Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-07 / 56. szám

Szombat, 19-87. március 7. 11 ® magazin | (DM Monológok A-tól Z-ig A költők szerint a hozzájuk illő jelzők száma végtelen. (Engedjék el, hogy kísérletet tegyünk eme állítás cáfolatára vagy igazolására.) A közgazdászok véleménye: gazdálkodási képességeiket tanítani kéne — férfiaknak. (Ellenkező állítások csak szabályt erősítő kivételek.) Orvosok mondják: szívósabbak, mint az erősebbnek tartott nembeliek. (Tényeken minek vitatkozni...!) Ha pedagógust kérdünk, azt feleli: a copfosok fegyelmezhetőbbek, rendszeretőbbek. (Különnemű gyerekek szülei! Ugye nincs ellenvetésük?) Jogászok tapasztalata, hogy a szoknyát viselő ügyfelek következetesebben képviselik saját álláspontjukat. (Ha több zsebkendőt használnak is el közben.) A virágárusok úgy érzik, csődbe mennének, ha csak férfivásárlóik volnának. (Kivéve talán az év egy napját. A holnapit.) Nem cáfolatok, s nem az igazolások szándékával adja közre munkatársunk, Pálfy Katalin az itt következő monológcsokrot. Csak illusztrációképp... (Az ugyancsak jelzésszerű felvételeket Schmidt Andrea készítette.) külsejű srác a trolitól, beszállt utánam a liftbe is, de én gyorsan kiugrottam és fölrohantam a lépcsőn. Mire valamennyire megnyugodtam, meg is érkezett a tanítványom... Nem tudsz még valakit, akit korrepetálni kellene? Szívesen elvállalnám... D

ehogy várok én holmi királyfira! Pusztán arról van szó, hogy nem adom föl az elveimet. Mindenáron férjhez menni — ez szerintem hülyeség. Örömöm telik a munkámban, egész életemben erre készültem és meg is becsülnek. Tisztességes fizetésem van és a szüleimnek megnyugvás, hogy velük élek, vigyázok rájuk, ők meg rám. Már amennyire kell egy huszonnyolc éves vénkisasszonyra... Mert ezt fogják rám, tudom, a hátam mögött. De azt ők sem sejtik, hogy a család meg a baráti társaság minden apró gyerekének én vagyok a pótmamája, néha akár óvodát is nyithatnék! Legfeljebb a telefonbeszélgetéseimből következtethetnek arra, hány délutánom, estém megy így el egy héten. Ezt persze nem panaszképpen mondom, nekem ez is öröm. Hogy boldogság-e egyúttal? Nem, azt nem állítanám. Vágyom, persze hogy vágyom saját gyerekre, majd ha találok valakit, akinek meg épp én kellek gyereke anyjául. Nézze, az én barátnőm harmincévesen beleugrott egy nemszeretem házasságba és két év múlva botlott bele a királyfijába. Válás, cirkusz, anyagi csőd. Engem az ő esete tett bizakodóvá. G

yakran megkérdik tőlem: nem röstellem-e bevallottan lelkes pedagógusként, hogy már negyedik éve nem tanítok, itthon élem a gyesen, gyeden lévő anyukák sanyarú életét. A jobbérzésúek aggódva pedzegetik, nem lesz-e majd nehéz visszaállnom, felvennem a lépést a szakmailag nyilván gyakorlottabbá vált kollégákkal, utolérni őket fizetésben, presztízsben. A rosszmájúak meg így fogalmaznak: más gyerek is megszokja a bölcsődei, óvodai közösséget, épp az enyémek lennének kivételek? Nézd, a kicsi érzékeny a tejcukorra. Melyik gondozónő pepecselne neki annyit, mint én itthon? A lányom meg félnapos ovis, tehát az iskolaclőkészítő foglalkozásokon ott van, szerintem nem marad le semmiről Ami azt illeti, én sem! Nyelvet tanítani az ember nem felejt el, ha magát a nyelvet nem felejti el. Olvasok itthon, a maszek tanítványok segítenek, hogy karbantartsam magam — az anyagiakról nem is beszélve. Ugyanis nem sokkal kevesebbet keresek így, mint ha visszamennék dolgozni. Jövőre kezdődnek majd a gondok: ha én reggel negyed nyolcra megyek be az iskolába, elsős lányomat még azelőtt indítanom vagy kísérnem kell. Reggelenként elnézem alvó arcát és azt suttogom: még néhány hónap és vége a gyerekkorodnak... N

