Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

tó Szerda, 1986. december 24. MAGAZIN Az atomtél víziója Korunk józanul gondolkodó emberének a tudatát szinte megbénítja egy esetleges atomháború gondolata. A tudósok már a legkülönfélébb számításokat elvégezték, hogy milyen következményei lennének egy nukleáris háborúnak a Földön — természetesen az emberek elpusztulásán és súlyos sugársérülésen kívüK Kiszámították például, hogy egy 10 ezer megatonnás összecsapás nyomán a napszaktól függetlenül majdnem teljes sötétség borulna'az érintett területre, s a hőmérséklet körülbelül mínusz 40 Celsius-fokra süllyedne. Ezt az állapotot nevezik atomtélnek. A számítások szerint bő egy év is beletelne, mire az eredeti fény- és hőmérsékleti viszonyok helyreállnának. A nagy adagban veszedelmes ultraibolya sugárzás azonban még évekig erősebb lenne a kelleténél, mert az atomrobbantáskor keletkező nitrogénoxidok csökkentenék a légkörnek a sugárzást jórészt elnyelő ózonrétegét. A mezőgazdászok régóta tudják: a hőmérséklet nagymérvű zuhanása attól függően tesz kárt a növényzetben, hogy milyen évszakban járunk, mennyi ideig hat a hideg, s milyen a növény hidegtűrő képessége. Az őszi búza például mínusz 15—20 Celsiusfokos hideget is játszva elbír az őszi és téli hónapokban, a nyár eleji növekedéskor azonban roppant érzékeny a hidegre: már a mínusz 5 Celsius-fokos enyhe fagy is végezhet vele. Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a mi éghajlati övünkben a növények nagy része ősszel és.télviz idején vagy elpusztul, vagy nyugalomra tér, magától értetődik: ezekben az évszakokban kevesebb kárt tenne bennük egy atomrobbantást követő lehűlés, mint tavasszal vagy nyáron, amikor a természet újraéled, s a növényi élet virul. De nemcsak a hideg, hanem a fényviszonyok tartós romlása szintén hátrányosan hat a zöld növényekre. Minthogy egy atomháborúban a légkörbe jutó tömérdek por és korom miatt még napközben is csaknem esti sötétség borulna a tájra, számos növény elpusztulna, az életben maradottak pedig épp hogy csak vegetálnának. Ha az ember testét 48 óra alatt 350—500 rad (az elnyelt sugáradag egysége) gamma- vagy neutronsugárzás éri, az rendszerint halált okoz. A növények pusztulásához azonban legalább 1000 rad sugárzásra van szükség. Egy „mindössze" 5742 megatonnás atomháború esetén a becslések szerint fél Európának megfelelő területen haladná meg a radioaktív sugárzás az 1000 rad-ot. Az ennyire erős radioaktív sugárzás miatt az északi félteke területének mintegy 2,5 százalékát borító fenyvesek java része felperzselődne. Nukleáris háború esetén azonban nemcsak a radioaktív sugárzás rongálná a növényzete', hanem a lökéshullám és a nagy hőmérséklet is. Kiki maga is megfigyelheti, hogy a tűzbe dobott zöld növény pillanatok alatt megfonnyad és megbarnul. De az ennél jóval kisebb hőfok is lehetetlenné teszi a legtöbb szárazföldi növény számára, hogy életben maradjon. A kelleténél erősebb ultraibolya sugárzás szintén károsítja az élővilágot. Elsősorban a levelek fotoszintézisét csappantja meg, de gyengíti az emberek és az állatok védekező rendszerét, következésképpen fokozza a fertőző betegségekre való fogékonyságukat. A szem szaruhártyájának károsodása pedig szürke hályogot, súlyos esetben vakságot okoz. Az elmondottakat összegezve a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy részint a raktározott vagy ci még lábon álló élelemnövények — elsősorban a gabonafélék — megsemmisülése vagy szennyeződése miatt, részint a növénytermesztéshez szükséges éghajlati és termesztési feltételek nagymérvű romlása miatt a világ nagy részén éhínséggel kellene szembenéznie a megmaradó lakosságnak. A gyenge fény, az erős radioaktív és ultraibolya sugárzás, a füstköd meg a nagyon ellenálló kártevők ténykedése, valamint az ipari háttér pusztulását követő technikai, technológiai visszaesés miatt drámai módón csökkennének a terméshozamok REAGAN LUCASZÉKE BOROS BELA KARIKATÚRÁJA Elegendő mennyiségű raktározott élelmiszer