Délmagyarország, 1987. május (77. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-16 / 114. szám

6 Szombat, 1987. május 16. DM1 rogfjqzin AM ÍV. GABOR MARIANNE: BOIIOC ÉS CSALADJA ÁRPÁS KÁROLY nyári dal lóherében csak hanyatt vakondtúrás párnám hálóm a csillagos ég megfognám a márnám hold- folyóként egymásba olvad át a testünk világ csendje csilingel varázsló az estünk lóherében csak hanyatt minek ide kétség a teret most borítja sötétnél sötétség Hajnalcsillag Vénuszom szemem horizontján csillagos ég a hálóm megfogom a márnám Azt mondta a vasmenyasszony... Egy népies kismester HERKE MIHÁLY IDEZESE Negyven esztendeje Kerzsztúry Dezső adta a címbeli titulust Tö­mörkény Istvánnak a Válasz lapjain megjelent méltatásában. Mi már akkor is többnek tudtuk és vallottuk Tömörkényt: a novella klasz­szikusának, Móricz Zsigmond elődjének. A címbeli cím sokkalta in­kább illik azoknak a szegedi tollforgatóknak bármelyikéhez, akik részint előkészítették, részint kísérték a legnagyobbnak, Tömörkény­nek üstököspályáját: a szegedi népies iskola képviselőinek. Sokan voltak, tucatnál többen Schmidt Sándortól Palotás Fausztinon, Te­rescsényi Gyulán, Paral Bertalanon, Lengyel Sándoron, Bite Pálon, Békefi Antalon, Irányi Dezsőn át Cserzy Mihályig. Közéjük tarto­zott Herke Mihály is, akinek elfeledett alakját és munkásságát szü­letésének 125. évfordulóján idézem. A hatodik ügyósztály Szegeden született 1862. május 10-én, abban az utcában, ame­lyikben négy évvel előbb és pár házzal arrébb Dankó Pista: a Hangász, a mai Bihari utcában. Apja, Herke János (1815—1870) jómódú gazdálkodó volt. Fölső­tanyai birtokán juhokat tenyész­tett; a családi hagyomány sze­rint ő honosította volna meg a merinói faját. Bizonyára szere­pe lehetett elterjesztésében, de az ősi, nagyszarvú magyar faj­tával szemben a némötbürge már őelőtte, a 18. század végén meghonosodott' a tájon. Herke János sót is szállított a Maro­son. Hajóját egyszer az ár oda­verte a vízimalmokhoz. Ugyan­abban az évben vész pusztítot­ta el juhait. A kártalanítás el­vitte minden vagyonát. Herke Mihály nyolcéves volt, amikor elvesztette apját. A ke­gyes oskola deákjaként védte a percsorai töltést, amikor házukat elvitte a nagy Víz (1879). A gimnáziumban bontakozott ki írói hajlandósága. Érettségi után beállt ügyvédbojtárnak a híres Polczner Jenőhöz, a Városnak 1893-tól haláláig függetlenségi •párti országgyűlési képviselőjé­hez. Pár év múlva azonban át­ment a vasúti leszámolóhivatal­hoz, és ott is dolgozott nyugál­lományba vonulásáig, 1924-ig. Miskolcon hunyt el 1945. június 17-én. Különös intézmény volt ez a hivatal. Nem annyira leszámol­tak ott, mint inkább elszámol­tak: a különféle vasúttársaságok közt számolták el a fuvarköltsé­geket, hiszen akkor a MAV mel­lett sok más vasút is volt a Monarchia területén, s az áru meg az utas egyetlen útján akár három-négy cég vonalán is utaz­hatott. Ezeket osztották azután meg ebben a különleges hivatal­ban. Csak 1912-ben épült a leszámolópulota, amely ma az egyetem bölcsészeti karának és néhány természettudományi tan­székének ad otthont; előtte kü­lönféle bérházakban fogyasztot­ták a tintát meg a papírt. Egy időben a Deák Ferenc utca meg az Arany János utca sarkán, ahonnan a tisztviselők gyakran átrándultak a Kassba (a mosta­ni árva öreg Hungáriába) . egy