Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-24 / 70. szám

Hétfő, 1987. március 23. 3 Atancsik Pályakezdő pedagógusként, azaz tancsiként addig mertünk elmenni az oroszórákon, hogy szabotáltuk a füzet első lapjára ajánlott, évtizedeken át használt (elkoptatott) idézetet, mely így szólt: tanulni, tanulni, tanulni. Éjszakákon át készültünk az óráinkra, a szakkörökre, az úttörö-foglalkozásokra. Csendben dolgoztunk. Meg sem fordult a fejünkben, hogy átnyergeljünk más pályára. A kényelmesség mellett szerepe volt ebben némi erkölcsi tartásnak is. miszerint elég nagy disznóság elmenni lángossütőnek, libatenyésztőnek, ha már egyszer százezreket költöttek ránk. (A diplománk ugyanis nem filléres vacak!) Mára az ilyen 'konzervatív (?) fékek szinte teljesen megszűntek, nagy a jövésmenés a fiatal pedagógusok körében, akik pedig maradnak. cseppet sem fésülgetve adják elő véleményüket. Hál' istennek, időnként meg is kérdezik őket. Ezt tette a közelmúltban a Pedagógusok Szakszervezete megyei bizottsága. A több mint negyven kérdésre száznegyvenen válaszoltak. Tendenciák? A megkérdezettek majdnem egynegyede nem lenpe újra pedagógus. Mire föl ez a nagy kiábrándulás? Az okokat nehéz rangsorolni, szándékosan nem kezdjük az anyagi természetűekkel. (Egy Apáczai Csere-díjas tanár győzött meg ugyanis ötezer forintos nyugdíjával, hogy pitiánerség előtérbe helyezni a pedagógusfizetést.) Csak találgatni tudunk, mit jelent az, hogy a pedagógusok életében túl sok az elkeserítő körülmény. Reggeltől estig bent vannak az iskolában? Zsúfoltak az osztályok? Rosszak a tárgyi feltételek? Nem jut idő az alapos felkészülésre, az önképzésre? Mindenki hajtja a túlórát? Hosszú évekig gürizhetsz, hogy észrevegyenek? Évről évre változnak az oktatáspolitikai célkitűzések? A fentiek kijelentések formájában jelennek meg a kérdőiveken. Mikor máskor, ha nem huszonévesen szeretnénk megváltani a világot? Az erőnket, a képességeinket mikor próbálnánk ki? Ehelyett marad a mindennapi hajsza, a hétről hétre átcipelt fáradtság, és időnként az elkeseredés. Mert a megkérdezett fiatalok egynegyede, akik nem szívesen választanák újra ezt a pályát, tagadhatatlanul kiábrándultak, fásultak. Hogy lehet így tanítani? Mi érezhető ebből a katedrán, a tanáriban? Ki szenved ettől a legtöbbet? A fiatal pedagógusok közel hetven százaléka mérsékelten lázong jelenlegi helyzete ellen. Dühíti őket ugyan az anyagi, erkölcsi elismerés hiánya, a még mindig alacsony bérük, de végül is megbékéltek a választott pályájukkal. Feltűnő, hogy igen kis hányaduk vesz részt szakmai kísérletekben, tudományos, művészeti munkában. A kibontakozás lehetőségei hiányoznának? Megdöbbentő, hogy száz megkérdezettből ötvenhatan nem tudják, pedagógusként mire lenne szükségük. Továbbképzésekre, önképzésre, klubokra, műhelymunkára, több segítségre, nagyobb önállóságra? Lázadni csak úgy érdemes, ha a régi helyébe tudunk, ha nem is jobbat, de valamit kitalálni. Jogaink ismerete sem árt. Nincs talán abban semmi megbotránkoztató, hogy a pedagógusok nem ismerik a szakszervezet érdekvédelmi munkáját. (Valljuk be, mi tisztában vagyunk vele!) Pedig lehetőségeink egyike volna. A belenyugvás ezen a területen sem kötelező. Azon viszont már aligha lehet változtatni, hogy az ifjúsági tagozatok, ha sokszor formálisan is, de létre ne jöjjenek. Ellenállás