Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-28 / 74. szám

'Szombat, 1987. március 28. DMI magazin ® $ m i Svarc Béla apasága D

e hol lehet vajon Éva...? — morfondírozott magában Svarc Béla a gyámügyi idézést gyűrkészve. Mellette a fényesre koptatott barna padon éppen egy láthatási apa ecsetelte havonta esedékes gyötrelmeit egy tarka ruhás, terebélyes cigányasszonynak. Odabent a villanyírógép géppisztolysorozatra emlékeztető kattogása egyszer csak megszakadt, kinyílt az ajtó és Svarcot szólították. — Tudja már az élettársa tartózkodási helyét, Svarc úr? — kérdezte kedvesen a huszonöt év körüli gyámügyes hölgy. „Egészen csinos ez a lány" — futott át a pillanat tört része alatt Bélán a bizsergetően kellemes borzongás, amit mindannyiszor érzett, amikor jó nőt látott. Így volt ez egy évvel ezelőtt, Évával történt találkozásukkor is. Suhajda, a fuvaros úgy mutatta be neki az asszonyt, mint egykori sógornőjét. A Belvárosi presszó előtt futottak össze, s mi sem volt természetesebb, mint hogy rögvest betértek néhány pohár italra. Éva szinte tudomást sem vett a két férfiről; semmibe meredő, fátyolos tekintettel tüntette el egyik vodkát a másik után. Bélát megbabonázta az asszonyból áradó fojtogató unalom; szerette volna most azonnal megsimogatni ezt a cigarettafüst ködéből előtűnő zilált arcot, melyet félig eltakart a vállig omló hidrogénszőke haj függönye. — Látom, be vagy indulva, haverom — mondta Bélának tele szájjal röhögve a rengőhasú Suhajda, amikor Éva a toalettre ment, s mielőtt még a férfi válaszolhatott volna, a másik hozzátette: — Vigyázz vele, komám, mert oltári egy cafka... — Fogd be a mocskos pofádat, te bunkó — sziszegte Suhajdához hajolva Béla, és ingét mellkasán megmarkolva akkorát lökött rajta, hogy a melák fuvaros székestől hanyattesett. * Még azon az estén megkapta a nőt. Boldog volt, önfeledten fecsegett, mint általában a férfiak, amikor minden kívánságukat teljesítik. Éva azonban továbbra is szótlan, befelé forduló maradt, mintha semmi köze nem lenne a történtekhez. Magáról nem szívesen beszélt, jobbára csak igennel és nemmel válaszolgatott, amikor Svarc az életéről faggatta. Sokáig volt kórházban, mondta egyszer Bélának, de ahogy a férfi a betegsége felől kérdezett egyszerre ingerültté vált, és csak annyit mondott, hogy „kiborultam". Bár Bélának volt legális munkahelye — legalábbis a személyi igazolványában szerepelt egy vállalat neve —, hónapokkal előbb otthagyta a gyárat, és alkalmi munkákból élt. Többnyire Suhajdának dolgozott, szenet, fát, építőanyagokat szállított a stráfkocsival. Svarc titokban reménykedett abban, hogy Éva majd munkába áll, s akkor talán visszatér életkedve, és vele is kedvesebb lesz. Ez azonban egyre késett, s a nő mind kiállhatatlanabbul kezdett viselkedni. Néhány hét elteltével már csak akkor adta oda magát a férfinak, ha előtte alaposan betankolt kedvenc vodkájából. Béla durván lehordta a szomszéd öregasszonyt, amikor az egy alkalommal megállította a lépcsőházban, és sutyorogni kezdett neki bizonyos „gyanús külsejű" férfiakról, akiket napközben ki- és bemenni látott a lakásba. De csak nem hagyta nyugodni a dolog. — Na és, ha így van, mi közöd hozzá! nem vagyok a rabszolgád, te hülye mamlasz... — rikácsolta a férfi elképedésére az asszony, amikor az rákérdezett a látogatókra. Svarc Béla utólag ezerszer megbánta már, hogy akkor megütötte. Valahányszor csak rágondolt, fülében zakatoltak a menekülő Éva megalázó szavai: — Igen, igen... akkor is kurva vagyok, vedd tudomásul... Egy kurvába vagy szerelmes! Nyolc hónapra rá kapta az értesítést, hogy leánygyermeke született, akit az édesanyja a kórházban hagyott. * — Kérem, válaszoljon végre, hol van a gyerek anyja? — riasztotta gondolataiból Bélát a gyámügyes már-már türelmetlen hangja. — Fogalmam sincs róla, asszonyom — válaszolta alig hallhatóan az apa. — Higgye el, ha tudnám, visszahoznám... A gyámügyes lány ezután a kis Évike hogyléte felől kérdezte, akivel Béla immár másfél hónapja egyedül maradt. Alig múlt két hónapos a kislány, kicsi testét asztma kínozta. A gyámügy már többször felvetette Svarc előtt az állami gondozás lehetőségét, hiszen akkor a csecsemő megfelelő ápolást, orvosi felügyeletet kaphatna, s az apának sem kellene emberfeletti feladatot vállalnia. Béla azonban hallani sem