e haragudjon, de nem szívesen beszélek erről. Nincs mit mondanom. Miért volna az érdekes téma, hogy milyen érzés nőként vezető beosztásban dolgozni? Szerintem ugyanolyan, mint férfiként. Tudjuk, mit kell az osztálynak elvégeznie, elosztjuk — na jó, elosztom — a munkát, aztán sürgetem, számon kérem, ha rossz, visszaadom, ha akkor is van hibája, újra átdolgoztatom, végül csak összejön. Gondolom, ezt egy férfi ugyanígy szervezné, akár nőkkel, akár férfikollégákkal van körülvéve. Legfeljebb annyit jegyeznék itt meg, hogy a magam részéről jobb szeretem a férfimunkatársakat. Tudja, nem nézik az órájukat öt perccel a munkaidő vége előtt; ha egy kicsit rá kéne húzni, nem rohannak a gyerekért az óvodába, napközibe, szóval érti, ugye, a feladat az első számukra. Persze én nem ítélem el a munkatársnőimet sem, de a szakmai ambíciót többre tartom a konyhaszagnál. Jaj, ugyan kérem, ennek semmi köze ahhoz, hogy nekem van-e gyerekem! Történetesen nincs. De van férjem, idős édesanyám és higgye el, nekem is megvan az otthoni dolgom! Mire este hét óra tájban hazaindulok, már friss kenyér sincs a boltban... O

tt kint a kertben elfelejt az ember idegeskedni. Pedig nem napozni járok ki, azt elhiheti! De az egész heti kötöttség után olyan megnyugtató azt tenni először, amit én akarok és nem azt, amire a főnököm utasít! Nincs nekem vele bajom egyébként, tudom, hogy tőle is követelnek, őt is számonkérik. Csak a stílusa, azon változtatna legalább. Úgy tud megszólalni, mintha smirgli volna a torkában és még a prémiumlistát is úgy olvassa föl, mintha a fogát húznák. A múltkor, egy brigádvacsorán úgy adódott, hogy a felesége mellé kerültem, megkérdeztem tőle, otthon is olyan morcos-e az ura. Hát még ő volt meglepve! Hogy az ő férje mennyire szeret bennünket, milyen büszke az ő hölgy koszorújára — állítólag így emleget bennünket! — meg hogy engem igen becsül a szorgalmam miatt. Hát értse meg ezt az ember! Tán szántszándékkal harapós? Nehogy lágyszívűnek tartsam vagy félreértsem, ha netán kedvesebben szólal meg? öreg vagyok én már ahhoz! Mindenesetre igyekszem minél előbb kilépni a kapun, kijutni a szabad levegőre, ki a kertbe. Jut eszembe, maradt egy kis retekmagom, fogadja el, szívesen odaadom... A

z Anitának két szerelme is van, de nekem csak egy, mert anyukámtól tudom, hogy az ember igazán csak egy férfit szerethet egyszerre, persze barátja azért még lehet sok, mint a szomszéd néninek, ezt is az anyukám mondta, amikor egyszer lefekvés előtt sokáig beszélgettünk arról, hogy milyen is lesz az, amikor én felnövök és már Attila felesége leszek, de még nem lesznek gyerekeink, mert azelőtt még vándorolni fogunk és mindenfelé elmegyünk világot látni és csak akkor jövünk haza, ha majd szeretnék egy kisbabát, de inkább kettőt, hogy sose unatkozzon és legyen itthon is játszópajtása, mert szerintem egy anyának nincs mindig ideje a játszásra, ha hazaér és fáradt, meg vacsorát főz és mosni is kellene, meg még a tegnapi újságot se olvasta el és máris bújhatunk az ágyba, mert egy-kettőre itt a reggel és akkor igyekezni kell, hogy megint el ne késsünk az óvodából... B

