Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-02 / 51. szám

Ilétfő, 1987. március 2. 5 A matematikatörténet érdekességei Könyves Kálmán szerelte a számokat Szegedi előadásán számos különleges matematikatörténeti dokumentum fölfedezéséről számolt be Tóth Sándor professzor, a kolozsvári egyetem nyugalmazott elóadótanára. A magyar matematikatörténet kezdeteit 1499-re. az első magyar szerzőtől származó matematikai nyomtatvány megjelenésének évére teszik. Tóth profeszszor kétségbe vonta ezt a közhiedelembe átment megállapítást, hiszen ez a honi matematikai életben félezer esztendeig tartó ,.szünetet" tételez föl. Négy évtizedes kutatásai igazolták kételkedését. Ha meggondoljuk, a feudális társadalomban két fontos adóforma, a kilenced és tized lajstromozása matematikai ismereteket tételezett föl. A korabeli számadáskönyvek,' oklevelek, számításokat tartalmazó feljegyzések — Tóth Sándor véleménye szerint — azért nem vonták magukra a kutatók figyelmét, mert a forrásokat nem matematikus szemmel vizsgálták. Pedig a magyarországi és erdélyi dokumentumtárak sok érdekességet tartogatnak a matematikatörténet kutatói számára. Például a Gellért püspök által irt Deliberatio sem csupán szakrális vagy történeti forrás, hanem matematikai, dokumentum is. Az 1044-ben keletkezett írásban azt olvashatjuk az egyesről, hogy az nem szám, csak a számok alkotóeleme. Istent is ehhez a kiemelt értelmű egyhez, ősegységhez, hasonlítja a szerző. A Bibliában előforduló számokat Gellért misztikus allegóriákként fogja föl, ekként találkozik a számmisztikában a hit és a matematika. Könyves Kálmán törvényei már közismertnek tekintik a számítási műveleteket. A tudós király elrendelte, hogy az ispánok az adódénárokat pontos számadás kíséretében küldjék el Esztergomba. Egy egész vármegye „adókimutatásának" elkészítése már komoly jártasságot igényelt a számvetésben. Amikor szerzetesrendek települtek hazánkba a XI— XII. század fordutóján —, a korabeli aritmetikai ismeretek is a megtanulandók közé kerültek az egyházi iskolákban. Ez időtájt jelennek meg az országutak tudós vándorai, a peregrinusok is. Már a XII. század második felében — tehát jóval a tömeges egyetemjárás előtt — tanultak magyar ifjak Párizsban. Sajnos a középkor legrangosabb iskoláinak, a káptalani iskoláknak elpusztultak könyv- és levéltárai. A legjelentősebb tudományos központokat (Buda, Esztergom, Veszprém, Székesfehérvár, Pécs. Nagyvárad, Gyulafehérvár stb.) idegen hadak dúlták föl, ezért csak közvetett bizonyítékok szolgálnak arra, hogy hazánkban egyre értékesebb matematikaoktatásról beszélhetünk. Tóth Sándor megállapítása szerint a török magyarországi berendezkedéséig a hazai matematika színvonala elérte az európai átlagot. Igaz, ezután hanyatlás következett, de semmiképp sem alaptalanok a legújabb kori nagy magyar matematikai sikerek. Meglepő, hogy a matematikatörténet írásos forrásai mellett milyen figyelmetlenül lépett el az utókor. Már a tihanyi apátság 1055. évi alapítólevelében is a keltezési adatokon kívül sok római szám fordul elő. Az I. Géza által húsz esztendővel később kiadott oklevél is bizonyítja az adózási rendszer korai fejlettségét. A számírás elterjedésének fennmaradt bizonyítékai a •pápai, püspöki, káptalani tizedlajstromok. Ezek közül a legrégebbi az esztergomi káptalan 1156. évi dézsmajegyzéke. A XIV. század második felétől terjedelmes számadások maradtak fenn, a városok, és nagyobb intézmények számadáskönyvei. 