Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-06 / 287. szám

2 Szombat, ,1986. december 13. N A sajtó ünnepén Ünnepi nap a mai, még ha nem is jel­zi piros betű a naptárban. Hat­vannyolc esztendővel ezelőtt, 1918. december 7-én jelent meg az első ha­zai kommunista orgánum, a Vörös Újság. Kiadását a nem sokkal előtte megalakult Kommunisták Magyar­országi Pártjának Központi Bizott­sága határozta el azzal a szándékkal, hogy az újság a magyar munkásosz­tályt a kizsákmányolás elleni harcra, a munkáshatalom kivívására szer­vezze és mozgósítsa. Az első lapszám kinyomtatását az esemény egyik résztvevője, Vágó Béla igy idézte fel: „Óriási izgalom uralko­dott közöttünk a pincében. Egy új lap. Új párt... Egyszerre a villannyal hajtott gép megáll. Az áram kima­radt. Kikapcsoltatták a szociálde­mokraták és burzsoá szövetségeseik. László Jenő odafut a géphez, s kézzel hajtja. Kellner Sándor váltja fel, ő is hajtja a gépet. Mindannyian hajtot­tuk a gépet, amely lassan ejtegette a Vörös Újság első számait". Az ellenforradalmi rendszer sú­lyos csapást mért a forradalmi sajtó­ra is. Emlékezünk mártírjainkra: So­mogyi Béla, Bacsó Béla, Bálint György, Rózsa Ferenc, Ságvári End­re, és mások már nem érhették meg a felszabadulás napját. Az ember szá­mára legdrágábbat, életüket áldoz­ták az egyenlőtlen küzdelemben. Az azóta eltelt több mint négy évtized­ben a magyar sajtó népünk felemel­kedésének, szocialista társadalmi rendünk fejlődésének tevékeny ré­szese lehetett. A tájékoztatás eszközeinek vala­melyike vagy éppen több formája is otthon van — kedves hozzátartozó­ként — minden magyar családnál. A rádiózás elterjedése hazánkban csak­nem teljesnek mondható, a becslések szerint — mert erre már csak ez a mérési lehetőség van — 6 millió rá diókészülék van a lakosság tulajdo nában. Napjainkban mintegy há rommillió csáládhoz jut el tv-műsor A televízió a két fő- és körzeti adása iban hetente már csaknem száz órán át sugároz műsort. Terjed a városi kábeltelevíziózás. Közel harminc he­lyen jelentkezik már rendszeresen a városi tv helyi stúdiója. Az év végére egymillió emberhez jut el városi ká­beltelevízió műsora, s ez a szám gyorsan növekszik. A Magyar Rádió három központi és öt regionális programját heti 540 órás műsoridő­ben közvetíti. Jelenleg több mint 1700 időszaki lap jelenik meg nálunk, ezek mint­egy 1 milliárd 500 millió példányban jutnak el az olvasókhoz. Nemcsak a sajtónk szerkezetének, de egész társadalmunk demokratiz­musának tükre az, hogy a pártlapo­kon kivül igen keresettek a szakszer­vezetek lapjai, folyóiratai. Közked­veltek a Hazafias Népfront, a Kom­munista Ifjúsági Szövetség, valamint a Magyar Nők Országos Tanácsának kiadványai. Saját lapjuk van a Ma­gyarországon élő nemzetiségiek szö­vetségeinek. Valamennyi egyház és felekezet is saját újságokat jelentet meg, melyek — ideológiai különbsé­geink ellenére — hozzájárulnak a val­lásos és nem vallásos emberek együtt­működésének továbbfejlesztéséhez. Az évtizedek során a központi és a megyei napilapok a legolvasottabb tömeglapokká váltak. Együttes pél­dányszámuk meghaladja a napi há­rommilliót. Vegyünk például egy át­lagos megyei lapot, amely 80—100 ezer példányban közvetíti a napi friss információkat, híreket — példány­számánál legalább háromszor több helyi olvasóhoz. Nem egyszer olya­nokhoz, akiknek a megyei napilap az egyetlen írott információforrás. A szocialista társadalom építése, a szocialista demokrácia fejlesztése, a népi-nemzeti egység, a közmegegye­zés állandó erősítése magas színvo­nalú munkát követel a televíziótól, a rádiótól, a sajtótól. Ennek szellemé­ben országgyűlésünk ez év március 20-án törvényt alkotott a sajtóról, a tájékoztatásról. Ez a szocialista törvény szerves folytatása az 1848. évi első magyar sajtótörvénynek. A tanácsköztársa­ság valósította meg történelmünk so­rán először a munkásosztály sajtójá­nak szabadságát. A