Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-01 / 77. szám

5 Szerda, 1987. április 1. Bánk: Juhász József Nagy sikerrel énekelte Erkel Bánk bánjának címszerepét március 29-én Juhász József, a 'Magyar Állami Operaházban. A szegedi tenorista beugrással vállalta a fellépést megbetegedett kollégája, iHormai József helyett. A hirtelenjött felkérés és tán a patinás intézmény okozta feszültség hamar föloldódott, s érvényesült erőteljes hőstenorja, szituációérzékenysége. A lelkes tapsok értékét növeli, hogy a vasárnap délelőtti matiné az ifjúsági bérlet előadása volt: a fiatalok nagyon őszinték. Melindát is vendégénekes, Ardó Mária, az Országos Filharmónia szólistája énekelte. Zeneileg igen magas színvonalú volt a teljesítménye, ám feltűnt mennyire nem került viszonyba a partnereivel. A többiek viszont nagyszerű színpadi művészek. Komlóssy Erzsébet hosszabb kihagyás után vitte diadalra szenvedélyes Gertrúdját, a már nyugdijaskorba lépett Bende Zsolt nemesveretű baritonja méltóságot adott II. Endre alakjának. Bordás György Tiborcként egyszerűségével ért el optimális hatást. Egyedül Széki Sándor Peturja sértette a fülünket. A tavaszi fesztivál alkalmából minden bizonnyal újrapróbálták a darabot. Ez világosan érződött a zenekar összeszedett, erőteljes játékán (Bolberitz Tamás vezényelt), de méginkább néhány meglepő, ám teljesen indokolt változtatáson: beiktattak egy-egy átvezető funkciójú közjátékot a Tisza-parti jelenet elé, valamint a nagy Bánk—Gertrúd kettős és a zárójelenet közé. Hiába, január l-jétől az Operaházban dramaturgia működik... Márok Tamás Az ég katonái Páratlanul érdekes és látványos légifelvételeket láthatnak a televízió nézői a Magyar Néphadsereg repülőseinek életét bemutató riportfilmben, amelyet az űrhajózás napjának előestéjén, április 11-én sugároz az l-es csatorna. Edelényi Gábor operatőr és stábja — a Honvédelmi Minisztérium támogatásával — több hónapon át forgatott a néphadsereg vadászrepülő, illetve helikopteres és szállító alakulatainál. A mintegy 12 órás videóanyagból összeállított Az ég katonái című műsor bepillantást enged a repülősök felelősségteljes, a veszélyeket is vállaló hivatásába: megelevenednek a képernyőn a gyakorló légicsaták izgalmas pillanatai, az éjszakai repülés festői szépségű képsorai, s kameraközeiben vallanak a pilóták, illetve családtagjaik a haza szolgálatában vállalt feladataik teljesítéséről, mindennapi életükről. (MTI) Nagyot hajolni veszélyes Ma már veszélyes zsenikkel példálózni. Mióta klasszikusaink az őket megillető polcra kerültek, az a polc sohasem pöffeszkedett ellenszenvesebben, elérhetetlenül magasra tett, parvenü állványokon, mint mostanában. A sznobéria korát éljük: aki ma József Attilával vagy Bartókkal, Arany Jánossal vagy akár Balassival komolyan, megélten, szívtelien, és nem protokoll ízű tiszteletkörökkel példálózni merészel, majdnem úgy jár, mint a szentségtörő, csak fordítva. Kárörvendö-tudálékos kórusban hördül föl a középszer, a leintök, a kvázi-klasszikuspártoilók hada: na ja, kérlek, az egy Arany, egy Bartók stb. volt, no de ez a példa ... (Ráadásul így, ebben a pestiesch, többletantipatikus stílusban.) Persze hogy ez a helyzet Adyval is. Miért éppen ő lenne kivételi- Adyra egészséges, élő, a hétköznapi gyakorlatban embermódra követendő példaként hivatkozni jószerével lehetetlen. A rideg szoborrá merevült Klasszikus kőálarcát tartók közül pedig ideje lenne már ezt a szívbéli embert (is) kiemelni. Legalább egy kicsit, legalább egy időre. És például: prózai írásai kapcsán. Publicisztikájával. Erre lehet kiváló újabb alkalom az a válogatás, amely az Esztétikai kiskönyvtár sorozatban most látott napvilágot — Ady Endre: Művészeti írások. Karcsú. vékonyka