Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-21 / 44. szám

8 Szombat, 1987. február 21. DM1 maffazi" ® Kutyák és emberek Történetek lavinákról Képünkön: útban a hózuhatag Gyönyörű farkaskutya szökken fel a népes villamosra az egyik megállónál. Vele a gazdája is. Az utasok csodálkoznak, sziszegnek. Az egészen félénkek hátrébb is húzódnak. A közelben üldögélő nénike viszont úgy érzi: cselekednie kell. Feláll, átadja a helyét a kutyás férfinek. Talán ott nem zavarják annyira a többieket. Ámulattal figyelem az idős asszonyságot. Elvégre akkor is ők állnak fel először, amikor kisgyerekes anyukákat látnak. Most azonban valami rendkívüli történik. Az okos állat szemrebbenés nélkül felpattan az ülőkére. Ráadásul olyan méltóságteljes nyugalommal ücsörög ott, mintha ezt csinálta volna örök életében. Az utasok mindenesetre megnyugszanak. A szomszédom mégis kíváncsian felém fordul. Maga látott már ilyet? A kutyák nagyobb urak, mint az emberek? Ugyan, uram, mit képzel, ott azért még nem tartunk — gondoltam magamban, de csak biccentettem, morfondíroztam. A kutyák lélekszáma ugyanis szemlátomást emelkedik. Akárcsak az italozások, az öngyilkosságok és a fiatalkori bűnözések grafikonja. Hogy fura párhuzamaim vannak? De hát ki gondolta volna valamikor, hogy a kutyatartás kérdésköre. egyszer majd a társadalmi méretű feszültségforrások közé kerül? Most pedig nagyjából itt tartunk. Hallom: az egyik bérház lakói aláírásokat gyűjtenek az ebtartók ellen. A múltkoriban meg azt láttam aképernyőn: egy egész pesti körzet hasonló ügyekről vitatkozott. Igaz, látszólag egyszerűnek tűnt a helyzet. A megszólaltatott emberek egy része pártolta, szerette, a többiek pedig utálták a kutyákat. Csakhogy az utóbbiak éppen az ellenkezőjét bizonygatták. Mert ők bizony nem lennének képesek panelházi lyukakba zárni az ártatlan állatokat. És tényleg: ezek a disputák egyre inkább összefonódnak a bérházi létforma gondjaival, egyáltalán modern életünk ellentétekkel terhes alternatíváival. * Mi tagadás: én nem tartom túlzottan katasztrofálisnak a mostani helyzetet. Inkább egy egészséges védekezési reakciót tapasztalok. Hisz korszerűség ide, korszerűség oda: az ember ragaszkodik a múltjához. A generációs léptékű személyes, környezeti élményekhez. Amikhez természetesen a fák, a virágok, sőt az állatok is hozzátartoznak. Más kérdés, hogy mindezt most jobbára parkok, kertek és önálló kutyaólak nélkül kell megvalósítanunk. Szinte abszurd módon, mindenfajta átmenet nélkül. Ha kilépek az ajtónkon: azon nyomban idegen világba csöppenek. A bérházi erkélyek viszont sorrarendre átveszik a virágoskertek szerepét, a lakások egy része pedig féligmeddig az állatok otthonává is válik. A finnyásak, persze, elborzadnak még a gondolattól is. Féltik higiénikusságukat. Mi több: emberi méltóságukat is. Mintha csupán az üdítőbb vafey romantikusabb növényi környezetben ismerhetnénk rá önmagunk történelmi és aktuális szabadságára, törvényszerűségeire. Itt vannak, mondjuk, a munkaszüneti napok, a hétvégek. A szociológusok szerint ekkor történik a legtöbb öngyilkosság. Szerencsére minket másféle teendők várnak. Többek között meg kell látogatnunk