Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-12 / 60. szám

Csütörtök, 1987. március 12. 5 Hegalakult az HJSZ közigazgatási tagozata A Magyar Jogász Szövetség megyei küldöttértekezlete megalakította a szervezet megyei közigazgatási tagozatát. Ennek célja, hogy a közigazgatás helyi szervezeteiben működők szakmai, politikai és társadalmi tevékenységét összefogja, képviselje szakmai érdekeiket. A küldöttértekezleten többek között részt vett és felszólalt Bódi György, a megyei pártbizottság osztályvezetője és Kemenes Béla, a szövetség megyei szervezetének elnöke is. Somogyi Ferenc, a megyei tanács vb-titkárának, az előkészítő bizottság vezetőjének indítványára megválasztotta a tagozat megyei vezetőségét, valamint az országos küldöttgyűlés megyei résztvevőit. A tagozat, vezetője, Günther Béla, a megyei tanács osztályvezetőhelyettese, titkára Katona András, a megyei továbbképzési intézet munkatársa lettv Látogatás Nádor Györgynek, a Nemzetközi Kulturális Intézet főigazgatójának a meghívására március 8—11. között látogatást tett Budapesten Fritz Marsch, az Osztrák— Magyar Egyesület elnöke, az Osztrák Szocialista Párt központi titkára. Megbeszéléseket folytatott vendéglátójával az együttműködés fejlesztésének ' lehetőségeiről, találkozott a magyar szellemi élet több jeles képviselőjével, és előadást tartott a Magyar Külügyi Intézetben Ausztria külpolitikájáról és szerepéről a bécsi utótalálkozón. Kálvária vagy mennybemenetel? Gyanítom, hogy Bagaméry László március 9-ei írása, amelyben felvázolta Várkonyi Gyula halászcsárdába festett falképének „kálváriáját", kisebbfajta vihart fog kavarni. Tekintettel arra, hogy a „szőrös szívű" hivatal elsősorban érintett az ügyben, abban a tisztében, hogy szakértők megfontolt véleményére alapozva, ha nem is megfeszítette, de leparancsolta a falról a művet. szólnom kell. Előrebocsátom, hogy aláírom a nevem. annak hangsúlyozására. hogy hivatali tisztemből adódó véleményem — a művészeti főelőadóé — megegyezik a magánvéleményemmel. Bár ez utóbbit hangsúlyozni indokolatlan, mert — „de gustibus non est disputandum", vagyis: az ízlés nem vita kérdése — magánügy. Az enyém éppúgy az, mint Mensáros Lászlóé, Veres Jánosé, Hirosawa úré, Bagaméry Lászlóé és mindazon sokaké, akik látták az ominózus falképet, és' tetszésüknek vagy ellenérzésüknek adtak hangot, nyilvánosan vagy másként. Más a helyzet akkor, ha Várkonyí Gyula — de neve behelyettesíthető X. és Y., állampolgári jogon festegető amatőrével, dilettánséval, hivatásos művészével vagy zseniével — közterületen, tehát nyilvános helyen, maradandóan rögzített képzőművészeti produktumot helyez el. Ez már közügy. A közügyeket pedig — éppen a köz érdekében — törvények, rendeletek, jogszabályok rendezik el. A vizuális környezet védelméről, a vizuális közterület szennyezésének megakadályozására jól intézkedő rendelet is van, a Minisztertanács 83/1982. (XII. 29.) számú jogszabálya. Nem citálom elő az idevágó passzusokat, a lényeg a fontos: a szegedi halászcsárdát előzetes szakmai kijelölés nélkül, előzetes esztétikai mércéjű tervbírálat nélkül sem amatőr, sem hivatásos művész nem festheti ki. Olyasféle, közérdeket védő intézkedés ez, ami például a hivatásukat gyakorló orvosokat védi a kuruzslók működésétől, tiltva az utóbbiakét. Ez a jogszabály a jóízlést védi az álművészeitől. a giccs indokolatlan