kis kötet, Ady-cikkeket tartalmaz, 1899-től 191P,-ig, szóval, elejétől (mind)végig. Színikritikákat és recenziókat, nekrológokat és jegyzeteket, meg a híresnevezetes A magyar Pimodánt. ..Művészeti", azaz művészetekkel foglalkozó írásokat, amelyek megjelentek a Debreczeni Hírlapban és a Nagyváradi Naplóban, a Szabadságban és a Budaoesti Naplóban, a Világban és a Huszadik Században, a Független Magyarországban és a Nyugatban. Többnyire két-három flekkes cikkek, „anyagok", ahogyan mi szaknyelven nevezzük. Mégis, ami bennük, akár csak itt-ott beleolvasva is fölfedezhető: a Létezés, az Alkotás, a Tett maga. A valóságosan létező, nem elvont, hanem nagyon is örökkön élő, igazi Példázat és Minta egyszerre. Hogy milyenek ezek az Ady-írások? Először is: félelmetesen lényegre törőek. Semmi fölösleges cikornya, ilven-olyan dísz, ragadványelem. Azután: egy független, szabad szellem olvan önálló, semmiféle kisstílű beavatkozást tűrni nem képes megnyilvánulásai, amelyek minden írástudót inthetnek. Arra: történjék bármi, ha az ember egyszer már egy bizonyos szintig eljutott, nincs az a kicsinyes gonoszkodás, ami egy pillanatig is arra késztetné, hogy visszakozzék. Alább akkor sem adhatja, ha leszakad az ég, kiönt a Tisza, vagy leég a színház. Kíméletlenek, kegyetlenek ezek az Ady-cikkek. Ügy ír például az 1905-ös, Hevesi Sándor-féle, ma már a szerzőhöz hasonló áhítattal oltáriszentségként tisztelt, klaszszikussá merevített nemzeti színházbéli Tragédia-előadásról, hogy egy-két érzékenyebb lelkületö mai „szakmabéli" már az elolvasásától kórházi ápolásra szorulna: ..Pedig milyen lelkes, érdekes közönség gyűlt a színházba. Hogy tudott volna ez lelkesedni, ha lett volna miért. Még abba is beletörődött volna, hogy mi sem történt a lejátszás gyorsaságáért. Es talán a rendezés munkája mennyivel jobban kiragyogott volna, ha Madách szent géniuszával nem a Nemzeti Színház pingvingéniusza kívánt volna szárnyalni." Kegyetlen? Kíméletlen? Ez a tehetség mindenkori, meggyőző kíméletlensége. Amely éppen azért nem hajlik erre-arra, mert tálentum. És éppen itt az a pont, ahol Ady máig a legveszélyesebb. ö írta Petőfiről, hogy nem alkuszik, s közben folytatta a sort. Nem hajlott nagyot. Tudta, hogy- az is veszélyes. (Tán a legveszélyesebb.) Ez a háromszáz oldalnyi bizonyíték-példázat, légyen szó verseskötetről vagy színházi premierről, Krúd y-regényről vagy íbsen,-nekrológról; örömteli, nagy esemény. Milyen jó, hogy ez a könyv elérhető. Hogy üzenheti, hogy a klasszikus nem „klasszikus", hanem Örök Veszélyes Üzem. És így tessék tőle tanulni egy kicsit. (Kossuth, 1987.) Domonkos László Tárlatok a Budapesti Tavaszi Fesztiválon Nemzetiszínű üveggolyó „A távolságot, mint üveggolyót, megkapod" — juthat eszünkbe József Attila verssora a tavaszi fesztivál kiállítási programját böngészgetve. Többszörösen is. Nemcsak bősége, műfaji sokszínűsége és tematikai gazdagsága okán, de azért is, mert valóban nemzetközivé szélesedett a világ újságfotóinak bemutatójával, Oscar Kokoshka grafikáival, külhonban élő magyar művészek bemutatkozásaival. Ám leginkább a műcsarnokbeli Kortárs magyar képzőművészet című tárlat kapcsán, mely emblémájául választotta a nemzetiszínű üveggolyót. A Kassák-centenáriumra rendezett grandiózus tárlat, a Magyar Nemzeti Galériában összegyűjtött hatalmas kép- és dokumentumanyag jelzésszerű ismertetése is szétfeszítené, nemcsak e cikk, de a lap kereteit is. Egy kivételes képességű, több műfajban magas rendűt alkotó, különleges személyiség világába kalauzol a tárlat. A kínálat pólusait jól jelzik Kurucz D. István hanyományos és lassan már unásig ismert pusztaképei a Csók Galériában és Bor berek! Kovács Zoltán, a Délafrikai Köztársaságban