Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

11 Szombat, 1987. április 11. magazin [DM Egy fakult fénykép üzenete PALÁNKI SÉTA JUHÁSZ (¡SYULA NYOMÁBAN Az anakronizmus olykor megbocsátható ... Állunk a hajdani Ipar utca rakparttal ölelkező szakaszán, nézzük a Tiszát, a kecses sirályok zuhanórepülését, viszonozzuk a szemközti lakótelep hunyorgó köszöntését és... az óriás elődről'' beszélgetünk. Juhász Gyuláról, aki 104 évvel ezelőtt kőhajításnyira tőlünk, a mai sebészeti klinika helyén álló 13-as számú házban született, és 54 év meg két nap múltán 1937. április 6-án vetett véget szenvedésének. A múzeum előtti ravatalról készült fénykép főalakjai. családunk tagjai kristálytisztán rajzolódnak ki emlékezetemben. Ha behunyom a szemem, látom nagyapám karcsú alakját, amint jobb kezével belekarol arcát fátyollal elfedő dédnagyanyámba. Á Jókai-lepellel letakart tölgyíakoporsó mellett álló édesanyámat. és öccsét, aki a hétévesek őszinteségével az arcán kérdezi: emberek, miért szomorkodtok? Csak Simon mester fotográfiájának hollétéről nem volt sokáig emlékképem, Még foszlány, töredék sem. Az emlékezet idegesítő fehér foltját a minap nagyapám katonaládájának megpillantása oszlatta szét. A fakult fénykép bensőséges hangulatú családi összejövetelekre emlékeztetett. Nagybátyámmal tett palánki sétánk alkalmával több mint száz esztendő krónikáját elevenítettük fel. A pénz értékét nem ismerte „... apámtól tudom, hogy otthon mindig úgy kezelték Gyula bácsit, mint egy gyereket — mondja Juhász Endre. — Semmit nem lehetett rábizni; üzletben sohasem járt, a pénz értékéről fogalma sem volt. Fizetése kávéházra és szivarra ment el. Villamosra nem szállt, esernyő csupán egyszer volt a kezében. Kesztyűt nem húzott, mert idegesítette..." (Nem mondok ellent, ugyanis különcségéről és félszegségéről sokat hallottam. Említem is legendás „bevásárlásait", melyek végén üres zsebbel és szatyorral tért haza. A boltba röstellt bemenni, a pénzt a csatornába dobta. Másokkal is kerülte a találkozást. Keresztanyám házukba látogató barátnői elől egy alkalommal az ajtó mögé bújt. Fülig vörösödve vette tudomásul búvóhelye felfedezését. ..) a zárkózottság az ő esetében csalóka! Rajongásig szerette testvéreit, jóllehet tizennégy évvel volt idősebb öccsénél. Azaz amikor apám még óvodába járt, akkor ő' már az egyetem padjait koptatta. A karácsonyi, a húsvéti és a nyári szünetre sohasem érkezett haza ajándék nélkül. Leginkább könyvvel szerzett örömet. Kiss József lapjának, a „Hét"-nek minden számában megjelent egy-egy karcolat. gyakorta Molnár Ferenc tollából. Ezeket ő olvasta fel, miközben együtt nevetett velük. Ihletet adó séták (Nagyapám pedig hálából csendben maradt, ha versírás következett. Elmondása szerint hosszabb-rövidebb séta után ült íróasztalhoz, majd azt követően gyorsan papírra került a vers vagy egyéb írásmű. A végső formába öntés előtt rendszerint még egy kiadós séta következett a szobában. Vo'.t, amikor csak egy vers készült el, máskor ötöthatot is papírra vetett. Bizonyára régebben érlelődő gondolatok keltek bennük életre. Ezután következett a tisztázás, gondosan egyformára vágott fehér lapokra, tiszta, jól olvasható írással.) (A Juhász Gyula-témakörtől elszakíthatatlan rejtélyes betegsége. Valóban különös kórrólor van szó. Vultnk napok, amikor derű költözött az arcára. Ilyenkor mindenki fellélegzett, reménykedett, hogy megtört a varázs. ismét alkothat. Makói tanársága idején, a 20-as évek végén egyre reménytelenebbnek ítélte helyzetét. Nemhogy a pesti. de még a szegedi áthelyezésére sem volt remény.) „Én már a mindig szomorú nagybácsit ismerhettem meg. Náluk lábujjhegyen kellett járnom. Nagyanyám jelezte érkezésemet, mire Gyula bácsi intett, hogy bemehetek hozzá. Megcsókolt, leültetett, majd sétálni