híján sok helyütt egyetlen választás maradna: felélni a természetes ökoszisztéma kínálta élelmet. Csakhogy az atomháború a természetes növény- és állatvilágban is ugyanakkora kárt tenne, mint a haszonnövényekben és haszonállatokban. A nagymértékű atomháború azonban nemcsak ott károsítaná az élővilágot, ahol a nukleáris robbanások bekövetkeznek, hanem a troposzféra és a sztratoszféra révén a távoli vidékeken, távoli földrészeken is nemkívánatos változásokat hozna létre. Ha pedig azt is feltesszük, hogy egy nukleáris háborúba nemcsak Európa és Észak-Amerika országai bonyolódnának bele, hanem a trópusi vidékeken lévő érdekövezetek és támaszpontok is, az emberiségnek még nagyobb kártétellel kellene szembenéznie. A trópusi erdőségek és egyéb növények ugyanis a mérsékelt égövi növényzetnél sokkal érzékenyebbek a fény megcsappanására és a hőmérséklet nagymérvű csökkentésére, hiszen — mint azt a botanikus kerti növényházak is jelzik — nem szoktak hozzá a hideg elviseléséhez az evolúció során. De még fagy sem kellene ahhoz, hogy a hidegre érzékeny trópusi madarak és egyéb állatok tömegesen elhulljanak. A szakemberek egyetértenek abban, hogy még egy nagy atomháború következtében sem pusztulna ki teljesen a Homo sapiens a Földről. Az emberek egy része túlélné az élővilág nagymérvű módosulását, az éghajlat megváltozását, a kisebb mértékű ionizáció sugárzását, az erős lélektani megrázkódtatást és mindazokat a hatásokat, amelyekről — tapasztalatok híján — még nem is tudjuk, hogy szembe kell néznie. Kérdés azonban, hogy kik maradnának életben? De akárkinek kedvezne is a véletlen, a civilizáció pusztulása miatt azon az úton, amelyet az emberiség több ezer év alatt bejárt, szinte újra kellene elindulni. Mélyen reméljük, hogy e téren is — mint már oly sok más veszélyes helyzetben is — győz a józan ész, az ember méltó lesz, méltó marad önmagához! H. J. Az órák járnak Mi lesz veled, emberiség?! Lehet, túl érzelgősnek, ünnepélyeskedönek vagy éppen indokolatlanul drámainak hat ez a kérdés —' de van-e valaki, a világban széttekintő újságolvasó, tévénéző, akinek legalább egyszer ne jutott volna eszébe a mögöttünk hagyott esztendőben ez a kérdés? Van, aki bizakodik, mások aggódnak, annál is inkább érdemes hát megkérdezni önmagunktól: miben bízhatunk, illetve van-e okunk félni? Háború felé rohan a világ, vagy ennél több életösztöne van az emberiségnek? Ha veszélyt emlegetünk, mindenki elsősorban a háborúra gondol, mégpedig — európaiak lévén — nem a más földrészeken ki-kitörő csatározásokra, hanem a nukleáris világégésre. Higgadtan végiggondolva valamennyi tényezőt, és figyelembe véve a kölcsönös veszélyeztetettséget, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy — nem áll a küszöbön ilyen katasztrófa. Vagy, legyünk pontosak: nem fenyeget közvetlen nukleáris pokol, de — és itt nagyon fontos ponthoz érünk — egyelőre nincs is biztosíték arra, hogy nem következik be. Józan, épeszű politikus nem akarhatja, de nem alakult még ki az a világméretű intézményrendszer — nevezzük leszereltségnek, megbízható szerződések együttesének, ellenőrzött nemzetközi összefogásnak vagy valamennyinek együtt —, amely biztosítaná a népek közösségét ilyen végzetes kisiklással szemben. A józan ész ellenére egyre tökéletesebb bombák jelennek meg a Földön. Napjainkban nem csupán a nukleáris bombák árnyéka vetődik ránk; más órák is ketyegnek. Mi is történt nemrég Svájcban? Méregtömeg ömlött a vizbe, és megölte a Rajnát. Emlékszünk a csernobili szerencsétlenségre is. De menjünk tovább: az autók kipufogógáza és a széntüzelésű erőművek kéményei millió tonnányi mérgező anyagot lövellnek a levegőbe, terjed a rák, pusztulnak az erdők. íme tehát itt van fejünk fölött a „környezeti bomba". Afrika, Ázsia, Latin-Amerika népei gyors ütemben szaporodnak, ma ötmilliárd, az ezredfordulón hatmilliárd ember él majd a Földön. Közülük százmilliók éheznek, évente tízmilliók éhen halnak. A Föld lakóinak egy része túltáplált, másik részét alultápláltság