Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

Q Szombat, 1987. február 14. Régtói kedvelt sportriporterem, aki eleibölcsességekkei is gyarapítja szerényke nehéz-atlétikai tudásomat, a múltkor ringbe szállt. Mi tagadás, nem ifjan és nem is győzelemre éhesen szökellt az arénába. Inkább jobb hamarabb túl esni a kínosságokon, tehát őszintén szólva, verték a derék embert. Ő ugyan vitézül állta, de attól még csattogott rajta az ellenfél kesztyűje. Kollégája kérdésére sokunk előtt megvallotta, hogy fél, sőt nem is szeret bokszolni. No de akkor mindezt miért? Mert olyan feladatot kapott, melynek teljesítéséhez tapasztalatból akarja tudni, milyen a ring belülről. Nem elégszik meg a tájékoztatókkal, jelentésekkel, a maga bőrén kívánja érezni, hogy szavai hitelét igy megteremtse. Megtoldotta mindezt furcsa felismerése kimondásával: az élet időnkénti áttekinthetetlenségével szemben a ring más, ott vagy ó üt — vagy őt ütik. Bár van azért számolási szünet is — teszem hozzá sandán. Egyik reggel a színészt kérdi a rádiós szerkesztő, miféle nagy gondolata is volna neki, a gazdaságot bevinni a művészetbe? A színész magyarázza, a szerkesztő nem érti, sőt gyanakodni kezd, netán megfúrni készül Thália papja? Pedig oly egyszerűnek képzeli a pódiumon, csak pontosak legyünk, takarékosak és átgondoljuk (előre!), amit tenni akarunk. Ám ilyen köznapi dolgokat nem könnyű szavakkal úgy kifejezni. hogy megértsék. Mit tehetünk, indulókhoz szoktunk, meg szónoklatokhoz, Ezekben a jégtermő napokban csak a tél elleni küzdelemről tudósító híradások a lelkesítőek, nem a hótaposás. Az utca hideg, gyakran fúj a szél, könnyű elcsúszni és mindenütt fagy vagy esik. Bezzeg a tudósítástól a néző-ember, majdnem kedvet kap a kérésre részt venni, a 87-es Nagy Hócsatában. Persze a dörzsöltebbje hamar észbe kap, gyanakodni kezd, hátha nem is így van, hátha csak szöveg a segítségkérés, meg különben is bolond leszek nekik, helyettük lapátolni! így aztán marad a fejlett ipari társadalmak módszere, a hótaposás. Meg marad még a pletyka is, hogy így meg úgy, a hókotrók tolólapáttal száguldoznak a körúton, benzintakarékosság okán is. De már hogy hinni ilyet, amikor erről csak a népek morognak, meg látta volna ezaz, ám nem ezt mondták a hírekben! Na de minek is mondanák, jönnek a fanyalgók, aki tudja úgyis tudja, aki meg nem, minek keseríteni. Különben is csak elolvad egyszer, mire összekapunk, latyak marad utána. Amely tél egyébiránt váratlanul érkezett, hát úgy is fogadtuk, mint meglepő látogatót. Ha ugyanis előzetesen felkészítjük a lakossági-dolgozókat, hogy mindannyian együtt lakunk, söpörjünk együtt, lapátoljunk közösen — ez valahogy még érthető lenne. De hogy csak igy ukmuk-fuk, rájuk törni, itt a hó, itt a lapát, tessék takarítani — ez nem megyen... Hiányzott a meggyőzés, az előzetes fölkészítés, a társadalmi vita és egyeztetés. Bár, megjegyzem az lenne az igazi, ha jelezné a tél: ekkor érkezem, várjatok! Mostani megbízhatósági foka azonban megegyezik az időjósokéval, azoknak meg ugye, hol a műholdjuk romlik el, hol a még mindig itt lévő Kárpátokat feledik el, szóval sok a gond. Mellesleg az igazán meggyőző szavak eme hideg napokon is fűtenek a sok képmutató udvariasság között. Egy őszinte anyuka így intette gyermekét a nagyáruház előtt: óvatosan járj, mert elesel és akkor engem is elrántasz! Amely közlés újabb adalékul szolgálhat közlekedési közviszonyainkhoz is. Merre van előre, sóhajt föl a jámbor, guvadtan bámulva a jelenidőnek mélyéig világító vitát a győri gyáróriás és pesti képződménye között. Ami még a közelmúltba is természetes lett volna, ama bizonyos kézivezérlésú gazdálkodásunk idején, mára sajna lehetetlenné vált. De hol marad már a jövendő, miért késlekedik? Bizony attól tartunk, nekünk magunknak kell hozzá utat törni, akár ebben a nagy hóbán is... Ám az új még nem jelenti a régi teljes elvetését, piert abból csak zavarodottság támad, miként tudhatjuk. így