Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-19 / 15. szám

8 Hétfő, 1987. január 19. Rádiów figyelő Lépéshátrányban A Pro és kontra vitára szólít rendre, olyan témákaL sorakoztatva, melyek indulatokat mozgatnak, érveket és ellenérveket kínálnak. A legutóbbi — értelmiség-közérzet — igencsak vág a műsor profiljába: vitatni való. A beszélgetés résztvevői, Huszár Tibor egyetemi tanár (kötete nemrégiben jelent meg A magyar értelmiség a nyolcvanas években címmel), Rényi Péter a Népszabadság főszerkesztőhelyettese, valamint Szentmihályi Szabó Péter és Stefka István a rádiótól, szakértői a kérdésnek. Az eredeti anyag nyilván hosszabb lehetett, így, fél órába sűrítve, bizony feszült figyelmet kívánt. Már csak azért is, mert — feltehetően a téma „érzékenysége" miatt — a megszólalók nemegyszer saépítőn fogalmaztak, véleményüket szövevényes keretmondatokba ágyazták. Az utóbbi időkben nem is annyira az értelmiségi réteg általános helyzete — inkább a tudás társadalmi megbecsültsége áll a vitán középpontjában. Azzal öszszefüggésben, hogy a világ technikai forradalmat él, „transzformációs alagútban" száguld — minek következtében nő a szakértelem szerepe. Nálunk azonban éppenséggel lépéshátrányban van az értelmiség, a felszabadulás után némileg viszszaszoritották, bizonyos rétegeit politikai tehertételek nyomasztották. Napjainkig is járulékos rétegként él a társadalmi tudatban, annak ellenére, hogy a szellemi munkások létszáma a második világháború óta 5—6 százalékról közel 40 százalékra emelkedett. Mintegy 10 százalékuk rendelkezik diplomával, míg 40 évvel ezelőtt alig egyetlen százalékuk. Köztudomású, hisz teszélnek, írnak róla eleget: anyagi és erkölcsi megbecsülésük, hogy így fogalmazzunk „nem kielégítő'-. A kérdés úgy is felmerül, érdemes-e manapság értelmiséginek lenni. Mintha egyre többen meggondolnák, tanuljanak-e... Az utóbbi nyolc év tendenciája mindenesetre azt mutatja, egyre csökken az érettségizettek s az egyetemre, főiskolára jelentkezők száma. Lehet-e általánosítani, értelmiségi politikáról beszélni? Az értelmiség sosem volt egységes. Műszaki és humán része mindig különbözött felfogásban, műveltségben, s úgy tűnik, egyre inkább. Az irodalmi és művészkörökben válsághangulat s anyagi szempontok uralkodnak, míg gazdasági és műszaki téren mozgás, pezsges tapasztalható. Másképp élik tehát e kort az egyes rétegek: a humán értelmiség tele aggályokkal, a gazdasági pedig kezdeményezéssel. Ugyanaz az egyiknek új és forradalmi — a másikban azt az érzést kelti, hogy elfordulnak tőle. Ahhoz, hogy a kíváncsiság, a tudásszomj éltető elemük maradhasson, inspirálón működjön, hogy szellemileg képesek legyenek a megújulásra, ahhoz .biztonságtudat szükséges, anyagi függetlenség, ami felszabadít a mindennapi gondoktól. Az egyik vitapartner közbevetette: de hiszen „nincs anyagi-erkölcsi elismerési rendszer, ami magyarázná a nagy találmányok létrejöttét". Olyasmi, hogy Edison sem azért találta fel a villanykörtét, mert jól kereiett... Amiben mindanynyian egyetértettek: az értelmiség mozgásterét jobban el kell ismerni. Hinni, hogy változás történik, ezt érzékelni is — nemcsak helyben topogni. Varjú Erika Görnyesztő 511 %emyó A legutóbbi Élet és