekben az időkben még a tagdíjfizetés is a kiállás, a hűség, a hősiesség szimbóluma volt. » A „konszolidált" ellenforradalom évtizedeiben a legális munkásmozgalom a maga megmaradt intézményeivel a legfontosabb terepet biztosította — olykor nyilván szándéka ellenére — az illegális kommunista párt számára. Voltak idők (a húszas évek végén), amikor a munkásság kulturális egyesületei, a dalárdák, szavalókórusok, a sport-, a turistaegyesületek, az antialkoholisták, az eszperantisták szervezetei a baloldal, a forradalmi erők egy-egy bázisát képezték a munkásmozgalomban. Bár sokkal nehezebb körülmények közt, mint a századelőn, a munkásmozgalom oktatási hálózata képviselte, védelmezte és terjesztette a szocializmus, az emberi haladás értékeit az ellenforradalom rágalomözönével szemben. Az olyan legendás szemináriumok, mint Braun Somáé, Gárdos Mariskáé, Madzsar Józsefé nemcsak politikai ismereteket, hanem egy sajátos szocialista emberi teljességet közvetítettek hallgatóiknak. E munkába bekapcsolódtak az 1919 után a katedrájuktól megfosztott tudósok, szocialista elkötelezettségű művészek, értelmiségiek Benedek Marcelltől, Hirschler Imrén át József Attiláig. Ez a hálózat csakúgy, mint a mozgalom sajtója támaszt adott minden haladó gondolat számára. Ha a felszabadulást követő évek sikereire gondolunk, nem feledkezhetünk meg a legális és illegális mozgalom nevelőmunkájáról, hisz a legjobb, legrátermettebb munkásvezetők itt tanultak, itt szerezték alapvető tapasztalataikat, s az értékőrző hűséges mag nélkül minden sokkal nehezebben ment volna. Ha ma visszatekintünk a munkásság egyesületeinek, szervezeteinek múltjára, úgy véljük, további utunk, amelyen a demokratizmus, az önkormányzat fejlődése nem nélkülözheti e tradíciók felélesztését, eleven AWtel való megtöltését. Nem véletlen, hogy a Szovjetunióban ma sur c:ii utalnak a lenini forrásokra, az Állam és forradalom eszméire. Talán nem tűnik nálunk sem ezért erőltetettnek, ha emlékeztetünk e vonatkozásban a magyarországi munkásság történeti útjára és 1919 gyakorlatára. KENDE JÁNOS CSORBA GYŐZŐ: Jó munka Ha egy szót egy kézmozdulatot egy pillantást akármily apróságot a szél útját a lomb közt egy levél kerengő hullását a szeretök mély sóhajtását ölelés után a szakadó papír zaját a nap fényváltozását felhővonuláskor meztelen lábujjak között a por fölbuffanását ha csak azt lesed ki s úgy mondod el hogy attól fogva már mindenkié: jó munka volt. VECSÉSI SÁNDOR: FEKVŐ ASSZONY Színek és helyek KORSZÍNHÁZ Amikor naponkénti korzói sétámban a Kölcsey utcához érek, sosem mulasztok el pillantást vetni az ékszerüzlet oldalkirakata mellett meghúzódó aprócska bisztróra. S mindig ugyanaz történik: a látvány elindítja bennem a memória vetítőgépét. Már az ötvenes évek elején járok újra ... A mostani bisztró helyén az MSZT — Magyar—Szovjet Társaság, a mostani MSZBT elődje — körzeti szervezete működik. Lépjünk be ajtaján. Ahol most a sört, bort, pálinkát, üdítőt mérik, ott volt a társalgó. A büfépult helyén működött az irodahelyiség. Ahol pedig manapság a frissensültet, Jókal-bablevest és egyéb ínyencségeket fogyaszthatjuk, állt a színházterem. No persze ne tessék valami hatalmas helyiségre gondolni, ötven-hatvan szék ha elfért benne. De volt függönyös, emelvényre helyezett aprócska színpada is. Oldalánál egy igazi pianínóval. ami, isten tudja, honnét került ide. Mindenesetre amikor mi, másodéves egyetemistaként, a szervezet helyiségeibe bemerészkedtünk, már ott állt, s kitűnően szuperált, annak ellenére, hogy minden betérő vendég rögtön kipróbálta rajta muzsikustudományát, általában „vaskézzel" fogva az általa kedvelt melódiák kipötyögtetéséhez. Hogy kik jártak ide? Környékbeli nyugdíjasok. Az „aktívak" közül azok a nyüzsgő emberek, akik szerették a közösséget, és üresnek érezték volna estéjüket egy-egy kis összejövetel nélkül. Köztük nők, akkoriban, munkaalkalom híján, jobbára háziasszonyok, ök az otthon csendjét és (állóvízszerű) nyugalmát előszeretettel cserélték föl az itteni pezsgéssel. Társaságra, olykor szereplésre — vagy partnerra — várva. Ügyhogy nem is tudom — ennyi év után — hirtelenjében eldönteni, ki örült jobban: mi-e, akik „felnőttek", sőt érett asszonyok közé csöppentünk, vagy az utóbbiak, amikor meglátták nap mint nap feltünedezni a húszesztendős, dús hajú, csillogó szemű egyetemistákat, érettségi előtt álló diákokat. A vezetőség midenesetre — főképp eleinte — örült. Elvégre jól jött a friss erő a kultúrmunka fölpezsdítése mién is. Az öntevékeny csoportok virágkorát éltük. A televízió — sajnos, vagy hál'istennek — még az idő méhében; a mozi és a színház műsora kissé egysíkú. Mindez elősegítette, hogy szinte gombamódra elszaporodjanak Szegeden is az öntevékeny kultúrcsoportok. A felnőttek közül három név ötlik hirtelen eszembe. Egy Salamon nevű kereskedőé, aki a Mikszáth Kálmán utca és a Bartók Béla tér sarkán lakott; Kártyássy Ferié, aki sajátos varázzsal elegyítette a fogtechn'ikusságot a színjátszórendezéssel és -szerepléssel; továbbá egy bizonyos Emánuel Arzéné, ö volt közöttünk a legtitokzatosabb figura. A szikár, igazi táncos testalkatú Arzén (már a neve is fantasztikus volt, nemde?!) csodálatos történetekkel traktált bennünket. Megjegyzem: maga a környezet is felettébb inspiratív volt. Télidőben jól megpakoltuk a fűrészporral üzemelő dobkályhát. A megpakolás abból állt, hogy a dob közepére beraktunk egy henger alakú fadarabot. Aztán a fűrészport körédöngöltük. Mikor az eredmény megfelelőnek tűnt. a fadarabot kihúztuk. Az így támadt lyukban „dolgozott" aztán, harsogva, dorombolva, zúgva a tűz, akarom mondani, a lángnyelv. Á világítás — minimális redukált fényerővel — igen hangulatos volt. A félhomályt gyakran szabdalta darabokra a kályhából kivetülő lángfény. Körbeültük Arzént. Külföldi operák! Káprázatos balettbemutatók. Hajnalig tartó tapsorkánok. Légiesen gyönyörű pripiadonnák. Akkor is lenyűgöző volt, ha talán csupán részben volt igaz. Arzén nemcsak mesélt, hanem táncokat is betanított. Sőt néhány alkalommal ő maga is fellépett a tenyérnyi színpadon. A zenét — a Pestről néha alkalmilag hazavetődött — legendás hírű Bébébé, azaz Báró Bíró Béla szolgáltatta. Béla a személyikultuszos évek legközepén is így mutatkozott be, bokacsattogtatva: báróbíróbéla. Olyan svunggal és sármmal csinálta, hogy tán még a legszigorúbb ávósok se tudtak volna rá haragudni — pedig ők aztán tényleg nem mentek a szomszédba egy kis homlokráncolásért... Istenem, Emánuel Arzén és Báró Bíró Béla! Nem csodálkoztam volna, ha — az új kor felnövekvő titánjaiként — afféle panoptikumban érezzük magunkat. Igaz, a régi világ — az 1945 előtti — ötvenkettöben még szinte kéznyújtásnyira volt tőlünk. A belvárosi házakból kirajzó érett asszonyok még gyíkbőr cipőt, testszínű hernyóselyem harisnyát (harisnyakötőset) és selvembugyit hordtak. Haiukat „ondulálták". kissé affektáltan beszéltek és ujjaikat szebbnél szebb aranygyűrűk ékítették. Űi világgal az „Üj Világért"! — hirdette az üvegre festett szlogen a klubhelyiségben. Egyszer az egyik vezetőségi taggal vitába keveredtem, mondván, hogy nem az „újvilág" van az Üj Világért — az MSZT akkori lapjáért —, hanem talán megfordítva. Nem arattam túl nagy tetszést. A férfiú vackortekintettel bámult rám. Ha nem tudtam volna, hogy engem néz, akár azt is hihettem volna, egy hernyó került hirtelen eléje. Hanem a sikereink kezdtek egészen elhatalmasodni. A — táncbetétekkel sűrített — színielőadások mind nagyobb tömeget vonzottak. Az ide beszokó diákok és unatkozó háziasszonvok száma.is rohamosan növekedett. Alkonyat tájt a forróságot lövellő dobkályha körül gyakran párok simultak egymáshoz, s csak a leges-legutolsó pillanatban (a kritikusban) rebbentek szét. Kezdtük magunkat mind jobban érezni. Mint Marci Hevesen — mondhatnám, mert ez jut hirtelen eszembe. Akkoriban különben is kevés kellett a boldogsághoz. Napi egy doboz cigaretta, forintötven egy kávéra. A többit meg ... jött magától. Fiatalságunk mágnesként vonzotta a ... Egyszer aztán összeült a vezetőség. Minek titkoljam? Máról holnapra kitiltottak bennünket a Kölcsey utcai helyiségből. Attól kezdve rend lett ott. Igaz, megszűntek a színielőadások is. A helyiség elnéptelenedett. Csak a vezetőség ülésézett továbbra is rendületlenül: nem létező produkciók tervét latolgatva és vetve többnyire el... PAPP ZOLTÁN