Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-12 / 9. szám

77 Csütörtök, 1987. január 15. Táncostapasztalatok — Halló, Szegedi Nemzeti Színház, Bokor Roland? — Igen! Üdvözléseik és mindenféle jókívánságok után: — Ügy hallottuk, a színház balettegyüttesének vezetőjeként nemrégiben Üjvidéken járt... — így igaz: december 16. és 21. között az újvidéki Szerb Nemzeti Színház, illetve a Vajdasági Zenei Központ meghívására, az újvidéki és a szegedi teátrum között meglevő hagyományos kapcsolatok jegyében afféle „vendég-megfigyelőként" öt napot jugoszláviai „táncközeiben'1 töltöttem. ? — A szegedi táncosok közössége voltaképpen alakulófélben levő balettegyíittes. Most mások munkájába bepillantani, tapasztalatokat ily módon szerezni roppant aktuális feladat volt. — És milyen tapasztalatokkal tért haza? — Ottlétem idején zajlott Üjvidéken a III. jugoszláviai balettverseny, vagyis gyakorlatilag a teljes mai jugoszláv táncmúvészetbe bepillantást nyerhettem. Kevés országban rendeznek hazai, nemzeti jellegű balettversenyt, Jugoszláviáról pedig ilyen vonatkozásban azt is tudni kell, hogy a hét köztársaság fővárosának színházaiban működő balettegyüttesekből érkeztek a résztvevők. Rögtön be kell vallanom: úgy vettem észre, néha meglepően gyengék voltak a táncosok, s összességében nagyon kevés kiemelkedő vagy akár csak jobbnak mondható produkciót láttam. Körülbelül negyven induló voR, s a dolog érdekességét számomra inkább az jelentette, hogy ez táncos- és koreográfusverseny volt egyszerre! Tizenhat koreográfus nevezett egyegy alkotással, s előföltételnek számított, hogy két évnél régebbi nem lehet a koreográfia. Ha gondolatilag vagy tánctechnikailag anynyira újszerűt nem is láthattunk, akadt olyan versenyző, aki élete első koreográfiáját mutatta be. Például az újvidékiek közelmúltbeli vendégjátékán a városban is föllépett táncos, Mihajlo Duric, akinek műve nekem például tetszett. — Summa summárum? — Egy balettverseny még annak is rendkívüli fontosságú, aki már jócskán láthatott ilyet: hiszen a legtöbb országban a múzsák között igencsak az utolsók között van a balett, szinte a művészetek perifériáján. Egymás technikai képzettségét, koreográfiai elképzeléseit az új utak, a fejlődés lehetósegeit megismerni végső soron szintén mindig izgalmas dolog. És ráadásul igazi slusszpoénnek számított a káprázatos gálaműsor, immáron nemzetközi mezőnnyel: a japán Yuko Morlmoto és a szovjet páros, Nyina Ananiasvili és Andris Liepa teljesítménye egészen parádés éLményt nyújtott. — Tanulság, Szegednek címezve? — Van; csakis a színészi és a technikai képességek együttes fejlesztése kecsegtethet bármiféle komoly siker reményével. És mindez is csak akkor, ha maximális intenzitású és megállás nélküli ... D. L. Környezetvédelmi pályázat Környezetvédő közösségek részére hirdet pályázatot a KISZ Központi Bizottságának Ifjúsági Környezetvédelmi Tanácsa. Olyan programokat, tevékenységeket kíván ezzel támogatni a KISZ, amelyek középpontjában a környezet megőrzésére és fejlesztésére irányuló tevékenység áll. Pályázhatnak általános iskolai, középiskolai, egyetemi-főiskolai, munkahelyi és lakóhelyi közösségek, az eddigi tevékenységük rövid (maximum 2 oldal) leírásával és a vállalt program ismertetésével. A pályázatokat két példányban a KISZ KB Ifjúsági Környezetvédelmi Tanácsa címére (Budapest XIII., Kun Béla rakpart 35— 37.) április 15-ig kell beküldeni, legfeljebb 5 gépelt oldalnyi terjedelemben. A pályázó közösség adatait — a létszámot, korösszetételt, működésük kezdetének időpontját, a vezető nevét, címét — is mellékelni kell. A felsorolt öt kategóriában a vállalkozó közösségeknek, egy szakemberekből álló bíráló bizottság döntése alapján, összesen 500 ezer forintot juttat a programok megvalósítására a KISZ KB Ifjúsági Környezetvédelmi Tanácsa. Rekviem értünk? Oszlopos Simeon Bemutató a Kisszinházban Istenem, milyen furcsán forgandó is az élet; megtörtént már, hogy azon füstölögtem ezeken a hasábokon, nem ártana többször gondolni arra a