Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-09 / 57. szám

5 Ilctfő, 1987. március 9. Száz perc — Szabadkán, Szegeden Lábujjhegyen a valóság fölött Kosztolányi a "kegyetlenkedést is lágyan formázza: „A rút varangyot véresen megöltük. / Ó iszonyú volt. / Vad háború volt. / A délután pokoli-sárga. / Nyakig a vérben és a sárba / dolgoztunk, mint a hentesek, / s a kövér béka elesett." Nem így, ellenkezőleg, szinte ugyanekkor, novellájában Csáth Géza, alias Brenner Jóska, Kosztolányi unokalestvére, a „tettestárs" A szabadkai kamaszok életútja csak kevéssé hasonlít aztár.... Brenner Jóska Csáth Géza néven publikál, kiváló írásokat, kritikákat, novellákat Orvos. Zeneszerző. Morfinista. A krisztusi kort sem érte meg, 31 éves korában öngyilkos lett. Egymillióba kerül a szegedi stúdió monstre vállalkozása. Az elmúlt hét elején Szabadkán forgatott a stáb, Kun Zsuzsanna rendező „vezényletével". (A forgatókönyv Bori Imre és Olajos Csongor munkája, a vezető operatőr Kléner György.) Képek készültek a szülői házról, a gimnázium épületéről, a századelő hangulatát ma is őrző szabadkai utcákról. Valamennyi Csáth-dokumentum a rendelkezésükre állt, a „reneszánsz ember" festményeitől a naplórészleteken át a fényképekig; első kiadások, plakátok, egyéb dokumentumok. Tudniillik egy helyen vannak, jó kézben: Dévavári Zoltánnál, a szabadkai irodalom- és helytörténésznél. — Lassabban, még lassabban. az istenért... — a*kevéssé halk szavú utasítás a fahrtkocsi kezelőjének szól. A forgatás egyik leglényegesebb munkafázisának „titkait" fürkészhetjük a szegedi stúdióban: jelenetbeállítás. Nagy a zsufi — ilyenkor látszik igazán, mennyire szűkös is ez a stúdió. A rendezőhöz odalép a színész, kezében a könyv, mintha remegne ... Hja kérem, ez nem színház, ez — valami más. — A legnehezebb munka — állítja Koricza Miklós, a Népszínház tagja, aki nem először kelti életre Csáth Géza alakját. — Szabadkán, a színházban A varázsló kertje című novellája és naplórészletek alapján mutattunk be egy feldolgozást, három évvel ezelőtt. Mintha könnyebb lett volna a helyzetem. Nem biztos, hogy a stáb is pont akkor készül el, amikor a színésznek sikerül „elkapni a fonalat", amikor testben-lélekben fölkészültnek érzi magát. Lehet, hogy még várni kell a felvételre, s kezdődik elölről minden. A színész megbecsült;- sikeres művésze a szabadkai társulatnak. Dráma-főszerepek sorozata után éppen mostanában kirándul a .könnyű műfajba, a Ljubisa Ristic rendezte Marica grófnőben játszik. Vagyis: ingázik. Napközben felvételek Szegeden — este előadás Szabadkán. * A stúdióban fölépített szobafalak ezüsthidegét tüllfüggönyök oldják. Egyszerre az éles hidegség és a borongós sejtelmesség. Különös hangulat. Valahogy képbe kell fogalmazni a realitásokon túli világot, a valóság fölöttit. a delíriumot. Ezüstfóliák, tükrök, tüllök. Trükkök Avagy a mesterség titkai. A vaságy körül — melyben az ópiummámoros író megszemélyesítője azokat a metsző ítéleteket mondja majd a való világról — tüllfüggönyök lebegnek, mögöttük a kamera. Ettől van, hogy a monitoron megjelenő képen mintha sejtelmes légáramlások siklanának át, homályok, fények lassú vonulása — ringat, kábít. Együttérzés és eltávolodás. Most jó! Lábujjhegyen a valóság fölött. * — Teljes csendet kérek a stúdióban! Felvétel! — a határozott hang már a közvetítőkocsiból jön. A rendező és az operatőr ide invitált, maguk mellé ültettek, s attól kezdve — láttam — megszűnt számukra a világ, csak a kép létezett. Feszülten figyeltek, szinte automatikusan nyomogatták a számomra titokzatos gombokat. Rövid vezényszavak — a stúdióban dolgozókon ott a „füles" —, csend, koncentráció, feszültség. Valaki hibázott. A színész, az operatőr, a kocsi „személyzete", akárki, „Visszaállunk! Figyelem, felvétel!" És újra és újra. — Nagyon jól haladunk — mosolyog Kun Zsuzsanna. — Ahhoz képest... Precíz beállítások kellenek, ez időigényes. A színészek sínylik meg leginkább. Szegény