Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-06 / 287. szám

2 Szombat, ,1986. december 13. A birtok, ahogy az öreg nevezte a tanyát, a földút mellett terült el, és sarló alakban kiserdő ölelte körül. Az egykor fehérre meszelt, s az idők során a szürke különböző árnyalataiba fordult vályogház, oldalában a pajtával, mint üszkösödő végtaggal, enyhe lejtésű dombon állt, csaknem a fák tövében. Viktor immár fél éve élt a birtokon, mióta Etelkát, az öreg lassanként klimaxkorba kerülő lányát feleségül vette. Eleinte félt a távolságtól, mely elválasztotta új otthonát a várostól, ahol az ideig élt, mégpedig nem is akárhogyan — munka után sörözés a barátokkal, esténként vacsora a zenés étteremben, hétvégéken hajnalig tartó mulatozás a bárban —, de aztán kölcsönkért ötezer forintot az öregtől, és vásárolt magának egy mopedet. Azzal járt dolgozni. Délutánonként, miután hazaérkezett a munkából, napszítta nyugágyát, egyetlen hozományát az árnyékba húzta, s ott szundikált, olvasgatott, vagy éppen elnézte az öreget, amint fáradságot nem kímélve hajladozik a konyhakertben. Az öreg egy szót sem szólt, csak a hóna alatt pillogott hátra súlyosakat, azt is csak akkor, amikor már nagyon fáradtnak érezte magát. Esténként azonban, mikor körbeülték a konyhaasztalt, s előkerült a demizson, szivét mindannyiszor melegség járta át: a fiatalember éppen oly sűrűn emelgette a poharat, mint jómaga, és a dalolászásban sem maradt el mögötte, a nótákat is ugyanúgy ismerte, ha nem jobban... Az egyik este már vacsora után voltak, Etelka a dézsa mellett állt, és azzal a néma, megadó alázattal mosta az edényeket, ami csak a vidéken nevelkedett, feleségnek született nőszemélyek sajátja. Viktor félretolta a poharát, áthajolt az asztalon, s megragadta az öreg karját. — Kérnék valamit... — kezdte, látszólag bizonytalanul. — Persze, csak ha nem bántom meg vele. — No? — emelte tekintetét a fiatalemberre az öreg; a petróleumlámpa lángja sárgára színezte a mozdulatlan, sima arcot; csupán a szemek mozögtak nyugtalanul. — Engedje meg, hogy papának szólítsam! — vágta ki Viktor. — Tudja, én nem ismertem az apámat, még fényképen sem láttam, és ha magára nézek, valami furcsa, megmagyarázhatatlan bizsergés szalad át rajtam... / — Szólítson, ahogy a nyelvére jön... — mondta az öreg, s zavarában köhintett néhányat, majd a szájához emelte a poharát. Egy darabig csöndesen iszogattak, azután Viktor megreszelte a torkát: — Sok gond lehet ezzel a birtokkal... — Gond az van elég. Viktor nagy levegőt vett, felsőtestével egészen az asztal fölé hajolt, úgy pislantott a papára, aki egyenes derékkal ült a széken. — Az elöljáróságon — folytatta —, a tanácsnál... — Igaz. — Na látja, papa! — mosolyodott el Viktor. — Ha maga is úgy látja jónak, mi levesszük a gondot a válláról. Már sokat beszéltünk erről Etelkával. — Oldalról az asszonyra pislantott: karján felgyűrte a blúzt, a fehér hús kidagadt a szűk vászon mellett; mintha egy óriási márványtömbből faragta volna egy szobrász, de mielőtt a munka elkészült, félbehagyta. — Higgye el, mi a legjobbat akarjuk magának. Az öreg arra gondolt, hogy a fiataloknak igazuk lehet. Ezentúl legalább nem az ő nevére küldözgetik azokat a rossebb papírokat. És így talán a veje is többet törődik a birtokkal. Eddig úgysem végzett itt semmit, amit munkának lehet nevezni... * A nap végén, amikor a demizson már kettőjük között állt az asztalon, Etelka söprüt vett a kezébe, s cirkálni kezdett vele a döngölt agyagpadlón. Viktor bávatagon nézte. A fiatalember egyszerre felugrott az asztal mellől, és elordította magát. — No... — csodálkozott rá az öreg. — Beléd állt a zsába, fiam? — Egy bogár! — fakadt ki Viktor, és heves mozdulatokkal vakarózni kezdett. — Itt mászik a lábszáramon. — Bogár, az lehet — mondta az öreg, azzal eltaposta a lehullott rovart. — Nem kell tartanod tőlük, ártalmatlanok. — Undorító! — kiáltotta a fiatalember, és kiköpött. — Meg lehet szokni — vont vállat az öreg. Az asszony kifordult a konyhából. Viktor szó nélkül felállt, és követte. Etelka a kétszemélyes diófa ágyon ült, hátát a támlának vetette. Rózsaszín hálóing volt rajta, hasán