Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

ÍO Szombat, 1987. március 14. ® ® ® DM| magazin Aki keres: talál, ha... Paradicsomszedés — Miért vagytok ti éppen Androméda? — Mert ez jól hangzik. Egy nyelvész barátunk megállapította: ez a szó az emberek által kedvelt összes hangot tartalmazza, s épp a megfelelő sorrendben, arányban. Egyébként ógörög mitológiai név. És a legközelebbi elérhető naprendszer. — Ezek szerint elérhetőek vagytok... — De még mennyire... Naponta ettől-eddig. (— Madarász László, az Androméda Számitógépes Közvetítő Iroda egyik tagja, elmondja a konkrét időpontokat.) — Ti gmk vagytok... Igaz, hogy nagvon sokat kerestek? — Igen. (— Megmondja, hogy mennyit.) — Atyavilág... Mire megy el ez a rengeteg pénz? — Teljes egészében irodánk fönntartására. — Akkor miért csináljátok? — Segítünk az embereken. És jó muri... — Ez igaz... Apropó, mennyi tőkével indultatok? — ötszáz forinttal. — Nem hiszem... — Pedig így van. Ha egy üzlet beindul... — Protekció? — Sehol semmi, sehol senki. — Hát ez érdekes... — De még mennyire. — Mi mindennel foglalkoztok? Azaz: mit közvetítetek? — Albérletet, kapcsolatokat, pótmamaszolgálatot, nyelvoktatást, szakfordítást... Intelligencia-hányadost állapítunk meg... Satöbbi. — Mi ezekből a „negatív csúcs"? — A pótmamaszolgálat. Erre alig van kereslet. Ámbár éppen az előbb volt itt egy srác, munkát keresett (amit egyébként nem közvetítünk, mert tilos), mondtuk neki, hogy ez nem oké, erre kijelentette, hogy pótmamának elmenne... — Erre mit válaszoltál? — Lebeszéltem... — S mi a pozitív csúcs? — Az albérlet-, és a kapcsolatközvetítés. Munkaidőnk mindjárt indul, két perc múlva kezdünk... ...Máris kopogtatás, két lány lép be az irodába. — Sziasztok, főbérlő nélküli albérletet keresünk... — Foglaljatok helyet. Mondom a lehetséges címeket... Ilyen utca, ilyen szám megfelel? A lakás jó, ismerem, én is laktam benne annak idején... Ezeregyszáz, plusz a rezsi. Máris beköltözhető. — Bulizni lehet? — Teljes mértékben... Lehet zenélni, visítani, robbantani... — Akkor máris indulunk. — Egy perc türelmet még... (— Madarász elvégzi a szükséges adminisztrációt.) — Már mehettek is... Ajánljatok minket másoknak is! ...Közben megjön egy idősödő nő. — Udvari lakás lenne kiadó. Talán műhelynek, vagy gombát termelni... — Gombát találnak az erdőben. Van viszont egy kérdésem: az áram be van vezetve? És milyenek a szomszédok? Tegnap ugyanis járt nálunk egy együttes, próbálni akar, de teljes hangerővel... Nekik alighanem megfelel. — Áram van. szomszéd nincs. Azaz: van egy idős néni. — Az nagyon nagy baj... — Nem baj, mert nem hall semmit. Tőle aztán próbálhat az az együttes. Négyszer ötös a szoba. Már régóta nem laknak benne. Megnőttek az igények... — Beszélek akkor a zenész srácokkal; pontos címet, nevet legyen szíves... És a telefonszámot, ha van. — Van, de nagy hirtelen nem jut eszembe... (— Előkeresi a saját telefonszámát.) — Megvan: ennyi meg ennyi, ekkor meg ekkor vagyok hívható. — Az irányár? — Ezer forint... És inkább a baloldali csengőt nyomják, ha keresnek. — Máris írom... De miért éppen a baloldalit? * — Nem érdekes. —• Akkor jó. Az ügy „kész", a zenészeket értesítem... Csókolom, a viszontlátásra! ...