akart erről, esküdözött, hogy a gyermeket ő rendesen el tudja látni, fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, és a kislányt sem kíméli, ha el akarják venni tőle. És csodák csodája, a védőnő minden esetben megerősítette, amit az apa kétségbeesetten bizonygatott: a korántsem finomlelkűnek ismert, börtönt járt Svarc Béla Évikéje a körzet egyik legtisztább, legápoltabb kisbabája. S bár több alkalommal érkeztek kósza hírek a tanácsra, hogy Bélát itt vagy ott ittasan látták, a gyámügyés lány a szó szoros értelmében drukkolt neki, és bízott benne. Hétvégeken, a napfényes őszben, Béla babakocsiba rakta Évikét, aztán irány a város. Majdnem mindig a Vidámparkban kötöttek ki, s amíg az apa a cimborákkal sörözött, addig a kislány a kocsiban aludt, vagy sípoló gumibabával játszott. Mindig akadt egy lány, aki karjára ültette, megcumiztatta, tisztába rakta a gyermeket. Teltek múltak a napok, de Éviké anyja csak nem került elő. * Béla legbelül érezte, hogy már nem bírja így sokáig, ugyanakkor azt is tudta, hogy leszámol a világgal, ha elveszik, tőle a kislányt. Mostanában, hála a sok sétának, a védőnő lelkiismeretességének, Évikét ritkábban vette elő az asztmatikus köhögés, s Bélát a gyámügy is békén haRyta. Ha akadt munka, a szomszéd vénasszonyra bízta a gyereket, ha meg otthon volt, ő mosott, főzött. Esténként már gyakrabban eljárt otthonról, s nem egyszer bizony csak késő éjjel keveredett haza. így ment ez hetekig, hiába figyelmeztette a jószándékú védőnő, aki már korántsem talált rendben mindent a kislány körül. — Baj lesz ebből, baj lesz ebből — ismételte gúnyosan az apa a védőnő intelmeit —, de mi az istent csináljak, ha az a ribanc anyja csak nem akar hazajönni. — Ha minden áron tudni akarja, hát ezért iszom... Azon a Mikulás-napot megelőző estén bárányt sorsoltak a Strand-kisvendéglő éjszakai tomboláján. Bélát a haverok éjfél előtt nem engedték el, aztán már saját lábán nem is tudott volna hazamenni. Idegen helyen ébredt, délután két óra is elmúlt már, odakint nagy pelyhekben hullt a hó. Svarc Béla hirtelen úgy érezte, menten megőrül, mert eszébe jutott, hogy Évikét este a bezárt lakásban hagyta, s ő csak azért ugrott le, hogy télapóra vegyen neki valamit. És tényleg, a nejlonszatyorban ott is volt a piros ezüstpapírba csomagolt Mikulás, meg egy apró, piros szalaggal átkötött virgác^. Rohant hazáig, de feltört, majd hatóságilag lepecsételt ajtó előtt földbe gyökerezett a lába. A ház olyan kihaltnak tűnt, mintha csak légitámadás elől a pincébe menekültek volna a lakók. Dörömbölt az öregasszonynál, de az nem merte kinyitni az ajtót. — Sírt, egyre csak sirt az a szegény kisleány — sipitozott odabentről. — A házmester hivta ki a rendőröket... Azt mondták, hogy maga menjen be a tanácsra. Svarc Béla gyomra összerándult, hányingere volt, s a féltés esztelen gyűlöletre váltott apai szivében. Az útba cső első kocsmában felhajtott egy deci vegyest, remélve, hogy az majd csillapítja benne a hideglelős remegést. A tanács portása látva a feldúlt, magából kivetkőzött férfit, nem akarta fölengedni, útjába állt, de Béla se szó, se beszéd félrelökte az öreget. Az meg kétségbeesve telefonált a gyámügyre, hogy vigyázzanak, mert egy örült tart oda. A gyámügyes lány az utolsó pillanatban fordította rá az ajtóban a kulcsot. Svarc Bélát azonban már lehetetlen volt megállítani. Talpa egyetlen rúgásával törte be a zárat. A gyámügyes és a nyugdíjas gépírónő halálra váltan figyelték, mit művel a férfi. — Azonnal add vissza a gyerekemet, te szívtelen szuka! — üvöltötte az apa. — Azt kívánom neked, hogy sohase legyen gyereked... A két rendőr futva érkezett, csizmájuk, mint tucatnyi előlegezett pofon, csattant a folyosó kövén. Svarc Béla ekkorra már teljesen elvesztette az eszét. A gyámügyes asztalát verte nejlonzacskójával, majd bömbölve szórta a padlóra a csokimikulás összetört darabjait. — Hát ezt akartátok, hát ezt akartátok...! — hörögte, miközben a rendőrök kezére rakták a bilincset. Amikor az apát elvezették, az őszhajú gépírónő hisztérikus zokogásban tört ki. A gyámügyes lány még percekig mozdulatlanul ült a széken, tágra nyílt pupillákkal meredt a fehér fal semmijébe; arcán kétoldalt, mint túlcsordult edényből, megállíthatatlanul futott le két vékony könnypatak. TÓDOR JÁNOS NAGY LÁSZLÓ: Tanya '87