Irodalomban Faragó Vilmos arról közölt jegyzetet, hogy a magyar sajtó — benne a televízió — informál, és a legritkább esetben műveli ama másik műfajt, a publicisztikát, mely véleménymondásra alkalmatos. Igazát az elmúlt hét tévés megnyilvánulásaival bőven lehet bizonyítani. Bemutattak a Híradóban egy buszsofőrt, arra várakozott hóhordó szelek járta járgányában, hogy kimentsék. Ezután elterjedt a városban (Budapestet tessék érteni), hogy az illető — miután a híradós tudósítók sorsára hagyták — teljesen megfagyott. Szombaton este mesélte a sztorit Elek János, a héten soros műsorvezető, s hozzátette: engedelmükkel, most az egyszer védekezünk. Es riportot adtak a nevezetes sofőrrel, aki kétségtelenül elevennek hatott. Mármost, az ember (ha nem ül ott, a stúdióban, persze), hajlamos az ügyben valamiféle véleménynyilvánításra. Mondjuk: ne tessenek hazudozni, rémhíreket gyártani a fűtött szobájukban, kérem. Tessenek havat lapátolni! Véleményt nem mondott Érdi Sándor sem a Stúdióban, csak kérdezett. Interjúvolta a miskolci színház vezetőit. Am a kérdéseiből ki hallható volt az a véleménye: helytelen, hogy nem „ápolnak kapcsolatokat" a színháziak a műszaRi értelmiség Miskolcon tanuló utánpótlásával, az egyetemistákkal. Az interjúalany, Szőke István főrendező, kérdőjellé görnyedt. A kérdés súlyától? Nem, az értetlenségtől. Ez a kérdőjel alakzat maga volt a vélemény; a kérdésről is, meg a mögöttesétől is. A magam részéről nyugodt szívvel mellégörlbednék. Mert hogy az a véleményem, a színház dolga, hogy jó előadásokat produkáljon. Amikre „kapcsolatápolásos" faramuciiságok nélkül is bemegy a műszaki értelmiség utánpótlása. Ha mégsem, a baj nem a w:ínházban van. Elgondolkodtató az is, hogy a tévés riportereknek, tudósítóknak szinte sose jut eszükbe a nagyszámú pesti színházak valamelyikében kérdezősködni a közönségkapcsolat-ápolás mikéntjéről. Vidéken '- annál inkább. Miért? A tájékoztatás objektivitása érdekében ültette egymás mellé Mester Akos az egészségügyi államtitkárt, az orvosetikust, a pártatlan tudós professzort és Kovács Adám Celladam-csoportjának egyik kutatóorvosát. A Hírháttér érdekfeszítő mondatokkal kezdődött. Az államtitkár és az orvosetikus több minderiért megrótta a rákgyógyszeren és a rákgyógyszerrel dolgozó kisiparost és munkatársait. Mester Akos is enyhe rosszallását fejezte ki (minek „tóksó a Botrányklubban") a képes- és nem képeslapoknak adott interjúkért, tájékoztatásokért. Szakmai féltékenység? Nem valószínű. Később kiderült, a dolog komolyságát láthatta veszélyeztetve a „szenzációihajhász" kollégáktól. A 7, egészségügyi főhatóságokról és a komoly professzorokról persze ilyesmit még csak föltételezni is szentségtörés Pedig — világosan kiderült ez a műsorból — akár hahotára is fakadhatnánk, ha elképedésünk nem szegné vicces kedvünket. Az történt tudniillik, hogy a Celladamot egy akadémiai bizottság mérgezőnek minősítette, a Kovácsék-féle diagnosztikai eljárást meg értéktelennek. Egy másik — szintén komoly, szakértő professzorokból álló — bizottság pedig ellenkezőleg, azt mondta, hogy a szer nem toxikus, nemhogy nem árt, de hizonnyal használ, az eljárás nem értéktelen, hanem használható. Szó szót követett, a(z) (ellen)felek a végén