apósomékat. Közel laknak hozzánk ugyan, de egyedül élnek. Sétálunk hát nejemmel a szürke kockaházak között, s előttünk futkározik Hédi jószágunk. Figyelem az egyforma ablakfoltokat, a változékonyabb függönyfajtákat, majd időnként csöndesen felvidulok. Mert itt is, ott is kutyákat észlelek. Sötét orrocskájukat nekitámasztják az ablakok üvegeinek: apró gombszemeikkel az utca nyüzsgését szemlélik. Mint megannyi toronyőr. Akárhogy is nézem: újszerű, megható látvánnyal van dolgom. S ezzel egyszeriben valami emberibb arculatot nyer a sivár betonrengeteg. Ahogyan hétköznapjaink is többnyire szürkék, sivárak. Lótunk, futunk hivatalos és egyéni ügyeink után: úgyszólván semmire sincs időnk. Jóformán elfelejtünk megállni, nyugodtabban körülnézni; gondolkodni. Hogy válságokkal küszködnek a családok? Vagy ugyanezt látjuk a baráti, társasági kapcsolatokban és a művelődés területén is? Lassan túlbeszélt témákat emlegetek. Elvégre a vizuális kulturáltság gondjaira is tömérdek szót fordítunk. Néha kárhoztatjuk a televízió szellemlustitó, heterogén hatását, máskor az iskolai nevelés korszerűtlenségére, eredménytelenségére hivatkozunk. Ritkábban gondolunk arra: igazában egyszerűbb, bár nehezebb a helyzet. Hisz a látáskultúrát — egyáltalán a kulturáltság kérdését mindenekelőtt az életforma határozza meg. Elsőként is az: képesek vagyunk-e alkalmanként lehorgonyozni, értelmesen szemlélődni egy-egy fontosabb jelenségnél. Nos, a mi kutyánknak fogalma sincs a vizuális kulturáltságról. Ennek ellenére gyakran órákon át ott ül az ablakban. A cimboráit kémleli? Netán a cicákat? Az a lényeges: figyel kitartóan. Érdekli a világ egy szelete. Pedig neki is megvan a jogos és eleven mozgásigénye. A múlt hetekben azonban senki sem láthatta buksiján a megszokott helyen. Zavarba hozta volna a keményebb hideg, a szokatlan hóesés? Dehogy. Mindezekért csak mi nyavalyogtunk, tchetetlenkedtünk. Hisz amolyan siránkozó, kényeskedő, nyavalygó ország lettünk. Ha meleg van, az a baj, ha nincs baj, csinálunk magunknak. Szó, ami szó: az adott időszakban magam is a derekammal nyűglődtem. Amire együttérző'szavakat, borogatásokat kaptam a családomtól. Persze a kutyánk se maradt ki a jótékonykodásból. Mint-' hogy őt is a betegsége parancsolta le az ablakból. Nagyokat, fájdalmasakat nyelt: nyilván megevett valami ordenáré dolgot. Csakhogy ő nem élt vissza keserű helyzetével. Sőt, amikor vigasztalni, simogatni akartuk: elsomfordált valami félreeső zugba. Ahol egyedül maradhatott betegségével, bánatával. Ekkor akaratlanul is olcsó siránkozásaimra gondoltam. És szégyenkeztem. Közben József Attila is eszembe jutott: így adnak a kicsinyek példát, hogy fájdalmad szerényen éld át...". Szerencsére semmi sem tart örökké: a betegség sem. Jönnek tehát az egészségesebb, dolgosabb időszakok, s Hédi jószágunk megint csak ott trónol az ablakban. Még késő este is. így volt ez akkor is, amikor egy rendhagyó eset történt. Vagyis: csend, nyugalom a lakásunkban, éppen az asztalomnál bütykölgettem valamit. Egyszercsak éles, eleven kutyacsaholás hasított a levegőbe. Ráadásul éppen a mi kutyánk volt az. Hogy mi történt e szelíd párával? Miért rohant ki olyan