ha azt halljuk, hogy amit eddig érdemként magasztaltunk, nem más az mint dőreség — felmegyen a pumpa, miként a dolgozó nép elszólja magát. Tehát az egyazon munkahelyen eltöltött idő, a ledolgozott évtizedek mégítéléséről van szó. Ezek értékét nem lehet nevetségessé tenni, mert akkor eddigi önmagunk válnék komolytalanná és csak egy életünk van. Változtatnunk kell, de bölcs megfontoltsággal, különben azok sem hallgatnak szavunkra, akik pedig szeretnének. Mert az ember nem dróton rángatott bábu, s még nem is szélkakas. Miként egy régi filozófus mondta: nádszál az ember, semmi több, a természet leggyöngébbike, de gondolkodó nádszál. Szóval ezt kéne szem előtt tartanunk valamennyiünknek, hogy gondolkodó nádszálak vagyunk. Nem könnyű megfelelni e látszólag oly kevéske várakozásnak, de ha meggondoljuk annak is ára van, ami könnyen megy. Ilyen könnyen jön az öregség is, amelynek ugyancsak megadjuk az árát életerőben, szellemi frissességben. Következnék ebből valamelyes magyarázat félelmünkre az öregedéstől? Aligha ilyen egyszerűen, hiszen a legtöbb gondolkodó nádszál nem is érzékeli önmaga fölött az időnek múlását. Inkább tapasztalatai halmozódását véli előnyének. Igaz, látni az ellenkezőjét is, mint annyi mindennek köröttünk. Némely ködök ülik meg terepünk, nehezítve a gyülekezési pontok megleiését. Az elmúlt nyáron, hajdan volt melegségek idején (amikor persze a hőségtől szenvedtünk) afféle egyszemélyes sajtótájékoztatót tartottam a Tisza-parton. Gyerekkori osztálytársam érdeklődött tőlem az újságirkálás értelme felől. Túljutván a cikkszerzés kedvtelenítő anyagi hasznának potomságán, fölütötte a főkérdést: de hát akkor mivégre? Tisztább lesz szavainktól a világ, oszlik a köd vagy netán még sűrűsödik is? Kérdezni most is könnyebb, mint válaszolni. Tudós tanár óv a képes beszédtől, mondván nem keresztrejtvényt vár az olvasó, annak ott a költészet. Újságot csak átlapozó belvárosi előkelőség legyint, a népek adnak-vesznek, temetnek, esetleg megnézik még a sportoldal utáni műsorrovatot, minek a többire bötűt vesztegetni? De ha már egyszer feltalálták a bötűt, éljünk veie. Örökítsük meg a jelenkort, akár tanulságul is. Virrasszunk az álmodók helyett, segítsük az ébredőket. Az ember nagy élménye a fölismerés: így érzi ezt más is! A hiteles szavak útbaigazítók lehetnek, ha keveseknek is. TRÁSER LÁSZLÓ Az áruházak ősei A rekonstrukciót követően, majd a századforduló körül, amikor egymásután születtek az elegáns fűszer- és csemege-, valamint gyarmatáru-üzletek, még jócskán léteztek a vegyeskereskedések is, ahogy akkor nevezték ezeket szatócs vagy krájzleráj boltok, amelyek ezerszínű árutarkasága sokunkban még ma is benne élhet. Szeged kereskedelmi élete a 18. század hajnalán kezdett valamelyest fellendülni, de az 1712. évi árvízkatasztrófa e fejlődést is jócskán elodázta. Ekkortájt 13 kereskedőt tartottak számon a városban, de csak három volt adófizető-képes, a többi amolyan „háti kalmár", vagyis házaló kereskedő. Belgrád újabb eleste után (1739), szerb és német kereskedők özönlőttek Szegedre, és a század végére számuk elérte a háromszázat. Ezt tovább gazdagították az 1785ben befogadott zsidó betelepülők. II. József 1787. évi népszámlálása szerint 21 519 lakossal rendelkezett Szeged, és a város 4043 lakóépületében 4469 család élt (10259 nő mellett, 11 260 férfi). Az itt élők között 84 értelmiségit, 963 polgárt, 108 nemest, 1436 gazdát és mesterembert, 2864 kertészt és zsellért stb. mutat ki ez a statisztika. És közben tovább szaporodtak a kereskedők, kereskedői testület létrehívásával érdekszövetségre léptek. Később létrehívták a Lloyd Társulatot, amely a Kass Szálló emeletén működött a századfordulótól. Az egyik első fűszerboltot Aigner József alapította, 1787-ben — 200 éve —, és utódai tulajdonában közel 150 évig állott fenn. Ezeket a mirydent árusító boltokat mindig valami sajátos illat lengte körül, a kulimásztól (kocsikenőcs), a