Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-25 / 47. szám

Szerda. 1987. február 25. A szerette városért A szerette város — így nevezte el Szegedet Tömörkény István, s vitte be e sajátos és szokatlan szóöszszetételt a köztudatba Péter László legutóbbi könyvében. Szeged, a szerette város sokak számára több, mint egyszerű lakóhely. A városban élők, az innen elszármazottak és a nálunk megfordulók különböző módokon kötődnek e Tisza-parti településhez. A hívatásos „városszeretők" mellett talán azok a szegediek érzik leginkább magukénak minden parányi értékét, nemes örökségét, pusztulófélben levő szépségeit, gondjait, és új eredményeit, akik ezért tenni is hajlandók. Még csak százassal számolható a Szegedi Városszépítő Egyesület tagjainak száma, de az eddigi helyi eredmények, a mind szélesebb körben megfogalmazódó igények, a nyílt várospolitika és e nemes mozgalom országos hullámverése erősítheti, gyarapíthatja és gazdagíthatja a szegedi városvédők számát és munkáját is. Az egyesület hétfőn este tartotta ez évi közgyűlését, ahol Béládi Ilona elnök köszöntő szavai után Szűcs László titkár tartotta meg az éves beszámolót. Gyakran úgy tűnik, hogy az egyesület meglehetősen háttérbe húzódva és csendesen dolgozik. ám az elvégzett munka egybegyűjtésekor kiderül, hogy fontos eredmények is születtek. A Radnóti Miklós Gimnázium diákjai például elkészítették a szegedi szobrok adatainak és hiányosságainak listáját; a Magyar Építőművészek Szövetségének helyi csoportjával vitát rendeztek az Indóház tér rendezéséről és a Belváros rehabilitációs tervéről; javaslatukra végeztek feltáró vizsgálatokat a Hősök kapu-8 ján található, bevakolt AbaNovák-freskó állapotáról (az Országos Műemléki Felügyelőség szakvéleménye nem javasolja a nagyon sok anyagi áldozatot követelő munkát); elkészítették a megye műemlékvédelmi koncepcióját; javaslatot tett a Somogyi utcai volt zálogház eredeti homlokzatának viszszaállítására; közvetítették a Franciaországban élő magyar szobrászművész. Székely Péter szoborfelajánlását; megrendezték középiskolások részvételével az első szegedi városvédő tábort. Csak szerény eredményeket tud felmutatni az egyesület az előző évben elfogadott munkaterv néhány elképzelését illetően. Igv például az utcanév-magyarázó táblák elhelyezését, a legértékesebb vasműves emlékek felmérését, az Oskola utca sétálóutcává alakítását, az ipari Közgyűlést tartott a Szegedi Városszépítő Egyesület jellegű műemlékek katalógusának összeállítását, és a város faállományának föltérképezését nem valósították meg. Erősödött és egyre tartalmasabbá válik az egyesület 'kapcsolata a különböző; városi szervekhez. így például számított az egyesület véleményére a városi pártbizottság, a városi tanács, foglalkozott munkájával a megyei tanács mellett működő művészeti tanácsadó testület, a szakszervezetek megyei tanácsa és a Hazafias Népfront. Az idei tervek között új utak, eredeti módszerek keresése is szerepel. Mindenekelőtt — a tapasztalatokból okulva — a Szegedi Városszépítő Egyesület négy szakosztály beindítását tervezi. A várostörténeti Szeged minden értékével, örökségével kíván foglalkozni, a hagyományőrző csoport a sírkertek, temetők kutatását, gondozását, művészeti és szellemi kincseinek ápolását tűzte ki célul, a tervezésegyeztető szakosztály a város jövőjével, az épülő, alakuló, formálódó település holnapjával foglalkozik, a fotós szakosztály tagiai megörökítik a műemlékeket, a pusztuló értékeket, a védettségre szoruló épületeket, közterületi