Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-07 / 32. szám

S/nmlnil, 1987. ioltnúr 7. DM1 mqg°zin ® Példák és lehetőségek Színek és helyek A gazdasági kérdések megközelítésénél tehát nem tekinthetünk el a szocialista vívmányoktól. Ez nem konkrét minőségi, gazdasági, életszínvonalbeli, szociálpolitikai — szintet jelent, hanem a kérdések társadalmi kezelésének, megoldásának új, közösségi módját. Az nyilvánvalónak látszik, már a1 történelmi jelentőségű szocialista út kapcsán is, hogy a gazdasági épités korábbi modelljét korszerűbbre kell felváltani. Ez az igény konkrétan 1983-ban, Marx Károly halálának centenáriumán merült fel, amikor a marxizmus korszerűségét vitatták. Amint J. V. Andropov emlékezetes tanulmányában (Marx Károly tanítása és a szocialista építőmunka néhány kérdése a Szovjetunióban. Kommunyiszt, 1983/3. szánta) kifejtette, a továbblépéshez a gazdasági élet megszervezésének megfelelő formáira van szükség.", ntajd aláhúzza: „A szocialista népgazdaság hatékonyságát természetesen nemcsak gazdasági, hanem szociális kritériumok alapján is kell megítélni, figyelembe véve a társadalmi termelés végső célját". Új szocialista gazdasági modellre van tehát szükség, mivel a sok sikert hozott régit már túlhaladta az élet és maga a konkrét szocialista társadalmak, országok igényei is. Másfelől jól felismerhető ellentét feszül a máig sebezhetetlen társadalomfilozófia és a gazdasági alapok között. Ezért az elméletileg még mindig vonzó marxista szocializmuskép gazdasági alátámasztása. Ezért lehetséges, hogy a létező szocializmust sokan csak mint „világmegváltási receptet" tekintik, a megvalósítás anyagi feltételei nélkül. Konkrétan: az ideológiai felépítmény ellentmondásba került a gazdasági alapokkal. A sok irányból érkező példákkal és tanácsokkal kapcsolatban az, a kérdés: fejleszthető-e a korábbi modell? A szocialista országok reformmozgalmai erre egyértelmű választ adnak, különösen az SZKP XXVII. kongresszusának határozatai fontosak ebből a szempontból, mivel nem tökéletesítésről, hanem egyértelműen reformról szólnak. Ez minőségileg más fogalmazás és igény, mint a k.orábbi határozatok. Ebből a szempontból van egy magyar vonatkozás is: az időbeliség korlátja enyhül, mivel e folyamat hazánkban húsz éve indult. A reform irányában történt egyértelmű és általános elkötelezettség pontot tesz a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás bizonytalanságaira, felszámolva a „hozzánk nem gyűrűzik be" téves koncepcióját. Az új modellel kap. csolatban még egy történelmi visszapillantás: Lenin NEP (novaja ekonomieseszkaja politika)-je felvillant egy pontot, amikor az alkalmazott eszközrendszert nem a gazdasági logika, hanem a Szovjetunió, mint egyetlen szocialista ország kizárása határozta meg. Ennek világos következménye az autark szemlélet, a központi tervezés túlzásai stb. E felismerésből fakadnak mind az MSZMP XIII. kongresszusának megállapításai a szabályozott áru-, pénz- és piaci viszonyokról (Határozatok, III. fejezet 9. pontja), mind az SZKP XXVII. kongresszusának hasonló megállapításai. Ennek lényege, hogy a korábbi centrális és következésképpen bürokratikus és lassú módszerek helyébe a gazdasági automatizmusokat kell állítani. Ez viszont azon a XIX. kongresszuson (1952.) felismert tényen alapul, miszerint a gazdasági alaptörvényeket nem lehet politikai módszerekkel meghaladni. A gazdasági automatizmusokkal — piac, monetarizmus