Újabb nő lép be, a harmincon innen, vagy túl, fülig pirulva, zavartan. — Társkeresés céljából jöttem... Ha esetleg közvetítenék igényeimet az érdeklődők felé... — Mi sem természetesebb... Azért vagyunk itt. Adunk két adatlapot, az egyiket kitölti magáról, a másikat a keresendő társról... Tessék, itt vannak a lapok. Számítógép segítségével megfelelő partnereket keresünk, s ha meglesz, levelet írunk nekik. Az Ön neve, címe nélkül. Ők pedig visszajeleznek. Ezután jön a fényképküldés... S ha még ezután is meg akar valamelyikkel ismerkedni, az ügyet lezártuk... — És tessék mondani, ugye lesz... tehát lesz, aki engem akar... ? — Magától értetődő. ...Ezúttal egy férfi kopogtat be. — Másfél szobás panellakást akarok kiadni. — Rendben, uram. Irányár? — Tizenhatezer. — Tessék??? — Jói hallotta... Tizenhatezer. — Nézze, uram... Én ezt nem vállalom... Ajánlhatok viszont más albérletközvetítő irodákat. Próbálkozzék náluk, aztán valószínűleg lejjebb szállítja az igényéit. — Köszönöm. — Kérem. ...Húsz év körüli lány kopogtat be, nyilvánvalóan egyetemista: — Szervusztok, abban az ügyben jöttem, hogy... — Szervusz, előbb csüccsenj le. — Kösz... Tehát fordítani szeretnék. Angolt. Ennyiért meg ennyiért (megmondja az árat) házhoz megyek. Reális? — Magas, de el szokták fogadni. — Szakfordítást is vállalok, oldalanként (...) összegért. — Nagyon jó... Legutóbb például békák agyműtétjének lefordítását kérték tőlünk. — Vállalom. — Mi ez a nagy sietség? — Megyek Kaliforniába a nyáron... Tízezret még össze kell szednem addig. — Meglesz. Az igényeket folyamatosan közvetítem hozzád. Máris jó utat kívánok... ...Új férfi lép be. Erősen gyanakszik. — Ez itt mit Irogat? — mutat rám. — Munkatárs — mondja Madarász. — Szóval, feleséget keresek. — Nős jelenleg? — Az ügy komplikált... — Tehát nős, de már nem sokáig... Adok két adatlapot satöbbi. (— A koreográfia ismert.) — Sok sikert! — Rám fér. * — Ez egy közepes forgalmú nap volt — mondja a munkaidő végén Madarász Laci. — Az itt megfordultakból csak néhányat jegyeztél föl... Vannak aztán szupernapok... Ügyeink általában sikeresek; fizetni Csak utólag kell. — Hogy bírod az állandó udvariaskodást? — Megszoktam. Egyébként »is ilyen vagyok. — Végzettséged? — Most végzem a második egyetemet. Nagyon érdekel a pszichológia. — Gondolom, ez irányú ismereteidet itt fel is használod... — Vagy igen, vagy nem. — Tehát felhasználod... Kösz a választ. FARKAS CSABA Mártélyi halász fenékhoroggal KUNKOVÁCS LÁSZLÓ: Hagyományos halászat A Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai képtárában nyitották meg nemrégiben Kunkovács László Hagyományos halászat című fotókiállítását, amelynek anyagából mutálunk be néhány képet. Az autók befordultak a domb mögé, és megálltak. — Mozgás! — kiáltotta a főnökség. — Hadd ússzon megint verejtékben az anyaföld... Fogjatok egyegy vödröt, aztán előre, elvtársak! Itt készül a nép kenyere! Fogtunk egy-egy vödröt, és öles léptekkel nekivágtunk az ültetvénynek, és azon morfondíroztunk, hogy ebből legfeljebb saláta lesz a nép számára, és semmi szükség fölöslegesen rikácsolni, bennünk ettől függetlenül is duzzad