többfelé mutatkozott, sokan nem tudnak mit kezdeni ezzel az új formával. Egy igen fontos társadalmi réteg jobb önismeretéhez járult hozzá a pedagógus-szakszervezet által szorgalmazott felmérés. Előttünk a valóság kevésbé manipulált képe, ami mármár felér a tancsik lázadásával. Figyelmeztető jelek, oda kellene rájuk figyelni. Bodzsár Erzsébet Prognózis Képernyő Az elmúlt héten újabb lépéseket tettek különféle rendű-rangú televíziósok, hogy méginkább a magunkénak érezhessük az ő munkahelyüket, a mi televíziónkat. Telefonálni lehet — immár a Híradónak is. Alighogy bejelentették a dolgot, már másnap elkészült egy balesetről szóló tudósítás — a nézők telefonja' alapján. „Az önök segítségével" — mondta a műsorvezető biztatólag; csak így tovább, gondolhattuk az egyszerű mondat mögé, hisz nélküled, kedves néző, lennénk csak félkarú óriás, csonka család, 'hátrányos helyzetben. Telefonálj ihát bátran, érezd, hogy szükség van rád, töltsön el fontosságod tudata, ugyebár így mindjárt más, megjavul a hangulatod, rózsaszínt ölt a világ, otthonosba vált a légkör. Van abban valami jo. hogy a rosszban is együtt vagyunk, nemde? Mennyire más az a baleset! Ha a nézők telefonja alapján látszódhatnak az autóroncsok, folyhat a vér, nyithat a kamera ... A perspektíva? Beláthatatlan. Ezután nem a meteorológus száraz közlése nyomán tudjuk meg, hogy míg Délen az esö, Nyugaton a hó esett — hanem sokkal h'hetőbb, autentikusabb forrásból, a nézők telefonjaiból. A legközelebbi háromnapos ünnep előtt össznépi vita indulhat, itt van kenyér, ott viszont nincs —• a telefonok szerint. Halló! Mi történt magával? Fekete macska futott át előttem, mit tegyek? A Híradó előbb-utóbb magától fog összeállni és szeretni fogjuk, mert a miénk lesz. Népszerűségét más, eddigelé nem telefonos műsorok kisvártatva megirigyelik, nosza, kérnek egy vonalat... A Posta a megugrott bevételt fejlesztésekre fordítja, a televíziós műsorok készítésének költségei elhanyagolhatókká válnak, a fennmaradó nagy pénzekért újabb telefonvonalakat építenek. A társadalomban közösségek szerveződnek a „melyik műsornak telefonálok leggyakrabban"-elv alapján. S ez lesz a Kánaán. A hívások apró szüneteiben alighanem csöndes mosollyal emlékszünk majd vissza a halovány kezdetekre, olyanokra, mint a (pre)családias Hétvégék. Gyengéd elnézéssel gondolunk majd arra a szemérmes kitárulkozásra, mely a műsorvezetőket jellemezte, hiszen csak olyasmiket tudtunk meg róluk, hogy körülbelül hány délutáni és esti ruhájuk van, milyen ételeket szeretnek, hogy van a nénikéjük, melyik kollégájuk miként szólítja meg őket a folyosón és hogy a tavaszi fesztivál jegyében milyen sokmindenről tudrak ők beszélni. De vajon miként tartják a telefonkagylót, ha mi vagyunk a vonal másik végén? Eltartott kisujjal, avagy marokra fogva? A fülükhöz szorítják, avagy lezseren •távolabb tartjá/k? . Belebeszélnek, vagy mellé? Miként reagálnak? Arcizmuk rándul, fölszökik a szemöldökük, elnyúlik a szájuk? Megannyi érdekesség, mire, sonsos társaim, sajnos még várnunk kell. Egy kicsit. Addig is. jó ha tudjuk, hogy ck tudják: velük vagyunk, drót -.nélkül dátartunk, • bármit csinálhatnak, — a családban marad ... Sulyok Erzsébet Rádió figyelő Porlódi mítoszok Még mindig szállingózik a por, amit Temesi Ferenc regénye kavart. Szinte nincs lap, melyben ne jelent