stb. — kapcsolatos azon aggályok, hogy ezek kifejezetten tőkés módszerek, voltaképpen tájékozatlanságon alapulnak. A kapitalizmusban alkalmazott mód? szerekből sok már a korábbi történelmi szakaszokban is létezett, másokat valóban továbbfejlesztett, kialakított. De a szocialista modellben nem átemelésről, hanem célszerű alkalmazásról van szó. Példa erre a esőd, a váltó, a részvény, a kötvény stb. mai szerepe. Mivel a teljes eszköztár áttekintése hosszadalmas, vegyük szemügyre csupán a töke és az érdekeltség szerepét! A szocialista gazdaságban nem csupán ideológiai alapon, de a moA mindennapok szorítása alatt élesedő gazdasági vitáinkban az egyetlen közös kapaszkodó: a kiút igénye az intenzív fejlesztési pályára. Ezen túlmenően azonban néhol példákat ajánlanak, mások csupán tanácsot adnak. Mindez azonban feltételezi a társadalom milyenségét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a szocialista társadalom — már Lenin utalt erre, amikor ajánlotta a használható kapitalista módszerek átvételét — nem transzponálhat számára jellegidegen módszereket. deli feltételrendszeréből is adódóan, tőkéről nem beszélhetünk. A tőke ugyanis nem más, mint olyan befektetés, mely önmaga növelését (hozam) tűzi ki célul. Ha úgy tetszik, még ragadozó módon is. Ezzel szemben a szocialista eszközhalmaz tekintetében felmerül ugyan a fejlesztés, anövekedés, de sajátos módon a hozam, mely szintén szempont a befektetéseknél, háttérbe szorul. Sajátos szemlélet: extenzív és a növekedés révén véli elérni a hozamot. A tőke természetével ellentmondó az a gyakorlat is, mely a gyűjtögető szemlélethez vezetett. A tőkés igyekszik kevésbé jövedelmező épületeitől, gépeitől még lehetőleg jó áron megszabadulni. Nálunk maximális a kivárás, és végül a hulladékérték a végállomás. Eredmény: szabad kapacitások és többszörös tőketeher, mely a fejlett országokéhoz gyakran három-négyszeres, sőt néha még ennél is több. A tőke eszközzé degradálása alapvetően ellentétes a gazdasági reálfolyamattal és hallatlan pazarlás forrása. Különösen veszélyes ez természeti kincsekben szegény és szerény tőkével rendelkező gazdaságokban. Amikor gyakorta kifejezzük, hogy önmagunkhoz képest is elmaradásban vagyunk, voltaképpen a rendelkezésünkre álló anyagi erőforrások (tőke) gyenge kihasználásáról beszélünk. Némileg érthetőbb lesz, há egy példát veszünk alapul. Az ismert textilipari rekonstrukció, amely nélkül ma még nehezebben boldogulnánk, nem céljában, hanem a lebonyolítás módjában volt hibás. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy nem lehet minden textilipari Vállalatot fejleszteni. A szelekció azonban elmaradt. Nem igy például Japánban, ahol a célszerű befektetés révén egy rendkixül jövedelmező és persze szelektív textilipar alakult ki, és ennek következtében jövedelmük (tökemegtérülés) magas és a tőzsde sztárjai lellek (Financial Times, 1985. dec. 1 T-i száma. J. Makinson: Star of the Stock markét). Bár tanácsokat ilyen irányban bőven kapunk, mégis az a jellemző, hogy minden textilipari (de nemcsak ők) vállalat saját magát fejleszti, ahelyett, hogy jövedelmezőbb befektetések után nézne (pl. kötvény) és így halmozná egy ütőképes fejlesztéshez tőkéjét. Arról már nem is beszélve, hogy részben a strukturális monopólium miatt a világpiaci információk nem kielégítőek, s így gyakran a versenytársak képességei is homályban maradnak. A tőke legvirgoncabb formája a pénz. Persze akkor, ha szerepét