két világháború között — az ellenforradalom szolgá­latába állítva a sajtót — már az 1914. évi. sajtótörvénynek is számos rendelkezését hatályon kívül helyez­ték, illetve többször is módosították, keményítették, szigoritották. A felszabadulást követően a sajtó­val kapcsolatos jogszabályok a de­mokratikus, majd a szocialista átala­Szeged műemlékei 55. VICTOR HUGO UTCA 7. „Védett városkép, egységes stílusban és kellemes építészeti ritmussal kiépült utca, a hazai eklektika kiemelkedő alkotása." A páratlan oldal mindkét háztömbjének kétemeletes házai három utcára szólnak. Lépcsőházaiban szép mívű öntöttvas rácsok. A legmozgalmasabb kiképzésű az 1. számú lakóház, a tér felől be­járat, oroszlános erkélyek, emberalakos féloszlopok. Az építkezésre Tóth Péter és neje, Rohrbach Lujza 1882 augusztusában kérte az enge­délyt. A lakhatást 1884 nyarán engedélyezték. A 3-as számú ház bejárata a Deák Ferenc utca felől négyoszlopos kapuzat, mely erkélyt tart. Udvara szomszédos az előző házéval. Tu­lajdonosa, Neubauer József 1882 januárjában kért rá építési enge­délyt. Majd 1883 májusában kapott rá lakhatást. Az 5-ös számú ház két bejárattal. Második emeletén vörös alapon aranyos meanderszalag és növényi diszű külső festés. A két lépcsőhá­zas lakóházat Schlauch Károly 1882—1884 között építtette. Híd utcai kapurácsán „1883", „S K" és „O K" betűk. A l-es számú ház nagy fakapuja a Kelemen utcából nyílik. Építési engedélyt Mayer Ferdinánd (Kereszt u. Feketeház) kért rá 1880 már­ciusában. Júliusban Gregersen Péter építész homlokzat változtatásért folyamodott. Lakhatást még az év végén kaptak. Építésüket az 1882—1883-as Letzter-felvételek örökítették meg. Helyükön a nagyárvízkor a „Sétatér" déli szegélye állott. kulás igényeit szolgálták. A szocia­lista sajtószabadság elvét 1949. évi alkotmányunk is kinyilvánította. A Magyar Szocialista Munkáspárt, hosszútávú tájékoztatáspolitikájá­nak megfelelően — felszámolva a sajtó területén is kialakult torzuláso­kat — 1957-től folyamatosan igyek­szik megújítani a tömegtájékoztatás tartalmát és szervezeti kereteit. Ez a rövid történelmi áttekintés is illuszt­rálja, hogy az országgyűlés legjobb hagyományaink szellemében alkotta meg szocialista sajtótörvényünket. Mi a sajtótörvény legfőbb jellemző­je? A törvény a sajtó feladatát az ál­lampolgároknak a tájékozódáshoz va­ló jogához kapcsolva határozza meg. Ezzel egyidejűleg megfogalmazza a tá­jékoztatók jogát és felelősségét is. Kifejeződik a törvényben, hogy a hazai és nemzetközi információkhoz jutást a nép, a lakosság természetes jogának tartjuk. Ennek érdekében a sajtóval szemben alapvető követel­mény, hogy hiteles képet nyújtson hazánk politikai, gazdasági, tudo­mányos és kulturális életéről. Adjon hírt a nemzetközi élet eseményeiről, segítse elő a különböző országok és népek jobb megismerését, a kölcsö­nös megértést. Mutassa be a béke, a biztonság megóvása, valamint a tár­sadalmi haladás érdekében kifejtett erőfeszítéseket. Nyilvánvaló, hogy a sajtó csak ak­kor tud megfelelni hivatásának, ha hozzájut a feladatai ellátásához szükséges információkhoz. Szüksé­ges tehát, hogy az állami és társadal­mi szervezetek, az egyesületek, a vál­lalatok és intézmények folyamatosan tájékoztassák a közvéleményt a köz­érdekű kérdésekről. Kiindulópon­tunk az, hogy a tájékoztatás nem szí­vesség, nem valamiféle kegy gyakor­lása. S ez az újságírókra éppúgy vo­natkozik, mint az információt adók­ra. Nincsen olyan fontos kérdés — akár hazai dolgainkat, akár a nem­zetközi eseményeket illetően — ame­lyekről hallgatni kellene, vagy a kés­leltetett tájékoztatás indokolt lenne. Nem véletlen, hogy az MSZMP XIII. kongresszusa is kiemelte a tájé­koztatás felelősségét, a hiteles, gyors, pontos informálás jelentősé­gét. Az elmúlt évtizedekben, évek­ben országépítő politikánk hitelét az is erösitette, hogy az MSZMP őszin­tén szólt — az eredmények