majdnem egymás nyakába borultak a nagy egyetértés fölötti örömükben. Elmesélték, közel a perc, amikor ki-derülhet: a kies Magyarországon egy kisiparos műhelyében megszületett a gyógyszer. melyért hiába küzdtelc annyi éve, annyi koponyák, annyi pénzekkel. Szégyenlem is magam, hogy ilyen percben, a világraszóló szenzáció lehetséges megszületésériek e fontos előzményekor nekem egyre az jár a fejemben: micsoda tájékoztatás! Még csak nem is utaltak rá, nemhogy megkérdezték volna: miként lehetséges, hogy ugyanarról az anyagról két, egyformán szakértő bizottság két, egymásnak tökéletesen ellentmondó szakvéleményt mondjon? Nos, alighanem ilyen bakik miatt kelnek nálunk a rémhírek — nemcsak a sofőrök fagyásáról. Sulyok Erzsébet Csabai csomagok Vélhetnénk, Móricz Zsigmondot aztán igazán nem kell újra felfedezni, a mai magyar kultúráb'an. Menynyire nem igaz — sóhajtunk föl csöndes Iróniával. Hiszen Móricz van annyira megnyugtatóan kimeríthetetlen („így csak a természet alkot" mondta róla Kosztolányi), hogy minden új és még újabb Móricz-művel szembesülni tulajdonképpen a reveláció ígéretét hordozó vállalkozás. Az a békéscsabai Jókai Színház Úri muri-produkciója is, amit most pénteken két előadásban, új évi csomagként hoztak el a Kisszínház színpadára. A rendező Giricz Mátyás arról ír az október 17-i csabai bemutató műsorfüzetében, hogy színpadi hagyományaink ismeretében az Üri muri nyújthat még újfajta értelmezési lehetőségeket, elsősorban persze a három főszereplő, Szakhmáry, Rozika és Eszter alakjának megfogalmazásával kapcsolatban. Az Üri muriról azt is tudni illik: a régi, megkövesedett irodalomtörténeti értékeléssel szemben (vagy legalábbis azt jócskán kiigazítva) ez a fülledt-fojtott atmoszférájú és mélyben rekedt héroszi erőket sejtető, rendkívül szenvedéllyel készült mű távolról sem csupán ama mereven osztályharcos szemléletű koncepciónak tesz eleget, miszerint a dzsentri aláhullását mutatja föl. Czine Mihály már húsz évvel ezelőtt megfogalmazta: a dzsentrisors több mozzanatát Móricz „magyar sorsnak érzi". Ha pedig Szakhmáry Zoltán pusztulása sorspéldázat erejű és értékű: máris előttünk állhat a mindenkor különösen izgalmassá tehető móriczi műalkotás és a változtatás esélyeit jól érző színreviteli szándék érdekfeszítő szintézisigérete. Hogy a békéscsabai előadás a fentiekkel együtt is csak bizonyos szemszögből, nagyon is csak hellyel-közzel tudta megvalósítani e kettős feladatrendszert, egyfelől ugyan elszomorító, más oldalról szemlélve viszont még akár reménykedésre is jogot ad. Annál is inkább, mert a totális magyar aláhullás ábrázolásának kísérlete, amely az előadás második részének közepétől mind sodróbb erejű, fölerősiti és végérvényessé teszi az Úri muri kortalanabb-egyetemesebb, és így legfontosabb móriczi mondandó értelmezését. Azt, hogy a mázsás súlyú mondat Harkányi János (Szakhmáry Zoltán) és Felkai Eszter (Rhédey Eszter) a békéscsabaiak Cri muri-előadásában drámai kibontásáról van szó „ ... mert mi magyarok vagyunk, és mert ezer esztendő fekszik rajtunk." A dramaturgiai kulcsfigurák közül a rendezés jól érzi meg Rozika alakjában a távolról sem egyértelmű áldozatként számba vehető, többet-jobbat akaró, önnön értékeivel mindinkább