nem korlátozzák kizárólag mérésre vagy cserefolyamatokra. Az előbbiekből és monetáris fejletlenségünkből adódóan nálunk a tőkevagyon mobilitása minimális. Még intézményrendszerünk is jórészt hiányos, így a tőkemozgás, áramlás nehézkes és minimális. Bevált forma a MÉH hulladékára, mely a tőkepazarlás tipikus formája. E körülmény messze túlmutat a gazdálkodás határain és a lakossági pazarlásnak is előidézője, a használt cikkek forgalmának monopolista kezelése következtében. Jellemzésül: a Magyar Nemzeti Bank már régóta alkalmazza a hitelszerződésekben a zálogjogot, de még nem volt példa rá, hogy élt volna vele, mert a zálogul tekinthető vagyon értékesítése vagy nem, vagy oly alacsony szinten lehetséges, hogy jobb hitelprolongációt adni. Az érdekeltség még a tőkénél is súlyosabb fogalom. A már emiitett tanulmányban J. V. Andropov azt írja erről Marxot és Engelst idézve, hogy „az eszme elkerülhetetlenül megszégyenül, mihelyt eltávolodik az érdektől". Mivel a nivellálás volt eddig a rendezőelv, az érdekhierarchia főeleme a népgazdasági érdek volt, rendkívül sok strukturális áttétellel kapcsolódott az egyéni érdekhez. A teljesítmény pedig visszaesik, mert a bérszabályozás, de más tényezők is a differenciálás ellen hatnak. Nincs miből differenciálni, állapították meg egy tv-vitában (1987. január 21-én), de máig ható „termeléscentrikus" szemlélet és a mára már tisztázott teljes foglalkoztatottság is a nivellíjlás irányába vitt. Ennek ellenére: a fökérdés nem a munkások, hanem a vezetők érdekeltségén van. A gazdasági struktúra, a szabályozás módja nem a teljesítményt teszi az érdek központjába, hanem a patarenalista állam megnyerését. Vegyük alapul a tizenkilenc megye gazdaságpolitikai értékelését. Ezek mechanikus összegezése mindig jobb képet ad a kormányénál. Vagyis az érdekviszonyok zavarosak, és néha egy jól szerkesztett jelentés, az objektiv tények tisztelete többet jelent, mint maga az elmulasztott teljesítmény. A félreorientáló jelentések veszélyére maga a Magyar Kereskedelmi Kamara elnöke figyelmeztetett (Heti Világgazdaság, 1985/25. számában a Pártéletben megjelent — 1985/3. szám — irása kerekasztalvitájában). Végül az érdek problémakörébe tartozik annak kimondása is, hogy a sikerországok — itt-ott államocskák — káderkiválasztási módja merőben elüt a miénktől. Már J. W. Goethe megmondta: „a vezető lehetetlenre vállalkozik és el is éri azt". Amikor a politikai centralizmus, mely a szocializmusban nem kerülhető meg, a gazdasági vezetés posztjait jutalmazásra használja, ez minimálisan ellenkezik a reálfolyamatok természetével és mély társadalmj, morális válság forrása lehet. Á tapasztalatok azt mutatják, hogy a sikeres országok legtöbbjében a politika és a gazdaság azon felismerésen nyugszik, hogy á rossz gazdaság egyéb gondok mellett, magát a politikát gyengíti. Itt kell megemlíteni, hogy a gyakori példaként szereplő országok legtöbbjei főleg Távol-Keleten, egy sajátos potenciális előnnyel rendelkezik. Ez pedig a hadi kiadások minimális szintje azzal, hogy a politika beleolvad az USA koncepciójába, melynek fejében még ráadásul korlátlan hitelfelvételi lehetőséghez is jut. Ennek a távolban nyilván megvannak a visszaütői, ma azonban olyan előny, mellyel mindenki másnak, nekünk is, számolnunk kell. Végül a tanácsok és példák alapián fel kell vetni a bürokrácia elburjánzását a társadalomban. Parkinson hires könyvében jelzi: ez világjelenség. Az azonban már megfontolásra kényszerít, hogy változatlan politikai és társadalmi struktúrával dolgozunk.