kezdett. Ma is az arcomon érzem szakálla szúrását, látom mélyenülö szurokfekete szemeit." Kételyek marcangolták (Környezetének többször is kifejtette azon véleményét, miszerint egy 50 éves lírai költőnek nincs létjogosultsága. Ebben a korban már valami nagyot kellene alkotnia, de érzi, erre egészségi állapota miatt már képtelen. Ilyen és ehhez hasonló kételyek marcangolták, melyek lassan felőrölték idegrendszerét.) „... nem kellett iskolába mennem, ráadásul kaptam egy csudaszép fekete cérnakesztyűt. A ravatal után feketepemzlis lovak húzták a kocsinkat a temetőbe, ahol a cigányzenekar olyan szépen húzta: „Most van a Nap lemenőben ..." Hétévesen éltem meg a tragédiát..." Már a múzeum lépcsőin állunk, nézzük a várost, 1987 Szegedjét. Trolibuszok, autók száguldanak a hídon. Ebben a pillanatban hihetetlen, hogy félévszázada e helyütt koporsó állott. Koporsó, amely Juhász Gyula testét őrizte. A Tisza felől tiszta, friss levegő süvít. Köd tekeredik a hídra, s pillanatok alatt fátylat von a dóm elé. Csend van a parkban és bennünk is, Megintszem. be jutnak a színehagyott fénykép főalakjai. Holnap a Belvárosi temetőben teszünk sétát.. . THÉKES ISTVÁN A mikor nagyon beteg volt egyszer — életünkben egyetlenegyszer — beszélt nekem Anyám arról, hogy miért, mire is születtem. A halálától való félelmemet elűzendő győzködött, higgyem: a halál felett győz az élet. az elmúlásnál erősebb a folytonosság ösztöne által vezérelt maradandóság. Ebben való hitének, meggyőződésének egyetlenegy érvét említette: engem magamat. Azt a gyereket, aki — soksokezer társával országban, világban — a halál, a háború szörnyűségeiben fogant és született 1945—46-ban az élet hitéből, az életre, a békességre. Azért, mert édesanyja hitte, hogy az emberpusziitókat elpusztítja az ember, aki élni akar. Bízott benne, hogy az ellenségeskedésen, az öldöklésen, a háborún úrrá lesz, győz az az eredendő békesség vágy, békeakarut. ami maga az élet. Ami mindenki reményéből, hitéből, akaratából, napról napra megélt emberségéből áll. Abból a reménykedésből például, amivel Anyám a világdúlás befejeződése után 1945 tavaszától 1945 decemberéig hitte, hogy az eltűnt katona előkerül, megjön apám a háborúból. Megjön, mert él. Él, mert anyám szeretete, ragaszkodasa, féltése biztosan megóvta minden bajtól; hisz mióta világ a világ, úgy hiszi az ember, hogy szeretteink féltése megóvó, megtartó, éltető erő. Megjön, visszatér, visszatalál, hozzá, mert a szerelmes ember a párjáért elmegy a világ végére is. Úttalan utakon is, fél Európán gyalog átkutyagolva is, vállalva mindent, ami csak várhat a hadifogságból Németországban szökött és egy jászsági kis faluba tartó „katonára". Aki tudja, hogy oda tartozik, ott vál jak, ott ő az élet. Az élet, amire Anyám — s a világon minden anya —szövetkezelt (és szövetkezik) a Anyám hitte.. • sorssal. Hogy teljesítse küldeteset, az anyaság küldetését, amivel tartozik magának, a párjának, az életnek. Mert az életet csakis az élet viheti tovább. Csak az képes győzedelmeskedni az ellenségeskedés, a háborúskodás, a halál felett. Csak az élet, s a beléje vetett reménykedés és hit képes megteremteni a békességet; mindennapi emberségünk igazi terrénumát. Anyám hitte a világpusztító és lélekromboló napokban is, hogy élet, életek kellenek a békéhez. Hogy békére az élettel kell szövetkeznie. Ezért fogant meg benne a reményvesztést sugalló, emberpusztító háború kellős közepén a születésem gondolata, vajúdott keserves bizonytalanságban az életadás lehetőségét hazaremélvehozva. s szült meg a béke korszakának újszülöttjeként. Az emberbe vetett hit és akarat új nemzedéke, a béke nemzedéke tagjaként. Háborús fogantatású békekövetként. Sőt, bekebiztosítékként. Ezért szült meg engem. És igyekezett erre is nevelni. Fogantatásom pillanatától