az öntudat, és Ígérjük, egy árva paradicsomot sem hagyunk magunk mögött. Belegázolunk az ültetvénybe, és szedjük a paradicsomot. Körülöttünk teljes némaság. Madár se jár erre, s még egy apró legyet sem látni. Csak a paradicsom puffanása hallatszik, amint a vödörbe dobáljuk. Magától értetődően elsőként a lógósoknak fogyott el az erejük. Hárman is belevetették magukat az almásba, de a végén mindhárman gyomorgörcsöt kaptak a permetlétől. Elkékült az arcuk, úgy, hogy a városi kórházba kellett szállítani őket. Folytattuk a munkát. Körös-körül semmi mozgás, még egy sánta nyúl sem mutatkozott. Egy idő után a Leírói Osztály két munkatársa eltűnt a virágzó rozsban. Lehet, hogy nem is rozs volt, de hát a fene ismeri ki magát az ilyen dolgokban, lényeg az, hogy mindkettőjük alakját elnyelték a kalászok. Talán csak azért, hogy megbeszéljenek egy-két modern költeményt. Fiatalok még, zöldfülűek. Elhatároztuk, hogy nem törődünk velük, de a főnökség pánikba esett, és kiküldött egy mentőosztagot. A mentőosztag jó tizenöt perc múlva visszatért a rozsosból, és hordágyon cipelte a két tévelygőt. A rozsot (vagy az ördög tudja mit) szintén bepermetezték. Repülőgép tűnt fel a fejünk felett. Jámbor, sárga jószág. Úgy zúgott, mint egy traktor. — Feküdj! — ordította a főnökség. Hasra vágódtunk. Éppen jókor, mert a gép lejjebb ereszkedett, és ismeretlen eredetű granulált trágyával temetett be minket. Még jobban széthúzódott a csatárláncunk, mivel a nők leültek egy diófa alá, hogy megtisztogassák a hajukat a föltelmes labdacsoktól. Délutánra már elviselhetetlenül tűzött a nap. Körbenéztünk, és a szúrós bokrok között átfurakodva lesomfordáltunk a folyóhoz... Szerencsére senki sem fulladt vízbe, de azok, akik megmártóztak, úgy másztak ki a vízből, mintha csalánban hemperegtek volna. A délután folyamán egy terepjáró érkezett. Ellenzős sapkát viselő férfi szállt le róla, és megütközve bámult ránk. A fűzfák alatt ott hevert a szerelmespár, a felismerhetetlenségig eltorzult arccal. Távolabb, a diófa árnyékában a nők fésülték kétségbeesetten a hajukat, és a mezőgazdasági repülőszolgálatot átkozták. Mi pedig, az utolsó túlélők, a tüskés bokrok közt botladoztunk, és már híre hamva sem volt a csatárláncunknak, szüntelenül vakaróztunk, és szidtuk a,vegyigyárat, mely tízegynéhány kilométerre innen eregette a füstöt a folyó partján. — Elvtársak — szólt a jövevény —, azok, akik még tudnak járni, sürgősen menjenek a domb tetejére fertőtlenítés céljából! A többieket kocsival visszük oda! Fölmentünk a dombra. — Elnézésüket kell kérnem — mondta röstelkedve az ismeretlen. — Nem ide kellett volna jönniük. Ezt a területet ugyanis egy kicsit bepermeteztük kora reggel. Rengeteg a kártevő meg a gyom, és még ki tudja mi minden akadályozza a jó termést... A méhészeket ugyan figyelmeztettük, hogy vigyék el a kaptárakat, de magukról valahogy megfeledkeztünk... Némán álltunk a dombtetőn, hallgattuk a szél zúgását, madár se járt arra, még egy árva legyet sem láttunk, nemhogy egy sánta nyulat... Kihalt volt a táj... Viszont jó termés ígérkezik... RUMÉN BELCSEV (Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán Kecézű halász Vezsenynél