1364-ben kezdődik Selmecbánya és Pozsony város feljegyzése. A magyar államiság idejéből a legrégebbről fennmaradt, számjeleket alkalmazó felirat a koronázási paláston található. István király és Gizella királyné varratta a palástot a székesfehérvári bazilika számára 1030-ban. Erdélyben a legrégebbről fennmaradt római számokat tartalmazó feliratok az aranyosgerendi templomon láthatók. A szószék melletti jelek: MCCXC. A legrégebbi •harangfelirat Erdélyből ismeretes. Egy jegenyei harangon az öntés dátumát 1252-ről keltezték. Számos kódex őriz matematikai jegyzeteket, például az a XII. század elejéről fennmaradt kézirat, mely az első magyar tankönyvet tartalmazza. Az esztergomi főszékesegyházi könyvtárban őrzött kódex computus-számításokat is tartalmaz. (A computus az egyházi ünnepek dátumainak meghatározását szolgáló számítási etjá. rás.) a legnagyobb feladvány a mozgó ünnep, Húsvét dátumának kiszámítása volt. Sok középkori kéziratban találhatunk ilyen számítást, tehát a feltételezett első, 1499-es nyomtatvány születése előtt évszázadokkal ismerték hazánkban a számítás tudományát. Tóth professzor szerint a bécsi skót zárdában található gyűjteményes kódex elmélyültebb tanulmányozásával eljuthatunk matematikai műveltségünk történetének újraértékeléséhez. Ebben Zákányi Tamás matematika előadásai jegyeztetnek le. Három fejezete végén évszám is áll: 1413, 1420. 1421. Ügy érzem, meggyőzőek és különös jelentőségűek a kolozsvári tudós érvei, adatai. A magyar matematikai gon dolkodás kezdeteiről írt ösz szefoglaló munkája jövőre jelenik meg a Gondolat kiadó gondozásában. Dlusztus Imre w „Mártélyiak" Újszegeden A KISZ Csongrád Megyei Bizottsága ismét megrendezte hagyományos téli tárlatát. A pályázat résztvevői a tavalyi nyári tábor hallgatói, illetve az idei tábor Teendő tagjai*voltak. Az idei tárlatra ötvenen adták be alkotásaikat, s így közel 150 pályamunkát kellett a képzőművész tábor művésztanáraiból álló zsűrinek elbírálni. A kiállítást Dudás Sándor, a Bácskatopolyán élő szobrászművész, a Jugoszláv Képzőművészek Szövetségének tagja nyitotta meg. A megnyitón részt vettek: Oláh Miklós, a városi pártbizottság titkára, Holler Lászlóné, a hódmezővásárhelyi városi tanács elnökhelyettese, Germánné Vastag Györgyi, a megyei KISZ-bizottság első titkára is. Dudás Sándor megnyitó beszédében megköszönte, hogy az ifjúsági művésztelep évközi kiállításának megnyitójára felkérték, s visszaemlékezett a már jó néhány éve visszatérő alkotó napokra. Fölelevenedett a mártélyi holtág, a csárda, a szín és az érzelem motívumai, és szeretné, ha az idei tábor hallgatói azt a szépséget és élményeket tudnák felfedezni, amit ő érzett minden ittlétekor. Véleménye szerint a kezdő fiatal alkotóknak fontos állomása a mártélyi képzőművész tábor. * Germánné Vastag Györgyi ezután elismeréseket adott át. A pályázatra beküldött alkotásaikért nívódíjat kaptak: Nóvák Ilona, Barcsa Pál, Horváth László, Bánvölgyi László. A mártélyi táborba meghívást kaptak: Rónási Tibor, Andrássy Gabriella, Óvári Zsuzsa. A pancsovai művésztelepre Bányai Bélát és Koszecz Sándort hívták meg, beadott alkotásaik elismeréséül. Cz. J. Kavarják Schiller Don Cariosa a nagyszínházban Egy kis hideg szél bujkál a nádak közt, de a víz hullámait a pézsmapocok hajtja. Üj hajtás dárdájával telepedik várán, csillogó bundában rágicsál. Hirtelen nagyot surran a levegőég, bukfenccel csobban a pézsma. Mi is összerezdülünk, pedig csak egy kis csapat madár suhanása volt. Juhász bá ernyőt formál markából, s úgy bámul utánuk, — „ezök is itt vannak mán, möggyüttek a sereglyék"! Meg ám, s érkeznek folyamatosan a többi vándorok is! Sokszáz bíbic, felhőnyi seregben sietett délről északi költöhazájuk felé. Pólimadarak, godák, pajzsoscankók kis csapatai lázasan táplálkoznak . . . sietnek, sietnek. Fátyolos, március első napi égből ragyog a déli napsugár, s szivárváMöggyüttek a sereglyék... nyos színben törik meg a díszruhába öltözött, pompás színezetű kacsa gácsérok tollain. Kanalasok, nyílfarkúk, böjtik, barát, kerce. üstökös és tőkések tavaszi kaleidoszkópján csillog a szem. Az első fekete-fehér gulipán álldogál a planktonszegény tócsában, ö egy kicsit korán érkezett, ki tudja, miért sietett? Kékes-fehér tundrái vándorsólyom surran át, a vonulást kísérő vámszedő, siet ő is északra. A kettős határi kunhalmok között vetési ludak, lilikek járják a zöld vetések sorait. Barkás agancsú őzbak vágtat rémülten közéjük. Felriad a vadlúdsereg, hullámzik a csapat, lassan ék