tárgyakat stb. Az egyesület társadalmi munkában szeretne hozzájárulni a felsővárosi templom szomszédságában kialakítandó barokk pihenőkert mihamarabbi megvalósulásához, valamint a gyevj temetőben egv kegyeleti park megszületéséhez, ahol a lezárt vagy szanálásra ítélt temetők meglevő értékei is helyet kapnának. A távlati elképzelések között szerepel emlékplakett készíttetése, melyet az egyesület adományozna a városért legtöbbet tevékenykedőknek. Készül egy fotókkal ellátott gyűjtemény Szeged összes védett és védendő műemlékeiről, formálódik egy, a könnyebb tájékoztatást segítő információs rendszer kidolgozása, szeretnének méltó emléket állítani a város kiemelkedő építőmesterének, Kovács Istvánnak, és régi szegedi képeslapok forgalomba hozásával kielégíteni egy meglevő igényt, amely egyúttal erősíti a múltunkhoz kötődő szálakat. Az egyesület választmánya a közgyűlés előtt mondott köszönetet többek között Kelemen Zsuzsának, a városgondnokság munkatársának, Lakner Károly tanárnak, Iván Mónika, Borvendég Béla, Koczor György, Palánkai Tibor és Tipity János építészeknek, Kovács Mihály plébánosnak, a Dr. Hága László szocialista brigádnak, a KISZ Csongrád Megyei Bizottságának, a Radnóti Miklós Gimnázium tanulóinak, a Magyar Építőművészek Szövetsége tagjainak, a Somogyi Könyvtár és a Móra Ferenc Múzeum munkatársainak, valamint a Délmagyarország szerkesztőségének. A közgyűlés vitájában szó esett arról, hogy a tagság nem kap mindig kellően körvonalazott feladatokat, kezdeményezőkészségét, aktivitását nem mindig kamatoztatják kellőképpen. Többen szóvá tették, hogy nem elég tiszta a város, mind többet kell tenni ezért, hiszen a városgazdálkodási vállalat lehetőségei végesek, s tulajdonképpen a sok piszok és szemét tőlünk származik. Az is felvetődött, hogy jelentősebb propagandával, a várost megszerettető akcióval szükséges idekötni és érdekeltté tenni ebben a nemes munkában azokat a tízezreket, akik a környékről és az ország különböző részeiről telpültek Szegedre. A Szegedi Városszépítő Egyesület ezúton is felhívja minden városlakó figyelmét, hogy fogadónapján, minden hónap első hétfőjén, délután 5-től 6-ig a Hazafias Népfront városi bizottságának Vörösmarty utca 3. szám alatti székházában, a délszláv klubban várja a belépni szándékozókat, s azokat, akik ötleteikkel, javaslataikkal, figyelemfelhívó megjegyzéseikkel, felajánlásaikkal, vagy a most induló szakosztályok munkáját segítendő, részt szeretnének venni ebben a nemes mozgalomban. T. L. Szegedi fotóssiker A 47. nemzetközi japán lyamunkájának legjobb 120 fotószalon reprezentatív ki- alkotása közé jutott — Gyenes Kálmán szegedi fotóállításának darabjai — 38 művész Búcsú Máriapócson ország közel négyezer pá- című felvétele. Medúzafei a bulváron Boris Vianról színházikedvelők bizonyára tudják, hogy egyszerre számított mérnök, nek, matematikusnak, dzsassztrombitásnak, színésznek, (kritikusnak), gondolkodónak, költőnek és persze színpadi szerzőnek isMost mégis, újfent hangsúlyozni kívánom fenti tényeket, s egyáltalán nem a dolog nagyfokú extrerrütása okából. Boris Vian ugyan már jó ideje, vagy másfél évtizede polgárjogot nyert nálunk — ám Medúzafej című egyfelvonásos komédiája most Szegedre érkezvén, bevallom, mégis némi aggodalommal töltött el. Aki ennyi minden volt már életében, gyaníthatóan egyszerre nevezhető sokoldalúságában rutinos rókának és nagyvonalú, bravúros mesterembernek. Csakhogy Vian, mit tesz isten, mindezek ellenére tényleg értett az irodalomhoz. Méghozzá •szóban forgó művészet ama formájában is, amely a humor fintoraiban a líra tisztaságát, a komédia könnyű szellői között a tragikum sötéten tornyosuló, súlyos fellegeit képes megláttatni. A Mindenkit megnyúzunk szürreál isztikus abszurdja mögött a Tajtékos napokat. hogy műveivel példálózzunk. Azért féltem kissé a Medúzafej hétfő esti, klubszínpadi bemutatója előtt, mert ebben a városban hosszú évek óta tartani lehet attól, hogy neves szerzők akár többé, akár kevésbé jónak mondható darabjait aránytalanul, azaz rosszul kívánják különböző igényű szakemberek a szegedi színház adottságaihoz, helyzetéhez igazítani. Márpedig az elmúlt évtizedek által döntő mértékben meghatározott „nembéliséghez" túlzóan, helytelenül mérni bármifajta vállalkozást: kifejezetten ro6sz politika. Szerencsére most Sándor János a Vian-mű leplezetlen bulvár-mi voltát vállalta föl teljes mellszélességben, a maga csupáncsak habkönnyed, és semmi más — ezért kizárólag szórakoztatóvá lenni tudó megjelenésében. Ettől lett — szegedi relációban legalábbis — kifejezetten élvezetes ez az este. Hogy egészen pontos legyek: fogalmam sincs, a rendező eredeti szándékai szerint mi mindent kívánt volna felmutatni a Medúzafejjel, az viszont tény: ha bármi többet a látottaknál, hál' istennek nem sikerült. Ha viszont 6emmi egyebet, csak a félreérthetetlenül jelzetteket: pláne jó. Vian e darabja egyébként annyira tipikus bulvárvigiáték. amennyire csak a néhai francia mindenestől, teA jó néprajzos előveszi figyelő két szemét, jól megnéz mindent, leírja, amit lát vagy hall, és öszszefüggéseket keresve tudománya ágyába fekteti a jelenségeket. Többnyire jótollú emberek a néprajzosok — népközelségük üt át írásaikon —, le tudnak tehát írni úgy is valamit, hogy szinte maga előtt látja, aki olvassa. Csakhogy az láthatja maga előtt, aki már látott hasonlót, ezért egyre nagyobb a szerepe az illusztrációknak. Illusztrálhatnak rajzzal, fényképpel és filmmel is. Eddig a rajz volt a legjobb, mert világos és egyértelmű, mindig azt mutatja, amit meg akar mutatni. A néprajzi filmek legtöbbször annyiból álltak, hogy mindig tetőtől talpig látszott benne, aki a munkát végezte, aki táncolt vagy dalolt, a lehető legtöbbet igyekezve megmutatni környezetéből is. Csakhogy a teljességre törekvés eredendően unalmassá tette szinte mindig a filmet. A fényképet pedig filmből kiragadott példának fogta A néprajz lelke föl a néprajztudomány, ennélfogva ugyanazt várta tőle: legyen lehetőleg nagytotál, legyen benne minden, mert úgy hiteles igazán. A belőle levonható következtetés ugyanaz: az átlagolvasó és átlagnéző — tudom, nincsen ilyen, beavatatlant akartam mondani — ugyanolyan unalommal fogadja, és nem hajlandó végigböngészni egyetlen morzsáért egy egész kupacot. Jöttek persze a fotózást mesteri fokon művelők, és csodákat alkottak. Egy marék kóc a gerebenen olyan gyönyörű volt ellenfényben, lelkesedett, aki nézte. A néprajzos azonban nem lelkesedett, mert ő tudta, hogy ez a munka is gyötrelem volt. Kellett volna néhány olyan ember, aki a szakmai művességet tudná ötvözni a tudomány igazmondásával. Évek óta van ilyen emberünk, de nehezen vettük észre. Kunkovács László sorozatban állítja ki mostanában jó két évtized alatt összegyűjtött képeit, amelyek hitelesek a tudománynak, és megállítják a mindig futó tekintetet is. Kétnyelvű ember ő, a néprajz és a művészet nyelvét egyforma tökéletességgel beszéli. Diákéveinek emberfordító korszakát Szegeden élte, és a fotóklubba járt bemutatkozni. Igen hamar