pohár sörre. A hivatalnak öt ügyosztálya volt, így azután a Kassra ragadt az elnevezés: a hatodik ügyosztály. Ha valakit nem találtak az ötben, meglel­ték a hatodikban ... Délután kettőkor vége volt a hivatalnak. Herke Mihály sza­bad idejében írói kedvtelésének hódolt. Mint majdnem minden tollforgató, ő is versekkel kezd­te. 1895-ben jelent meg első ver­seskötete Az én napjaim cím­mel. Ez is, akár a második (Ka­lászok, 1910) a népies-nemzeti epigonizmus jellegzetes képvise­lőjének mutatják. Az elbeszélő Közben azonban prózára tért, mint már mondtam: a szegedi népies irodalom igézetében. A szegedi lapokon kívül az ország minden részében jelentek meg tárcái. A vidéki sajtó kutatója a Szentesi Hírlaptól a Kőrös és Vidékén át a Dunántúli Nép­lapig számos újságban találkoz­hat írásaival. Nyugdíjazása után különösen termékeny munkás­ságban találta meg foglalatos­ságát. Számos műve maradt kéz­iratban. Pirkad a hajnal a Tisza felett című történelmi regényét,* amely Szegednek a török ura­lom alól való fölszabadulását regéli el, magam is olvashattam. A török világról szól A siroki hős és Xz utolsó éjszaka Című kisregénye is. Ez utóbbinak Tö­rök Bálint a főhőse. Mátyás ki­rály éjjeli kalandja címmel ver­ses regét adott ki. Természetes, hogy őt is fog­lalkoztatta a betyárvilág. Krúdy Gyula után és Móricz Zsigmond előtt ő is megírta a maga flózsa Sándor-á t. Címe szerint Rózsa Sándor 1848-ban (1928), valójá­ban azonban a betyárok csilla­gának szabadságharcbeli szerep­lése csak rövidke fejezet a re­gényben, mégpedig talán az egyetlen hiteles történet, mert mind az előzménye (Hogy lett a betyár?), mind a további élete folyása a szájhagyomány és a képzelet merész ötvözete ro­mantikus túlzásokkal, grófokkal, hercegkisasszonyo'kkal, úri be­tyárokkal. Egy másik regényé­ben (A Bakony rejtelmei) átvi­szi a betyárvezért a Dunántúl­ra, és ebbe is beleszövi Rózsa Sándornak egy Windischgraetz hercegnővel támadt gáláns ka­landját ... Szegedi fotográfiák A Somogyi-könyvtár példá­nyába egy lelkes olvasó, bizo­nyos Benedek vezetéknevű. rá­írta, mégpedig tintával: Ez a könyv jó. Dehát a mi számunk­ra inkább csak irodalomtörté­neti kuriózum, semmint mara­dandó érték. Kevésbé romlékony az élet­művének az a része, amely a szegedi hagyományt tartja éb­ren. 1933-ban utcabeli földijéről, Dankó Pistáról írt cikksorozatot, amelyből azután füzet lett. 1936­ban a Délmagyarország hasáb­jain is több tárcája jelent régi szegedi emlékekről, a betyárvi­világról, Rádayról és híres csendbiztosáról, Somogyi Jó­zsefről, <a Hallgató-csárdáról meg a kiskaszinóról... 1935­ben a Szegedi Üj Nemzedék kö­zölte folytatásokban Szegedi fo­tográfiák című sorozatát, amely­ből utóbb mint különnyomat szintén takaros kis könyvecske lett. A régi szegedi podesztárról (Pálfy Ferencről. Lázár György­ről, Somogyi Szilveszterről), fő­ispánról (Dáni Ferenc), jellegze­tes alakokról (Apró István, Beck Pista, Pillich Kálmán), a Tö­mörkény megannyi írásában is megörökített kihágási bíróról, Koczor Jánosról, a költő-tanács­nok Szabados Jánosról, termé­szetesen Dankó Pistáról, Pósa Lajosról meg Gárdonyi Gézáról, Koszó és Tömörkény Pistákról — no meg ez utóbbinak apósá­ról, a boráról és gorombaságáról híres vendéglősről, Kiss Palcsi-» ról mond el benne szelíd anek­dotákat. Talán ez a kis könyv