Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-10 / 8. szám

10 Szombat, 1987. január 10. DM| magazin Hitek, tévhitek, balhitek Lapozgatom a decemberi Valóságot. Kopátsv Sándor vezető írását (Egy reformkoncepció világgazdasági háttere) olvasva, hogy úgy mondjam, megnyalom a szám szélét. Azonnal ajánlgatom is kollégáimnak, ismerőseimnek. S kapom a visszajelzést: hű, ennek az embernek alighanem nagy igazsága van. A lelkesebbje meg azt teszi hozzá: kötelező olvasmánnyá is tenném, sokfelé! És lapozom tovább, egy hozzászólásra, amit Rock Gyula irt egy korábbi, Gábor R. István cikkhez, s amelyben olyan adatokat találok, hogy sokat szokott újságírói vénám is artériává kezd válni, legalábbis ami a bennem lökésszerűen indukált szellemi izgalmakat illeti. Mert például azt írja, hogy amíg az OECD külső gépimportjában az európai KGST-tagországok 1973-ban még 22,7 százalékban részesedtek, ez az arány 1984-re 5,5 százalékra esett vissza (s akkor csodálkozunk, hogy gyöngélkedik exportunk, s a recesszióra, a világgazdasági válságra hivatkozunk!), míg például Honkong gépipari szállításai a számunkra oly fontos térségbe egymagukban meghaladják az összes KGST-ország exportjának kétszeresét, Tajvan exportja pedig eléri a 3,5-szörös szorzót. Jó, mondhatjuk, ezek ismertebb országnevek a délkelet-ázsiai fellendülési övezetből. De 1984-ben például a számunkra szinte ismeretlen Malaysia is annyi gépipari exportot produkált a térség országaiba (OECD), mint az összes KGST-tagország együttesen. Hát, kérem, én a magam részéről legalábbis elgondolkodtatónak tartom ezeket az adatokat. Mert igaz, hogy a világon végigsöpör a gazdasági korszakváltás Igaz, hogy a világgazdaság számos válságtünetet mutatott fel az utóbbi két évtizedben vagy mondjuk: másfélben. De miközben mi rendre e válságra hivatkoztunk, más, lényegében nagyon is elmaradott és szegény országok feljöttek, s lassanként egyedileg is nagyobb hányadot szakítanak ki a fejlett országokban a fejlett termékek piacából, mint mi, KGST-országok együttesen. Pedig ha jobban belegondolunk, Csehszlovákiában már akkor létezett a Skoda művek, Magyarországon a Ganz, vagy a Tungsram, amikor Malaysiában — leszámítva a néhány angol üzletembert — még kunyhóban lakott az emberek többsége, s jószerével csak kezdetleges földműves kultúrával dicsekedhettek, legalábbis ami a gazdaságot illeti. Apropó, kultúra! Rendben van, mi hajlamosak vagyunk körömszakadtáig menő vitákat folytatni a tömeg- és elitkultúra viszonyáról, de a gazdaság kultúrájáról biz' gyakorta egyszerűen elfeledkezünk. Márpedig Malaysia aligha azért körözi le egymagában például a KGST-országok exportját, mert sokkal nagyobb történeti tapasztalatokra támaszkodhat az ipar, a műszaki fejlesztés, a gyártáskultúra s az üzleti menedzselés terén, mint mi. Mondjuk például, mint mi, magyarok. Hanem mert például arrafelé a későn és keserves szegénységben megszerzett tapasztalatokat kiméletlcn-keserves módon naponta kamatoztatják. Naponta és folyamatosan. Mi pedig mintha a szocialista átalakulás révén létrehozott, az övékéhez képest legalábbis egy időben hatalmas gazdasági potenciál lehetőségeit is elpazaroltuk volna jórészt, amikor a szocialista gazdasági formációban potenciálisan meglévő hatalmas tartalékokat hagyjuk elsorvadni. Elsorvadni? Lehet, hogy túlságosan erősen fogalmazok, de alighanem erről van szó. S itt hadd térjek vissza a mottóhoz, vagyis az elején emlegetett riportalanyhoz, aki úgy fogalmazott: ha már nincsen pia, hát kínjában, unalmában most éppen bemegy dolgozni! És alighanem éppen itt (is) van a kutya elásva. Hát kérem, én messzemenően kételkedem abban, hogy Malaysiában ilyen embert bárhol is alkalmaznának. Egyszerűen és keményen: nem! Mert minek! Éljen, ahogy tud, s amiből tud. Valahogyan majdcsak fönntartja önmagát... Jó, elismerem, így emberrel bánni nem lehet. Legyen