térnyerésétől. Az. hogy mi minősül művészetnek vagy éppen álművészetnek, nem népszavazás vagy közvéleménykutatás kérdése, hanem arra hivatott és felkészült szakemberek által eldöntendő dolog. Várkonyi Gyula falképe egyértelmű elmarasztalást kapott, álművészeti produktumként, a szakzsűrik részéről. Ennek a ténynek semmi köze nincs Várkonyi Gyula bőségesen ismertetett nemzetközi sikereihez, és viszont, azoknak sincsen' köze a csárdabeli falkép minősítéséhez. A megyei tanács részéről így született meg a hatósági határozat a méltatlan színvonalú és az említett jogszabályt sértő „mű" eltávolítására. Kálváriáról, vagyis a „világmegváltó mű" pokolba taszíttatásáról — azt hiszem, felesleges is említenem — nincsen szó, ahogyan hiba lenne tetszik — nem tetszik alapon a mennybe meneszteni is. Gyanítom, hogy inkább szó van az eset kapcsán a többféle művészeti ágban előretörő dilettantizmus pozícióharcáról, a félreértett mecénási, tulajdonosi tudatról. Nincs kétségem afelől, hogy jó szándék vezette csárdagazdai tisztében Veres Jánost, az étterem akkori bérlőjét: hangulatosabbá akarta tenni a helyet. Csak hát, nem mindegy, milyen szinten. A hírneves konyhájú szegedi csárda — mi sem természetesebb — az elérhető legjobb szakácsot alkalmazza, mert ugyebár az ínyencek igényesek. Nyilván nem engem vagy mást, az e tekintetben dilettánst. Miért ne várhatnánk el joggal ugyanezt a profizmust az étterem dekorálásában? Szakavatott mester akad néhány ezer a szűkebb és tágabb pátriában erre a feladatra. Abban is biztos vagyok, hogy nem drámai hangvételű stílusos témát, az „utolsó vacsorát" pingálnák a csárda falára, hanem oda illő, nemeser. szórakoztató, jó ízlést pallérozó, — ha kell — „gondűző" művet. Talán érveim ismeretében hihető, hogy a falkép fennmaradása nemcsak a mellőzött és céhbeli becsületükben megsértett festőtársadalmat, hanem bennünket. szegedi lakosokat is irritál, az, hogy a város képzőművészeti kultúrájához méltatlan falfestmény — Ponicsán Adám hasonszőrű, Szeged étterembeli' képeivel együtt — képvisel bennünket. Miért veszélyes a szaktudás álarcában jelentkező dilettantizmus? Megvilágítom. Mi lenne, ha amatőr atomtudósi ambícióim birtokában — elvégre, a szakirodalom hozzáférhető — bejelenteném, hogy barátaim felkérésére Újszegeden maszek atomerőművet tervezek létesíteni. Miért ne? Víz van, hely van, energia viszont nincs elég. És ha felrobban, ha hibás a konstrukció, és tönkreteszi a környezetünket? — kérdezhetik joggal. — Amiatt már az arra hivatottaknak fájjon a feje! — vetném ellent én. Az esetből levonható másik tanulság az, hogy érzékelhető: létezik egy tehetős réteg, amelynek igénye van a mecenatúrára, de amelynek — tisztelet a kivételnek —, úgy tűnik, nincsen meg a kellő tájékozottsága ahhoz, hogy igényeinek megvalósítását a megfelelő szaktudású szakemberre, a szóban forgó esetben jó művészre bízza. Hágiék Szőnyi mesternél nem adták lejjebb! Erre gondolok. A harmadik tanulság egészen prózai. Tartok tőle, hogy a falikép vélt kálváriája nagyobb nyilvánosságot kapott, mint amit megérdemel. Bennem az motoszkál, hogy ez az eset a maga konkrétumaival nem elvi kérdés, hanem változatlanul csak egy sima jogszabálysértés. Csak éppen, mikor Várkonyi Gyula nyilatkozik, miszerint „Fájt, hogy ennyire semmibe veszik az ember jószándékú cselekedeteit!" — jogait ismeri, de kötelességeit nem. Tóth Attila flz