alakba rendeződve, halkan gagyogva folytatják útjukat az ébredező tavaszban. Ilyen a márciusi Fehér-tó élete,nap nap után változó szereplőkkel, mindaddig, míg el nem fogynak a ván«dorok. Ritka vendégek, seregnyi vándorok; örülünk jöttüknek; pihenjetek és siessetek tovább .. de akiket nagyon várunk „hétköznapi" madarak ők! ... az első gólyát és a csillagröptű füstifecskéket ... és akkor már meztelen lábbal taposhatjuk a semlyék zöld vizét, az égbenyíló szögedi tájban . .. Csizmazla György Tulajdonképpen minden klasszikust csak kétféleképpen lehet interpretálni. Ha a tartalmukat akarjuk ismertetni, a Don Carlos esetében az egyik tehetséges variáns olyasféle lehet, hogy adott egyfelől egy mostohaanyjába szerelmetes királyfi, kvázi féltékenységi alaphelyzet atya s fiú között, azután egy cselvetésekbe fülledt spanyol királyi udvar, hol mindenki kavarja ám a dolgokat rendesen, miként Piszkos Fred a málnaszőrt. Van még továbbá a jó Posa márki, ki élen jár a kavarásban, de ő a jó ügy érdekében teszi. A másik lehetőség az interpretációra, hogy szépen, iskolázottan előcitáljuk a szakirodalmat, röviden ' ismertetjük, mit ír Schillerről és a Don Carlosról Szerb Antal és Babits Mihály, próbáljuk elemezni a klaszszikus német dráma szerkezeti építkezésének, tragédia-középpontjainak, a szereplők egymáshoz való viszonyának részleteit, a Don Carlos-i mondandó különl'éle aspektusait, satöbbi. Úgy is lehetne fogalmazni: már csupán a tartalomismertetés szintjén vagy csintalankodva avantgárdkodunk — vagy szigorúan hagyománytisztelők vagyunk, hűen és. jólnevelten. És a rendezés, a színpadi megvalósítás dolgát nnnaei-el még nem is érintettük. A rendező, én valahogy ügy ¡képzelem, a világ legmagányosabb lényei közül való: alkalmi vagy toborzott, önkéntes vagy neki parancsolt csapatával körülvéve, vagy elismerik parancsnoknak vagy nem, ő maga vagy Nagy Választott Kormányosnak, vagy alázatos játékmesternek hiszi magát: így vagy úgy, ez vagy amaz, félreértések vagy önértékelések szükségszerű buktatói által bekerítve — magányosabb, mint a hosszútávfutó, vádoltabb, mint egy szövetségi kapit?|ny és ; irigtyeltebb, mint tizenöt butikos együttvéve. Rendezőnek, senki sem születik, de a rendezőségbe elég sok honfitársunk belehal, ha szerencsére többnyire csak spirituális értelemben is. Mielőtt a rendezőcentrikus színház-vita jócskán kimélyített barázdáiba ereszkednék valaki, tán nem haszontalan, ha fenti szerény okfejtést továbbgondolni próbálja. Arkosi Árpád, jelen esetben egy bukásnak minősíthető szegedi produkció rendezője most ügy járt, mint beteg tűzoltó a vészben: kétségbeesett jóakarattal vonszolta magát a tűzhöz, ám mire odaért, vize kiömlött, fecskendője kilyukadt, és ráadásul közben a tüzet is eloltották. Arkosi megpróbált egy klasszikus müvet a maga világára vonatkoztatva értelmezni, nem ellenszenvesen modernikedő „üzenetesdivel", hanem a dráma szövetéből kibontott örök érvényű tartalmak fölerősítésének, finom áttételhangosításainak szándékával. E törekvést elsősorban vizuális, másodsorban dinamikai eszközökkel kívánta volna elérni: viszont a vendég Arvai György hangeffektjei-díszletei még a sok színváltozással sem szolgálták ¡kellőképpen a lepusztulásig, „a sír békéje" tragikusan mai állapotának bármifajta tükörképét vagy jelzőrendszerét. Ehelyett az ember mind szédültebben nézte az egyre gyakrabban és gyorsabban forgó színpadot, ahol a váltakozva, különböző szögekben látható mindenféle falfelület ilyen-olyan be- és ikiszögellések által határolt térben 'kavarták, csak kavarták egyre a dolgokat a szereplök: ágáltak és áskálódtak egy romvárosban. Ez persze még nem lett volna baj, ha az egymásra villódzó, lila, zöld, piros vagy sárga Kőszegi Akos (Don Carlos) és Mensáros László (II. Fülöp) az előadás egyik jelenetében fénybe burkolt képek az ötleteket valamilyen komplexebb, ugyanakkor tisztább szemléleti irányba vitték volna. De csak a szereplőket hordozták körbe-körbe rendületlenül, mind