pusztítja. íme, a világ feje fölött ott az éhség, a gazdasági gondok „bombája" is. S a sort lehetne folytatni. Vannak tudósok, akik ezt mondják: ha igy megy tovább, az emberiségnek nem is lesz szüksége atombombára ahhoz, hogy megsemmisítse önmagát. De van más idézet is. Egy amerikai tudós — az atomreaktorok nemzetközi hírű szakértője jelentette ki: „Adjatok ezer év békét és adok nektek ezer évre elegendő energiát!" Nagy igazság. És egyszerű, mint minden nagy igazság. S most térjünk vissza a fegyverkezés témájához! Itt van a megoldás kulcsa. A bombák felszámolását itt kellene elkezdeni. Gyakran hangoztatják és sürgetik — és ez alapigazság —, hogy ha ezt a több százmilliárdot, amelyet a világ évente fegyverkezésre költ, más célokra fordítanák, eltüntethetnének számos nagy problémát. De az átfogó leszerelési megállapodások nemcsak ezt hoznák magukkal, hanem az államok, a népek, a kormányok, a politikai áramlatok és a társadalmi rendszerek más, újfajta együttélését. Az emberiség gondjainak enyhítése, a bombák ketyegésének a leállítása ma már csak közösen képzelhető el. És ehhez közös, hosszú távú tervek készítése, munkamegosztás szükséges és bizalom a másik fél iránt. Ezért korszakalkotó az a javaslatköteg, amelyet a Szovjetunió vezetése és szocialista szövetségesei az utóbbi esztendőben az asztalra tettek. Fölszámolni az atomfegyvereket kétezerig! Nagymértékben csökkenteni a hagyományos eszközöket, a harckocsikat, a repülőgépeket, a puskákat. Igaz, leszerelésről eddig is sok szó esett, előterjesztésekben nem volt hiány. De a mostani szovjet elgondolásban az az új, hogy nem akar részletekkel bíbelődni, hanem az egész problémaköteget ragadja meg. Éppen azért, mert az órák járnak, a bombák gyorsan ketyegnek. Sajnos, kiderült, hogy a másik fél a Nyugaton nem érti ezt, azok, akiknek döntő szavuk van, nem érzékelik elég tudatosan ezt a ketyegést. A régi módon gondolkodnak, pillanatnyi érdekektől elvakítva készek lennének feláldozni a jövőt. De valóban feláldozzák-e? Ők is ismernek minden tényt, amelyet mi. Az utóbbi hónapok eseményei nemcsak aggodalomra adnak okot, hanem arra is, hogy lássuk: vannak messzelátó emberek a másik oldalon is. Az a lehetőség, hogy belátható időn belül eltűnjenek a Földről az atomfegyverek, százezerszámra szereljék le a katonákat és az országok hetvenes években megindult kereskedése, barátkozása kiteljesedjen, átfogó legyen — olyan hatalmas gondolat, amelynek előbb-utóbb át kell törnie a korlátoltság, a fanatizmus, a rosszindulat, a józan megfontolás hiánya falát. TATÁR 1MRF. A

z érdeklődő ifjú a pénzügyi szakember alaposságával, l egy zálogházi becsüs hozzáértésével és dörzsöltségével rakta széjjel a konyhaasztalon titkos vaskazettám értékes tartalmát. Előzőleg már egy fajsúlyos kérdésben egyezségre jutottunk. A tőrgyújteményben van egy cifra nyelű, hosszú pengéjű halef, amelyet már évekkel korábban — elvben — neki ajádékoztam. Az ajándékozás gyakorlati lebonyolítását az óvodáskor akadályozta. Most viszont elérkezettnek látta az időt arra, hogy az elvi megállapodásból valódi ajándék legyen. Á cifra nyelű továbbra is nálam marad — közöltem vele. A tizenkét esztendős pénzügyi szakember döbbenten nézett rám. Hosszantartó érvekkel sikerült meggyőznöm álláspontom helyességéről. Mit szólna ahhoz a tantestület, hogy egy hatodik osztályos gyerek akkora tőrrel az oldalán futkos a folyosókon az óra végi szünetekben, mint a volt magyar királyi hadseregben — a gyalogosoknál — divatos bajonett? Ez képtelenség. A válasz természetesen kéznél volt: nem viszi el az iskolába, csak néha-néha az utcára, azt is önvédelmi meggondolásból. Önvédelemre ebben a formában még nincs szükség, amíg nálunk kótyomfitty gengszterek garázdálkodnak, mint a postakocsirablók, meg a szentendrei bankbetörők és a benzinkutat kifosztó kútkezelők, addig biztonságban vagyunk. Ha meghonosodna a párizsi színvonalú banditizmus, akkor valóban szükség lenne önvédelemre. De az még messze van! Rátértünk a numizmatikára. Érmegyűjteményem