sós heringtől, a faggyúgyergyától, az ostorszíjtól és más bőripari áruktól eredően. Mindezekkel harmónikusan keveredett a kávé, a kőpor, a petróleum, a fokhagyma, a füge, az ecet, a vanília, a citrom és a cirokseprű, nomeg természetesen a füstölt oldalas, a paprikás szalonna, a hordós savanyított káposzta, a krumpli nem kevésbé jellegzetes illata. A boltokban ott lógott a császár képmása, s kapható volt minden. ami az arcmáshoz kapcsolódott: császárzsemle, császárkifll, császárhús és császárkörte, és persze mindenféle kávé- és teafajtákból összeállított császárkeverék. Ezentúl a nyalánkságok; cukorkák ezerféle választéka: kissé émelygős, a mindig maszatos krumplicukor, amit kisebb fajta bárddal kellett darabolni, a különböző színű árpacukor és a fekete medvecukor. A malátacukrot szép fadobozokban árulták. Kettős gyönyör volt a gyerekek számára a füttyös cukor, amelyen elszopogatás előtt fütyülni lehetett. A durranós cukor durrant, a selyemcukor szivárvány színű volt, a törökméz mindenhez odaragadt, még a szájpadláshoz is. A gyerekeknek nagy örömet jelentett a sokfajta tarka kivágós kép, amelyeken: katona, huszár, cica, mókus, várkastély, virág, templom, bábszínház, palota, ódon stílusú patriciusházak voltak láthatók. Azután múltak az évtizedek, és a századforduló körül szaporodtak a fényesebb üzletek is. lfj. Rieger Mihály utódjának boltjában (Jerneyház, Széchenyi tér 8.), fűszeranyagokat, bel- és külföldi borokat, valamint gyarmatárukat kínáltak. Kun Samu fűszer- és csemegeüzlete a Bástya u. (ma Tanácsköztársaság útja) 9. sz. alatt volt. Kopasz József fűszer-csemege-bor-tea és rum kereskedése a Boldogasszony sgt. (ma Április 4. útja) 1. sz. alatt állott, cégérén fehér kutya jelezte azoknak is, akik esetleg nem tudtak olvasni, hogy jó helyen járnak. Neves fűszerw" 1 >•••• I I I M kereskedő volt Tóth Péter a Rudolf (ma Roosevelt) tér 6. alatt, ahol ma a Szeged Tourist irodáit találjuk, és házát a rekonstrukciós építkezések során legtöbbet foglalkoztatott Jiraszek és Krausz-cég építette. Boda Bertalan fűszer- és csemegekereskedése volt a belváros egyik legfrekventáltabb üzlete, a Kárász és a Somogyi utca sarkán. A századforduló körül a város kereskedelmi élete a kiskereskedelmi boltokat illetően igen fellendült, és erre utal 48 déligyümölcs-, 35 fűszer-, 4 csemegeüzlete mellett 210 szatócsboltja. A nagyobb boltokban árusították a 100 éve feltárt Petőfi-ásványvizet, a következő ajánlással: A legjelesebb orvosok és vegyészek ajánlják. A palaczkok töltése vegytani és orvosi szabályok szigorú megtartásával történik, s e víz mindenütt, ahol raktárak vannak, folyamatosan megszerezhetők." Külön figyelmet érdemel a Széchenyi téri (6. sz.) Angyal drogéria, amely már századunk első éveiből való, és naponta friss pörkölt kávét ajánlott vásárlóinak, holott elsősorban háztartásvegyipari cikkeket, valódi francia és angol illatszereket, toalett-árukat forgalmazott. Ez egyébként akkortájt szokásban volt így csábítani a vevőt a nagyobb összegű beszerzésre, s gyakran nem is hiába. Ilyenek és még sokfélék — hiszen valamennyi üzlet igyekezett kissé egyéni arculatot is kialakítani magának — voltak azok a boltok, amelyeket méltán tarthatunk a mai, modern áruházak szerény őseinek, fenntartva a kereskedelem folyamatosságát, a lakossági ellátást. BÁTYAI JENŐ M 'ikor Krizsafán megtudta, hogy nem vették föl az egyetemre, autóbuszra ült és meg sem állott a kisbóki halszaporító gazdaság helyi telepéig. „Ez az", gondolta örömmel, hiszen környes-körül, míg a szem ellát s még azon is túl, sima, opálos víztükör, a tükörben a felhők fordított képe, meg talán Istené, kinek lelke háromszáz sirály képében lebegett a vizek fölött. „Nagyon jó", bólintott Krizsafán, és: — Dragos elvtársat keresem — mondta a csupa-petúnia portán. — Ááá, a Dragos elvtársat tetszik?... Dragos elvtárs a keltetőben van, máris odacsörgök neki, addig is tessék helyet foglalni... A keltető