őrzi meg nevét a szegedi művelődés tör­ténetében. PÉTER LASZLO Rejtélyes dolgok következnek most, de nem én tehetek róla.. Inkább megmondom, miért rej­télyes. A közelmúltban kértem olvasóinkat, segítsenek rátalálni a titokzatos jövendőmondó nyo­maira. Jó néhányan telefonáltak, és igen sokan mondták szemé­lyes találkozásaink alkalmával is, a.mit sejtettek róla. Egy da­rabig semmi újabbat nem hal­lottam, pedig megkerestem azo­kat is, akiket az iskolások aján­lottak. Volt, aki változatlanul a tankot vélte vasmenyasszonynak, és igen sokan a puskára szavaz­tak. Azért, mert a jó katonának a puskát kellett simogatnia ál­landóan, tisztogatás közben, vi­gyáznia kellett rá, és igen sok­szor vele hálnia. Mondták is a tizedesek, őrmesterek ősidőktől fogva: úgy viselje gondját, mint­ha a felesége lenne. Csak hát a feleség nem menyasszony. Szentül hittem mégis, rátalá­lok majd. Más ügyben jártam valahol, indulnék haza, nyitom az ajtót, ugyanakkor nyitná ré­gi ismerősöm is kívülről. Sietek, két szót ha váltunk. Azt mond­ja mégis: — Hallom, te meg a vasmeny­asszonyt keresed. — De csak azért, mert nem találom. — Rossz helyen keresed. — Talán nálad kellett volna? — Például énnálam. Annyira azért nem siettem, hogy alkut ne kötöttem volna vele. Ismeri a betűt, írja le. Jön a húsvét, lesz rá ideje. Termé­szetesen nem írta le. Az álmot verterh ki a szeméből, amikor rákopogtattam a minap. A jó kovács is addig veri a vasat, amíg meleg. El is kezdi mon­dani : — Negyvenhat tavaszán hal­lottam róla először. Szebb ta­vasz volt, mint a mostani, azt elhiheted. Alsótanyai Annus né­ni mondta, akit a szülei férjhez adtak tisztességgel, de (megszö­kött a béresükkel. Nem hitvány­ság miatt szökött meg, mert holtukig együtt maradtak utá­na. A nevét megmondom, de le ne írd, mert a maradékai rossz néven vennék. Mindent látó, mindent halló asszony volt, a halottakról is tudott, álom alap­ján. Azt mondta, most meg Fe­keteszélen garázdálkodik a vas­menyasszony. — Hogyhogy garázdálkodik? — Azt jelenti csak. hogy ott jár. Az égből ereszkedett le, és vasból van. Azt jövendölte Fe­keteszélen, itt állnak a zsandá­rok sorban, és aki ennek a mos­tani — az akkori mostani — rendszernek a pártján van, azt szuronyhegyre tűzik. Nekem mondta Annus néni, mert be­szerveztem három embert a kommunista pártba. A szuro­nyok hegyét eddig elkerültem, de hogy a másvilágon mi lesz a sorsom, azt nem tudom. Egy­két hét után azt is mondta, jó, hogy én nem léptem be. így nem leszek kivégezve. Hatvan­éves lehetett akkoriban. Nem­sokára jön az egyik tanítvá­nyom, és azt mondja, hallotta, láttam a vasmenyasszonyt. Igaz lenne? Nem igaz! Pedig mond­ják, hogy az égbül jött le, és hajkurássza a népeket Szegeden. Rozi néni állítólag már éntőlem hallotta ugyanezt. Elmentem hozzá, nehogy olyan menyasz­szonnyal boronáljon össze, ame­lyik megrozsdásodik, ha eső éri. Pontosan le is írta, milyen ru­hában látta. Az akkori rendőr­ruha volt ofyan. — Később? — Megfordult a kocka. Azt kezdte jövendölni a vasmeny-' asszony, azok pusztulnak el va­lamennyien, akik nem léptek be a kommunisták közé. Tudod, le­het ugyanavval a fegyverrel visszafelé is lőni! Leszállok egy­szer a feketeszéli állomáson, mindjárt megkérdezik tőlem: mit csinált nálunk a vasmeny­asszony? Mondom, éppen azért jöttem, mert otthon meg