tisztába kerülő ember egészséges életakaratát. Magának a figurának pedig a vendégként fellépő, kiváló Varga Kata igen eredeti bájt (s egyúttal súlytöbbletet) ád azzal, hogy mintegy kilépteti a hagyományos parasztlánymodell és a móriczi (rossz irodalmi hagyományként sugallt) „karakterbeszükítetiség" buktatóiból: élénk, originális színegyvelegbe bújtatja, úgy, hogy többé máinem csupán gyönge, elvágyódó, érzelmes leány, hanem izgalmasan egyénitett, sokszínűvé, differenciálttá - varázsolt karakter. Ugyanakkor a hasonló céllal és tudatossággal „fölértékelt", igazi, vesztésre ítélt magyar „értelmiségi-úrnak" fölmutatni kívánt Szakhmáry Zoltán alakjával Harkányi János nem bír el igazán: akkor bicsaklik bele saját image-ába, midőn a legtöbbet, vagyis az indulataival-kitöréseivel önnön többre-jobbra hivatottságát végérvényesen bizonyítani akaró főhőst kéne megjelenítenie. Nagy szerencse, hogy a szintén vendégként játszó Lengyel János Csörgheő Csulija, szinte vállára véve a produkció második részéIrodalmi kávéház Visszatérő múlt A TISZA VOLÁN munkalélektani állomására, önálló munkakörbe, pszichológust keres Felvételi követelmény: egyetemen szerzett pszichológusi oklevél. — Jelentkezés: Tisza Volán személyzeti és oktatási önálló osztályán, Szeged, Bakay Nándor utca 48. Telefon: 23-322. Hazai „idegeneknek", ha olykor városunkba tévednem, egy Juhász Gyuia-költemény zsong a fülükben, néhány sor, amelynek kedves lírai csengése ismertté tette ebben az országban Szegedet Ügy érzem, hogy az öreg Tisza felett / Az örök élet csillaga remeg ..." Nemcsak bennszülötteknek köszönhette ez a város hírnevét, akik itt születtek, éltek, s itt felejtődtek el, hanem azoknak is, akik ha nem is itt születtek, azért a Szegedért éltek-haltak, a befogadottak igazi jóakaratával. Szeged termelt mindig magának hősöket, helyi nagyságokat, akiket ha ne.n is örökítettek meg utcanevek, ha sorsuk végül is a leledés lett, mindig szívveilélekkel álltak ennek a zaklatott tör.ténetü városnak az ügye, népe mellett. Végeláthatatlan a sora az egykori reformátoroknak, tudósaknak, történetíróknak, zenészeknek, íróknak, költőknek, nyomdászoknak, festőknek, művészeknex, könyvgyűjtőknek, megszál lottaknak s egyéb hírhedteknek. A város hűséges fiainak, akiknek törekvéseit, munkáit összegyűjtve föl lehetne sorolni olyan műben, amelynek megírása igen sokáig várat magára. Akik közül egyre többeket fogadott magába a szegedi Öskert, akiknek emlékeiből bőségesen futná a szögedi nemzetnek akár külön panItheonára is. Szellemiségét tekihtve sokoldalúan gazdag város ez; olyan, ahol szegény emberek élték gazdag életüket. Anélkül, hogy kegyeletel rombolnánk, el kell mondanunk, hogy különböző korok, nézetek, körűimé nyek nagyra emeltek olykor egyes személyeket, míg más érdemesebbek sorsa lett a feledés. Emeltek obeliszkeket, vagy hivalkodó síremJékeket egyeseknek, míg másoknak a sírfeliratait is eltüntették ... Mindezekről azonban mit sem tehet 3 város -népe, miként arról sem, hogy „élhetett egy költő száműzetésben a saját szülővárosában is", valamint volt idő, amikor a dalköltó azt írta; „... születtem ott, ahol szív nem terem..." A század első negyedében viszont egy páratlan írói triumvirátus