Miklós, már biztosan elzsibbadt ott az ágyban. Szabadkán és itthon tulajdonképpen a keretjátékot forgatjuk. holnap megyünk Szolnokra, a színházba, ahol fölvesszük a Fodor Tamás rendezte nagysikerű előadás, a Janika változatát. Talán segítünk ezzel a műsorral, hogy Csáth Géza ismertebb legyen nálunk, mint eddig volt. így legyen. Sulyok Erzsébet Isaura terített betlije Amikor idekerültem, nem gondoltam volna, hogy az ifjúsági házban ilyen sok rendezvényt szerveznek, mondja a kedves hölgy a büfében, és hozzáteszi: úgy látszik, vannak vevők a kulturális eseményekre is. Március 8., nőnap van, azazhogy a családosok és fiatalok napja. A földszinten virágokat árusítanak a lányokra, aszszonyokra, no meg az udvarias férfiak pénztárcájára gondolva. Ugyanitt könyveket is kínálnak, mondjuk így: elsősorban a szórakoztató irodalom termékeit. (De lássuk be: hét végén még a legelvetemültebb bölcsészek sem olvasnak Heideggert, különösen nem a paprikás és a nagyfröccs után.) Kozmetikai cikkek is kaphatók, kérem, nézzék el, hogy a különböző termékeket nem sorolom föl, nem állna jól egy kétségkívül kívülálló férfinak. Nem bujtatott reklám, hanem tény: az Express Utazási Iroda ajánlatait is végigböngészhetik azok, akik már a nyára gondolnak. ízléses la-kástextíliákat is árulnak, de megmondom őszintén, eszembe nem jut vásárolni. A balett-terembe indulok, ahol piruettek helyett két pakli moccanatlan kártya vár az ultizókra, akik valószínűleg a Szeged focimeccsén izgulnak ez idő tájt. (így képzelem ugyanis: a labdarúgó-szurkoló és a nagy ultis lelke közös.) Szóval, hagyjuk a kártyát, beszállok a rulettezők közé. Kapok tíz zsozsót — hamisítását a törvény bünteti — és néhány pofont a sorstól, meg a játék vezetőjétől. Sorra hibásak a tétjeim, s ha találok is, kérdés jön: soroljam föl hazánk legnagyobb bauxitlelőhelyeit! Nyolcadikos anyag, mondja Itt éppen blöffölnek az asztalfőn ülő és én Halimbán túl nem jutok. Jó, hadd szerénykedjek egy kicsit, majdnem eltaláltam, hány olimpiai aranyat nyertek vívóink. Kihúzom magam, ahogy a tévénézők táborán általmegyek. Ügy tűnik, a magyar vendégségben sem szakít megrögzött szokásaival, Pierre Richárd, tudják, a felemás cipős itt is hódít. Vagyis, hódit a bűnös doboz, a szomszédban tízéves forma ifjak lövöldöznek lézerágyúkkal és egyéb gyilkokkal a videojátékokon. Igaz, szolidabb program is akad, de miért mindig a doboz előtt? Stekovics János képei. Profi fotók: Amszterdam utcáján a fénylő díszletek között földön gubbasztó aszszony, Párizs égbetörő jelképe a túlpartról, á Palais de Chaillot szobraival, és egy zseniális alkotás. Ha csak annyit mondok, hogy egy szobor talapzatán üldögélő lány szoknyájába belekap a kacér párizsi szél, akkor nem mondtam semmit. Ezt látni kell. Estére kelve Isaura. Szegény, annyit kapott már, most egy hiteles paródia következik, mert az egyik előadó a brazil művésznő „magyar hangja". Minden támadás ellenére — a filmet én is fanyalogva néztem — Lucelia Santos egy gondolatára szeretnék utalni. Olyan ez, mintha a köz negyvenszáz piros ultijára szolidan annyit mondana a kedves hölgy: terített betli. Idézem szavait, okulásul: Ha ilyen népszerű vagyok, holnaptól még több alázattal viseltetek magam iránt. Kontra nélkül, tíz-húszas alapon ez megér két forintot. Dlusztus Imre Irodalmi kávéház Hol a vidámság mostanában?... ...Talán barátságos, meleg szobáinkban? Ahol közeli családtagjaink és távolról sem szellemes tévéműsoraink szórakoztatnak bennünket? A csudát. Ne tagadjuk: lassan a tévénézéssel is úgy leszünk, mint a cigarettázással. Csak szívjuk, szívjuk az átkozott bagókat, közben már nem is élvezzük az egészet. Ámde mit csináljon az ember? Járjunk moziba, színházba, netán társaságba? Szó se róla: egyik sem ártalmas dolog. Sőt, az is előfordul, hogy valamelyik helyen igazi vidámsággal találkozunk. Csupán az a baj: nagyon ritkán. Pedig micsoda igényünk van a játékosabb, humorosabb életre! Látom, hogy a