akármilyen is, tiltakozik ellene európai jóérzésünk, hogy valakit teljesen magára hagyjunk. Hát akkor nézzük az NSZK-beli modellt! Valamikor Szilveszter napja Iáján láttam a tévében a — számomra legalábbis reveláció erejével haló — riportot egv fővárosi hűiéről, ahol a reggeli órákban rendszeresen kávéban mérték az alkoholt. Mit ád isten, a kamera megjelentével a kávéfőzőgép azonnali javításra szorult. \i egvik megkérdezett ügyfél pedig, amikor azl tudakolta tőle a riporter, hogy: most pedig mit is fog csinálni, pia híján? — azt felelte: hát, ha minden kőtél szakad, legföljebb bemegy dolgozni. Mosl és éppen. Mondjuk, valaki igy áll a munkájához. Semmi gond, azonnal elbocsátják, s kap egy (ott nem túlságosan emberszabású, bár átszámítva, nálunk még mindig tekintélyesre értékelt) munkanélküli segélyt. (Erre szokták mifelénk, némi cinizmussal, azt mondani: ott még a munkanélküli is jobban él. Igaz, de mihez képest?) Igen ám, csakhogy a munkanélküli segély összege évről évre csökken, s öt év múltán átmegy szociális segéllyé, ami nagyjából megfelel az ottani létminimumnak. (Azaz már nincs nyaralás, autó, föl kell adni a viszonylag tűrhető lakást, s csak a legszerényebb körülményekre, szegényes lakásra, szűkös táplálkozásra telik.) Igaz, ez jár életfogytiglan. Mondhatnák: amit irok, tele van álsággal! Mert mifelénk hány diplomás, dolgozó ember keres alig a létminimum fölött? Hány, „ha bejövök bejövök, igen, ha nem, hát nem"-féle képzetlen embert foglalkoztatunk messze egy kezdő és rendszeresen és rendesen dolgozó diplomás bére fölötti összegért? Hát, kérem, a kérdéseik alighanem jogosak lennének, ha visszakérdezve föl is tehetnék őket e cikk írása közben. És mivel olybá veszem, hogy Önök vissza is kérdeznek, hát megpróbálok elmeditálni a lehetséges válaszokon. Szóval, a magam részéről úgy érzem, hogy igaz az, amire harminc esztendeje büszkék vagyunk: sikerült társadalmi közmegegyezést, konszenzust kialakítanunk politikánkban, életformánkban, életvitelünkben, gazdálkodásunkban. Mert mindig is úgy használtuk fel a saját magunk teremtette szocialista gazdasági modell belső tartalékait, hogy mindenkinek juttatva a szükségeset, a többet vállalónak a többletet, ne feszüljenek túlzott ellentmondások rétegek, csoportok közé a társadalomban. S ennek fejében fölvállaltuk biz* a ballasztot is jócskán, ami aztán mintát is nyújthatott: én minek tegyek többet, mint amaz? Ráadásul a ballaszt viselése olyan szférákból szívta el a tőkét és az energiát, amelyek most éppenhogy éltetnének minket. Tudom, ennyi meditáció után illene javaslatokat is leírni. Nos, e javaslatok jó részét megtették nálam hivatottabbak, sőt, egy részük immár politikai döntés rangjára is emelkedett. Mert különböző becslések immár száz-kétszáz ezerre, sőt, többre is teszik azok számát, akik az idén kénytelenek lesznek munkahelyet, netán munkakört és foglalkozást is váltani. Akár ugy, hogy közben például átképzési segélyen élnek, ami — mifelénk is csökkenő mértékűre szabályozva — nagyjából megfelel a gazdaságilag fejlettebb európai országok — európai normáinak. (Mert azért Malaysia vagy Tajvan gazdasági sikereiben az is benne van, hogy a fölösleges embert azonnal magára is hagyják!) Szóval, magam is affelé hajlok, hogy a legkevésbé hasznos — mert képzetlen és valamiért emberileg tönkrement és éppen ezért gazdaságosan használhatatlan — magyar állampolgárról is kötelességünk gondoskodni, ha végképp képtelen hasznos keresőképes foglalkozást találni magának. Kötelességünk, mert itt született, mert ő is tagja e nemzetnek, s esetleg nem is igazán tehet helyzetéről. (A magam részéről ezt nem is igen mérlegelném.) Szóval, az abszolút lemaradóknak is mindenképpen biztosítanám állampolgári jogon a — létminimumot. Annak viszont, aki nyomatékosan részes a nemzet jövedelmének előállításában, nyomatékosabban többet