Délmagyarország, 1987. május (77. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

12 Pcntck, 1987. május 1. DM magazin ® A halhatatlan ember — Semmi bajom se történhet — szokta mondani. — Nekem nem! Azzal a magától értetődő biztos egyszerűséggel ejtette ezeket a szavakat, amilyen megszokással az ember nap nap után ugyanazon az úton jár, vagy ahogyan lélegzik. Nem mondta nagyképűen, hanem olyan természetesen, belülről fakadó kényszerűségből, mint ahogyan a karját ösztönösen maga elé kapta, valahányszor más a kezét emelte rá: — Semmi bajom se történhet. Nekem nem. Kamaszkorában még maga se vette észre. Kiszólásának legföljebb annyi jelentősége volt, mint mások szájából ennek a frázisnak például: — rossz pénz nem vész el; vagy: csalánba nem üt a ménkű. Hetyke legény volt, aki a falusi mulatozások civódásainak veszélyeivel soha nem törődött. A gyilkos éjszakai mendemondákat meg se hallotta. Emelt fejjel, tárt karral ment minden jelenség elé, és várakozón fogadott bármit. Miért ne? Ugyan mi a fene történhet?! — Semmi bajom. Nekem nem. Így kimondott tulajdon szavait akkor vette észre először, amikor egy farsangos mulatozás után, éjfél múltával, a holdvilágtalan sötétben egyedül indult haza háztűznézőből a falu legszebb lányától, s ahogy a sarki útjelzőhöz ért, a fölázott földből kipúposodó gyökérben megbotlott, s egy jókorát toppant előre, hogy egyensúlyát visszanyerje. De alighogy így előrehuppant: iszonyú dorong zuhant éppen csak annyival mögéje, amekkorával a botlás pillanatában nagyobbat lépett. Majd a dorong után, melynek nem állt útjába a kiszemelt cél, a hatalmas, föl nem tartóztatott lendülettől a kiálló gyökér mellé zuhant a legszebb lányért bosszút esküdő vetélytárs. Az alig egyórás vőlegény azonban egyetlen percig se törődött az üggyel. Igen, ha meg nem botlik az alattomos gyökérben, a husáng menthetetlenül őt éri. Véletlen? Az életét mentette meg ez a véletlen? Ilyesmi eszébe se jutott. Félvállról lerázta, és vissza se fordult a földre bukott vetélytárs után. A gallérját se gyűrte föl, s így, alig hallhatóan maga elé dünynyögte: — Semmi bajom .. Nekem nem... Csak amikor túljutott a következő kereszteződésen, csengett vissza a fülébe tulajdon szava. Most először. S meg kellett állnia. Mintha óriási súly nehezedne a vállára. Még számtalanszor kicsúszott száján a megszokott szólásmondás, de utólag most már mindannyiszor észre is vette, s ilyenkor bizony megdöbbent tőle. Lassan-lassan hinni kezdte, amit mond, s ahogyan idősödött, egyre tudatosabban használta régi sablonját, sőt, annak értelmében rendezte már az életét. Hogy bármibe fog is: vele ugyan baj nem történhet. Vele nem!... Röviddel az esküvője előtt, menyasszonya miatt, összekülönbözött a szüleivel. El is kellett jönnie a faluból. Fiatal asszonyával a városba költözött, asztalosműhelyt nyitott, s a kezdő próbálkozásban, a kíméletlen verseny útvesztőiben a fiatalember alig tudta magát fenntartani. Azért mégse esett kétségbe. Pedig elő-előfordult, hogy vacsorát se tudott hazavinni apró családjának. De akkor se törtetett, becstelen dolgokat nem vállalt, s hihetetlen nyugalmából percre se zökkent ki. 1« Ezzel a hittel indult el hazulról a világháborúba is. Két nagyobbacska fiút hagyott otthon, és fiatal, várandós asszonykát. A fronton, az állandó életveszély közepette, a halál valahogy mindig elkerülte, egy-egy hajszálnyira csupán, de azért megbízható pontossággal. Mesébe illő véletlenek történtek vele, míg a bajtársak egyre sűrűbb sorokban hullottak mellőle. Olykor, váratlan viharszünetben, maga is elcsodálkozott a szerencséjén. Véletlen? Sorozatos véletlenségek? Érezte, hogy ami sorozatos, az nem lehet véletlen. Valami rendeltetésfélét, törvényszerűséget sejtett az ismétlődő véletlenségek mögött. — Semmi, semmi bajom se történhet — mondogatta még. de lassan, a helyzetnek megfelelően, s néha közben már ilyen útra tévedt a nyelve: — Nem halhatok meg... Én nem! Végül sikerült kimondania igenlő formában is: — Élnem kell. Nekem élnem