Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-14 / 62. szám
ÍO Szombat, 1987. március 14. DM] 1 magazin @ •-•-•-"1 L'AV Hogyan tovább gimnazisták? GYERMEKVÁGYAK, FELNŐTTESZMÉNYEK Miért megy a gyerek gimnáziumba? Azért mert amikor az általános iskolából kilép még fogalma sincs arról, hogy mi akar lenni. Vagy azért mert már nagyon is tudja, hogy orvos, tanár, mérnök stb. akar lenni. Közbeeső indoklás kevés van, a közvélemény ilyen végletesen közelíti a pályaválasztásnak ezen útjelzőjét. Amihez elérkezni, s onnan továbbindulni — valljuk meg őszintén — a legtöbb fiatal számára kényszerítő feszültségeket jelent. Hiszen a pályaválasztás a felnövekvő nemzedék száraára nagy lehetőség, hogy kifejezhesse saját törekvéseit, és igényeit; megvalósíthassa önmagát. A személyes elképzelések azonban környezeti; társadalmi-gazdasági tényezők által befolyásoltak: lehetőségek, presztízsek, emberi példák és kötődések vagy taszítások, szülői elképzelések, s még számos egyéb tényező által alakítottak. Hogy mi minden hat rá, s milyen tényezők szerepe különösen fontos, arról beszélgettem Zakar Andrással, a József Attila Tudományegyetem adjunktusával, aki tudományos kutatómunkája során hosszú évek óta vizsgálja a gimnáziumi tanulók pályaorientációját. — Mérhető-e és befolyásolható-e a gimnazisták pályairányulása? — Igen. Magyarországon a pályaválasztással foglalkozó pszichológiai tudománynak értékes, erős hagyományai vannak. A kutató, feltáró munkát azonban még nem követik, egészítik ki megfelelő gyakorlati tevékenységgel. így hát az a helyzet, hogy a gyerekek pályaválasztását nem úgy befolyásoljuk, ahogyan szeretnénk, ahogyan kellene. Mindenekelőtt szemléletváltozásra lenne szükség. Hiba az, hogy a felnőttek — a szülők is, a tanárok is — felnőttes szemléletet akarnak ráerőszakolni a gyerekekre! Ennek van ugyan némi pozitív hatása is, de a negativ sokkal erősebb. A túlzott erőszakolás különösen veszélyes, kiábránduláshoz, leálláshoz, érdektelenséghez vezeti a fiatalt. A másik jelentős — sürgősen változtatásra szoruló — befolyásoló tényező az, hogy manapság nálunk a pályaismertetés, egyegy foglalkozás, hivatás iránti érdeklődés felkeltése, megszerettetése nem úgy megy, ahogyan kellene. A gyerekek többsége például a saját szüleinek a munkáját, pályáját sem ismeri. Otthon a munka lényegéről kevés szó esik: pedig ez döntően befolyásolhatná a gyereket. További gond, hogy a pályára irányításban még nincs kellő összhang a szülők és a pedagógusok között sem és emiatt sok fiatal kerül ellentmondásos, bizonytalansággal teli helyzetbe mire döntenie kell. — A döntésre milyen tényezők vannak hatással? — Az egyéni életút során számos tényező van hatással a pályaválasztásra. Befolyásolják gazdasági-társadalmi és személyi tényezők. Például az előbb már emiitett pályakép, a pályaismeret, az önismeret és önértékelés, az igényszint. Egyre fontosabb és számbaveendő az iskolatársak, a kortárscsoportok hatása. A pályával való azonosulás mértékét és minőségét a személyiségi tényezők rendszere szabályozza, s erre az eddigieknél sokkal nagyobb gondot kellene fordítani! S mindezen befolyással bíró tényezőket életszagúbban kellene kezelnünk! Tudomásul venni például, hogy a munkatevékenységről szerzett ismeretek a családban alakulnak ki és döntőek; hogy a személyes példa milyen lényeges. S vajon hová vezet, ha a gyerek előtt mindig csak ingerülten, csúnyán beszélnek a szülők, a felnőttek a munkáról? Jó-e az, ha a különböző társadalmi presztízsek hatására a szülők az érdeklődése és képességei ellenére erőszakolják valamely pályára a gyereket? Vagy: szabad-e megfeledkezni az