juttatnék, mint a létminimumhoz közeli összeget. Talán azért is gondolkodom el most mindezen, mert a napokban egyik kollégám azt mondogatta: milyen boldog is lehet az új pénzügyminiszter. Mert hisz az idén szinte minden fizetett ünnep hétvégére esik, néhány nappal hát többet fogunk dolgozni 1987-ben. S ez bizonyosan jót tesz majd az államháztartásnak. Nos, a magam részéről ehhez nem fűzök nagy reményeket. Mert a hazai vállalatok nagy része mondjuk 80 százalék körüli kapacitáskihasználással dolgozik. Ennyire van ugyanis gazdaságosan teljesíthető rendelésállománya. (A Délép Szegeden évente akár ezer lakással többet is fel tudna építeni, ha lenne rá fizetőképes kereslet. Mert mondjuk olyan minőséget tudna nyújtani olyan áron, olyan feltételekkel, amit meg is vehetnének a lakásra hiába várók.) Szóval, végül is alighanem arra a megállapításra kell jutnom maszek meditációmban, hogy tán az lehetne az utunk a kibontakozáshoz, ha a termelő, értékteremtő alanyokat (egyéneket, vállalatokat, szövetkezeteket) kitennénk a kemény piaci (világpiaci) feltételeknek, s akár hátrányos a számukra, akár hasznos, a következményektől jórészt eltekintve fokozatosan megvonnánk tőlük az állami „gyámkodást". (És ne felejtsük el: a gyám nemcsak adni, elvonni is jogosult!) Ugyanakkor viszont valóban gyámkodni kellene a kemény, egyértelmű viszonyok átmeneti vagy végleges „áldozatai", a kívülrekedtek fölött. S ez, hogy emberszabásúan történjék, igazán a szocialista államhoz illő feladat lenne, aminek fedezetét mindenkor a szükséges munkákat rendszeresen és tisztességgel ellátók állítanák elő amúgyis. Csak legföljebb az elosztási arányok módosulhatnának lassacskán a szükséges, értelmes, kemény és folyamatos munka javára; a tartalékolás, a kivárás, a „majd csak lesz valahogy" szemlélet, a „legyen segédmunkás, akármilyen" okoskodás kárára. S7.ÁVAY ISTVÁN MOLNÁR IMRE Pályatársak Mennyi talentum, mennyi elme, mennyi hűlt máglya, mennyi pernye, mennyi nagy eszme krumpli-verme — s egy sincs ki merne. Mennyi giliszta, mennyi féreg, mennyi szakadt szív, mennyi kéreg, mennyi szelíd szó: mennyi méreg — alját nem éred. Mennyi titán, és mennyi dúvad, mennyi mosoiytói-olvadó fagy, s mennyi mosoly, mely föl nem olvad nem tudni, hol vagy. FÜZ VERONIKA: VELENCE Színek és helyek RÉGI HÓKRISTÁLYOK Azon veszem észre magam, hogy mind többet hagyatkozom a múltra. Most is, lám, azzal akarom kezdeni: valamikor nem ilyen telek voltak ám, mint manapság! A Petőfi sugárúti ház ablakából nem láttunk át a túloldalra — akkora volt a járdáról letúrt hókupac. S mindjárt hozzá is akarom fűzni: a rendőrposztok naphosszat rótták a várost, s ahol nem volt tisztára söpörve a járda, már írták is a feljelentést. A büntetést meg a háziúr jószerével áthárította a házmesterre. (Már persze, ha volt házmestere.) így aztán a „mesterek" igencsak szorgoskodtak, amikor nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, hogy puha szőnyeget borítson a szegedi utcákra. Mikor sűrű, nehéz fellegek kezdtek gyülekezni a Tisza fölött, az idősebbek már sajgó vállukat, derekukat tapogatták. — Na, Erzsébet vagy Katalin biztos mögrázza a pöndölit — mondogatták. S többnyire meg is rázta. Méghozzá alaposan. A fellegek lassacskán mintha rá akartak volna ereszkedni a víz (akarom mondani, a jég) tükörre. Elébb a Bertalan-emlékmű (akkor még megvolt) tűnt el az innenső parton sétálók szeme elől, aztán az újszegedi templomtorony, a vakok intézete, sőt a kísérleti intézet vörösesbarna tömbje is. Utóbb már az ártéri fák is ködbe, párába burkolództak. A Híd utca—Kelemen utca—Széchenyi tér kereszteződésében, a főpostasarkon halinacsizmában, vastag, báránybéléses bundában ácsorgott az ügyeletes poszt. Intett a lassacskán csordogáló járműveknek, időnként megkémlelte az eget, folytatódik-e még a fönti áldás, aztán állt tovább. Lassan belepte a hó, akárha