oktatás fejlesztésére A laoszi felsőfokú természettudományos oktatás fejlesztésére, módszertanának és eszközeinek bővítésére kapott megbízást az UNESCO-tól az Országos Oktatástechnikai Központ. A nemzetközi szervezet több mint 700 ezer dollárt fordít a program megvalósítására, amelyet teljes egészében a veszprémi székhelyű intézmény dolgozott ki, és megvalósítása is az ő feladatuk. Az Országos Oktatásitechnikai Központ szakembercsoportokat indított Laoszba, ahol továbbképzéseket tartanak az egyetemi oktatóknak, irányítják a laboratóriumok felszerelését. Az eszközök egy részét Magyarországról viszik Laoszba. Megszervezik a laoszi egyetemi oktatók magyarországi továbbképzését is. Batthyány Kázmér hamvait hazaszállítják Párizs montmartre-i temetőjében a Magyar Népköztársaság konzuli képviselőjének jelenlétében kedden • h 'álták Batthyány Kázmei mvait, amelyek most a SIKIO„. családi kriptába kerülnek vissza. 3atthyány Kázmér 1849-ben a Szemere-kormány külügyminisztere volt. A szabadságharc bukása után Kossuthtal Törökországba emigrált, majd több volt minisztertársával együtt Franciaországban telepedett le. Itt is halt meg 1854-ben. A család rokona, Keglovich grófnő temettette el, és örökre megváltotta számára a sírhelyet a montmartre-i temetőben. Batthyány Kázmér exhumált hamvait hazaszállítják Magyarországra. Zenei naptár Romantikusan Ismerős szegediek nélkül hovatovább éppúgy nincs szimfonikus társaság széles e hazában, miként magyar muzsikusok nélkül sincs a széles világon. Most is, hogy a fővárosi Filharmónia nagy múltú, patinás zenekara — magyarul: az Operaházé — letáborozott a nagyszínház platóján, a műsorkezdésig rendelkezésre álló csöndes mustra Rákosi Géza., a Perényi-lány, Tamás Sanyi arcát villantja elénk. S ha már helyben vagyunk, itt a Baranyai Laci, nekem csökönyösen egy beváltott tehetségű „Hortobágy poétája". Hajdanán, még a drága Varjú Irma néni cipelte be a Lenin körút sarkára, ha jól emlékszem, valahonnan Dorozsmáról, egyenesen a konziba, mint konok tehetségkutató buzgalmának büszkén megharcolt véres kardját, s felmutatta peckesen: „lássátok feleim szümtükhel", terem áldás is a szikes alföldi talajon. Kedden este a Budapest Filharmóniai Társaság zenekara adott koncertet Szegeden, Kovács János dirigálásával. Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének szólóját Baranyai László játszotta, szünet után Bruckner IV. szimfóniája hang- • zott el. Az előbbi művet bemutatni úgyszólván szükségtelen, ám az utóbbi — szerzőjével együtt — viszonylag kevéssé ismert. E múlt századi osztrák komponista a későromantika markáns alakja, akit úgy szoktak jellemezni, hogy a barokk hagyományok fölelevenítőjeként Beethoven, majd Schumann szimfóniáinak ösvényeit taposta tovább. Eme opuszát (Esz-dúr) külön is „romantikus" névvel illetik, ami már önmagában afféle tautológia — romantika a romantikában —, mindenesetre nagy rezes állásaival, látványos tablóival, el-elkomoruló hangszerelésével rejtett titkait érinti meg a léleknek. Visszatérve Baranyai Lacira: költészetének naiv bája a régi hamvas, csak hát persze, jóval szilárdabb keretek között, stabilabb formában, ahogyan az idők során piszokul megtanult zongorázni. Még Moszkvába is átköltözött ezért a Zeneakadémiáról, Neuhaus mesterhez, hogy aztán nemzetközi versenyeken edződjék, s hívja fel trófeáival menedzserek, impresszáriók