volna meg kritika vagy ismertetés a Porról (a rádióban épp a héten, pénteken délután háromnegyed 1-kor hallhatjuk Domokos Mátyás könyvszemléjét a Kossuth adón). Kétségtelen, a kötet Temesit — irodalmi erényei mellett — Szeged-szakértövé avatta: „Porlód képében emelte mítosszá Szeged kollektív emlékezetét." Utóbbi fél mondat a rádióújságban olvasható, mégpedig a Mesélő városok című sorozat legutóbbi adásának ismertetőjében. A szegedi epizód készítői ugyanis a friss sikert „fülönfogva", az írót szemelték ki kalauzul. Szombaton este tehát százöt percig andaloghattunk a város utcáin, Temesi Ferenccel, kart karba öltve ... ... A Tisza partján, a Csongrádi sugárúton, aztán az Oskola utcában és a Dóm téren. A Royal kávéházban három lokálpatrióta, Zoltánfi István festő, Lippai Pál ügyvéd és Apró Ferenc ügyvéd, „önkéntes várostörténész" diskurált arról, hogy az írók, költők, szobrászok törzshelyévé kellene alakítani a Royal kávéházat; hogy igazán szépen csak az tud ö-vel beszélni, aki errefelé született. Hogy egyáltalán mikor ő-zhetnek, a szegediek ösztönösen érzik: ha egymás Lakosságcentrikusan Várospolitikai fórum zajlott le tegnap Szegeden, a városi tanács dísztermében. Papp Gyula, a szegedi városi tanács elnöke szakszervezeti aktívák, funkcionáriusok körében aktuális területfejlesztési kérdésekről beszélt. A tanácselnök arra kérte a munkahelyek, lakóterületek képviselőit, jó szívvel járuljanak hozzá a területpolitika megvalósításához. Ez a munka továbbra is lakosságcentrikusan zajlik, mind nagyobb szerepet adva a városban működő lakóterületi központoknak. A munkahelyektől, az állampolgároktól cseppet sem független, szép-e, rendezett-e, kulturált-e a környezetünk. Szegednek is szüksége van a reális önismeretre, ezért azt sem szabad tagadni, hogy a 70-es évekhez képest csökkent a városfejlődés dinamikája. Ennek ellenére. Szeged állja az egyéb nagyvárosokkal való összehasonlítást. Elégedettségre ez sem adhat okot, bőven vannak tennivalók. A városközpont ugyan az elmúlt tíz évben megszépült, a lakótelepeken és egyes városrészekben elhanyagoltság, rendetlenség uralkodik. A belvárosi parkok, utcák is szépítésre, takarításra szorulnak. A lakosság, a munkahelyek segítségére volna szükség a szabadidőközpont kiépítéséhez, mely a Sancer-tavak és a Maros-torkolat környékén jönne létre. Dobóczky Károlyné, az szmt titkára az egybegyűltek támogatását éppúgy kérte a környezetszépítéshez, mint az egészségmegőrzési programhoz. Bessenyei Zsolt, a városi pártbizottság osztályvezetője örömmel konstatálta várospolitikai kérdésekben a tanács, a szakszervezetek egészséges türelmetlenségét, ami nem ártana, ha átterjedne az állampolgárokra is. Az objektív lehetőségek szűkebbek, adottságainkat ezért jobban ki kell használni. A továbbiakban Horváth András, a Szakszervezetek Szeged Városi Bizottságának titkára a városban tavaly megalakult szakmaközi bizottság 1986. évi munkájáról számolt be. között vannak. S nem szégyenlősség — tapintat ez az idegennel szemben. Ilyenformán Nyakas Szilárd szerkesztő sem volt képes rábírni a kompániát az „ízes" beszédre (a városvédőkkel együtt borsódzik a hátam, mikor ilyesféle produkciót várnak az embörfiától). Az író helyszíni visszaemlékezéseit Juhász Gyula, Radnóti Miklós örökszép versei gazdagították. Megszólalt egy volt szegedi. Körmendi