-Nyilvánvaló, hogy a gazdasági megújulás során a politikai struktúrát — és nem az ideológiát! — is korszerűsíteni kell. A minden szinten történő folyamatos beavatkozások mai gyakorlata nem tartható fenn. A megbízhatóság kritériumainak a súlypontját a gazdasági siker adhatja. Ez lehet a mai konszenzus alapja, arról már nem is beszélve, hogy századunk szocialista eszményképe a folyamatos jólétre épül. Ez nem ellentétes a gazdasági reálfolyamatokkal, de más felállást, a gazdasági célok következetes megvalósítását és az eredményekből való teljesítményarányos részesedést tételez fel. Más szóval: a politikai erő párhuzamosan a gazdasággal, alulról felfelé, demokratikus eszközökkel, nagy autonómiával kell kibontakozzék. Ezek a gondolatok megtalálhatók a példákban és tanácsokban. De ezek bármilyen tetszetősek is, átszűrendők a szocialista valóság eddigi eredményein. A transzponálás lenini figyelmeztetése ma is érvényes. Vagyis: nekünk nem másolni kell, hanem új szocialista modellt kell kialakítani. MAROSI JÁNOS LECHNER TER Az élet egyik specifikuma: sajátszerű kiszámíthatatlansága. Néha átszeltem annak idején a Lechner teret. Többnyire a Madách utca felől jövet. De néha a Szilágyi vagy a Vadász utcát választottam. Aztán a Szappanos, a Füredi vagy a Bercsényi utcán baktattam tovább — mikor merre támadt menni kedvem. A végcél akkoriban a Csongrádi sugárúttal — nagyjából — párhuzamos ősz utca volt, ahol 1955 óta laktam — laktunk — szüleim kis házában, átellenben az Ördögh-féle pékséggel, két háznyira a Tündér utca sarkától. Miközben a címet leírtam, próbáltam újragondolni, mi is fűzött engem korábban ehhez a térhez? Csupán a nem egészen a középpontjában újra felállított — tehát máshonnan „idehozott" — tetszetős kápolnaépület látványa? Néhány izgalmas focicsata a füves térségen? Egy ismerős hölgy, akinek csaptam a szelet és kinek hozzátartozói éltek-laktak a tér egyik házában? Néhány romantikus, késő esti — éjszakába nyúló — óra egy padon, kellemes társaságban, szöveggel, miegyébbel egybekapcsolva? Kevés ez, netán sok? Vagy épp elég egy városalkotó elemmel való kapcsolattartáshoz? Mindenesetre egyszer csak azon kaptam magam, hogy már ott is lakom a Lechner tér és a Madách utca sarkán — a délkeleti oldalon —, egy sárga vakolású, négyszintes ház második emeletén. A ház a hatvanas évek legelején létesült, azzal a céllal, hogy otthont adjon a Vásárhelyről a megyével együtt áttelepült néhány dolgozónak, köztük három újságírónak is. Eladdig mindig földszinten laktam. Irigykedve olvastam a lakásablakokból nyíló remeknél remekebb panorámákról szóló írói beszámolókat. Én évtizedeken át mindig a szemközti házak földszintjét bámultam, ha épp arra támadt kedvem. Hallgattam a járdán elkopogó lépteket. Ha elkerült az álom, néztem az utcáról a szobába vetődő emberárnyékokat. Most meg egyszeriben úgy éreztem, mintha kinyílt volna előttem a világ. A függőfolyosó végi erkélyről épp ráláttam az újonnan épült megyeháza bal sarkára, a hatodik emeleti ablakokra, amelyek mögött dolgoztam. A szobából pedig... Nos, templomtornyok, háztetők, gyárkémények alkották a látványt. S szemrevételezhettem a messzi távolban képződött, tárgykörvonalakat feloldó párafelhőket is. Mindez új volt, már-már szokatlan. S előttem-alattam a Lechner tér. Őszelőn, szeptember tájt költözködtünk. A fű még