Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-28 / 74. szám

72 Csütörtök, 1987. március 26. DM) | magazin ® Mi kerül a borítékba? Az ifjúság írója A címben föltett kérdésre kapásból rávágja minden bérből és fizetésből élő magyar ember: pénz. De hogy kinek a borítékjában mennyi százaz és ezres lapul, azt csak az tudja pontosan, akit munkája után megillet a fizetség. Egymás borítékjába nem kukucskálhatunk bele, már csak azért sem, mert nem illik, ám mégis van némi halvány elképzelésünk arról, vajon a másik az enyémnél több vagy kevesebb, értékesebb vagy kevésbé hasznos munkájáért mennyit visz haza havonta. Ezek a bizonytalan föltételezések azután — bekerülve a közélet és a gazdaság vérkeringésébe — önálló életet élnek, feszültségek, működési zavarok forrásává válhatnak. Okkal, joggal-e? Megérzések, sejtések, olyan emberi gyarlóságok, mint az irigység nem befolyásolhatják azonban az objektív fölmérésre törekvő, más országok tapasztalataira támaszkodó kutatót. Falusiné Szikra Katalin akadémikus néhány hónapja felolvasó ülésen számolt be az Akadémián arról, hogyan festenek bérarányaink a nemzetközi összehasonlítás tükrében. A Magyar Tudomány című folyóirat közölte ezt a tanulmányt, amely joggal tarthat számot a szélesebb közvélemény figyelmére is. A kutató nem a bérek színvonalát vette nagyító alá, amikor a „szomszéd rétjére" átkukucskált, hiszen mindenütt merőben más gazdasági, politikai föltételek adják meg az elvégzett munka javadalmazásának alapját. A bérarányok vizsgálatát tűzte ki célul, méghozzá úgy, hogy a tendenciák, a jellemző eltérések érzékeltetésére törekedett, s arra, hogy levonjuk a megfelelő tanulságokat. Csupán a főállásból származó keresetekre irányította figyelmét, mondván: „Valamely munka társadalmi státusát, társadalmi megbecsülését... az abból származó kereset, a máshonnan származó külön jövedelmek nélkül fejezi ki." Az úgynevezett bérskála országonként igen eltérő képet mutat. Hazánkban a tőkés államokéhoz képest igen összezsugorodott, kicsi a különbség a legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelmek között. Ez úgy általánosságban igaz, azonban ha az egészből kiemeljük a fizikai dolgozók keresetét, kiderül, hogy ezen belül nálunk jóval nagyobbak a különbségek. Nyugaton elképzelhetetlen például, hogy egy üzem falai közt dolgozó, azonos foglalkozású és szakképzettségű munkás kétszer, háromszor többet vigyen haza a borítékban, mint a vele azonos kategóriába tartozó társa. Ha a fizikai és a szellemi munkát végzők bérarányait vetjük össze, akkor — és ez nemcsak hazai, hanem szocialista országokra jellemző sajátosság — lényegesen kisebb eltéréseket találunk. Míg a vizsgált tőkés országokban a szellemi munkát 30—70 százalékkal magasabb anyagi elismeréssel honorálják, mint a fizikait, a szocialista országokban csupán 5—13 százalékkal kap többet, aki nem a két kezével keresi a kenyerét. A fejlett tőkés országokban egy diplomás mérnök például kétszer, háromszor keres többet, mint a szakmunkás, nálunk — és ez 1979-es adat! — a vezető beosztású mérnök szaktudását, felelősségvállalását csupán 21 százalékkal több bérrel értékeljük, sőt: a nem vezető beosztású mérnök ismereteinek csupán 10 százalékkai több az „ára". Hasonló anyagi „megbecsülésben" részesülnek más, magasan képzett