azt mondogatják, itt szokott föltü­nedezni. Mindig éjszaka járkált, amikor nem láthatta senki, vagy másik vidékről jött a híre. — Csöndben járt? — Fenét. Zörgött, csörömpölt, jajgatott, veszekedett. Elszaba­dult egyszer az egyik kutya, de úgy, hogv a láncát is magával vitte. Körbeesórömpölte a ta­nyákat, amerre megfordult, az­nap éjjel mindenhol a vasmeny­asszony garázdálkodott. — Miket jövendölt? — Elpusztítja, aki ellene van! A végén már a semlegeseket is pusztulás fenyegette. Fölgyújtja majd a termést, leégeti a hazat! Fölveti a viz a házat! Nem sok­kal előtte voltak a vizes eszten­dők, hajót is vettünk már, hogy járni tudjunk a homoki tanyák között, amikor oda költöztünk. Hajónak mondtuk, de csónak volt az. Belevág a villám! Az állatai mind elpusztulnak! Mind megzápul a tojás a kotló alatt! Pletykát is hordott, kibeszélte, ki milyen ruhát vagy kötőt vett a szomszédasszonyának. Egy hetvenéves férfi a szomszéd me­nyecskének. A titokban tartott családi botrányokat is a vas­menyasszony adta hírül. — Van egy nagy gyanúm. Nem te mondtad el Bálint Sa­nyi bácsinak? Nem a le réve­den jutott be'.e a Szegedi szó­tárba? — De én. Négyszemközt, mert másként nem mertem. Ó kér­dezte, mert hallani lehetett róla a városban is, akárcsak Makón. Elmondtam neki apróra, amit beszéltek róla, de beleírni ö se merte. Édesanyám az anyaköny­vi hivatalban dolgozott akkor — 104 éves volt, amikor meghalt szegény —, ő is tőlem kérdezte. Hagyjuk, anyám, nem érdemes beszélni róla. Zavaros idők vol­tak azok. Bezörgetett hozzánk egyszer valaki. A feleségem azt mondja, ki ne menjek! Hogyne mennék, csak megnézem, ki jár erre! Kecskeméti ember volt, látta, hogy iskola, útbaigazítást kért. Háborús küldönc lehetett. Annus néni másnap már azt hí­resztelte, mi is elmenekültünk. Más hírek szerint engem már agyon is lőttek. Ebből a nagy káoszból virágzott ki a vasmeny­asszony. Negyvennyolcban már Somogy- és Zala megyebői jött a hír, a kicsike falukból, hogy arra jár. Végiggarázdálkodla az országot, hogy az itteni szóhasz­nálattal éljek. — Kemény változásokat jö­vendöltek akkoriban mindenfe­lé. — Itt mindet a vasmenyasz­szonytól hallottak. Ez a rendszer negyvenhatban. Szent István napjára megszűnik. Elmúlt Szent István napja, majd Húsvétkor szűnik meg. Mindig egy jeles nappal később: Nagyboldogasz­szony, Gyertyaszentelő, meg a többi. Hogy mi lesz utánaj azt soha nem mondta. Oroszorszá­got a föld és a pokol nyeli el! Erre időt nem mondtak, de biz­tosra vették, hogy bekövetkezik. Azt se mondták, mi lesz majd akkora lyukkal a földgömbön. Az emberek fantáziája addig már nem terjedt, csak a pusz­tulásig ért el. Külön kéne kutatni ezek után, hogyan jöhet ebbe bele a tank vagy a puska. A T—34-esek né­pi neve a ronda nagy vasférög volt. Talán azért féreg, mert hernyótalpakon járt. A puskára nézve pedig azt mondja isme­rősöm, a fene azt a katonát, akit a felesége véd meg. A tankban azért lehetett va­lami. Az is tud annyira zörög­ni. mint a szökött kutya, lánc­cal a nyakában, de menyasz­szonynak túlságosan terebélyes. Hol van már Annus néni, Ro­zi néni, meg a többi, aki kapta és adta a róla szóló híreket! El­nyelte őket a föld, de ismerő­sóm még most is kérve kér. az ő nevet se írjam le. Nagy sebe­ink ennyire nehezen gyógyul­nak? HORVÁTH DEZSŐ

Next

/
Thumbnails
Contents