János színművész, elragadtatással méghozzá. Egykor „bohém filozófiai hangulata volt Szegednek, hogy most van-e, nem tudom..." — töprengett, s bizony vele morfondírozhatunk mi is ... A fenti megállapítás egyébként illik az egész műsorra. Kedves, Szeged-szerető összeállítást hallottunk. Újszerű formában — ez egyszer nem a város köztiszteletben álló személyiségeinek, örökös szegedi közreműködőknek elbeszéléseit, hanem a sajátos látószögű irodalmár fiatalember csapongásait. Elfogultakat persze: imittamott csúfondáros; ám ha nem szeretné, talán nem írna Szegedről ily bájosan pikáns művet. A kérdés mindössze annyi (felmerült a regény olvasása után is), eme „bájos pikantéria" vajon nem csak annak érdekes, aki pontosan érti, érzi, miről, kiről is esik szó. S aki távoli emlékfoszlányokat, pár képeslapfotót őriz csupán Szegedről? Akinek fogalma sincs, hogy hol a Buza kocsma meg a Sár utca, nem látta a Petőfi-rockot? ... örülünk a Pornak, de bizunk benne, nemcsak Budapestről képes egy regény az ország figyelmét Szegedre irányítani. Varjú Erika És dühünket is elvesztettük Még az ősszel történt, hogy egy egyetemista lány, tanácsot kérve, megkeresett újságba kívánkozó témájával. Mondta, a tanév legelején az volt az egyik fő elfoglaltságuk, hogy saját maguk kifessék azt a kollégiumot, amelynek fizető lakói. Mesélte, a leginkább lányokat elszállásoló kollégiumban a legtöbben segítségért fordultak. Ki-ki a maga szobájáért felelt, festéket, ecsetet biztosított a kollégium. Azt is elmondta, nagyon dühösek, hiszen éppen annak a kollégiumnak nincs pénze szakemberek megfizetésére, amelyik a nyáron ifjúsági szállásként pénzt termelt az egyelőmnek. Mikor az első próbálkozók összerondították szobájukat, volt, aki a szüleit hívta, más a fiútestvért, a hallgatótársakat, megint mások szakemberhez fordultak Kérdeztem: biztosan dühös vagy? Igen, mondta alig takargatott kéztördelés közepette. Jó, folytattam, akkor kitalálok neked egy dühös műfajt Ez a riport. Elmegy a kollégium igazgatójához, onnan az egyetem gazdasági főigazgatójához, megszólaltatod a festéket keverő orvos apukát, a kényelemből festőt fogadó bölcsészlányt, a szobatársaidat, és a beszelyek közé jól szerkesztve, ellenpontozva becsempészed a munka fázisainak leírását, az élményeidet. Mindent abban a tudatban írj — tanácsoltam legvégül —, hogy igazad van, jogos a diihöd. Néhány nap múlva jelentkezett — egy élménybeszámolóval. Kellemesen megirt, az irónia fanyar tartósítószerével kezelt „anyag" volt. És a dühöd? A vállát rángatta, kényszeredetten mosolygott. Nem kell az, mondta végül. Csak a felszínen tapodnánk, ha azt mondanánk: ilyen a nyegle ifjúság. Azért a felszín ez, mert eddig a „nyegleségig" igen hosszú és tanulságos út vezet, A fiatalok is érezték, érzik azt. hogy igen sokszor külső, megfoghatatlan erők diktálják az ízlésünket, helyettünk mondanak véleményt, a nevünkben foglalnak állást. Meg is szoktuk ezt az állapotot, a vérünkké vált a képes beszéd és a mellébeszéles, valamint ezek stílusos formája, az ironikus kifejezésmód. Néhány éve, holland költők antológiája!: olvasva, arra döbbentem rá, hogy ezek a derék nyugatiak aligalig élnek a szóképek költői eszközeivel, allegóriát pedig egyáltalán nem írnak. Túl hamar demokratizálódtak, vontam le a következtetést. Nagyon régen voltak rászorulva arra, hogy