megemlí­tése mellett — a problémákról, a mind nagyobb követelményekről is. Az őszinteség, a nyíltság bizalmat kelt az emberekben. A bizalom pe­dig energiahordozó: a nyilvánosság az értékképző munka, a közéleli ak­tivitás, a szocialista demokrácia és a nemzeti egység javításának egyik hajtóereje. A sajtónak fontos szere­pe van a közvélemény tükrözésében és formálásában. Nehezen beszélhe­tünk jól tájékozott közvélemény nél­kül közmegegyezésről, nélküle el­képzelhetetlen, hogy a társadalom­ban meglévő szándékok, erők egy­irányba hassanak. Ez az önmagunkkal való szembe­nézés jellemezte pártunk Központi Bizottságának legutóbbi ülését is. A Központi Bizottság határozatának lényege az, hogy a népgazdaságot — az irányítástól a végrehajtásig terje­dően — a XIII. kongresszuson elha­tározott növekedési pályára állítsuk. Ez azt jelenti, hogy prioritást kell ad­nunk a szelektív élénkítésnek, az egyensúly erősítésének, az életszín­vonal stabilitásától a társadalmi tel­jesítmények növeléséig. Hazánkban a legfontosabb feladat az elfogadott gazdaságpolitikai célok megvalósítá­sát szolgáló szemléleti és cselekvési egység megteremtése, a társadalmi aktivitás kibontakoztatása. A sajtó, a tömegtájékoztatás dol­gozóinak tennivalója, hogy minden­napi munkájukkal szolgálják társa­dalmi, gazdasági programunk végre­hajtását, hogy a valóság hiteles, pon­tos bemutatásával, a szocializmus ügye iránti elkötelezettséggel a társa­dalmi haladásért, országépítö céljaink megvalósításáért munkálkodjanak. A magyar tömegtájékoztatás egy­séges, közös elhatározással ma szinte „ébresztőt" fúj. Hangsúlyozza: talp­ra, tettre emberek, munkára fel, ma­gyarok! Sorsunk jobbítása, magunk és szeretteink jobb sorsa, szebb, tar­talmasabb élete azon múlik, növelni tudjuk-e az egyén, s rajta keresztül a társadalom összteljesítményét. Hogy legyen mit elosztani a szocializmust építő népnek. LAKATOS ERNŐ, az MSZMP KB osztályvezetője PINTÉR LAJOS Emlékek madár-röpte Madárröptű emlékek elhagytak fészket, fészert, vacogó tested árva tája elhagyott repülőtér. Emlékek vé-alakban, ék-alakban elszálltak, az Eötvös Kollégium fölött cikáztak, fölszikráztak. Szálltak a Körös fölött} ahol a nyarad telt el, bort ittál, vöröst, halat ettél: csukát, kecsegét, harcsát. A neved éles késsel belevésted a fába, ha egyszer, ember, arra lépdelsz, állj meg, olvasd el: P. L. * Színek és helyek ÁLLOMÁSOK Majd figyeld meg, hogy minden magyar filmben szerepel egy vonat — mond­ta volt öreg barátom. Nem jártam utána szavai igazságának, de azt tanúsítha­tom, hogy annak idején a vonat — pontosabban: a vasúti közlekedés — je­lentette eléggé egyhangú hétköznapi életünkben az egyik nagy ígéretet, a vál­tozatosság felülmúlhatatlan lehetőségét. Már túl voltunk ugyan az egykori — századfordulói — szokásokon; már nem jártunk ki a pesti gyors elé az indó­házhoz, csak úgy, nézgélődni... De amikor eldübörgött mellettünk a szerel­vény, vágyakozva bámultunk utána, és az ablakból kihajoló, mosolygó, né­künk néha odaintegető utasokról azt hittük, ők a világ legboldogabb embe­rei. A kupék külső falára rakódott korom- és füstnyomok, a kicsapódott pá­ra apró harmatcseppjei egy távoli, titokzatos — de legalábbis annak tűnő — világ üzenetét hozták (és vitték). Gyakran kijártunk a nagyállomásra. Izgalmas volt már maga az oda ve­zető út is. Végigbaktattunk a Boldogasszony sugárúton (ma: Április 4. útja), aztán elfordultunk balra, s máris kőhajításnyira magasodott tőlünk a klin­kertéglás épület, amelyet gyermekkorunkban ráadásul óriásibbnak hittünk a nagynál. Az előcsarnokban megcsapott bennünket a változás hangulata. Itt mindenki készülődött valamire. Zakós-kalapos urak jegyet váltottak, a höl­gyek meg — a hordár társaságában — ott várakoztak a menetrendtáblák szomszédságában. Selyemharisnyás lábak, illatfelhők, kackiás kis kalapok, rakott szoknyák, nyersselyem blúzok, néha illatos