funkciótlanabbul. így a dinamizmus megerősítésének kísérlete is szaggatottsággá változott, arról nem is beszélve, hogy a közel négy teljes órán át tartó, vagyis ¡mégsem kellőképpen megrövidített tragédia mélységét a produkció bántó egyenetlenségei ellaposították, az eléggé át nem gondolt helyzetek, a pörgés-forgásba sűrűn 'beléívódó „zötyögés" idővel mind reménytelenebből áthatolhatatlanul unalmat csempészett be a nézőtérre. A schilleri tragédia valóban nagyon 'bonyolult, a Don Carlos ráadásul tényleg tipikus intrika-dráma, ahol a cselekményt már csak azért is kavarják mert a megírt pompás szerepek éppen ezáltal felelnek meg önön létjogosultságuknak. És íme, ez már a mittudomén hányadik pont, ahol ez a vállalkozás jószerével már eleve kudarcra ítéltetett. Klasszikus drámát színészi szempontból is alapvetően kétféleképpen lehet megjeleníteni. Vagy a tradicionális, alázatosain a klasszikushoz simuló iskola szabályainak megfelelve, úgy, hogy a színész betű szerint „időtlenitve" próbálja a kötelező maximumot adni — vagy a rendezői felfogás minden lehetséges változatára rezonálva, ezt-azt „kitalálva", értelmezve, továbbgondolva hódol teljes erőbedobással Név és Mű előtt. Az a tény, hogy II. Fülöp királyt most olyan nagy színész játszotta, mint Mensáros László, garanciát jelentett a legszebb értelemben vehető rutin, eszközrendszer, óriási tapasztalat és magas szintű színpadi intelligencia érvényesülésére. Hogy Mensáros László most — jószándékúan fogalmazva — mégsem volt elementáris, annak okait talán éppen a fenti klasszikusértelmezési kettősségek összhatásaiban kell keresnünk. (Vagy ki tudja?) Mindenesetre a szegedi társulat színészei közül ezúttal csak a Volois Erzsébet királynőt alakító Dobos Kati és a Domingo atyát játszó Kovács Zsolt teljesítménye dicsérhető: Dobos Kati végig érett, pontos, stílusos, egyenletesen megbízható, kiegyensúlyozottan finom alakítást .nyújtott, Kovács Zsolt pedig tökéletesen iskolázott és fegyelmezett volt. Zavarbaejtöen kiegyensúlyozatlan Don Carlost hozott viszont nekünk Kőszegi Akos; hangerejével, tónusával, játékdinamizmusával, tempójával többnyire rosszul gazdálkodott, néha még bántó artikulációs hibákat is vétett, a döntő dramaturgiai pillanatokban kifejezetten bágyadtnak hatott. Ha lehet, még nagyobb gondok adódtak Németh Gábor Posa márkijával: az még hagyján /(feltehetően nem is a fiatal színész ¡hibája), hogy alkatilag sem nagyon felel meg ennek a roppant fontos figurának, ám ebben a daramaturgiai kulcsszerepben rendkívül halovány, erőtlen, színtelen volt, ráadásul még prozódiai hiányosságok egyikével-másikával „megfejelt" is. Ügy tűnt, többnyire nem a Fülöp király képviselte zsarnoksággal — hanem a textussal küzd hősiesen. Nagymonológja alatt, e megragadó szépségű schilleri költemény hallatán pedig, amikor két világnak kellett volna elemi erővel összecsapnia, úgy éreztem, egy igyekvő kisdiák szaval egy konok, ravasz és kérlelhetetlen öregembernek, aki láthatóan játszva elsöpörhetné maga elöl, csak jóakaratúlag kíméli. Ennyit a partneri viszonylatokról. Az Alba herceget játszó Jakab Tamás időnkénti bakikkal igyekezett ugyan, akár csak a döntő pillanatokban, sajna, mégiscsak hiteltelennek megmutatkozó Markovits Bori (meg persze a többiek is) — de e műhöz, ha úgy tetszik, magához Schillerhez, alapvetően másra lett volna szükség. És nemcsak színészi játékban. Sót, nem is elsősorban abban, ha már a Don Carlos kerül műsorra. Merthogy tulajdonképpen minden klasszikust, mindent összevetve is, csak kétféleképpen lehet interpretálni: jól vagy rosszul. De ezek itten most csak kavarják. Én mondom, hogy kavarják. Domonkos László Heg nyílt a Klub Tihany Vasárnap újból megnyitották a magyar—osztrák—dán közös vállalkozással épített és nemzetközi részvénytársaság által fenntartott Klub Tihany üdülőfalut, A tavaly szeptemberben átadott üdülőfalut sikeres őszi premier után a munkák komplett befejezése és a szükséges garanciális javításuk miatt a télre bezárták.