fölhívta magára a figyelmet. Ha a zenészre mondhatjuk, hogy belső hallása van, rá a belső látást illene mondanunk, de úgy is jó, ha csak szögletes pupillát mondunk. Az MTI fotóriportere lett rövidke tanítás után, és ott avval fogadták, felejtse el mindazt, amit a fotóművészetről eddig hallott. Sok időnek kellett eltelnie, amíg a napi lótás-futás közben odacövekelhetett egyetlen téma mellé, amit néprajznak mondunk. Először mindent fényképezett, ami útjába került, mert tudta, szinte minden téma földolgozatlan még előtte. A szegedi múzeum képtárában most a halászatról készült képei sokaságából állított ki. A víz és az ember önmagában is irigyelten hálás téma, a gyalmok, marázsák, kecék, varsák, tapogatók, bárkák, dobóhálók és emelőhálók még több színt adnak a fekete-fehér képeknek is, a velük bánó ember azonban minden eddiginél nagyobb hitellel szolgál. Azt már csak a hozzá közelállók tudják, hogy minden támogatás nélkül, néha kétoldalról is ellenszenvvel kísérve járta keresztül-kasul az országot. Irigyeljük érte a sokáig különcnek számító kutatót és fényképezőt, és irigyeljük a tudományt is. mert ilyen kétnyelvű szolgálója támadt akkor is, ha alig vette észre. A néprajz megszülő, éltető és megőrző levegőjét is hozzáfényképezi minden képéhez. Az ősi foglalkozáshoz ősi bájt és ősi kínlódást is. A néprajz lelkét. Horváth Dezső livér komédiás tehetségének köszönhetően, ilyesmi kitellett. A Medúzafej humora a jó dialógusok és az eredendő képtelenségek helyzetkomikumának lépcsőfokain hág a magasba, majd nem azt mondhatnám, a szerelmi tematika — férj, feleség, „örök szerető", no meg alkalmi Pilátus a Credóban — egyetlen, némiképp korszerűsített szalonvigjátéki szituáció-halmazban kulminál. A burleszkes fordulatok sora és jó néhány, elsőrangúan szellemes, lazaságában már-már „toroadwayi" geg ráadásul szinte garantált közönséghatást kell elérjen. Nem mondom, persze, hogy jól kell élni tudni .mindezekkel, viszont arra sem árt kijózanítólag emlékeztetni: .nem jelent éppen világrengető színházművészeti feladatot a közönségfogások évezredes rutinokból táplálkozó alkalmazása. A szereplök közül a megcsalatástól szenvedni, a szenvedéstől ppdig írni tudó (milyen egyszerű, nem?) férjet alakító Bácskai János kifejezetten nagy kedvvel, jól komédiázik, s hasonló mondható el a Claude-ot játszó Bognár Zsoltról is, aki mellékesen megjelenésében teljesen franciás, modorában pedig a szereplők közül talán legjobban érzi Vian belső világát. A kívánságára tizenhat esztendőn át keményen, különböző fejváltozatokban ugyanazt a szereplőt 'megformáló Both Andrást (külön elismerés illeti azokért a nyilvánvalóan tantaluszi kínokért, amiket a szűk, levegőtlen helyiségben végig bekötött fejjel ágálva-botladozva-játszó kiállhatott. Janisch £va (Lucie) szintén stílusosat produkál — általában a láthatóan élvezett, feltűnő játékkedv erénynek mondható, noha tárgyilagosan szemlélve: érthető ám a dolog. A csakis bulvárnak ható bulvár színészileg részint megnyugtató, felszabadító feladatot Ikell jelentsen, ami ha nem is föltétlenül a könnyebb ellenállás felé visz a szerepformálásban, mindenesetre a jótékonyan leegyszerűsítő változatok lezserebb megvalósításának biztonságával kecsegtethet. A szegedi színház stúdió-, előadásai közül az utóbbi években csupán a Himnuszhoz hasonlíthatóan üde, s noha felelőtlenebbül könynyed, ám hasonlóképpen kellemes produkcióval ajándékoztattunk meg. Ráadásként megtanulhattuk (Casanova után szabadon) mennyit-e fontos szerelmi