a „másként mondjuk, másként gondoljuk" alapelv szerint írjanak, beszéljenek. Futv. csa költészet az övék, kelet-európai ember nem is nagyon tudja élvezni: leírnak egy szót, egy mondatot, és azt úgy is gondolják. Nem így a lengyelek: a több évszázados elnyomatás olyan magas színvonalú költészetet „kényszerítést" erre a rokonlelkű népre, melyet mi, magyarok mindenféle adaptációs nehézség nélkül élvezhetünk. Hogy csak egyetlen példát mondjak: Cyprian Norwid, a lengyelek Vörösmartyból és Aranyból gyúrt zsenije mintha nekünk beszélne. A líráról föntebb szabadjára engedett két futam nem távoli kitérő, hanem in medias res történeti bevezető. Mert ebben a (lira)történeti tényben látom annak az okát, hogy még akkor sem nevezzük nevén a dolgokat, amikor már nincsen külső kényszer, elnyomatás. A költői kifejezésmód átszűrődött a köznapi beszédbe, a „fiaim, csak énekeljetek" típus profán változataival élünk. Ami tehát a líránkat fölemeli, sajátossá, különössé varázsolja, az a köznapi beszédmódot pontatlanná teszi. Az értekezleten arról szól a felelős vezető, hogy folyamatban van az építkezés — holott még csak a tervezés kezdődött el. A közlekedési vállalat megszüntet egy buszjáratot, és a megállókban a következő szöveg áll: Értesítjük az utazóközönséget, hogy a 33as számú járatok a megállóhelyet február l-jétől nem érintik. Az egész ország tudja, hogy fölemelték a kávé árát, és megjelenik az árváltozásról szóló hivatalos közlemény. És még lehet folytatni a félelmetes mellébeszélések sorát: a bírálatot nem mondják meg az illetékes vezetőnek, hanem jelzik az elvtársak felé. a kiállításokat ma már nem hús-vér emberek rendezik, hanem megrendezésre kerülnek... Nem hazugság egyik sem, csak mellébeszélés. Társadalmi szintre emelt félreszövegelés. Tény, vannak ebben hagyományaink, de jó lenne megértetni az emberekkel, hogy már fölszabadultunk. Nem kell rejtjelezni a mondandónkat, elmúlt a földalatti mozgalom ideje. Nem kevesebbről van szó. mint az ösztöneinkről. Lassan már azt sem tudjuk, hogy bizonyos hírekre hogyan kell reagálnunk. A felszínes félrebeszélés és a valóság kihívásaira adott ironikus válasz: a hiteles problémamegoldás kerülöútjai. Nem csupán az egyetemista lány példája, hanem sok eset bizonyítja, högv a dühünket is elvesztettük. Ama bizonvos nagy-nagy tűz, amit rakni kéne, alig-alig pislákol Diusztus Imre Képzettség és elismerés Már a fővárosi, illetve a megyei tanácsoknál van az a nyolc és fél millió forint, amelyből az idén több mint ezer doktori vagy ennél magasabb tudományos fokozattal rendelkező tanár, tanító, illetve óvónő részesül rendkívüli béremelésben. Az oktatáspolitika céljainak végrehajtásában, a pedagógusok és a nevelési-oktatási intézmények szakmai önállóságának kibontakoztatásában, az alkotó pedagógiai műhelyek létrejöttében minden eddiginél nagyobb szerepet játszanak a magasan képzett. színvonalasan oktató pedagógusok. Felkészültségük, tudományos és módszertani ismereteik folyamatos bővítését — mint azt a Művelődési Minisztériumban elmondták — anyagi eszközökkel is ösztönözni kívánják. A művelődési miniszter 1986 január l-jén hatályba lépett rendelete értelmében havi 500—80U forintnyi béremelés juttatható azoknak a pedagógusoknak, akik korábban tudományos fokozatot szereztek, s munkájukban ismereteiket eredményesen hasznosítják.