ezzeg — Borinak csúfoltak az általánosban, mert jó tanuló voltam. Mert különórán tanultam németet és zongorázni is jártam. A szüleim mindig magukkal vittek színházba, hangversenyre és ha hétfőn megkérdezte az osztályfőnök, ki mit csinált a hét végén, nekem majdnem mindig volt mesélnivalóm. Aztán rájöttem: emiatt nincs nekem barátom az osztályban. Talán irigyeltek, talán rühelték a családi körülményeimet, nem tudom... Mindenesetre alig vártam, hogy gimibe kerüljek. Megfogadtam: otthonról én soha semmit nem mondok el a suliban. Amikor a téli szünetben síelni mentünk, nem vertem nagydobra, amikor valami menő cuccot kaptam, nem vettem fel az iskolába. És tessék elhinni, bejött a számításom! Nem lógok ki a sorból, úgy érzem, elfogadnak olyannak, amilyennek mutatom magam. Csak azt nem tudom, meddig lehet ezt csinálni. Ez szerintem nem rendes dolog, hogy már tizenhat éves korban mást mondunk, mint amit gondolunk. Apukám nagyon mérges volt — én meg még sírtam is — amikor meghallotta ezt. De hát nem neki kell naponta beülni a lányok közé... C

sak könnyebb életed van neked — mondják az évfolyamtársaim — készen kaptad a kényelmet a szüléidtől! Ami igaz is, persze, hiszen a nagyapám eladott házának az árából fizettük be ennek a lakásnak a beugróját, de én ezután sem kapok egy fillérrel sem többet tőlük, mint eddig. Csak most nem albérletre, hanem a rezsire, meg a hiteltörlesztésre megy el a pénz nagyja. Ami marad, megtalálja a helyét. A menzán ebédelek, reggeliből, vacsorából nem csinálok nagy gondot — a tejivó útba esik. Meg ha hétvégére hazamegyek — mindig hazamegyek — anyukám is fölpakol. Nemsokára ketten leszünk egyébként: idejön egy évfolyamtársnőm lakni. Nem csak a pénz miatt örülök neki, hanem mert ő is matematikusnak készül, csak könnyebb lesz együtt tanulnunk, meg este sem félek majd úgy egyedül. Annyi mindent hall az ember, valamelyik nap is követett egy rossz S

zeretnéd száinbavenni egy mai negyvenöt éves nő vágyait? Nos, akkor írd! A nagyfiam főiskolás, két év múlva diplomázik, jó eséllyel indul a pályájának, azt mondják, tehetsége van rá. De hogy állása is lesz és szükség a rátermettségére, azt e pillanatban senki sem garantálja. Mi ketten az apjával most nagyon ráhajtottunk, hogy legalább ne albérletben kelljen kezdenie. A kislányom sem éppen kicsi már — udvarlója van! Rendes, becsületes a gyerek, nem féltem tőle a lányt, úgy látom, jó hatással vannak egymásra, de hát mégiscsak tizenhét évesek... Szóval ők még a pályaválasztás előtt állnak, és bár a lányom határozott — bölcsészkarra jelentkezik — egy kicsit aggódom, olyan nagy a túljelentkezés. Tudod, mibe kerül most egy egyetemi felvételire a felkészítés? Elképzelheted, ha elmondom: a férjem másodállásából fizetjük a tanárt. Még másfél évig. No, de nem akarlak csak pénzügyekkel terhelni. Szeretném gyakrabban meglátogatni az édesanyámat, vagy rávenni őt: költözzön hozzánk. De tudod, milyenek az idősek, megszokták az ágyuknak még a horpadásait is. Vagy hogy ne csak ilyen nagy dolgokat mondjak: szeretném, ha a férjem észrevenné, szereztem magamnak egy új blúzt. Igaz, a lányom nőtte ki... Z

avarba hoz még ma is, hogy bizony volt egy pillanata az életemnek, amikor úgy éreztem, elég. Nincs értelme tovább. így utólag kicsit szégyellem is, meg furcsállom is, hogy ez megtörténhetett velem. Tudja, amikor a férjemet eltemettük, rövid időn belül az életveszély szélére sodortak a betegségek. S amennyire emlékszem, bele is törődtem. Nem riasztott legalábbis a gondolat. Aztán egy napon a kisunokámat is odahozta a fiam a kórházi ablak alá. Fölfütyültek, kinéztem, s meghallottam azt az édes madárhangot: mami, szia! Az arca selymét is érezni véltem, ahogy az arcomhoz szokta hajtani a fejecskéjét... Ott, abban a pillanatban vacogni kezdtem, pedig elöntött a forróság: őt hagynám itt, ha elmennék! Nem vagyok istenfélő, de mintha egy hang sugallta volna: szedd össze magad! Azóta évek teltek el. A fiam most is fölfütyül, mielőtt belép a kapun. És az unokám arca azóta még selymesebb...