érzelmi motivációkról? — Hagyjuk meg a gyereknek a saját vágyait, de amikor azok alakulnak, tudassuk vele, hogy mifelé orientálódik! Ismertessük meg vele a pályát! S ne feledkezzünk meg arról, hogy a pályaválasztási tanácsadó tevékenység a személyiségfejlesztés egyik nagyon fontos feladata. Hogy csak néhány lényegesebb feladatot említsek: nagyobb gondot szükséges fordítani az önismeretre: arra, hogy például a becsvágy, a kitartás, a szorgalom, az egyenesség, a becsületesség fontos és fejlesztendő. Többet kellene törődni a gyerekek igényszintjével, azzal, hogy az változó korunk követelményeihez igazodva megújulásra képes legyen. S ehhez a szülő is, a pedagógus is adjon a diáknak személyes példát! Segíteni kellene eligazodni a gyereknek a körülöttük lévő értékzürzavarban, hiszen az érték — lévén maga is többszörösen összetett és meghatározott — egyik magja a pályára való felkészítésnek. — A személyiség szerepe és értékrendszere ezek szerint különösen fontos? — Meggyőződésem, s ezt erősítik kutatásaim eredményei, hogy különösen fontos. A személyiségi tényezők rendszere összegzi és integrálja legáltalánosabb formában a gimnáziumi tanulók egész pályaválasztási magatartását. A személyiséget alkotó és alakító tényezők: a képességek, az érzelmek, a törekvések, a szükségletek, a célok, az értékorientációk, az érdeklődés, a temperamentum és jellemsajátosságok alaposabb megismerésével és befolyásolásával hatékonyabban segíthetjük a fiatalok pályaválasztását. A 14—18. év a felnőtté válás folyamatának sajátos időszaka, ekkor alakul vagy nem alakul ki a pályával való előzetes azonosulás és a személyiségszerveződés. Különös figyelemmel kell kísérni ekkor a diákok érdeklődését, jellemük alakulását, értékrendszerük jellemzőit. Kezdetben kevéssé, később jobban befolyásolják a pályairányulást az indítékok és az értékorientációk. . Mértem különböző pályára készülő gimnazisták értékrendszerét és a pályacsoportoknál jelentős különbségek mutatkoznak. Az ipari pályákra irányulók értékrendszere talán a legegyoldalúbb, indítékaik a legalacsonyabb szintűek. Az értéksoron belül a szellemi ösztönzést, a kreativitást, a játékosságot, az irányítást, az esztétikumot mint értéket ők jelölték a legkisebb számban. Elsődleges érték volt viszont számukra az anyagi ellenszolgáltatás. Ami egyébként hangsúlyozott érték az agrárpályákra készülőknél is, de ennek a csoportnak az értékháttere már kiegyensúlyozottabb. Náluk első a kreativitás. A rangsor végén van viszont a munkateljesítmény és a változatosság. Az orvosi pályára készülő fiatalok értékrendszere a legdinamikusabb és a leginkább célratörő. Értéksorrendjük: a pálya presztízse, társas kapcsolatok, változatosság, önérvényesítés, altruizmus, munkateljesítmény, humán értékek. Az anyagi ellenszolgáltatás mint érték ebben a csoportban a legkisebb. A pedagógus pályára kívánkozóknál a társas kapcsolatok, az altruizmus, az esztétikum és a humán értékek számottevőek. Ugyanakkor az önérvényesítés a többi pályacsoport tagjaiéhoz viszonyítva a pedagógus jelölteknél a legszerényebb mértékű. Az egyéb pályákra irányuló gimnazistáknál figyelemre méltó a szellemi ösztönzés első helyre jelölése az értéksorban, az önérvényesítés hangsúlyozása és a kreativitás magas értéke. Ezek a fiatalok értékelik legkevésbé az irányítást. A személyiségformálásnál, a pályairányításnál, a pályára való nevelésnél a fenti és a hozzájuk hasonló orientációkat — s a bennük rejlő társadalmi problémákat — figyelembe kell venni az iskoláknak is, a szülőknek is. — Milyen teendői vannak ön szerint az oktatáspolitikának a pályával való azonosulás már gimnazista