kell! Kell! Mélyebbre ugyan még mindig nem kutatott, vagyis hogy miért kell életben maradnia, mi a rendeltetése, csak érezte, hogy kell, élnie kell. S ezzel napirendre tért fölötte. Jelentésével nemigen törődött, csak annak szellemében élt. Soha nem csúszott a földön, aknasivítás elől le nem hajolt, fejét nem kapkodta a tűzesőben — s végül hazatért. Két fia kamasszá serdült közben, felesége szeme alá ráncokat vont a várakozás, a féltés, de most kimondhatatlanul örült, s ebben az örömében még szebb is volt a környék legszebbjeinél. No és egy harmadik, néhány esztendős, idegen csöppséget is talált az asztalnál. Igaz, néhány hónappal az emlékezetes bevonulás után értesítést kapott, hogy harmadik fiuk született, ő örült is a hírnek, de a harci zajban nem ért rá ábrándozni. Most azonban, annyi vér után, először otthon, az ajtóküszöbön, kis háza melegében, az elmúlt négy esztendő istentelenségéből viszszacsengtek a gépiesen mormolt szavak, és titkos kapcsolatot találtak a fehér asztalterítőt cimbáló, ölelő karú aprósággal, s drága értelmet nyertek: — Élnem kell. Nem halhatok meg, én nem. Drága kisfiam ... Így indult a megterített asztal felé, és magasra kapta a kisfiút, aki bátortalanul ismerkedett az apjával, arcába csípett, és a hajába tépett, aztán összecsapta kicsi tenyerét. Elvitathatatlanul ő lett a kedvenc. Apja nem engedte el maga mellől egyetlen percre sem. Ott nevelkedett az asztalosműhelyben, s úgy szerette a forgácsszalagot, mint más gyerek a huszársapkát meg a falovat. Az évek fékezhetetlen gyorsasággal futottak. A kisfiú csodálattal nézett föl hatalmas apja őszülő halántéka felé, akit gyaluval a kezében, győzedelmes hadvezérnek látott. Inasévei múltával vizsgát tett a szakmában, s apja ettől kezdve olyan büszkénegyenesen járt az utcán, mintha törhetetlen páncél borítaná testét: — Semmi bajom se történhet ... Élnem kell... Nem halhatok meg. Én nem! Csakhogy a kamaszfiú szemében napról napra élesebb parázs csillogott. Boldogan gyalult, igen — de nemcsak gyalulni akart. Persze a fától, az enyvtől, a faragókéstől semmi áron se vált volna meg. Apjától meg különösen nem. De már nemcsak szekrényt, asztalt, meg ágyat akart gyalult fából összemérni, sem díszes lámpaállványt készíteni — hanem lobogó hajú nőt, gyilkos farkasokat, nagy férfiak arcát, ágaskodó paripát, kiáltozó gyereket. Fantáziájában nekivágott a földúlt világnak, s úgy járta be a földkerekség csodáit, mint szobája négy sarkát. Apja aggodalommal figyelte, s nem tudta fiát visszatartani, aki mellette maradt ugyan, de fölötte élet, a kék ég végtelenségében. Magasra törő álmaiban már nem jelentett segítséget az öregedő apának, akit megtört a fiáért való gond. Elhagyta magát. Kis műhelyét élete fáradságával bizakodva és győzedelmesen fejlesztette naggyá, s most nincs, aki átvegye,, aki folytatná, továbbélné az ő életét. Két nagy fia más mesterséget tanult, és soha nem okoztak gondot apjuknak. De hát ez a legkisebb? ... Belülről mélyen fölzokogott, valahányszor gondolataiban eddig ért. A régi szavakat még mormolgatta ugyan, de alig hitt már bennük: — Élnem kell. Én nem halhatok meg: nekem élnem kell • Ez az egyre csöndesülő hit se igen nyújtott menedéket. Többször eltűnődött: — mi az, hogy nem halhatok meg? A halálom óráján is ezt mondom majd? tíogyan mondjam, miért mon-, danám akkor is? A felesége azzal ébresztette egyszer hajnalban, hogy gyújtsák már föl a villanyt, mert rosszat álmodott, és fél. — Valami nagy szerencsétlenség fog érni minket — sírta. — Napok óta érzem. Amikor szegény anyám meghalt, előtte ugyanígy éreztem magam. Ilyesmit álmodtam akkor is ... Egyikünk meg fog halni . Kimondta a nagy szót, de rögtön ura védő karjába kapaszkodott. Aki fáradt hittel tűnődött magában: — én, én halnék meg? — Belülről a gyerekkora óta hordott szavak tiltakoztak: — én nem; nekem élnem kell! — De makacs hite nyomban meghunyászkodott: — ha nem én, akkor hát ő? Nem, nem, lehetetlen!... — Keserűen méregette a kétélű eshetőséget, s ez a szorítás nem lazult többé. Szörnyű rémületben élt, s ha legkisebb fiára nézett, könnyezett. Megöregedett, elfáradt, ágynak dőlt. Fia, a merész, az úttörő, aki a tiprott, sáros mezsgyékről járatlan mezők felé akart törni, s láthatatlan, örök szépségeket akart a szemmel látó, kétkez.