kalandhoz a vörösbor és a rokfort sajt, mitől nevet jót az aránylag kis létszámú közönség (elég keresztülesni néhányszor egy esernyővel töltött szeméttartón), továbbá, hogy lám, Szegeden hej, van számos bulvár. Vagy legalábbis: íme, léhet. Miként Londonban számos utca. Más kérdés, hogy a szegedi színházat senki sem téveszti össze a Shaftesbury Avenue valamely teátrumával. Egyelőre. Domonkos László Munkaidő-védelem — vérre menően ? Ami fontos nekünk, azt védenünk kell. Így vagyunk mostanság a munkaidőalappal is, így aztán mindenféle fórumon foggal-körömmel mentjük, ami menthető. Kik ellen? A lógósok ellen, azok ellen, akik szivesebben intézik magánügyeiket a vállalat fizette órabér terhére, akik csak „kiszaladnak" egy kifliért, a „csak most" pult alatt kapható banánért, netán beugranak Jucihoz, egy hajsütésre. Persze, ők a kisstílű lógósok, akiktől még nem menne tönkre a népgazdaság, csak hát a fegyelem az fegyelem: mit szólnának a dörzsöltebb rókák, ha emezeket a nyuszikat szó néLkül hagynák csak úgy futkosni, miközben rájuk meg fogják a puskát, ha — egy munkaidőalapon — két lovat akarnak egyszerre megülni .. . Teszem azt a .. .-szerelő maszek munkaként számolja el a .. .-készülék javítását, akkor is, ha a cég nevében, a cég munkaidőalapja terhére töltött el perceket (órákat?) a kuncsaft lakásán. De hát ez már kimeríti a csalás fogalmát is. Hogy miért meditálok én mindezen? Mert olvastam, hogy a NEB fölmérése szerint egyebek között a véradók is megsértik a munkaidő szentségét. Az előbbi példák után, azt hiszem, mielőtt őket is egy kalap alá vennénk a megbélyegezhető kis és nagy tagosokkal, érdemes lenne azért disztingválni. A véradókat az önzetlen humánum megtestesítőiként szokás emlegetni, nem pedig a más zsírján meggazdagodókkal, a léhákkal, az érdekhajhászokkal. Nem is tehetjük, hisz azt adják magukból ellenszolgáltatás nélkül — másokért —, ami valamennyiünk számára a legértékesebb. Jóllehet, miként a gazdasági nyereséget, az általuk előidézett „hasznot" nem lehet pénzben kifejezni. De ha netán a humánum ellenfeleként is kezdene feltűnni a gazdaságosság, s az emberiség örök törvényei önmagukban nem lennének eléggé meggyőzök, használjunk inkább gazdasági terminológiákat! A vállalat vezetői, mielőtt elzárkóznának attól, hogy évente 1-2 alkalommal véradásra elengedjék néhány dolgozójukat, gondoljanak arra: egy ország nyereséges, hatékony gazdálkodásához nem csak a munkaidőalap, hanem a munkaerő védelme is nélkülözhetetlen. Márpedig ezek az emberek abban a hitben adják a vérüket, hogy ezzel másokat viszszavezetnek az életbe. Viszszavezetik őket a nyereséget hozók táborába, ha úgy tetszik. Más kérdés, ha én vállalatvezető lennék, boldogan — és gondolom, nagy eséllyel — indulnék az ilyen erkölcsi indíttatású emberekkel a gazdasági versenyben is. Nem hiszem, hogy miattuk vallanék szégyent. Harcoljunk hát következetesen a munkaidőalap védelméért! De ne vérre menően! Ch. A. Anyanyelvi őrjárat A Győri Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző nevelői és tanulói, a Hazafias Népfront beszéd- és mozgáskultúra-bizottsága több minisztérium, illetve állami szerv támogatásával Anyanyelvi őrjárat címmel pályázatot hirdet az ország hasonló tanintézeteinek körében A pályázaton az iskolák tanulói egyénileg, vagy 3-5 diákból álló csapatokkal vehetnek részt. A dokumentumokat április 15-éig kell eljuttatni a Győri Kereskedelmi és Vendéglátóipart Szakközépiskola és Szakmunkásképző címére (9023 Győr, Nagy István utca 34—36.)