korban történő kialakítása terén? — A pályák társadalmunkban elfoglalt helye, szerepe, továbbá azok megítélése és fogadtatása markánsan tükröződik a gimnazisták pályaválasztási elképzeléseiben, hangsúlyosan jelzi a pályára nevelés növekedő jelentőségét. A pályaorientáció további szaktudományi kutatásait erősíteni kellene, s a személyiség — környezet — tevékenység egysége és kölcsönhatása alapján szükséges egyre mélyebben és pontosabban feltárni a gimnáziumi pályairányulás sokszínű rendszerét, és minél eredményesebben, kellő gyorsasággal és rugalmassággal befolyásolni azt. A pedagógusok ilyen irányú képzését az egyetemen erősíteni szükséges, intenzívebben bevinni a tanárképzésbe a tudomány eredményeit, hogy azokkal felkészültebbé tegyük a leendő tanárokat a pályára nevelésre. Van bőven tennivaló a pályaválasztási tanácsadás terén is. S nem utolsósorban feladat, hogy a pedagógusok és a szülők az eddigieknél jobb kapcsolatot találjanak egymással — a pályaválasztó érdekében. SZABÓ MAGDOLNA SZURCSIK JÓZSEF: JANUS JENEI GYULA Hátországban most már nem számít semmi se, mindegy, hogy hóesés, hűség vagy léckerítések elmúló nyugalma, arcom szétfolyik ködös, tejfehér, tegnapi tájakba; ahol nincsen félelem, se irgalom, csak hideglelés és hatalom, ideges, idegen, megfoghatatlan, rajtam, rajtunk, rajtad. PODMANICZKY SZILÁRD Pantheon a magány a magányról ír ok újra talán ez a leghidegebb márvány újra káprázat permetez és kitalálnod tudod kitalálnod micsoda gyöngeség hogy melyik oszlopfő vakítóbb az ablakomra hulló hónál Önálló költemény a szavakat nem én találom ki. előtte hideg eső hull a tengeren, utána emlékezetem süllyeszt el. egy törött szárnyú néma delfin úszik át rajtam. Színek és helyek EGYETEM(I)ESEN — 1. Ezerkilencszázötven nyarán értesítettek, hogy felvettek a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára. Akkor már jó tizenöt esztendeje a Petőfi sugárúton laktunk. Konyhaablakunk a valaha — még a monarchiabeli ántivilágban — vasútigazgatósági célokra épült házkolosszusra nézett. Nap mint nap megilletődötten bámultam a falakat, amelyek mézsárgán törtek magasba a kánikulai szegedi napsütésben. Az egyetemnek — akkoriban — fantasztikus nimbusza volt. Az exkluzivitás hűvössége és titokzatossága lengte körül. Negyvenkilencben ugyan már betörtek a népküldöttek első kis csapatai az universitásra, a nagy áttörésre azonban ezerkilencszázötvenben került sor. A túlduzzasztott létszámú évfolyamok a munkás- és parasztszármazású hallgatók túlsúlyával startoltak. S volt valami eredendően jelképes abban is, hogy a Horváth Mihály utcai Ipartestület dísztermében (ma: Kisszínház) a hivatalban lévő rektor, Kalmár László, a szokásokkal ellentétben nem tudományos disszertációt olvasott föl, hanem meleg szavakkal köszöntötte a nép fiait az egyetemen, sok sikert kívánva mindannyiójuknak az elkövetkezendőkhöz. Megilletődötten ismerkedtem a hatalmas épület labirintusával. Eleddig csak a ház pincéjével kerültem közelebbi kapcsolatba. A környékbeliekkel együtt sokan itt húztuk meg magunkat az október 1 l-e (Szeged fölszabadulása) (előtti napokban. Első óránkra egy másod emeleti tanteremben került sor — a helyiséget kevesebb hallgatóra méretezték, így aztán igencsak szorongtunk —, Szádeczky-Kardoss Samu ecsetelte a rétegként egymáshoz simuló régészeti kultúrákat (a francia nevek ma is emlékezetemben). Aztán jött egy aprócska emberke és bemutatkozott: — Klemm Imre vagyok, Klemm Imre. Nem Klemm Antal, nem Klemm Antal. Kiugrottam, kiugrottam. — A nagyszerű nyelvész mindent kétszer mondott, mint Karinthy Ady-versparódiájának szereplője. S hozzá lankandt