figyelmét. Mindig a nagyobb lélegzetű, masszív föladatokat kereste, nemigen szeretett szőrözni apróbb babramunkákkal. Chopintől is például gyorsan az etűdök, balladák érdekelték, már gyerekfejjel, ami csak azért jut eszembe most, mert ráadásnak Chopin-etűdöt adott, meg Lisztet, a Manók táncát. Csajkovszkij-képe letisztult, sallangtalan, túlzásoktól mentes, nemes romantika. Ebbeli értelmezésükben láthatóan „egy húron pendülnek" Kovács Jánossal, a tőle pár szemeszterrel fiatalabb, szép reményű dirigenssel, aki viszont azzal keltett föltűnést a közelmúltban, akire azért voltak oly kíváncsiak a zenebarátok, mert az Állami Operaház új igazgatója, Petrovics Emil az „első karmester" lovagjává ütötte. Mondom, romantikaolvasatuk meglehetősen rokonszenvező, még ha a karmester — így, első tapasztalásra — inkább analizáló, a zongorista meg szintetizáló alkat Kovács az építőelemekből halad a nagy egész felé, Baranyai meg fordítva. A lényeg persze, hogy valahol félúton összetalálkoznak. S hogy a zenekar milyen ideális partnere mindkettőjüknek, tanúsítja a koncert stabil, kiegyensúlyozott, jó színvonala, meleg hangulata. Ahol nem lehetett ugyan megbolondulni a boldogság mámorától — a műsor sem csalogatott izgatóbb kalandokra —, de ahol unatkozni sem igen szabadott. Nikolényi István Uj film Csók, Anyu Színes magyar film. Irta: Vámos Miklós. Fényképezte: Ragályi Elemér. Zene: Bródy János. Rendezte: Rózsa János. Főbb szereplők: Udvaros Dorottya, Holtai Róbert, Lajtai Kati, Gévai G. Simon, Gáspár Sándor, Bánsági Ildikó. Amikor megtudtam, hogy az idei játékfilmszemle fődíjét — igaz, Sára Sándorral megosztva — Rózsa János e filmje kapta meg, első érzésként a .váratlanság fuvallata, másodikként — a mai magyar kultúra egyik, elég észrevétlen, ám meglehetősen nagy ellentmondása kerített hatalmába. Mert a Csók, Anyu annak ellenére jó Éilm, ¡hogy Szemle-viszonylatban, mélységben-eszmei magasságban jócskán alatta marad például a Hajnali háztetőknek, vagy a Kása Ferenc-féle Az utolsó szó jopán-nak. És még az úgynevezett „önálló", azaz nem adaptációs jellegű nagyjátékfilmek kategóriáján belül is aligha a forgatókönyv erényei miatt számít kiemelkedő alketásnak. A Csók, Anyu azzal együtt in jó film, hogy tematikája — Vámos Miklós egyik noSorok egy fejfára „Huszka József, élt 86 évet" ... Holnaptól az ő fejfája is ott lesz az algyői temetőben. Abban a faluban, ahol gyermekkorától élt, s ahol volt kiscseléd, kisbíró, takarékszövetkezeti alapító, s a legutóbbi évekig minden közösségi ügyben buzgó társadalmi munkás. Sosem viselt magas hivatalt, de minden nemzeti sorsforduló őrhelyén fegyverrel szolgált. Vöröskatona lett a Tanácsköztársaság seregében, polgárőr 1944-ben, karhatalmista 1956-ban és alapító munkásőr 1957-ben. Ebben a fegyveres testületben mostanáig szolgált — az utóbbi években már tartalékállományban, de továbbra is eleven kapcsolatban Társadalmunk megbecsülte, számos kitüntetéssel ékesítette helytállását. Büszkén viselte a Tanácsköztársasági Érdemérmet, a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérmet, a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát, s számos más erkölcsi elismerés jelvényeit. Nagy időket és szép kort ért meg, tudatos népszolgálatban, hiszen mindegyik fegyveres testületnek társadalmi munkása volt. Becsülettel rászolgált, hogy emlékezetünkben sokáig megmaradjon. Pénteken