villamos oldalfalán megcsonkított, bár tanulságos feliratok díszelegnek. Az egyik azt mondja: „Menet közben kapa ... tessék!" A következő pedig kimondottan ... „észjelző". Szóval nincs vész: nem kapáltuk még el teljességgel humorérzékünket. Más kérdés, hogy azért „mindig jobbra számít az ember". Eredetibb, talányosabb, vagy finomabb szellemességekre. De hát ez van. És itt félbehagyom a mondatot. Nem irom le, hogy ezt kell szeretni. Már csak azért sem, mert az utóbbi időkben majd mindig a közhelyek mögé búvunk. Bennük tároljuk kétes értékű életbölcseleteinket, mint ahogy komikus, parabolikus világszemléletünk legtöbb patronja is ugyanitt található. Csakhogy az érdemlegesebb humor és szellemesség .Valahol ott kezdődik,'ahol a 'közhelyek burkát lehántjuk magunkról. Illetve mit is beszélek! A vidámság, a nevetéskultúra kérdéscsokra ennél jóval összetettebb valami. Az Irodalmi kávéház rrja esti összejövetelén mindenesetre erről a témáról szeretnénk szót váltani. Aki a címből kiindulva egyféle frissítő kabaréra számít: csalódni fog. Aki tudományoskodó okiejtésekre aspirál: dettó. Sőt, azt is elárulom, hogy kényesebb erkölcsű honfitársaink alkalmanként zavarba fognak jönni. Nem mintha trágárkodni, malackodni akarnánk a humor ürügyén! Szó sincs erről. Mindössze annyi történik, hogy Janisch Eva és Kovács Zsolt színművészek tolmácsolásában rövidebb-hoszszabb szemelvényeket hallhatunk a komikus irodalom tárházából. A vizuális groteszk és ironikus fogalomkörét néhány képzőművészeti diával világítjuk meg. S választ keresünk arra a kérdésre, miért létszükségletünk a humor, a nevetés? Hogyan vidultak középkori és reneszánsz őseink? A polgári utódok gazdagabbá vagy szegényebbé tették ezt az örökséget? S hogy állunk mi, mai magyarok ezzel a fránya nevetéskultúrával? Vagyis: hol az igazi vidámsúg mostanában? Szuromi Pál Talán vitát és ellenérzést kavarok a befutott festők körében, noha nem akarok „ítészként" megszólalni Várkonyi Gyula „Sótartó-beli" képéről. Csupán közreadom a véleményeket... Elsőként Veres Jánossal, a Tisza Halászati Tsz Roosevelt téri Halászcsárdájának vezetőjével beszélgettem. . — 1986 áprilisában vettük át szerződéses üzemeltetésben a halászcsárdát. Várkonyi Gyula barátom ebből az alkalomból minden ellenszolgáltatás nélkül festett az étterem falára egy képet. A megnyitás után néhány nappal már bizottság jött hozzánk, hogy a faliképet tüntessük el. Azóta megtudtam, hogy egy úgynevezett „jegyzett festő" jelentette a felháborító esetet a megyei tanács művelődési osztályának. TeEgy falikép kálváriája... hát a bizottság kiszállt... Meghozta határozatát, mely szerint a faliképet el kell távolítani! Ezt az akkor még szerződéses üzletvezető, Veres János — vállalva a bün— megfelleb-tetéseket is bezte. Mit volt, mit tenni, kiszállt a Képző- és Iparművészeti Lektorátus Budapestről, szakértői bizottságával. íme írásba foglalt véleményük a képről: „A lektorátus a festmény közterületen történő fennmaradását nem tartja indokoltnak. A kép ízlésromboló hatása jórészt abban áll, hogy mint művészeti érték kíván megjelenni, miközben alapvető hangulata a komolykodó dilettantizmus, célja a művészet álarcába Számolják az ezreseket a televízió reklámadásában. Kiderül: forgalmi juttatás címén huszonöt darab Bartókot sem sajnál a fővárosi közlekedési vállalat magasan kvalifikált dolgozóitól. Mert csakis mágasan képzett szakemberekről lehet szó, ha havi alapbérük is tízezer körül mozog. Az eltévelyedett hazai értékrendről sokat beszélünk, bizonyos munkakörök túlzott vagy alacsony anyagi megbecsültségéről is hosszasan el szoktunk tűnődni. Olyanokat mondunk, hogy „megérdemli ezért az állati melóért" vagy: „az Isten semmi pénzéért sem csinálnám azt a munkát". Én mégsem ezekre gondolok. De nem gondolok — példának okáért — a magyar szakos középiskolai tanárra sem. Mert mit tud az? Egy búbánatos alliteráció fölött 7 belebambul a világba, azt kész. Ugyanígy eszembe se jut