szökkent itt termőbe. A Royal Kávéházban ma laste nekem az elfelejtett' szegedi hírességekről kell beszélnem. Ügy érzem magam, mint az egykori, szegedi születésű egyetemi tanár, Kiss János, aki egyszer a fővárosban kérdőre vont egy fiakkerest, hogy menynyiért vinné őt ki kocsiján a vasúti állomásig. A kocsis nagyon borsos árat mondhatott, mert Kiss János megemelte a kalapját szerényen: — Köszönöm a fölvilágosítást . . .! A ma esti műsorban hát én is, mint egyike a Zsótér házat fogadott szülőházuknak tekintő gyerekeknek, immár öreg fejjel, valamiféle fölvilágosítással szolgálhatok néhány, emlékeimben vissza-vissztérő kedves árnyról, akik mint az „öröx élet csillagai" itt remegnek a városom fölött, a városukat még Urbs-nak tekintő s szerető emberek szivében... Csongor Győző nek egész lendület-szekerét, rendkívüli intenzitással képes hangsúlyt s egyben fazont is adni az értelmilegkoncepcionálisan kiszélesített, nemzettragikumot megragadó színpadi Móricz Zsigmondnak. Az a rendezői „átfogalmazás-kísérlet" viszont, amely az anti-áldozatnak megmutatandó csugari szegényember-trióra irányul: kudarc. Hiszen, amit „eredményez": az előadás egészéből kilógó, gyanúsan népszínműves parasztábrázolás, stílustörő és ritmusból kidöccen tő. Ha összegezni kéne, olyasvalamit lehetne megfogalmazni : lassacskán, mégis, mintha belejöttek volna ... Hiszen az első rész többnyire túlzottan akciótlannak, a szövegekbe kellő életet lehelni nem tudónak ható egésze ritmikailag, hatásmechanizmusában később jól „felpörög"; más kérdés, hogy éppen az egész előadás dinamizmusának féloldalosságát hozza így. létre. Viszont ez a csabai csorrfcg — még ha Gyarmathy Ágnes „magyar ugar"-szinpadképe és póztalan jelmezei legalább annyira jó értelemben „megnyugtatóak" is, mint mondjuk az Esztert alakító Felkai Eszter higgadt játéka, vagy az időnként fölhangzó, hatásos, monoton bőgő-brummogás — jó eszmei-ízlésbeli közelítésmódról tanúskodva is következetlenségekkel-átgondolatlanságokkal terhelt: így vegyes hatást kelt. •i: A második csabai csomagot a tervek szerint a Klubszínpadon vehettük volna kézhez: Békés Pál Pince játék című művét vendégként, alig egy hónapja, Szegvári Menyhért állította színre, s tekintve, hogy a mű magyarországi ősbemutatója is nemrégiben december l-jén volt a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban Mérő Béla rendezésében — most e kettős fölvezetés tudata végső fokon annak tanulmányozására is alkalmat nyújthatott volna: a legfrissebb (gyér számú) mai magyar drámák bizonyos típusváltozatainak fölvállalásában mások, másutt, merre tartanak a magyar vidéken? A csabaiak Pincejátékprodukciója szombaton este a Klubszínpadon „műszaki okok miatt" elmaradt. Anynyit sikerült megtudnunk: noha állítólag a csabaiak előzőleg már „bemérték" a szegedi színészklub adottságait, most kiderültí?): ez a tér alkalmatlan számukra a játékhoz. Ajánlom, ne veszszünk el a részletekben, s hagyjuk azt is, hogy falrengetöen nagy tömeg sem gyűlt össze az előadás előtt. Annyi mindenesetre biztos, ez a második csabai csomag egészen másképp minősíthető. Bár úgy is lehet mondani: minősíthetetlen, Ha az előbbi kérdést vesszük: ez is a magyar vidék világához tartozik. Domonkos László