ténykedő jdős szobrászmester áttekintőtárlatának féldrágakő-nonfigurációi a Vigadóban; vagy Vecsésy Sándor Ernst Múzeumban kiállított életműtablója és a World Pres Foto '86 világból verbuvált újságfotói a Kongresszusi Központban; vagy Oscar Kokoshka, az immár klasszikus expresszionista rajzolt portréi a Vigadó Galériában és Péreli Zsuzsa gondosan szőtt, egykori fotográfiákat idéző gobelinportréi és régi képeslapokat megjelenítő tájai a Műcsarnokban. •Mégis, a legszínesebb üveggolyó a Kortárs magyar képzőművészet című tárlata Műcsarnokban. Nem tudom, az üveggolyó teszi-e, de az ötvenhat művész alkotásainak egybegyűjtése, és „Kortárs magyar képzőművészet"ként való aposztrofálása engem az elmozdulásokra, a torzításokra, az arányeltolódásokra tett érzékennyé. Vajon abban keresendő ennek oka, hogy az anyag viszonzása a múlt év tavaszán nálunk megrendezett bajor képzőművészeti tárlatnak, mondhatnám, a München előtti főpróba? Vagy azért tűnik kissé bizonytalannak a válogatás, mert a hazai kiállításrendezési gyakorlatban — legalábbis ami az ilyen nagyszabású, kollektiv bemutatókat illeti — egyetlen „szem", Gelencsér Eva művészettörténész véleménye, ízlése, rokonszenve vagy ellenszenve motiválta a válogatást? De az is lehet, hogy bennem van a hiba, én látom másként a hazai képzőművészet tendenciáit, stílustörekvéseit, értékrendjét. Nem lehet könnyű válaszként szervezni egy tárlatot, hiszen a kérdés sokban meghatározza a reagálást. A bajor képzőművészek vendégeskedésének viszonzásául felmerülhetett a kérdés, vajon azokat az alkotókat állítsuk sorba, akik valami módon köthetők a már .látott német anyaghoz, amelyek talán bizonyítani képesek csökkenő lépéshátrányunkat a világ élvonalához, csatlakozási pontjainkat a legfrissebb, legelevenebb, legszárnyalóbb nyugati törekvésekhez? Bár számomra az is elképzelhető válasz: azt felmutatni, azt vállalni, azt népszerűsíteni, ami kizárólag ebből a talajból sarjadhat, amely csakis az itteni gyökerekből szívhatja nedveit, amely úgy európai, hogy viseli a nemzeti karakter hitelesítő pecsétjét. A művészet attól szép és örökkön megújuló, hogy sokféle, hogy színes, hogy köreibe rengeteg érték elfér. De ahogy a természetelvű művészet perifériáján bőségesen virágzik a giccs, úgy tenyészik az avantgárd talaján a blöff. Csak amíg immár kifinomult érzékünk van kiszűrni, megbélyegezni, elhatárolni a giccset, még mindig sokszor bedőlünk a polgárpukkasztásnak szánt, öncélú, zavaros és mindenféle ideológiákkal körültömjénezett blöffnek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ez a tárlat ezekkel a kategóriákkal jellemezhető, de hogy ez a veszély fönnáll, az érzékelhető. Az utóbbi években több kiállításon jelentkeztek az új művészet, a legfrissebb tendenciákhoz kapcsolódó ideológiák képviselői. E tárlaton nemcsak részvételi számukkal, de vásznaik méreteivel is uralkodóak. Pedig Nádler István, Galántai György, Helényi Tibor, Záborszky Gábor, Jovanovics György, Hencze Tamás és társaik müvei legfeljebb érdekesek, s jelezne^ valamit a kor egy-egy szeletének ellentmondásosságából. Ha világképük van is, az legalább olyan ingoványos, mint amilyen gyorsan változó értékrendjük. Micsoda kontraszt mellettük például Barcsay Jenő végsőkig letisztult Monumentális tája. Vagy menynyivel többet mond a ma emberének ember arcú problémáiról, tragikumáról és reményéről Orosz János, Anna Margit, Dienes Gábor, Püspöki István vagy Prutkay Péter. S milyen érdekes, hogy az oly sokszor aposztrofált nagyszerű magyar szobrászat itt csak néhány művel képviseltetik, és fontosabbnak ítéltetnek a mobilok, dekorációk és gegek, mint az érett, gondolatgazdag figurális müvek. Valóban „rendhagyó" ez a tárlat, s mégis bízom benne, hogy