szakemberek is, persze nemcsak nálunk, hanem a többi szocialista országokban is. Vajon ezen az alacsony bérszinten belül hogyan oszlanak meg a keresetek a szellemi munkát végzők között? Az ő bérskálájuk is szűkebb, mint a nyugati országokban élőké. Mi kevésbé teszünk különbséget a magasabb képzettséget Igénylő kreatív, szellemi munkát végzők és az alacsonyabb végzettségű, rutin feladatokat ellátó értelmiségiek fizetése között. Az NSZK-ban például egy egyetemi diplomás mérnök 20 százalékkal, doktorált kollégája több mint 60 százalékkal keres többet a graduált (nálunk főiskolai végzettségű) üzemmérnöknél. A vezetők, az igazgatók, fómérnökök fizetése hazánkban 2—2,4-szerese az összes „Elosztani természetesen csak azt lehet, ami van, de hogy mennyi van, és főleg, hogy mennyi lesz, ez — sok egyéb mellett — a bérpolitikán, a bérarányokon is múlik." fizikai és nem fizikai dolgozóénak, az európai fejlett tőkés országokban 3—9,9-szerese. Az USA-ban a munkás és a felső vezető bére között akár 50-szeres különbség is elképzelhető. Különösen hátrányos helyzetben startolnak nálunk a pályakezdő diplomások: az ő borítékjukba a hasonló korú szakmunkás fizetségének csak 80—85 százaléka kerül. Ezt a méltánytalan elmaradást az évek számának növekedésével sem hozza be az iskolapadot sokáig koptató fiatal, ugyanis 30 esztendős koráig ő csak a 60 százalékát képes megkeresni annak a pénznek, amelyet a vele egykorú szakmunkás addig zsebre tett. A feje tetejére állított értékrend érzékeltetésére csak egyetlen adat: az NSZK-ban a 25 évesnél fiatalabb mérnökök havi keresete 186 százalékát tette ki a 25 esztendős szakmunkásokénak. A tanulmány írója külön fejezetben foglalkozik a nem anyagi ágazatok, az egészségügy, az oktatás, a kultúra területén dolgozó értelmiségiek bérarányaival is. Megállapítja: világjelenség, hogy az ő keresetük lényegesen alacsonyabb, mint az anyagi ágazatokban dolgozóké, a nyugati országokban azonban számos kedvezménnyel kompenzálják ezt. Nálunk azonban igen nagy kereseti eltérések tapasztalhatók e kategórián belül is. Az egészségügyben, a szociális ellátásban, a kultúra területén dolgozók átlagbére a népgazdasági átlagnak 96 százalékát tette ki, a közösségi, közigazgatási és egyéb szolgáltatásban dolgozóké 119,4 százalékát olvashatták le fizetési cédulájukról. A kutatás is alátámasztja a köztudatban élő tényt: rendkívül alacsony jövedelműek a pedagógusok és általában a kultúra „napszámosai". A Nemzetközi Munkügyi Szervezet öt földrészre kiterjedő fölmérése szerint is lényegesen kedvezőtlenebb a pedagógusok „bérhelyzete" hazánkban, amint a világ más országaiban. Hogy a két szélsőséget említsük: Svájcban például a magas fizetésű középiskolai tanárok a feldolgozó iparra jellemző átlagkereset több mint háromszorosát viszik haza, nálunk a pedagógusok — és nem a hihetetlen alacsony bért kapó kezdők — az ipari átlagbér 93,7 százalékából élnek hónapról hónapra. A kutatók anyagi megbecsülésének nemzetközi összehasonlításakor még rosszabb helyezést értünk el, „...hat európai szocialista ország közül hazánkban a legkisebb a kutatóhelyeken fizetett bér a népgazdasági átlagbérhez viszonyítva." Mig az iparilag fejlett országokban egyre növekvő bérrel „jutalmazták" és serkentették a legmagasabb végzettségű kreatív munkára képes szellemi