délután 2 órakor kísérik végső nyughelyére, az algyői temetőben vellójából készült a szcenárió — jóindulattal minősítve is egy évtizedesnél régibb szociológiai-publicisztikai közhely újrafogalmazására vállalkozott. Nevezetesen arra a már-már idegesítően lapos és elcsépelt tételre, hogy bizonyblzcny, mennyire nem figyelünk egymásra, mily idegenül élünk egymás mellett. nincs időnk egymásra, szóval el vagyunk idegenedve, de piszkosul ám. Nem mintha mindez nem volna igaz — csakhogy a tematika azért számít szinte nevetségesen laposnak, mert bántóan kizárólag a felszint karcolga tó, illusztratív — s épp ezért oly laposra koptatott. Minőséget az ilyesféle szociológlizáló ílátleletecske-kísérletekbe csak valami egészen más vihet. És visz is. Íme: jelenkori kultúránk egyik, máskülönben igen szép és főként szerencsés ellentmondása. Rózsa János e filmje a szó szoros értelmében Film. Rendezése, dramaturgiai filmnyelvi építkezése^ szituációrendszere és — ki kell mondani — a legmagasabb világszínvonalat jelentő színészi alakítások sora teszi azzá, bizony nem a mondandó, a forgatókön wi „üzenet", az eszmei-tartalmi mélység-magasság. Azért szórakoztató és fölkavaró, emlékezetes és emberi, ugyanakkor magas szakmai intelligenciájú a film, mert kiváló rendezői ötletek találkoznak ragyogó színészi teljesítményekkel. Ez a találkozás föloldja a már említett ellentmondást: a Kalmár-família egy napjában szinte kezdettől fogva nem az üzenő-falra, a fura, mert nem éppen vitathatatlan életismeretre épülő mikrokörnyezet-részletekre figyelünk, hanem például Peti, a kisöccs "(a jópofa kis Gévai G. Simon) ügyesen „kitalált" figurájára, a fölszárnyazott, kifestett kutya (szegényke) ötletvillanására, Koltai Róbert egyszemélyben élményszámba menő családfőjére és a különböző helyzetek igen meggyőzően felfűzött „életesítésére". Az embernek filmnézés közben az az állandó gyanúja. hogy az úgynevezett Életet és az emberi sors millió nyomorúságát a rendező, az operatőr, de tán még a gyártásvezető és a sminkes is pasztikusabban ismeri és tolmácsolja, mint inaga az alapsztori. A Csók, Anyu jelentős részében ettől megy, ettől mehet valamiféle befogadói mennybe. Mert a Valóság időről-időre beszivárog, belép a budai .villa i ravasz riasztóberendezéssel ellátott ajtaján, akár egy rejtélyes invitácicra érkező, erősen főnökszerű elvtárs (Andorai Péter), vagy az alighanem az utóbbi évtizedek legjobb magyar epizódalakitását nyújtó Bánsági Ildikó osztályfőnöknője. (Bánsági itt valami egészen hihetetlent, fantasztikusai művel: néhány percbe döbbenetes erővel és élénkséggel sűríti a mai magyar élet egyik tipikus • figurájának egész emberéletnyi nyomorúságát. Ilyesmit csak egészen nagy színésznők tudnak.) Amivel a legkevésbé lehet betelni: a színészek. A többnyire a budapesti Katona József és a kaposvári Csiki Gergely Színház művészeire építő magyar játékfilmek mezőnyében is káprázatos együttes. Udvaros Dorottya, aki Anyujáért a szemle legjobb női alakításáért járó díjat kapta (én hármat adtam volna neki) „kiborulós" jelenetében bátorkodom kijelenteni, korunk legnagyobb élő színésznőjét, Liv Ulmannt juttatja az ember eszébe ... összességében: a Csók, Anyu konyhabéli üzenő falán én a színészeknek küldenék minden szépet és jót. Nekik, akik — hogy is mondjam? — gyengébb minőségű anyagból csináltak most (is) aranyat. Domonkos László