smaragdzölden ragyogott — különösképp reggeli harmatban —, de a fák közül néhány már hullatta levelét. A kápolna kisharangja ébresztett néha. Másszor az alkony beköszöntét jelezte giling-galangjával. Maga a tér eléggé elhanyagoltan árválkodott még. Mintha elfeledkeztek volna róla. Ráadásul déli sarkába az állami építőipar tekintélyes hosszúságú földszintes felvonulási épületet telepitett, amit rövidesen átalakítottak munkásszállásnak. Reggel ugyanitt startoltak, este ugyaninnét indultak azok a munkásbuszok, amelyek a környező helységek kőműveseit, ácsait, betonozóit, szakiparosait hozták-vitték a tetthelyre, onnét haza, a családhoz. Évek teltek el így. Aztán felröppent a hir, hogy „valamit csinálnak" majd a térrel. Egyesek úgy tudták, hogy itt létesül a Tiszán inneni rész első nagy nyitott uszodája. Mások azt beszélték, a kápolnát elvontatják, irodaépületet emelnek a tércentrumban. Ezzel szemben az történt, hogy egyszer csak megjelentek a térrendezők. Alaposan kidolgozott terv szerint láttak munkához. A szintkülönbségeket mellvédekkel hidalták át, választották szét, kacskaringós beton-, illetve zúzalékos utakat rajzoltak a tér testébe, itt is, amott is lámpákat szereltek fel, majd — szép számmal — padokat telepíteftpk. Mindez persze nem ment oly boszorkányos gyorsasággal, mint ahogy azt itt leirtuk. Mire elkészült a „mű",' abba beletelt vagy jó két esztendő. Ám a tér végül olyan elrendezést, „köntöst" kapott, hogy kedvtelve lehetett rátekinteni, útjain végigsétálni. Ettől kezdve gyökeresen átalakult itt az élet. Hogy úgy mondjam, a „Lechner téri műszak" non-stop egzisztált. Reggel hattól ... reggel hatig. Sorra futottak be a munkásszállitó buszok. Aztán, mikoí az építőmunkásokat „felszívták" a környező utcák, munkahelyek, jöttek a Madách utcai általánosba igyekvő kisiskolások. Délelőtt a padokat kismamák, nyugdijasok foglalták el. Kora délutántól gyereksereg szállta meg a füves részeket. Vidáman pattogott a labda. A régi és új ültetésű fák ágaira gyerekek csimpaszkodtak. Indiánüvöltéstől, labdapattogástól volt hangos a környék. A délutánt a munkásbuszok indulása szegte be. Míg a járművek ide nem érkeztek, az építőmunkásoktól szinte feketéllett a Madách és Szilágyi utcai sarok. Sokan a padokon, fűben ültek. Nem egyszer borosflaskák,/sörösüvegek társaságában... S ahogy leszállt az alkony, jöttek a szerelmesek. A közvilágítás gyakori hézagai csak még tovább növelték az oly jótékony homályt, melynek leple alatt annyi, de annyi minden megtörténhet. Először többnyire az este nyolcig kimenőt kapott diákok foglalták el a legjobb helyeket. Őket a moziból hazatérők váltották fel. Éjfél felé, a vendéglátóipari záróra idején újfent megélénkült a környék. A nem egyszer kissé kapatos párok már egészen tevőleges céllal érkeztek. Olykor még a jól szuperáló lámpák teremtette nyilvánossággal sem sokat törődve tértek a lényegre. Majd az éjszakai szórakozóhelyek vendégei következtek a sorban. Hangos kurjongatásuk nem egyszer verte föl a teret, ahová odahallatszott a közeli rókusi templom minden óraütése. A falak közvetítették a hangot, a lépészajokat. Néha úgy éreztem — álmatlanul forgolódva a második emeleten —, mintha magam is közvetlen szereplője lennék a téren történteknek. Az éjszaka hangjai még ma is gyakran eszembe jutnak, ha végigballagok a Lechner téri kanyargós utakon, és pillantásom a kis kápolna sárga falára esik. PAPP ZOLTÁN BELICZAI MARIA: KOMPOZICIO