dolgozókat, nálunk egyre közelített egymáshoz a munkások és a szellemi dolgozók bére. A háború előtt a tanulatlan munkás, a szakmunkás, a technikus és mérnök egyre emelkedő fokain helyezkedett el a fizetési — és ranglétrákon — a mérnök több, mint kétszer annyit keresett mint a szakmunkás. Időközben a magas képzettségű emberek egyre rosszabb helyre szorultak vissza a bértáblázaton. Minisztertanácsi utasítás jelent meg 1972-ben, amely előírta: a nem fizikai dolgozók bérét csak a fizikai dolgozók bérnövekedésének mértékéig lehet emelni. Az intézkedés szelleme évekig hatott: „így következett be az a nemzetközi viszonylatban kirívó eset, hogy az 1970-es évek folyamán hazánkban a beosztott... mérnökök és a fizikai dolgozók átlagkeresete között nemcsak a százalékos különbség csökkent, hanem az abszolút is." . További jellegzetesség... 1970 és 1985 között az anyagi ágazatokban dolgozók reálbére csaknem 29 százalékkal nőtt, a többieké 19 százalékkal csupán. Elképesztő adatok a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett vizsgálatból: míg 1970 és 1983 között egy munkás és alkalmazott reálbére 18 százalékkal nőtt, azalatt az egyetem oktatóié és kutatóié 10 százalékkal csökkent. Ehhez nagyon nehéz kommentárt fűznie egy ilyen műszaki fejlettségű ország állampolgárának. Attól meg egyenesen eláll a szava az embernek, hogy a tendencia útjába még ezután sem tettük ki a stoptáblát, hiszen az 1985-ig továbbvezetett fölmérés szerint a másfél évtized alatti 18 százalékos országos reálbérnövekedést az egyetem kutatói saját pénztárcájukon 16,6 százalékos csökkenésként érzékelték. Miféle okok vezethettek a magasan kvalifikált munka ilyen példátlan, már-már önpusztító leértékeléséhez? Falusné Szikra Katalin az eredőket is kereste tanulmányában, méghozzá gazdasági és politikai, ideológiai területen. A gazdasági ok: a növekedés extenzív jellege, amely munkaerőhiányt teremt, méghozzá az alacsony képzettséget igénylő, fizikailag megerőltető munka iránt nő meg a kereslet, ennek megfelelően bérük is emelkedett. Nálunk sem a gépesítés, sem a külföldi vendégmunkások nem szorították vissza piaci pozíciójukat. Ugyanakkor nincs igény — mert nincs innovációs készség — színvonalas műszaki és alkotó munkára. (Visszahúzó erőként említi meg a tanulmány, hogy ugyanakkor a vállati felső és középvezetőknek a fele még ma sem rendelkezik fölsöfokú végzettséggel.) A tőkés országokban viszont éppen a gazdasági válság idején nő meg az ázsiójuk a magas képzettségű szakembereknek, hiszen a műszaki, technikai megújulástól várható a föllendülés. Míg például Franciaországban felére csökkent a termelésben lévő állások kínálata, a kutatók iránti kereslet kétszeresére nőtt, természetesen a fölajánlott bér is növekedett. Hazánkban a gazdasági válság tompítottabb és elhúzódóbb — írja a tanulmány szerzője —, mint a tőkés országokban. De válság nálunk is van. Mégis 33 megkérdezett pesti vállalat szerint ők segéd- és betanított munkások, a nem fizikaiak közül a gépírónők hiányát érzik. S hogy a politikai-ideológiai okok közül mit tart a legfontosabbnak a közgazdász? „...a marxi társadalom és gazdaságkép mechanikus, merev, az azóta végbement változásokkal lépést nem tartó"értelmezését. Milyen ez a gazdaságkép? Eszerint a főszerep a tőkésé éS a munkásé, az