a hús alkarnyi kötegekben terjeszkedett a nylon alatt. — Már nem tart soká — mondta Viktor. — Micsoda? — kérdezte értetlen szemmel az asszony. — Az áldatlan állapot. Hamarosan megváltozik az életünk. — Miért, mi lesz? — Eladom a birtokot. Etelka rémülten meredt a férjére. — A papa soha nem egyezik bele... — Nem is kell, hogy beleegyezzen — válaszolt ingerülten Viktor. — Ez az én... — Nyelt egyet. — Ez a mi ügyünk. A fején keresztül lehúzta magáról az inget, leheveredett az ágyra. Az asszony hozzábújt. — Szép lakást veszünk — mondta Viktor. — Fürdőszoba lesz benne? kérdezte az asszony suttogva. — Még fürdőkád is... — nevetett fel Viktor. Etelka szorította a férfit, miközben görcsösen összezárta a szemét. — Soha nem egyezik bele... — ismételgette; — Soha... Másnap délelőtt Etelka nem ismert rá a férjére: az öreg ruháit viselte, széles, barna kalapot, foltozott zakót, kopott kordbársony nadrágot. A konyhakert közepén állt, és egy idegen férfival beszélgetett. A férfi negyvenévesnek látszott, kockás inget, s kopott farmernadrágot hordott. Divatos napszemüvegét a kezében lóbálta, azzal mutogatott. — És hátul? — kérdezte. — Az erdő széléig terjed? — Még azon is túl! — vágta rá Viktor. — Szép nagy birtok ez. Csöndes. Itt nincs autódudálás, fékcsikorgás. Ez itt a rpennyország. A férfi hümmögött. — És a föld! — kiáltotta Viktor. Lehajolt, összekapart egy fél maréknyi homokot. — A föld meg olyan, mintha olajjal öntözték volna. Megterem ebben minden. A férfi tekintete a kukoricás felé révedt: megpillantotta az öreget, amint görnyedt háttal egyengeti a sorokat. — Az ott kicsoda? — kérdezte. — Az. emberem — legyintett Viktor. — Jóravaló parasztember, szorgalmas, egy rossz szavam se lehet rá. A férfi még egyszer körbefordult a birtokon. — És mi lenne az ára? — Meg fogunk egyezni — mondta gyorsan Viktor. — Én biztos vagyok benne... — Na, papa! — állt az öreg elé a fiatalember —, elkezdjük vágni a csapást a civilizált életforma felé! — Miket hordasz itt össze-vissza? — egyenesedett ki az öreg, s megtámaszkodott a kapára. — Sikerült nyélbeütnöm egy minőségi cserét — magyarázta Viktor. — Mifenét csereberéltél el? — értetlenkedett az öreg. — Eladtam a birtokot, ha így jobban tetszik! — vágta ki a fiatalember. Az öreg megremegett. Csontos koponyája a néhány szál hajjal szürke volt, akár az aszfalt, melynek ha-' sadékán száradófélben lévő fűszálakat kócol a szél. Barázdált arca fénylett; az izzadságcseppek lassan kiléptek medrükből, s elárasztották a börct. — Ha eladtad, hát eladtad — mondta ki nehézkesen az öreg. Viktor ábrázatán ellazultak az idegszálak. — Jól van, papa, örülök, hogy belátja: ez a helyes út. — Egy kicsit hallgatott. — Van még egy dolog, amit meg kell beszélnünk... A kedvében akartam járni, hát elintéztem, hogy itt maradhasson a földje mellett; egy városi lakásban úgysem érezné jól magát. Még dolgozhat is, ugyanúgy, mint eddig. Csak egy bizonyos részt kell adni a terményből az új tulajdonosnak, a szállásért cserébe. — Beszéde felgyorsult, hangja kemény lett. — A pajtában fog lakni, tehát ebben sem lesz változás. Megértettük egymást? — Megértettük — motyogta az öreg. — Hétvégeken majd meglátogatjuk. — Az jó lesz... Az öreg még állt ott egy darabig, aztán befordult a pajtába. Csak a legszükségesebb holmikat akarták magukkal vinni; kihordták a házból, feltornyozták az ajtó elé. Várták a teherautót. — Mégiscsak el kéne búcsúzni a papától — pillantott a pajta felé Etelka. — Majd az utolsó pillanatban beköszönünk — mondta Viktor. — Nem akarok cirkuszt. Megérkezett a teherautó, felpakoltak. Viktor a sofőr mellé ült, Etelka, mivel féltette az üvegtárgyakat, felmászott a platóra. Már járt a motor, amikor eszébe jutott a papa. Leugrott, megszaporázta lépteit a pajta felé. Az ajtóban megtorpant: a papa teste kopott nadrágszíjon függött a gerendáról, cipője fél méterrel a föld felelt körözött a levegőben. Először némán nézte, majd nyüszíteni kezdett, végül már tüdőből ordított. Aztán megfordult, kirohant a szabadba segítségért. A teherautó lassan beleveszett a távoli porfelhőbe. TARDIGÁBOR Budapest, Marx tér SCHMIDT ANDREA KÉPRIPORTJA