mozdulattal két ujját is magasba emelte, mintegy nyomatékosítóul, netán figyelmezőleg. Klemm tata nem volt az a kifejezetten forradalmár alkat — s hogy mégis sikerrel vészelte át az akkori villámcsapkodásos időket, azt szaktudásán kívül minden bizonnyal annak a groteszk képnek is köszönhette, amelyet nap mint nap megjelenésével elénk — továbbá a sorsokat eldöntő hatalmasok elé — vetített. Ma is látom aprócska alakját a rosszul világított intézeti folyosón. Hatalmas posztócipői nesztelenítik léptét; ugyanily méretű szőrmekucsmája úgy ül fején, mint kisdedkorban trónra ültetett cárevicsek fején a solyos nemesfémkorona. Mészöly Gedeon pont az ellentéte. Joviális megjelenés, pirospozsgás arc. Intézeti szobája felé menet szatyrából gyakran friss cipó, házikolbász és vörösboros üveg kandikál ki. Gida bácsi afféle száműzött e déli végeken. Suttogják, hogy a „szakma" nem engedi Pestre kerülni — valami előttünk ismeretlen, épp ezért felettébb titokzatosnak ható okból —, noha ezt a leleményes nyelvészt, ágbogas fantáziájú szófejtőt és -magyarázót, derék műfordítót minden (családi) szál oda köti. S ott léphetne feljebb — hierarchikusan is — a szakmai grádicsokon. Sebők Lala a közeli Petőfi sugárúti házból baktat nap mint nap át az Ady térre. Sztálin nyelvtudományi cikkeit magyarázza — heti két órában. Ki tudja, miként esett pont rá a választás? Nehéz nagyobb ambivalenciát elképzelni, mint amekkorát a Joszif Visszarionovics-i szöveg és a Lala-i mentalitás képviselt. Egy fiatalember jön velünk szemben. Az első napok forgatában többen is nekiszegezik a kérdést: — Te is elsőéves vagy? — Nem, kérlek, én professzor vagyok — feleli enyhe malíciával Halász Előd, aki ekkoriban már a — mindmáig meg nem haladott — német nagyszótáron dolgozik, s időnként sajátos bűvészmutatványokkal lep meg bennünket: tartja az előadást, közben a szótár korrektúralevonatait olvassa-javitgatja — az osztott figyelem ilyen és ehhez hasonló csúcsteljesítményeit produkálva. Ekkoriban — alig öt esztendőnyire vagyunk a hitleri Németország széthullásától — a szegedi egyetemen nincs német tanszék (igaz, angol meg francia sincs, noha azok szövetségesek voltak, ám javában tart már a „hidegháború"), így Előd barátunk világirodalmat ad elő, bámulatra méltó tájékozottsággal. Oly helyt tekintélyromboló mondatokat iktat a szukcesszív szövegbe. Sokunknak — akik a tekintélyelvű irodalomszemléletet hoztuk magunkkal a középiskolából — ez egyszerre nagyszerű és borzongató. Rubinyi Mózes bácsi hetenként Pestről utazik Szegedre, hogy a stílus rejtelmeibe bevezessen bennünket. Futótűzként terjed a hír: Mózsi bácsi még személyesen jattolt Mikszáthtal — a halála előtti években (afféle titkárként) ügyeit, művei sajtó alá rendezését intézte. Mintha a szoborrá merevedett klasszikusok küldték volna el hozzánk legátusukat. Bár Mózsi bácsi nagyon is joviális jelenség volt. Kerestük az alkalmat, hogy — valami nő apropó ürügyén — kezetfoghassunk vele. Ha a kézfogások valamiféle üzenetet közvetítenek, úgy én is kaptam egyet a „nagy palóctól", aki — elmulasztott, be nem teljesített lehetőségeivel egyetemben — egyik legeredetibb tehetsége volt a magyar literatúrának. Sőtér István — akkor harminchét esztendősen — a középgenerációt képviselte. Társadalmi fogantatását tekintve a polgárságból, ami pedig az irodalmat illeti, nos, ott a szürrealizmus világából érkezett a szocializmusba (a szocialista realizmusba), Friss marxista műveltségét széles körű világirodalmi tájékozottsága vonzón színesítette át, Mondatai épp oly elegánsak voltak, mint ő maga. Úgy volt sziget, hogy együtt sodródott a főárammal. PAPP ZOLTÁN