ű ember felé formálni, az anyagtalant anyaggá alakítva, hogy a megálmodott szépet az is láthassa, aki különben csak az anyagot látná: ez a fiú, aki tekintetét arra fordította, amerre oly kevesen merik, föl, a láthatatlan kék ég felé, s álma anyagául apja életét, a fát választotta. A fát, a gyalulható, véshető, faragható, festhető fát. A fát, mert apja fia volt, mert igenis az apja életét folytatta, bármennyire nem tudta ezt, s ha apja elkeseredett is az évek óta élő ellenkező hitben. Apja életét szívta magába, mert a kis műhelyben nevelkedett, s bár az első lépcsőkön túlugrott — azért az ő életét élte tovább mégis, csak magasabb fokon. Ahogyan az első háznál nagyobb a második, az először épült vályogkalyibánál a világváros kőépülete. Mert az idők rendje, hogy a gyermek fölfelé törjön, előre, az apjától kapott erővel, s az érte nyúló napsugár csalhatatlan, tiszta ragyogásába vetett hittel. A városi asztalosműhelyhez nőtt kis családi otthonban haldokló apa valaha éppen így indult el hazulról, nekirugaszkodva, semmitől se tartva, ezekkel a szavakkal : — Semmi bajom se történhet. Nekem nem!... Eszébe jutottak ezek a szavak még egyszer, most is, és így nyújtotta kezét a legkisebb fia felé: — Én nem halhatok meg . .. Soha nem volt ebben annyira biztos, mint most, a halálos ágyán. S amikor elengedte a fiu kezét, tudta, hogy amaz megérti, mit jelent ez az utolsóul kimondott szó, mely őbenne akar folytatódni: — Élnem kell. KENDE SÁNDOR VÍZSZINTES: 1. 1919. Május l-jén nyitották meg a proletárok gyermekei előtt. 12. Az 1919. május elsejei ünnepi napot a Gellért-hegyről egész Budapestet bevilágító nagyszabású rendezvény zárta. 13. Krétai mitológiai királylány. 14. Mereng, méláz. 16. Nagyüzemünk. 17. Európa-bajnok ökölvívónk (Sándor). 19. Afrikai köztársaság, fővárosa: Bamakó. 20. Hálóban a labda. 21. Rin... (kutyasztár). 22. Az emeletre. 23. Tó a Szovjetunióban. 27. Hosszú ideig. 29. Kaszáló. 30. Sárgarépa A-vitamint tartalmazó festékanyaga. 34. Régi súlymérték. 35. Fogó egynemű betűi. 36. Mozgékony. 38. Kiejtett betű. 39. Olasz kikötőváros. 41. Szétszéled. 43. Görög betű. 44. Szép Ernő verse. 46. Inni ad. 47. Figyelmeztetés. 48. Parafál. 49. Törzs, szövetség. 51. Némán t'ódít! 53. A Duna mellékvize Romániában. 55. Görög hírügynökség. 56. Üjság. 58. Tokió régi neve, 60. Fordított kettős betű. 62, Alomba ringat, 64, Kosztolányi Dezső verse. 68, Bogoz. 68, Táncos, énekes műfaj. 70. Evőeszköz. 72. Néprajz. FÜGGŐLEGES: I. 1944, május l-jén alakult meg. 2. Mátka. 3. Altatás végett lágyan ide-oda mozgat. 4. Gyomtalanít. 5. Kurjelző röviden. (1. össze-vissza ontl 7. Dánt, sebez. 8. Fővárosa: Teherán. 9. Az öröklődő tulajdonság hordozója. 10. Elektronvolt. 11. A Duna mellékvize. 12. ... Aviv. 18. 1919. május 1-jére készítette el ez a művész a Kalapácsos ember című grafikáját. 24. „ ... történet", Szabó Magda drámája. 25. Román aprópénz. 26. Színművész (István). 28. Rendfokozat. 31. Rádium vegyjele. 32. Személyes névmás. 33. Női becenév. 36. Olasz ember. 37. Az OTI utóda. 40. Veszélyből kiszabadít. 42. Becézett férfinév. 44. „ ... kérdez" (Ady). 45. Nemzetközi Munkaügyi Szervezet francia nevének rövidítése. 50. Orosz női név. 52. . Magda úszóbajnok. 54. Ez a szó kötelez. 56. Egyforma betűk. 57. Egyik szülő. 58. Egyetemünk névbetűi. 59. Cin. 61. 1945. május l-jén szólalt meg. 62. Tromf. 63. Angolszász férfinév. 64. Rövidítés évszámok előtt. 65. Vonatkozó névmás. 67. Némán les! 69. Vés. 71. Dísz. Beküldendő: a vízszintes 1., 12. és a függőleges 1„ 18. és 61. számú sorok megfejtése. F. I. Az előző szombati számunkban közölt rejtvény megfejtését és a nyertesek névsorát — tekintettel a rövidebb munkahétre — 'következő szombati, május 9-i számunkban közöljük. Május elsején történt