annak a felelősségnek tudatában, hogy rajta — s a szűkebb családon is — múlik, hogy olyan ember legyen belőlem, ki meg tudja élni a békét. Olyan ember, kinek van ehhez reménye, •hite, akarata, cselekvőkészsége — embersége. Egyszer, egyetlenegyszer beszélt nekem erről Anyám. És szava — elnyomva a temetésén kongó lélekharang szavát is — máig visszacseng bennem. Üjra meg újra tudatosítva, megerősítve, hogy miért, mire születtem, mi a feladatom s küldetésem az életben, az élethez. Felfogom, tudom és — azt hiszem százezernyi kortársammal együtt — egyre nehezebben élem. Mert megélni a békét mostanság mind nehezebbé válik. Fogyatkozik a belső erő, a remény, a hit, az akarat, a cselekvőkészség — az emberség. Egyre kevesebb a nyugalmunk, több körülöttünk a nyílt vagy alattomos ellenségeskedés, szaporodnak a napi maszek kis háborúk, a lélekölő — s ezzel emberölő! — konfliktusok. Amik tán az újabb világégésnél. a nukleáris háborús fenyegetettségnél is rémisztőbben hatnak — éppen azért mert naponta csattannak rajtunk — békeőrző emberségünkre. — S amiken elgondolkodni legalább ezekben az emlékezni kötelező napokban ildomos lenne minél többünknek. Mert nem erre szült bennünket az anyánk! Mindenki édes szülője azt hitte, akarta — valószínűleg —. amit az én Anyám. Miért tagadjuk, cáfoljuk, vonjuk kétségbe hitüket és akaratukat — azaz azt, mit moráljuk jelentett és jelenthetne — egyre gyakrabban a saját életvitelünkkel és hitehagyott erkölcseinkkel? Miért van az, hogy egyre kevesebben tudunk a mindennapjaink békéjét biztosító élettel belső tartásból szövetkezni? Miért a lelki békétlenségünk és a környezetünkkel való hadakozás fokozódása? Hová vezet? Nevezhetjük-e a béke korszakának azt. hol el-elfelejtik, hogy csak hittel, erkölcsi értékekkel, emberi tartással biztosítható a békesség? Egyre többünket győz meg arról az élet. hogy nem. A békekorszak ember ember elleni háborúságaiban azért kellene anyáink hitére térni — s az életünkkel, a sorsunkkal a valóságos békességre szövetkezni, SZABÓ MAGDOLNA ÁRPÁS KÁROLY hommage milyen volt bőre hamva, nem tudom már, de telenként a havas gyerekkezek emberteremtés hideg tüze után ha érik arcom: rá emlékezek HERMIA Zöldi Vilmáról születésének centenáriumán Juhász Gyulát egyszerelmü költőnek tartják. A Milyen woít... és az Anna örök című versei a legismertebbek, s ezek meg a még Annáról, Annához írott mintegy hetven költeménye azt a látszatot keltik, hogy a váradi színésznő, Sárvári Anna nemcsak örök, hanem egyetlen múzsája is volt a boldogtalan, viszonzatlan szerelem poétájának. Bizonyos, hogy Anna emléke holtáig kísérte Juhász Gyulát, de életrajzának adatain kívül költészete is tanúság, hogy Annán kívül — előtte is, utána is — más nők is szerelemre és versre ihlették. Zöldi Vilma alakja és szerepe azért is veszett homályba, mert a neki, róla írott versek kép- és hasonlatkincse szinte teljesen azonos az Anna-versekével, s így még az irodalomtörténészek sem tudtáK őket szétválasztani. Többször is kiadták az Anna-verseket; 1963-ban a Magyar Helikon, 1970-ben a Szépirodalmi, 1982-ben a Helikon Kiadó, s mindegyikben ott vannak a Zöldi Vilmának, Zöldi Vilmáról született legszebb szerelmes versek. Még jó, hogy a Hermia címűt nem vették föl... Az 1919-ben keletkezett Szerelem?, Szőke fény. Tájkép, Szép csöndesen, Tápén, Tovább, Emlék stb. — valamennyi Zöldi Vilma szőkeségének ihletésére fakadt a költő lelkében. S bár az Annánál szebb — és mindenképpen műveltebb, megértőbb — színésznő egyetlen évad után eltávozott Szegedről, ez az év nem akármilyen volt Juhász Gyula életében: a forradalmak és a fölülkerekedő ellenforradalom éve. Ezért fonódott össze emlékezetében a magyarságnak és személy szerint neki is oly sokat ígérő két forradalom és a hite szerint szintén