értelmiség csak mellékszereplő, a tőkést segíti, nemcsak a munkafolyamat, hanem a kizsákmányolás szervezésében is. Megváltozott körülmények között is él még az a fölfogás, hogy csak a közvetlen termelőmunka hoz létre értéket. Holott mára ez a hajdani, néhány mellékszereplő „a dolgozók összességének leggyorsabban növekvő csapatává vált". S ezzel a ténnyel nem tartott lépést az elmélet, állapítja meg az akadémikus, és azt sugallja a tanulmány olvasójának: ez vezetett ahhoz a tarthatatlan állapothoz is, hogy a mai nehéz helyzetben éppen a „megmentő sereg" elől zárjuk el az egyéni érvényesülés és szaktudásuk alkalmazásának útját. Ch. Á. Március 30-án lesz 75 éve, hogy a Drezda melletti Radebeulban (HölderlinstraBe 15, ma Indián-múzeum) elhunyt Kari May, közismertebben May Károly. 25 nyelvre lefordított és több mint 50 millió példányban megjelent művei száz év óta az ifjúság legkedvesebb olvasmányai közé tartoznak. Sokan adóznak tisztelettel emlékének, mert rendkívül izgalmas, kalandos indiántörténetei nemcsak szórakoztatnak, hanem erkölcsi értékekkel is gazdagítanak bennünket. Az igazságosság szeretete, a személyes bátorság tisztelete, az elnyomott és üldözött népcsoportok iránti szolidaritás érzése egy életen át végigkíséri hűséges olvasóit. E megemlékezés másik fő oka, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban hozzáfogtak legjobb művei újrakiadásához. Eddig Winnetou, Az ezüst tó kincse és Old Surehand kötetei jelentek meg. Az NDK könyvesboltjaiba érkezve, szinte pillanatok alatt szétkapkodják őket. A munkahelyeken ötször-tízszer annyi példányt rendelnek belőlük, mint más könyvekből együttvéve! Mégis, a világsikert elért írók között talán egy sem akad, akinek — 75 évvel halála után is — annyira szemére vetnék emberi botlásait és kevésbé értékes műveit. * Ki volt hát ez a hányatott sorsú May Károly? „Az ínség, a gond és a bú szülöttje s kegyeltje vagyok..." — mondja önéletrajzában. „Apám szegény szövőmunkás. A két nagyapám baleset következtében halt meg. Négy leánytestvér mellett nőttem fel. Nagyanyám másokhoz járt takarítani vagy otthon font. Ünnep volt, ha egy napon 25 pfennignél többet keresett. Ilyenkor bőkezűen hat zsömlét osztott szét az öt gyerek között. A zsömlék csak azért kerültek összesen 4 pfennigbe, mert már szárazak és gyakran penészesek voltak..." E pár sor is jól érzékelteti az 1848as német forradalmak és felkelések legfőbb okait... Az is érthető, hogy bukásuk után — a magyarokhoz hasonlóan — a németek milliói vándoroltak ki Amerikába és Ausztráliába. * May Károly ki akart törni ebből a sivár proletármiliőből és mindenáron be szeretett volna jutni a biztos egzisztenciával kecsegtető polgárságba. Gerhard Henniger kritikus szerint éppen ebben a törekvésben rejlik az író egyéni sorsának és életművének titka. És itt szeretnék utalni életének egyik, enyhén szólva furcsa epizódjára. May Károly szülei nélkülöznek, de tehetséges fiukat beíratják a tanítóképzőbe. Már utolsó éves és közelednek a karácsonyi ünnepek. A képzőben mindnyájan hazafelé készülődnek. Ekkor döbben rá, hogy csak ő nem tudott méltó ajándékot venni szeretteinek... Kölcsönkér egy zsebórát, amit elfelejt visszaadni. Akkora botrányt csapnak miatta, hogy távoznia kell az intézetből. Utólag mégis leteszi a vizsgákat, de bárhol folyamodik