klasszikus meyerholdi megállapításra, miszerint „az a színház, amely nem a kor atmoszféráját leheli — anakronizmus, még ha az aznapi újság eseményeiből színre vitt darabot mutat is be". Most pedig, íme a Kisszinház premierje az 1956 utáni magyar drámairodalom egyik legjelentősebb alkotásának ha nem is új, de újfajta „kortalanítási szándékával" áll előttünk. Hiszen rögvest leszögezendő, hogy a legizgalmasabb kérdés a szegedi Oszlopos Simeon láttán csakis az lehet: bő negyedszázaddal a mű születése és majdnem pontosan két évtizeddel a budapesti ősbemutató után, oly emlékezetes Simeon-változatokat követve, Arkosi Árpád mostani pompás vállalkozása „csak" a sorba illeszthető, ilyen-olyan variáns-e, avagy...? A válaszhoz jó két évtizedet kellene áttekinteni. Kezdve Sarkadi Imre tragédiájától a Gábor Miklós-féle ősbemutatón, és a 76-os kaposvári Gazdag Gyula-értelmezésen át, egészen a Játékszín 82-es produkciójáig, és még tovább. Minderre természetesen sem tér. sem idő. Viszont amit a műről mint alapvető életérzés-, értelmiségi drámáról, mint az értelmiség legújabb kori itthoni sorstragédiájának egyik szuggesztív kifejezéséről 25 év alatt összeírtak, a megállapítástól, hogy „Sarkadi saját .irói válságának veszedelmes következményeit ábrázolta" (Pomogáts Béla) a következtetésig, hogy nézőtéren ülők érzékenyen fogtak antennájukon az 1956 megrázkódtatásából gyógyulni képtelen, illúziótlan magyar értelmiség közérzeti válságát" (Földes Anna) — mind-mind jogosan „indította" a művel újra, de másképpen találkozni kívánó rendezőt. Például arra, hogy az Oszlopos Simeon döbbenetesen erőteljes gondolatiságát, és az eddigi színpadi megvalósítások egymástól olyannyira eltérő, Árkosi által kitűnően ismert változatait a lehetőségek szerint maximálisan függetlenítse mindenféle „aktuál-történelmi" természetű, közvetlen értelmezéstől. S ekképpen kísérelje meg éppen a legizzóbban maivá — s egyben, ily módon kortalanná — tenni Kis János tragédiáját. A történelmi megrázkódtatások lassan rezgő utóhatásai, no meg az egyén morális-emberi-alkotói válságai tulajdonképpen nagyon is harsány komaságban vannak ám egymással. Árkosi Árpád helyesen érzi, hogy Sarkadi Imre korának közvetlenül aktualizáló, darabbeli alaphelyzete (a lét peremére sodródó rajztanár— festő féllehetség—zseni, gyönge ember—tönkretett mártír kettősökben villódzó, lehetséges ellentétpárjai) a közép-európai értelmiség ízig-vérig jellegzetes archetípusain, élethelyzetein, önmegvalósítási gyötrelmein áthúzódó, elevenen élő és ható, akár naponta megtapasztalható örökség. A Hajnóczy Péterek kísértetes alteregói, miként Ady eltévedt lovasainak árnyai, itt bukdácsolnak közöttünk. (S tökéletesen a magaménak kell elfogadjam a műsorfüzet idézett gyűjteményéből Csoóri Sándor vélekedesét róluk: „Alkalmatlan lennék az iszákosságra és a morfinizmusra is, de munkasóvárgásom mialt senki sem értheti meg csökönyös szenvedélyüket nálam jobban. Őket is a szabadság kisérti, engem is.") S a rím: „A foglalkozásom az, hogy szabad vagyok", mondja Kis János. És miközben a főszereplő Kovács Lajos e Kis Jánosa előttünk van, úgy tűnik, szinte mindvégig a (Mira János díszlettervező jó stílusérzékét dicsérő) lepusztult régi, rossz egyetemistaalbérleteket idéző színpadkép, jellegzetes fotelében terpeszkedik, lázasan monologizál, miközben iszik, iszik, egyre, azt mondja, hogy ő (ál)aszkéta és.. . és Oszlopos Simeon. Aki egyedül áll ama oszlop tetején. Mert esetleg úgy érzi, mint ahynyian — Huszárik Zoltán szavaival —, hogy „a tehetség természeti csapás, jellempróba, átok, átkelés égő, roskadozó hídon, kolonc a nyakban, száguldás hegynek Nagy László fclvétfclc Zsila Judit (Mária) és Kovács Lajos (Kis János) az előadás egyik jelenetében. Nem hiszem, hogy sokat tévedek, amikor Ady sorait, némileg kifordítva. Fodor József művészetére alkalmazom. A Vásárhelyen élő művészek második generációjának markáns képviselője, a fél évszázad mezsgyéjét nemrégiben átlépett Kodor József számára az utóbbi időben Mártély