cigarettafüst. Mily távoli­nak is tűnt, s mégis mily szívdobogtatóan közelinek (egyben éppoly elérhetet­lennek). Bőr- és vászonbőröndök, rajtuk szebbnél szebb szállodacímkék. Na­poli, Venezia, Capri, Miramare, Ostende... Csoda, ha megbűvölten néztük, és egyszerűen nem tudtuk levenni a szemünket róla?... — A restik a legmegbízhatóbbak — folytatta öreg barátom —, hiszen gyorsan cserélődnek a vendégek, akik a legközelebbi vonattal utaznak to­vább. Itt nem romlik meg, sőt mindig friss az étel. — Gyerekként persze nem ellenőrizhettük mondandója igazságtartalmát, később ellenben igen. Ám ak­korra a restik színvonala (és tekintélye) is kezdett erőteljesen aláhanyatlani. Hol voltak már azok az idők, amikor a nagyállomási éttermet még az előke­lőség levegője lengte körül? Bepillantani is alig mertünk. S ha megtettük, a placcos pincér hamar kirontott és odébbzavart bennünket. (Azt hitte tán, hogy kéregetni akarunk?) A ragyogóan tiszta, vakítóan fehér abroszú aszta­loknál elegáns urak ették a zónapörköltet, itták hozzá a Dréher-sört, miköz­ben szikár, merev tartású pincérek cikáztak az asztalok között, a zenekar meg épp arra zendített rá, hogy „Nem élhetek, nem élhetek muzsikaszó nél­kül"... A peronra csak jeggyel lehetett kimenni. Újabb korlát, akadály, amely azonban csak tovább növelte szemünkben a hely varázsát, titokzatosságát. Néha mégis megpróbálkoztunk a lehetetlennel. Ha sok volt a várakozó, a pe­ronon ügyelő poszt pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva beleelegyedtünk a tömegbe. Lábunk reszketett, zsibbadás környékezett bennünket. Tiltott he­lyen jártunk; édes gyönyörűség... S már robogott is be a pesti gyors. A peron megtelt izgalommal, füst- és virágillattal. Ölelések, csókok. Mi meg arra gon­doltunk, hogy majd egyszer, ha nagyok leszünk. Hogy majd mi is. Épp úgy, de tényleg pontosan úgy, mint ezek a felnőttek most és itt... Rókus-állomás akkor kezdett el némi szerepet játszani az életemben, amikor — negyvenötben — apám az ottani őrszobára került parancsnokhe­lyettesnek. Az épület bal traktusának földszintjén volt az őrszoba. Nap mint nap kilátogattam ide. Mozgalmas élet folyt e pályaudvaron. A közlekedés még akadozott, s a meglévő — szűkös — kapacitást gyakran terhelték hadi­szállítmányok. Innen indultak útjukra a batyuzók, hogy az irdatlan vásárhe­lyi tanyavilágban sonkára, szalonnára, kolbászra, sajtra cseréljék a maguk­kal vitt kősót, petróleumot, gyufát, kékkövet és más fantasztikus értékeket. A vonat csak Algyőig ment, ott kompra kellett szállni, áthajózni, és a túlpar­ton veszteglő szerelvényen folytatni az utat Vásárhely-Kutas felé. A rókusi felszálláskor gyakran adódtak tumultuózus jelenetek. Apám­nak is sűrűn meggyűlt a baja a renitenskedőkkel, az erőszaktól, sőt brutali­tástól sem visszariadókkal. Semennyi pénzért nem vállalnék ilyen munkát — gondoltam néha, mikor láttam, minő szélmalomharcot vív az előretóduló tö­meggel. Olykor magával vitt járőrútjaira. Átvergődtünk a sinhálózaton, odáig, ahol betonkerítés jelezte a vasúti terület végét. A betonra nem egyszer kalló­dó bádogdarabot erősítettünk. Ez volt a céltábla. S apám kezembe adta a ka­rabélyt. Ha találtam, a bádogdarab földre zuhant. Ha nem, nos, akkor csak az ütést éreztem, mert a karabély hatalmasat „rúgott", még napokig sajgott utána a vállam. Évtizedekkel később úgy adódott, hogy nap mint nap Rókusról startol­tam — nyolc keserves esztendőn át — Hódmezővásárhely felé. Micsoda reg­gelek! A rókusi tó fölött pára gomolygott, a váróteremben meg Munkás és Kossuth cigaretták torokkaparó füstje. Tagjaimban — többnyire — ólmos fáradtság. A vonat a nagyállomás felől érkezett. Egymást taposva kapasz­kodtunk fel a kupékba. Néha a szerelvény már nekilódult, akkor befutot­tunk. Át kellett ugrani a vaskorláton, hogy... De mindez már rég volt. Annyira, hogy tán igaz se volt. PAPP ZOLTÁN

Next

/
Thumbnails
Contents