veszettül negyedik emeleti erkélyünkre? Egy hangoskodó, ricsajozó társaság haladt el a házunk előtt. Őket ugatta. Az éjszakák faragatlan kalózait. Mondanom sem kell: alaposan megijedtem. Mit szólnak majd a szomszédaink? Még majd kiutálnak, kilakoltatnak hpnm'>r.i.r.. „ i-xnndháboritásért. S nem is egészen alaptalanul. így rögvest behoztam, elcsendesítettem a felhevült állatot. Figyelmeztetésül a fenekét is megpaskoltam. Igazában azonban nem tudtam haragudni rá. Annál inkább, mivel nemigen csaholós fajta. Csak okkal teszi ezt. Például ilyenkor. Vagy, ha a részegség jeleit tapasztalja. Nemrégiben ott sétáltunk vele a házunk környékén, ahol afféle munkás lakókocsik álldogáltak. Tiszta, áttetsző és hideg koradélután volt, ropogott a hó a talpunk alatt. Az egyik kocsi mellett azután minden átmenet nélkül istentelenül csaholni kezdett. Holott senki sem volt a környéken. Már-már azt gondoltam: a járműnek támasztott zsákokra haragszik. Valami állatnak nézi azokat. De nem. Mert rövidesen kinyilt a munkakocsi ajtaja, s egy zavaros tekintetű, vigyorgó ember jelent meg mögötte. Miközben elnézést kértem: erőteljes pálinkaszag csapott meg. Egyszóval Hédi ösztönösen is a rendet szereti. A tiszta szagokat, a csendes éjszakákat. Ám ilyenformán sem bizonyos, hogy hosszabb távon is megúszhatjuk a lakók támadásait, feljelentéseit. Csak hát ki fogja már egyszer komolyabban számonkérni és feljelenteni ezt az italban és hangerőben tobzódó felemás országot? * Ha a feleségemen múlna: talán le sem adhatnám e kéziratot. Elfogult kutyabolondnak tart. A munkahelyi főnökömnek meg kikötései lennének. Figyelmeztetne: légy autentikus, írd oda, hogy: vaú,. vaú. Magam viszont most kimondottan zavarban vagyok. A befejezéshez tudniillik csak közhelyek forognak az. agyamban. Hogy az állatok szeretete valamiféle vád az emberek ellen. Afféle szociológiai, lélektani paraméter. Hisz minél inkább kötődünk, ragaszkodunk kedves jószágainkhoz, annál jobban eláruljuk társadalmi, emberi kiszolgáltatottságunkat, gyengeségeinket. Érzelmi elszürkülésünket, elidegenedésünket és magányosságunkat. Magány? Elidegenedés? A csuda tudja! Annyit emlegetjük e fogalmakat, hogy kezdem jól érezni magam ebben a stációban. Már csak azért is, mert a tartalmasabb magányosság kedvezően befolyásolhatja önismeretünket. Másrészt környezetismeretünket is. Megtudhatjuk: miként vagyunk az állhatatossággal, a szerénységgel vagy a mindennapi rendszeretettel. És ez már tanulságos dolog. Mivel ezek szerint mi még a magányosságunkkal sem tudunk igazán mit kezdeni. Egyben-másban tehát tanulhatnánk a kutyáktól is. S ezért ne sértődjön meg senki! Egy kedves nőismerősöm nemrégiben a jószágokhoz hasonlította állítólagos szelídségemet, ragaszkodásomat. Akkor hirtelenjében én is dühös lettem, megharagudtam. Most viszont azt mondanám: ugyan, hölgyem, ne értékelje túl emberi képességeimet. SZUROMI PÁL Nincs, olyan tél, hogy valahol ne pusztítana lavina, vagy hógörgeteg, maga alá temetve sportolókat, turistákat, hegyi lakókat. Már az ókori irodalomban is találkozunk a lavinaomlások irásos emlékeivel. Sztrabon „nagy magasságból alácsúszó hatalmas hótáblákról" ír, amelyek