jelenti a világ közepét. S ez nem csupán folyamatos tematikai forrást jelöl, nem kizárólag képekké formálható szeletét a világnak, vagy a csodás otthonná formált régi parasztházat. Innen merít motívumokat, itt teszi mérlegre a világ dolgait, mert a mártélyi „merítés", mint cseppben a tenger, sűríti a magyar Alföld minden szépségét, értékét, változásait, veszélyeztetettségét, jelenti a magyar parasztember sok évszázados küzdőterét az elemekkel, a társakkal, a politikai döntésekkel, de legfőképpen önmagával. Mártély azért is izgalmasan rejtélyes szigete a nagy síknak, mert egymás mellett található a táj két arca: a víz melletti buja vegetáció csodás füzeseivel, titkokat rejtő ártereivel, halászladikjaival, kifeszített varsáival, száradó hálóival — csöndjévei, meditációra késztető magányával. S a töltésen túl ott a „klasszikus" sík, a végeláthatatlan fold, mely a messzeségben az éggel találkozik; a föld, mely folyamatos küzdelemre készteti az „Mártély az én Párizsom... >> itt élőket, de akik éppen ebből a küzdelemből építették kpnok emberi tartásukat, csorbíthatatlan munka- és családközpontú etikai törvényeikét. Fodor József jó érzékkel talált rá erre a sok élményt és értéket tartogató vidékre. A felszínes szemlélő számára igencsak szűkös a festő tematikája. Részint a természet mártélyi variációi nyűgözik le, részint az itt élő emberek és munkáik, részint ember és természet, ember és szerszám, ember és állat, ember és ember igen aktuális viszonyrendszere. A Mártélyi panoráma című festmény kocsmakertjének abrosszal letakart asztalai mellől nézi a búcsúzó nyári tájat, a ködbe vesző túlpartot, s talán azt az utat, melyet festőként és emberként megtett. Bizonyára erőteljesen meghatározta tájékozódását, hogy születési anyakönyvébe Hódmezővásárhelyt jegyezték; hogy milyen alapélmények indították a gyerekkorból; hogy festőként önmagában is föl kellett dolgoznia Tornyai és Kohán örökségét; hogy elismert művészként és közéleti munkát is vállaló alkotóként képviselnie kell önnön művészete mellett egy nagyobb közösség érdekeit is. Fodor utóbbi években született képein valamiféle öszszegzési szándék érzékelhető. Legjobb tájábrázolásairól kiderül, mennyi mindent tud erről a vidékről (Áradás, Jeges ártér. Artéri irtás. Téli hétköznap, Homokpart, Elárvult tanya). Személyes ismerősei a mártélyi emberek, de arcuk, munkamozdulatuk minden alkalommal több, mint tanulmány vagy mégoly hiteles portré. Benne van ezekben a festményekben az ösztönös, szociális közelítésű attitűd, a jelképteremtő szándék, a valósághoz való, meghatározó kötődés (Egetö Sándor, Favágó, Körtvélyesi halászok, Harangláb meg a csősz, Kendős portré, Rozogák), az állatok szeretete, hiszen képein lovak. tehenek. birkák, pulykák, bivalyok is főszerepet kapnak. Egyre gyakrabban választ különös perspektívát, s ezek a nézőpontok hangsúlyt teremtenek, kiemelnek, szokatlanságukkal felkeltik figyelmünket. A néha torzító perspektívák az expresszivitás irányába tolják mondanivalóját, fellobbantják az alkotói indulatot (A magány első nyara. Tél, Mártélyi fogat. Hódtói tél). Néhány kisméretű képen a karcos, rekedtes, spröd fogalmazás oldottabb, nyitottabb, mondhatnám úgy is, impresszionisztikusabb látomásokká szelídül (Jégbe fagyva, Emberközel. Bugaci alkony, Horgász, Hétköznapi ragyogás). Van Fodor képeinek egyfajta „mártélyi fénytörése". Ez gyakran köti rövid pórázra képzeletét, mely a földhözragadtság veszélyét hordozza. Legjobb képein — paradox módon — éppen a fénytörés emeli meg a mondandót, ad tágabb perspektívát. teremt hitelesebb és tágabb erőteret. Fodor József mostani, a Vásárhelyi Tornyai Múzeumban látható kiállítása, a mintegy hetven festmény a kivívott értékek stabilizációjáról, az alkotói szándékok elmélyüléséről, a festői eszköztár differenciálódásáról tanúskodik. Van azonban ebben az anyagban annyi tartalék, hogy ne fennsíkról beszéljünk Fodor Józseffel kapcsolatban, hanem még összetettebb, nyitottabb, értékállóbb műveket várjunk a festő „Párizsából". Tandi Lajos felfelé..." És a végzet Sokszor jóval közelebb van, mint gondolnánk. Kis János pedig azt vallja, hogy a sors pártjára kell állni mindig. Azután, s ennek össze.