szobor lenne — egy Atlantiszként elsüllyedt világ panoptikumából. így még azt is elfelejti az ember, ha baj volt, oda lehetett hozzá futni, segítségért esendőn... Jaj, biztos úr, jöjjön már, a Széchenyi téri tanácsoséknál lúgkövet ivott a kiscseléd... A nagykereskedő felesége késsel támadt az urára, majd le akarta magát vetni az emeletről... Bácsi, kérem, két nagyfiú odajött hozzánk és elvette a pénztárcánkat, aztán elszaladtak... Hogy hullott a hó szakadatlan, a körtöltéses városban teljesen leállt a különben sem túl lüktető forgalom. Eltűntek a pöfögő Topolinók, Opel Kadettek, el a stráfkocsik, de még a parasztszekerek is. Helyükbe toppant rögvest a nagycsizmás csönd, hogy szempillantásnyi idő alatt szétterüljön a háztetők fölött és ráereszkedjék a városra. így aztán a csengő úgy csilingelt, mintha üvegharangban szólna. Szélsebesen siklottak a szánkók. Bakjukon kackiás hajtók markolták a gyeplőt. Hátul lengyelbundás urak, plédekbe burkolódzott kucsmás-muffos hölgyek. Ha megjött a fagy, az eljegesedett hó szinte karcolta a szántalpakat. Olyan hangot adtak, akárha késhegyet húznának végig a házfalakon. Rettenetesen vártuk a karácsonyt. Hetekkel elébb odapréselődtünk a korzói kirakatüvegekhez. Ott ácsorogtunk a Párizsi áruház előtt (néha be is merészkedtünk). Az üveg mögött ezernyi csoda kínálta magát. Még a levegő is más volt ilyenkor. A hideg üde, izgalomtól terhes. Mindenki kipirult arccal járt-kelt. (Ki az örömtől, ki mert fázott.) A bundás, illatfelhőt árasztó hölgyek mögött csomagokkal megrakott cselédek loholtak. S istenem, micsoda csomagok! Borításuk csupa arany, csupa ezüst. S azok a masnik! Már-már elröppentette őket a ragyogás. Áz EST délutánján persze kizavartak bennünket az utcára. „Jön a Jézuska" — mondták. Ilyenkor a jó gyereknek nem illik otthon lenni. Még megzavarná. (A rosszak nyugodtan otthon maradhattak. Hozzájuk úgyse kopogtatott — tartotta a szóbeszéd.) Minő délutánok! Rohangászunk az utcán. A Nemestakács utca már a leszálló alkony ködében. A pincelakások ablakai rongydarabokkal elfüggönyözve. A föntiekében tövig eresztve a redőny. A várakozás pillanatai. Fogalmam sincs, honnét tudtuk a hazamenés pontos idejét. Hiszen egyikünknek sem volt órája. A megadott pillanatban mégis megragadtuk az otthoni kilincset. Reszkető kézzel természetesen. A szobakonyhásban, ahol laktunk, a konyha volt a fő tartózkodási hely. A szobában állt ugyan egy magasranőtt vaskályha, amit anyám minden évben gondosan bemázolt „ezüstfestékkel", úgyhogy főúri csillogás övezte. De tűz sohasem gyulladt benne. Részint mert nem szelelt jól a kémény, részint mert fatüzelésű kályha volt. S ugyan ki bírta volna pénzzel e tűztáplálást? A dermesztő hidegben hatalmas dunnákkal takaróztunk. Estére szabóvasat melegítettünk a konyhai tűzhelyen, majd vastag vásznakba burkoltuk. Úgy simultak lábunkhoz, derekunkhoz, mint hűséges kutyák. A hideg levegőben szinte megkristályosodott a fenyőillat. Ha elbaktatott valaki ablakunk előtt, ropogott talpa alatt a hó. Ilyenkor még a villamos is puhábban siklott. Csengetése néha akárha a mennyországból érkeznék. A mennyország azonban nem odafönt volt — mint hirdették, s mint sejtettük, hanem a nagyszobás, stukkódíszitéses mennyezetű úriszobákban, ahol több méteres fenyők verdesték a plafont. Átellenben Arnold úréknál is hatalmas fenyőfa nőtt ki a szobában minden karácsonykor. S telistele csillogó díszekkel. A nagy hidegben meghomályosodott kissé az ablak. Ilyenkor a diszek földöntúli fényben ragyogtak. Amikor apámék álomországban jártak már, néha fölkeltem, odalopódzkodtam az ablakhoz, s kimeredt szemmel bámultam át a túloldalra. A lovaglóút szűzhavát mintha gyémánttal szórták volna teli, úgy villogtak a hókristályok. Arnold úréknál pedig... Mezítláb álltam, kis hálóingben. Néha észre se vettem, hogy egészen elgémberedett a lábam. PAPP ZOLTÁN