darabonkénti vizs A cifra nyelű tőr gálatát végezve, az ifjú pénzügyi szakértő kedvező megjegyzéseket tett. Végül arra a megállapodásra jutott — a fene se gondolta volna —, hogy anyagi helyzetem nem rossz. Mert mit ér manapság egy százforintos Bartók-érme? Hát még egy Liszt Ferenc! Következtek a nagyobb címletű érmék: az olimpiáról, ötszázforintos, a futball-világbajnokságról... Minden föllelhető érmét megvizsgált, összesen tizenhatot. Hát ez egy vagyon — állapította meg a szakértő hitelességével, és a jövő emberének bölcsességével kijelentette: ezek az érmék az idő múlásával növelik az értéküket. Hát ez már valami: ha egy virtigli numizmatikus — ebben a labilis pénzügyi világban — ennyire föltaksálja az én négyezer forintnyi érmegyűjteményemet, akkor én menten kiszerkesztem magam az újságba. Mindenkinek tudtára adom, hogy a társadalmi státuszom megváltozott, bár ennek látható jelei nincsenek, de annyi baj legyen. Velem ugyan ne beszéljen többé föntről lefelé senki, de még lábujjhegyről és foghegyről se, mert hozzávágom a státuszszimbólumomat. Audisok, mercisek, magánzók, kis és nagy lókötők... félre az útból, mert ezután státuszszimbólumokkal földíszítve járok, mint egy mai státuszkarácsonyfa. Megszűnt a régi élet, a kéziratpapír meg a tinta fogyasztása, bár elismerem, ezek is szimbólumok; a gyötrelem és a keserűség szimbólumai. A következő — szóba került — tétel egy igazi pisztoly. A lázasan kutakodó, logikus.gondolkodású ifjút az érdekelte: mi lesz ennek a pisztolynak a sorsa, ha én már nem leszek. Szerinte, ezt időben át kellene íratni valakire. Beviszik a rendőrségre, mert fegyvere csak annak lehet, akinek fegyverviselési engedélye van. Furcsa. Azért próbáljam meg átíratni az ő nevére. Mit kezd a rend őre egy szál pisztollyal? Nem lehet — mondom határozottan. Nem lehet, nem lehet, tudod, hogy itt mindent lehet. De nem mindenkinek és én a mindenkik közé tartozom. Ez pech. Egy árulkodó takarékbetétkönyv került kézbe. A pénzügyi szakember megállapította: negyvenkilencezer forintot ér. Kié ez a könyv? Az enyém. Ki tud róla? Senki. És mit akarsz csinálni vele? Lakást akartam venni a fiamnak, de a lakásárak olyan magasak lettek, hogy az én takarékoskodásom kutyagumit ér. Miért nem szólsz valami ismerősnek? Mondtam már: én nem tartozom olyan ismerősi körhöz, ahol szót ér a szó. Hát ez baj. Mondanék valamit, de csak akkor, ha nem haragszol. Mondjad. Csináltál már végrendeletet? Végrendeletet? Meg vagy húzatva. Miért volnék meghúzatva? Gondolkozzál: csődbe juthatsz, baleset érhet, meghalhatsz és itt minden az államra marad. Ez nagy könnyelműség Megáll az ész és állva marad. Hogy a fészkes nyavalyába... nem gondoltam ezekre az eshetőségekre. A csőd már régen bejött, csak úgy csinálok, mintha nem tudnék róla, de azért életem végéig küzdök ellene, mindegy, hogy széimalomharc, de legalább a lelkiismeretem nem kínoz. A balesetek ellen pedig lehet védekezni! Kerülöm a balesetveszélyes helyeket és mondatokat. A láthatatlan — de annál maradandóbb — baleseteket okozó illúzió-országútról régen letértem, bár maradandó sérülések nyomaival. Hanem a halál egészen más fajsúlyú esemény. Az ember életében csak egyszer fordul elő, de mindannyian átesünk rajta. A végrendelet. Mit mondjak a közjegyzőnél? Van tizenhat érmém és egy tőröm, egy betétkönyvvel megtetézve. A hivatalos személy azt gondolná rólam, hogy megháborodtam. Ha úgy kezdeném, hogy van tizenhat millióm és egy gyémántnyelú tőröm, és ezekről végrendelkezni kívánok, természetesnek tekintené. Az ifjú pénzügyi szakember figyelő tekintete visszabillentett a realitásokhoz. Várta a választ, mit végzek az értékek felől. Megembereltem magam: kedves kis unokám, ez a nagy érték mind a tiéd. írásba adom, de ne csináljunk végrendeletet. Legföljebb keresünk két tanút, akik hitelesítik. Hurrá! Hurrá! — kiáltotta és a nyakamba ugrott. Én meg félrefordultam, hogy ne lássa a szememet. Meghagytam az illúziók országútján. Majd egyszer ő is letér róla. SIKLÓS JÁNOS