épülete kicsiny szigeten állt, ahová csinos fahidacskán volt a bejárás, illetve ladikon; teteje lapos, fala fehér, belseje csempe, babakék és halványzöld. Erős halszag, vízperme•teg, neonfénynek zúgása; a medencében óriás pontyok, busák, amurok bevarrt ivarnyílásokkal, mert különben idő előtt leikráznak, gyorsan hat a hipofízis... Húszkilósnál nem nagyobbak, hiszen izmuk acél, uszonyaik éle mint a kés tompája, három ember sem bir velék; igy aztán a túlságosan nagyra nőtteket „leselejtezik", foszfor lesz belőlük, azaz műtrágya, helikopterről szórják szét a földek fölött; illetve halliszt, halászlékocka... Ami nem beton s csempe, az üveg, bízvást. Bennük ikrák, zsengeivadékok (e szó érzelmet nem takar: terminus technicus). számuk mim égen a csillag, s még eggyel több. Vagy kettővel, millióval, ha pedig megszámlálnánk őket, eredményként kijönne a pozitív végtelen... — Szervusz, író úr, rég láttalak, készül a regény, készül? — robbant be Dragos az irodába, kézszoritást, ropogtató, „juj", szisszent föl KriBusatánc zsafán. — Egy nagy lótuszt készül a regény... Állást keresek, tanár úr... — Értem... Nem jött össze a felvételi. Helyhiány miatt, igaz? — Tudáshiány miatt. — Nagyon jó... De munkát adni nem tudok. Nézd azt az öt úriembert ott a cserényben. Ott, ott, azokat... Piroskutyáznak. Néha zsíroznak is... — Dragos széttárta a karját. — Ez van nálunk, lát'hatod. De te írogatsz is, nem? Keresel azzal is. Tulajdonképpen irigyellek... — Ez rendkívül érthető... Csekély hatezret kaptam a héten, bár ez már adózás alá esik... — És a rajzaiddal mi van? Elfogadta őket a muki? Az a Birtalan, vagy Bertalan... — Csak Berta, tanár úr... Fosztóképző nélkül. Három rajzot elfogadott, de hát az átfutási idő... Fél év... Vagy két és fél... Esetleg három... Dragos erre cifrákat mondott, lójeleket mutatott Budapest irányába, végül pedig fosztóképzőt kívánt Bertának. — A hétszentségit az ilyen kádereknek!.., — A macska rúgja meg — mondta Krizsafán. — Te — így Dragos, miután lecsillapodott —, ha már itt vagy és ráérsz (ugye, ráérsz?, hát persze, hogy ráérsz, egy munkanélküli mindig ráér), nézz szét egy kicsit minálunk. — Ekkor már a tavakat rekeszekre osztó gáton ballagtak. A gáton elképesztően keskeny vágány. — Ez minek? — kérdezte Krizsafán. — Lóvasúttal hordjuk a takarmányt a tavakhoz; a lóvasút áll egy öszvérből és kettő darab kicsi kocsiból. A lehalászott halakat is ezen szállítjuk be. Sajnos, nekem már nincsen sok időm rád, kettőtől órát tartok, aztán meg jön egy pótvizsgázóm ... De addig még megnézünk egy lehalászást, ilyet még nem láttál úgysem. ... A lehaszászás: vízben a háló, szűkül a kör, feszülnek az izmok, kötelek, sár csapódik, fröccsen a víz, fekete a fölkavart iszaptól, itt is, ott is megburványlik, aztán felrepül egy hal a légbe, óezüstszín növényevő, egyméteres torpedó, csak keményebb; állon talál egy halászt, az szentségei, köpi a fogát, de húzza a hálót, egyremásra vágódnak ki a vízből a busák, átröppennek a hálón, alig marad benne más, mint kövér ponty és ezüstkárász, de az aztán rengeteg... A húzást meg kell ismételni. Egyszer, kétszer, háromszor... Ugrálnak a busák veszettül, dirrdurr, csitt-csatt, jaj annak, kit gyomorszájon talál egy ilyen ezüst lövedék, a víz most már merő latyak, a halászok is; több hal van a levegőben, mint a vízben, s a legkevesebb; a hálóban. Dragos összeszed hat ezüstkárászt, nejlonzacskóba rakja őket. Szép nagyok, félkilós is akad kőztük... — Tessék, a tied — mondja Krizsafánnak —, ellesznek ezek itt, „mint hal a szatyorban" — nevet. S most már azt is elmondhatod, hogy láttál busatáncot. Mert mi ezt így hívjuk: busatánc... Gyere, beviszlek kocsival a városba. „Busatánc", Ízlelgette a kifejezést Krizsafán, „ilyen tehát a busatánc..." Megy, megy az autó, Dragos beszél, fecseg, fogynak a kilométerek, Krizsafán bólogat, „igen", mondja néha; s a szatyorban csendesen hallgatózik a hat ezüstkárász. FARKAS CSABA t