állásért, könyörtelenül és moshatatlan szennyesként tartják orra alá diákkori viselt dolgait... Hányattatások után szerkesztőségekben dolgozik, majd szabadfoglalkozású író lesz. * Az öt megszemélyesítő kedvenc hősök, Old Shatterhand vagy Kara Ben Nemsi is elkeseredettségükben mennek világgá, hogy a „korlátlan lehetőségek hazájában" szerencsét próbáljanak. Szövetkeznek a saját hazájukban űzött vadként kezelt indiánokkal, köztük Winnetouval, hogy egyesült erővel védjék meg jogaikat az imperializmusba hajló társadalom minden rendű és rangú söpredéke ellen. May hőseinek nemcsak erkölcsi fölényük van, hanem — izgalmas cselekmények révén tapasztalhatjuk — jobb fegyverük és nagyobb testilelki erejük is... Indiánkönyveinek történelmi hátterében a múlt század hatvanas és hetvenes éveinek eseményei állanak. Ekkor építik a Csendes-óceánig húzódó vasútvonalakat és földrablók, bölényvadászok, aranyásók és katonák árasztják el a Mississipitől és a Missouritól nyugatra fekvő indiánlakta területeket. Sok kalandor az erkölcsi züllés legmélyebb fokára süllyedve rablásból, gyilkosságból és lopásból tengeti nyomorúságos életét. A harcokban sok indián törzs megsemmisül vagy terméketlen rezervátumokba szorul. Ezekről Írja May Károly a Winnetou előszavában: „Ha igaz az, hogy minden élőnek joga van a léthez, akkkor a vörös bőrűeket is megilleti a létezés joga. Hiszen a fehérek fölött is évszázadok teltek el, amíg a vadászból pásztor és a földművelőből ipari munkás lett. A vörös bőrűnek azonban nem adtak időt. Pedig ők isteneknek kijáró tisztelettel fogadták az első sápadt arcúi. És mi lett a jutalmuk? Szörnyű bánásmóddal, vérontással egyre szűkebb területre szorították őket. Talmi árukkal, például az alattomos méreggel, a tüzesvízzel fizettek a földért. Ráadásul undorító betegséggel fertőzték meg őket... Mire lettek volna képesek az indiánok, ha teret és időt adnak nekik tehetségük kibontakoztatására?" Nem tudunk arról, hogy közelebb került volna a munkásmozgalomhoz, de megsejtette a századforduló igazi társadalmi-gazdasági problémáit és ezek összefüggéseit. A pacifista rendezvényeken azonban gyakran fellépett, utoljára halála előtt egy héttel, Bécsben. * Sokan megkísérelték átértelmezni vagy meghamisítani az író egyes alkotásait. A nácik például a Winnetou-kötetet „dolgozták át" a faji fensőbbrendűség ideológiájának megfelelően. Pedig nekik is szólhatott az egyik regényhős Old Surehand vészjósló megállapítása: „Sokfelé jártam és a feketék, barnák és vörösök között legalább annyi jó embert találtam, mint a fehéreknél. A történelem ezért is büntette mindig oly szigorúan a faji gőgöt és a nemzeti önteltséget. És az a sok-sok rom — a büntetés beszédes jelei — ijesztő figyelmeztetésül még a késői nemzedékek számára is fenn fognak maradni!" PATIK ISTVÁN BERTÓK LÁSZLÓ Utolsó simítások A közel egy mázsa kő, ami egyébként csont, hús, zsír, idegek, meg csillag, meg zuhan: féhg kész mű az is. Meztelenül sétálgatsz az utcán, de nem tudod. Kiadod, elárulod, mielőtt megvalósul, tehát sohase készül el. Csak a sebessége fokozódik, csak a félelem, hogy becsapnak. S minthogy becsapnak, pillanatonként elvégzed az utolsó simításokat. ítélkezel. Könyörtelenebbül, mint a gravitáció, Ártatlanul, mint a kizökkent vattacukorgép. FRITZ MIHÁLY: MÁDÁRCSERESZNYE