egész karavánokat temettek el. A történészek szerint Hannibál csapatai a Mont Cenis-hágón történő átkelésük során valószínűleg átélték azt a rémületet, amelyet a lavinaomlás jelent, különösen a nem hegyvidéken élők számára. A fergeteges hógörgetegekről szóló leírásokkal a középkori irodalomban is bőven találkozhatunk. A lavinának néha csak egyes áldozatai vannak, de előfordul, hogy egész falvakat temet be. Loeche-lesBaines, a hőforrásokról hires alpesi gyógyhely már a középkorban is ismert volt. Ez a Gemmi-hágónál elterülő festői kis falu a történelem során már többször pusztult el lavinaomlás következtében. 1781. január 17-én egy omlás három fiatalembert temetett el a falu határában. A mentésükre indult lakók estig kiabálva keresték őket. Este 8 óra tájban ágyúdörgésszerű robajjal újabb lavinagörgetegek zúdultak a falura, amelynek csaknem valamennyi háza eltűnt a hótömegben. Ez a második hőhullám 52 halottat követelt. A kiásottak közül sokan az átélt borzalom hatására haltak meg. De a lavina nemcsak a régi korok sajátossága volt. Századunkban is sok tragédiáról adtak hírt az újságok. Közülük is az egyik legsúlyosabb volt a Himalájában a Nanga Parb»' mpnhiVlitnni inönlt német expedíció 16 tagjának elvesztése 1937-ben. 1951-ben a Svájci-Alpokban fekvő Szent Gotthárd-hágó környékén lévő Andermatt falut söpörte el néhány lavinahuHám. 1950—51 tplén nagyon korán és rendkívül sok hó esett. A falu közelében lévő erdőségeket a gyakori lavinák az évszázadok folyamán alaposan leborotválták, ezért a falu természetadta akadályok nélkül kényszerült szembenézni a veszéllyel. Január 20-án a falu tanácsa óráról órára kapta a jelentéseket a lavinaveszélyről, miközben a hó szakadatlanul esett. A tanács elrendelte a legveszélyeztetettebb házak kiürítését. Délután 3 órakor érkezett az első két lavinahullám, amely a falu elejét és végét kapta el. A következő két nap leforgása alatt a falut még öl lavinagörgeteg érte cl, ami igen megnehezítette a mentési munkálatokat, Néhány napra — mert a telefonvezetékeket is elvágta a hózuhatag — minden összeköttetés megszakadt a falu és a külvilág között. Egyedül a helikopterek segíthettek a mentésnél, már amikor az időjárás megengedte. A falu 30 embert veszitett. A kanadai Sziklás-hegységben fekszik Camp Leduc, egy bányavároska. 1965-ben 154-en dolgoztak és laktak itt, egy új rézbánya aknáját építették. A telep a hóhatár szélén olyan helyen épült, ahol évente akár 15 m vastag hó is hullott. 1965. február 18-án egy rendkivüli méretű lavina indult meg a hegyről, és eltemette a telep egyik felét. 70 embert nyelt el a hó, közülük csak 43-at tudtak élve kiásni társaik. VARSA ZOLTÁN: Apám Már hét éve, hogy nem vagy itt. Tűröd a nem-lét nyűgeit békességben a föld alatt. Fájdalmad, kínod rámmaradt örökségül. A nincstelen, mezítlábas, ütött lelenc sorsát — sorsodat hordozom téged idéző homlokon. Néhány elvétett mozdulat, a járásod is rámmaradt, a ha dúdolok, úgy dúdolom, mint te néhai-egykoron. Konok szóval, békétlenül csitítlak: mert te fájsz belül, éhezel bennem s szomjazol, követelőző magzatom lettél. Örökké hordalak homlokom és szivem alatt. ERDELYI KATALIN RAJZA i