ígéretes szerelem: Oly szép is volt ez a nyáréji álom — irta Búcsú Robin pajtástól című versében. A nyáréji álom Shakespeare Szentivánéji álom című drámájának címváltozata: ennek Hermia szerepében ragyogott a szegedi színház rivaldafényében Zöldi Vilma, s ennek Puckja volt az idézett vers címzettje, Bányai Irén, Zöldi Vilma barátnője. Zöldi Vilmát Makón ismerte Juhász Gyula. Az ifjú színésznő — Zöldi Mártonnak, a századfordulón jól ismert, népszerű tárcaírónak kisebbik lánya — 1906-ban lépett először színpadra a Népszínházban. Néhány év után vidéki társulatokban játszott, így 1916ban Makón is. Juhász Gyula Makói emlék (1922) című cikkében idézi a Hollósy Kornélia Színházat, amelyben először látta meg — Hermiát. Zöldi Vilma 1918 őszén lett a szegedi városi színház tagja. Neve Juhász Gyula tollát 1919. február 9-én bukkan föl: dicséri az Árva László király címszerepében. Ekkor kezdődhetett közelebbi ismeretségük. Március 7-én egy irodalmi esten a színésznő a költő verseit szavalta. Április 5-én Juhúsznak Április címmel karcolata jelent meg a Délmagyarországban. A tavaszi hónap dicséretét zengve irta le: „benned született a nő, aki oly kedves szivemnek..." Zöldi Vilma a költővel egy napon, április 4-én született, négy évvel később. Május 24-én a Színházi Újságban önálló portrét is írt Juhász Gyula Zöldi Vilmáról. Fölsorolta szerepeit, alakításait, beteljesületlen szerepvágyait. Közben, áprilisban. Juhász Gyula volt Baróti Józseffel és Ocskay Kornéllal a színházi direktórium tagjaként a voltaképpeni színigazgató. Ö tűzte műsorra kedvelt Shakespeare-drámáját, a Szentivánéji álmot, amelynek „klasszikus pompájú Hermiáját" Zöldi Vilma játszotta. Ez az alakítása a költőnek örökké emlékezetes maradt. Július 3-án Juhász Gyula jelentette be a szegedieknek, hogy Zöldi Vilma és Bányai Irén itthagyja Szegedet, bár a francia kordon miatt akkor még nem tudtak a fővárosba utazni. Ezekben a hetekben születtek a legszebb Hermia-versek: a búcsúzásnak tudatában tehát. Az első volt a Szerenád: A balkonodra szállt a néma est, Ez a nagy, bús fekete madár, S eltakarta szőkeségedet. S követte őket a többi, amelyeket részben már fölsoroltam; csaknem mind az Anna-verseket is jellemző költői képekkel, metaforákkal, hasonlatokkal. Annák, szerelmek (193B) című könyvecskémben fölsorakoztattam ezeket s más párhuzamokat is, amelyek Juhász költészetének sajátosságai. így a Tápén című költeményének tújleirásában megmutatkozó, jellegzetesen Juhászra valló kifejezéseket, szemléletet. Augusztus elején Zöldi Vi'.ma fölkerült a fővárosba. Tovább... című versében a költő így vált el tőle: • l Es tőled is búcsúzom, asszonyom, már, Ki nem voltál egy percig is enyém. Csak voltál bálvány, balga hitnek oltár, Es voltál álom, és voltál remény. Zöldi Vilmának a költőhöz írott tucatnyi leveléből szerelmet ugyan nem, de barátságot, megbecsülést kiolvashatunk. Pestről panaszkodott Juhásznak: „minden porcikámmal vágyom vissza Szegedre ..." 1920 nyarán Szombathelyre, ősszel Hódmezővásárhelyre szerződött. Innen telefonon hívhatta a költőt: Hallom a hangod messze, mélyből, Egy régi nyárból száll felém, Egy mámoros és fényes éjből Dalol, mint álom és remény. Hallom a hangod, selyme simít. Bársonya borzongat megint... (Telefon) Azután Zöldi Vilma is eltűnt Juhász Gyula életéből. Mint Sárvári Anna és Eőrsi Júlia. Mint a legtöbb nő, akinek sorsa rövid időre is összekapcsolódott a költőével, 1927-ben ő is eldobta magától az életet. Mint Sárvári Anna és Kilényi Irma. S mint — most ötven éve — Juhász Gyula. Mert legszomorúbb nekem Ez a nyár volt a legszebb, — dalolta a költő Szeptember aranya című költeményében még 1919ben, E szomorúságban benne volt a Zöldi Vilma iránti fájón szép szerelem s a forradalmak ugyancsak fájón szép emléke. PETER LASZLÖ