a tanácson szegénnyé nyilvánított egyetemi docens sem, hiszen őróla maximális körültekintéssel gondoskodik a szociális apparátus. És a köztudottan túlfizetett gyógyszerészre sem gondolok, elvégre anynyi mákonyt kotyvaszt különböző bódító szereiből, amennyit csak akar. Esetleg csak annyi fut át elmém hátsó falán, mint egy ártatlan kicsi egér, hogy mindezen foglalkozások képviselői mikor kapnak például „idegességi pótlékot"? De — hangsúlyozom — nem erre figyelek. Csak a reklám utolsó mondatára. Amit elgondolkodtatónak megismétlek. Modern korunk világképének sűrítménye ez a két szó, ízlelgesse ön is, kedves olvasó: „Gondolkozzon! Megéri!" D. I. bújt megtévesztés, melyet bizonyos előképek felszínes utánzásával kíván elérni..." Aztán egy új bekezdés után olvashatjuk a lényeget: „kisebb tévedés lenne a jelenlegi festmény helyére egy poszter.,." Hat nap múlva újabb írásos felszólítást küldött a megyei tanács művelődési osztálya Veres János üzletvezetőnek, melyben elrendelik a falifestmény eltávolítását! Az új határidő 1986. június l-e. A kép e sorok írásakor, 1981. március 8-án is a falon van. Igaz, azóta a „Sótartó" szoros elszámolású egység lett. Azaz: Veres János nem vállalhatja magára a bünteteseKet, niszen őt ezekután utasíthatják a kép eltüntetésére! De nézzük, ki is Várkonyi Gyula? Kitűnő zenész. Mit keres akkor a festészetben? 1986. május 14-én levelet kap a Képcsarnok Vállalattól, íme: „Tisztelt Művész Ür! Hirosawa úr június 30. és július 1-én tartózkodik Magyarországon. Kérjük szíveskedjen ez időpontig Osztályunkra minél több művet eljuttatni!" Ezt követi az Artex Külkereskedelmi Vállalat számlája, mely szerint Várkonyi NS2K-beli kiállításán 10 520 nyugatnémet márka értékben képeket vásároltak. Az újabb meghívók Japánba és Ausztriába szólnak .. . Újabb lapkivágás kerül a kezembe, mégpedig az Anzeiger képes riportja Várkonyiról. 17 ország festőinek kiállításán ítélték a legkiválóbbnak! A Spiegel például fényképpel közli Várkonyi pályafutását... A DM is hírt ad 1985. november 5-én Várkonyi hamburgi kiállításáról. Aztán a Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöksége által kiírt pályázaton is első dijat nyer! Várkonyi még nem éri be ennyivel. Első dijat nyert egy NSZK-beli pályázaton, majd 1986, augusztus 6-án Japánban mutatkozott be! Sándorfalvárói parasztfestöként indult, és Japánba ért... Most mire készül? A torontói képzőművészeti szövetség meghívásának kiván eleget tenni! Várkonyi Gyulától csak annyit kérdezek, hogy szerinte miért nem fogadják be a „csapatba"? — Egy gróf soha nem tárgyalt a kocsissal! — válaszolja, majd így folytatja: — amikor meghallottam, hogy a képet le kell vakarni, sírtam! Fájt, hogy ennyire semmibe veszik az ember jószándékú cselekedeteit! Mensáros László ezt írta a vendégkönyvbe: „Kétségtelen, nem művészi értékű a festmény, sőt... Mégis jólesően nézegetem, valami hangulata van, eltereli figyelmemet gondjaimról. Nem hiszem, hogy eltüntetése fontos volna. Hacsak nem egy Szönyit, vagy Mednyánszkyt tesznek a helyébe És íme, még néhány vélemény a sok százból: „Az őszi Tisza igazi színeit jeleníti meg, kár, hogy nem az egész falat borítja ..." „A festő nincs híján a tehetségnek. Többet érdemelne ..." „Megmagyarázhatatlan, miért kell azt, ami szép, tönkretenni ..." „Egy budapesti keramikusművész: „Sajnálnám, ha egy jó dolognak, vagyis egy jó kezdeményezésnek ily módon vetnének véget. A művészeknek ugyanis mostanság nincs nagy adakozó kedvük ..." A művelődési osztály előadója. Tóth Attila. Telefonon kérdeztem az ügyről: — A véleményem megegyezik a lektorátuséval. Ugyan Várkonyi faliképe nem bántó giccs, de dilettáns munka! És egyébként is jogszabály határozza meg, hogy közterülfeten (és ez a halászcsárda is), milyen képet lehet elhelyezni! A szakma véleménye a döntő! Nem hadüzenet ez a szakmának, hiszen Mensáros László mit is írt a vendégkönyvbe? „... Elterelte figyelmemet gondjaimról..." Bagamcry László