majd áprilisban és májusban a német közönség a hatalmas provokatív vásznak árnyékában észreveszi Somogyi Győző, Banga Ferenc, Sáros András Miklós, Nagy Gábor kisebb méretű, de tartalmasabb, mélyebb és e népről többet üzenő alkotásait is. TaJidi Lajos A szabadkai Rukovet 0 magyarországi irodalmi tevékenységről (Szabadkai tudósítónktól). A Szabadkán megjelenő irodalmi, társadalmi és művészeti kérdésekkel foglalkozó Rukovet című folyóirat 5/1986. számát a szerbhorvát nyelven író magyarországi fiatal költőknek szánta. .Válogatón jéflent meg Anka Bunjevec, Dragomir Dujmov, Radovan M. Filakovic, Vojislav Galic, Ladislav Gulyás, Tomislav Krekic, Vinlco Marjanovic, Djusa Pozarov, Milán Rus és Tisler Jolánka munkáiból, amelyet Petar Milosevic rendezett sajtó alá.. A Rukovet idei első száma a minap került ki a nyomdából. Témája szintén szorosan fűződik a magyarországi irodalmi tevékenységhez, hiszen Eörsi István drámaíró, elbeszélő, műkritikus, fordító és publicista életművét öleli fel. Az Európa-szerte ismert irodalmár munkásságát dr. Sava Babic, az újvidéki Bölcsészeti Kar fordítói katedrájának vezetője méltatja és a fordítások is az ő tollából származnak. A Rukovet 1/1987. száma 8 iv terjedelemben foglalkozik Eörsi István munkásságával. Újabb rendkívüli értékkel gazdagodott a Móra Ferenc Múzeum Kass Galériája: Kass János által tervezett bélyegeket, a tervezés stációit mutató vázlatokat, kisgrafikákat, valamint ugyancsak a művész által tervezett-illusztrált mini- és maxikönyveket láthatnak az érdeklődők a Vár utcában. A különlegesen érdekes kiállítást tegnap délután nyitotta meg Kertész Pál, a Magyar Posta elnökhelyettese, valamint Bíró Imre, a Magyar Filatéliai Vállalat igazgatója. Trogmayer Ottó. a Csongrád megyei múzeumok igazgatója köszöntötte a kiállító művészt, Kass Jánost, és a megnyitóünnepség népes közönségét, akik között szép számmal voltak a gyűjtők (hiszen az alkalomra pistahivatal „költözött" a Galériába, az elsőnapi bélyegzésre pedig hosszasan kígyózó sorban vártak). Kass János egy híján 15 éve tervez bélyegeket'; a Madách-centenáriumra meg Nagy László felvétele jelent első munkájától a legújabbakig, Az orvostudomány nagy úttörői elnevezésű sorozatig, valamint a Kassák Lajos- és Uitz Béla-centenáriumra megjelent bélyegekig — csodálatosan szép, gazdag anyag tárul a kiállításlátogatók elé. Ami ezt a tárlatot különösen érdekessé teszi: a bemutatott vázlatok, tervek révén legalább képzeletben a művész mellé szegődhetünk azon az egyáltalán nem könnyű úton, mely a megrendeléstől a kész nyomdai termékig tart. „Aki bélyeget tervez, mintha kalodába zárná magát" — mondta erről a művészetről Kertész Pál, s való igaz, kevesen vannak azok a grafikusok, akik „az ország névjegyeként" is emlegetett bélyegek tervezésére vállalkoznának. Kass János eddigi blokkjai és kisivei hozzávetőlegesen egymillió, bélyegei százmillió példányban jelentek meg Súlyos közlekedési baleset az M3-as autópályán Kedden, a kora reggeli órákban súlyos közlekedési baleset történt Budapesten, a XV. kerületben, az M3-as autópálya bevezető szakaszának Szerencs utcai kereszteződésében. Egy honvédségi autóbusz, amelynek vezetője figyelmen kívül hagyta a forgalomirányító jelzőlámpa tilos jelzését, az útkereszteződésben összeütközött a BKV 24-es járatának szabályosan közlekedő csuklós autóbuszával A baleset következtében a BKV-járaton utazók közül Tremmel János Ottóné 37 éves raktáros, budapesti lakos és Szarvas Ernő 51 éves szakács, budapesti lakos a helyszínen meghalt. Az utasok közül hatan súlyosan, hatan pedig könnyebben megsérültek. A honvédségi autóbusz vezetője súlyos, két katona pedig könnyű sérülést szenvedett. A baleset körülményeit vizsgálják