„feguSeoen jöhet a jól ismert jelszóalcím: „Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten.". Mifelénk ez a heroizmus indulója. Ami miatt a mostani szegedi Oszlopos Simeon a precíz, sokszor „cizellált" kidolgozás dacára többé-kevésoé mégiscsak félsikernek nevezhető, az véleményem szerint, Sarkadi Imre művészetének sajátos „ellenálló képességével" és az Árkosiféle koncepció kiérleletlenségeivei (vagy annan látszataival) magyarázható. A darab ugyanis rendkívül koherens, hihetetlenül sűrű szövésű irodalmi nyersanyag: ha nincs a gondolkodó rendezőnek mindenben együttrezdülö szinészgárdája. éppúgy félrebillenhet minden, mint amikor a sűrű gondolatiság a darabot előzetesen nem vagy alig ismerő, efféle igényű vállalkozásoktól e tájon, sajnos, régóta elszoktatott néző zagyvának, értelmetlennek, dinamikahiányosnak érzi, különösen az első részt — holott nincs szó egyébről, minthogy egyfelől az Oszlopos Simeon igazi „nagy falat" (vélhetően ezért is kellett — vitatható hatásfokkal — segítségül hívni Cseh Tamás dalait, Csengey Dénes szövegeivel), másfelől viszont, az eddig lehetséges darabértelmezésekhez igazi újat adni még a felkészültség ilyen fokán is nagyon nehéz. A költői szépségű, nagyszerűen kidolgozott zárókép Piétája, bármilyen hatásos, a korábh' koncepciókhoz képest még ekképpen „kortalanitva" sem ad igazán újat. Az inkább kedélyes vígjátéki betétfigurának, mint démonian realistának ható, a maga nemében mégis igen jól játszó Högye Zsuzsa Vinczénéje ölében tartja a haldokló Kis János fejét, mialatt a tulajdonképpen értünk szóló rekviem gyertyái világolnak körös-körül, s újra eldalolja Cseh Tamás, hi>gy „most lenne időben, új erőre kapni.. ., most lenne időben, az elzuhanásunk..., de nincsen idő rá . .., most lenne időben, ha volna erő rá . Egyszerre kisért a múlt és a jo értelemben vett középeurópai abszurd, Mrozek es Gomorowski modellizáló mintája — Högye Zsuzsa ezl a „vonalat" erzi kitűnően, nagy kár, hogy kilóg vele a sorból, s tán az eredeti rendezői szándéknak is ellentmond (más kérdés, hogy a dolog igy is „bejön"). Kcívács Lajos főhőse viszont túl sokszor túl örült ahhoz, hogy el tudjuk dönteni: mennyire és miért, hogyan és milyen irányban akarná idézőjelbe tenni a figurát (főleg az első részben). Es igy többször mintha nem bírna el a szöveg igazi, teljes súlyával. Nem lehetne zavaró (bár szükségtelen), hogy a mű egyetlen, a keletkezés konkrét idejére utaló eleme, a társbérlet -Magyarországon hál' istennek már kimúlt intézménye erőteljesen jelen van — ha a szereplők közül a dramaturgiai kulcspozícióban levő Holl Zsuzsa (Zsuzsa) jobban „igazodna" akár a Kovács Lajos-, akár a Högye Zsuzsa-féle „vonalhoz". Hiszen a többiek, a stílusosan és fegyelmezetten játszó Kőszegi Akos (Jób), a kellőképpen polgári férj Bácskai János (Bálint), a végső soron szintén dicsérhető Zsila Judittal (Mária). Galkó Bencével (Antal), Bognár Zsolttal (Szabó), Varga Károllyal (Müller), Szántó Lajossal (Postás), továbbá Kiss Katalinnal (feleség) és Ragó íudnnal (férj) együtt tulajdonképpen megfelelően oldják meg feladatukat Mármint azon a végső soron, sajna, ellentmondásos rendezői elképzelés-megvalósitáson belül, ami legvégül bizony, mintha ellenkező előjellel kortalanitaná a Kis Jánosok döbbenetes végzeteit. Hiszen nem tudhatjuk meg igazán: milyen Kis János miatt szól értünk a harang. Kiféle-miféle hősért isi van értünk rekviem: a mátv tíroknak ennél kicsit másképpen, egyértelműbben kellene mártíroknak lenniük. Es így a rekviem értünk kérdőjellel ellátandó. .. Domonkos László A Csongrád Megyei Tanács Művelődési Központja szakképzett pszichológusok vezetésével» január közepétől autogéntréning-csoportokat indít. 6 hetes kurzus, heti 2 alkalommal 50 perc. Részvételi díj: 500 Ft. Jelentkezés és bővebb felvilágosítás: Szeged, fasor 1—3. Telefon: 12-788. Közép \