Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-20 / 299. szám

114 Csütörtök, 1986. december 18. MAGAZIN A házaspár fél napig pakolt. A kocsi hátulja egészen lesüllyedt. Akkor próbaként beültették hátra három kisgyermeküket, Sárikát, Lacót, Domokost. A sárvédő majdnem súrolta a kerekeket. Elölről kellett kezdeniök. A laposabb csomagokból kettőt az első ülések alá gyömöszöllek, a nagyobbak közül kettőt kitettek a járdára, és topogtak mellette, mitévők legyenek. A fiatalasszony a negyedik gyereket várta. Zsófit. Mindenképpen Zsófit szerettek volna. Most egymásra mosolyogtak. Nagy útra indultak. Gyalázat, de a század hitványsága játszotta kezükre a szerencsét. A keresztényszocializmus hullahegyein, Magyarország kálváriáján múlott ez a nagy utazás. Családjuk, mely nemzedékeken át természettudósokkal, professzorokkal szolgálta a nemzetet, ebben a században megcsonkult. Számos rokonuk nyugatra menekült. A vadállat, úgy tűnik, megszelídült. Nekiindulhattak hát, hogy ezen a nyáron végigszáguldjanak Európa országain. Viszi őket a gépkocsi napfényre, tengerre, magas hegyek közé. Mi legyen? Forgatják a bilit. Sok helyet foglal, de ez a legfontosabb. Fölöslegesnek nyilvánítják a hajsütővasat, öt törülközőből egy marad, az ajándékba szánt bokályok is visszakerülnek a lakásba. Nagysokára beülnek mindannyian az autóba. Integetnek a nagypapának, majd elkanyarodnak az első utcasarkon. Kievickélnek a városból, ráfutnak a főútra. Nyugatnak tartanak. Szorosan az út mellett öreg tanyák. Aki ezekben élte le az életét, annak ez az út volt a sorsa. Az úton „Ifjú magyar révész, vigyél át a hajón..." zajló történelem nevelte, mostohán, ostobán, amilyen az e századi magyar történelem is volt. Daloló, síró katonák, menekülők hömpölyögtek rajta oda-vissza. Ott lenn Dél-Franciaországban, Saint Tropez fölött, midőn oleander árnyékából gyönyörködtek a tengerben, reggelizés közben így szólt az unokatestvér: — Meghatóak vagytok így együtt! Boldog vagyok, hogy látlak benneteket. Ennyi gyerek...! Tudjátok, az jut eszembe, hogy Magyarország lakossága a tatárjárás előtt annyi volt, mint Angliáé. A tatárjárás után azonban annak csak a fele lett. De mire a törököt vártuk, már megint annyian voltunk, ahányan az angol szigeteken éltek. Ezért mondják, hogy van a magyarságban biológiai erő. A gyerekek ropogósra sültek. A kocsi pedig vitte tovább utasait Svájcba, gyantás illatú hegyi levegőre. „Melyik országban vagyunk? — kíváncsiskodtak a gyerekek, amikor lassítottak, egyenruhás emberek intését lesve, mehetnek-e tovább. — Itt kik élnek? Milyen nyelven beszélnek?" Zsófika a sarkával jelezte, anyja hasát gyengén taposva, ha kényelmetlenné vált számára a sok ülés. A svájci alkonyatban szó került a nyugatra vezető útról a tanyákkal. — Két napra meghúztam magam az egyikben — emlékezett a vendéglátó rokon. — Második nap behajtottak a németek egy sereg foglyot. Azt mondja az egyik tiszt a tanyagazdának: „Vater, bitté mii..." De az nem tudott tejet adni neki, mert a tehene hasas volt, utolsó hetes. Borjú volt benne. A német se szó, se beszéd, berontott az istállóba, és kivégezte a tehenet. Én ástam el a gazdával az istálló végénél. A svájci csokoládétól csömört kaptak a gyerekek, mire tovább indultak Hollandiába. Minden igaz volt, amit erről az országról hallottak. A házak, a tulipánok, a szökőkutak, a tehenek... Rokoni szeretettel fogadták őket itt is. Vendéglátóikra az éló magyar nyelv, a gyermekbeszéd hihetetlen erővel hatott. — Merre jöttetek? — kérdezték ők is. Az az út, a nyugatra vezető, izgatta őket. Az utolsó út. — Győr után volt egy tanya. Ott pihentünk meg. Egy német tábornok és maradék tiszti környezete nem kapott Győrből hazafelé vonatot, gyalog indultak vissza. Egyszerre csak betoppantak hozzánk. Vacsorát követeltek. A gazda felesége krumplipaprikást főzött nekik. Némán ették. Mézzel ízesitették. Milyen hasuk volt, nem tudom?! Sárika, Lacó, Domokos a padlón matscboxokkal játszadozott. A felnőttek derültségére ők is kacarászni kezdtek. — Most hova megyünk? Melyik országba? — kérdezték ezek a vándorgyerekek, amikor ismét kocsiba parancsolták őkel. — Luca nénihez, Ausztriába. — Ott milyen nyelven beszélnek? — Németül. Luca néni özvegyasszony volt. Papírokból, vagyis értékpapírokból élt. A férje hagyta rá. — Azt mondta az Úristen, sokasodjatok. Mi mégsem sokasodtunk — mondta a népes rokoncsalád láttán. — Úgy tartotta a férjem, miután elmenekültünk: sokasodjon más! Megundorodott a háborútól, Magyarországtól, magától. Pedig míg otthon voltunk, jó humorú, vidám férfi volt. Emlékszem, kocsit, hamis papírokat szereztünk, úgy jöttünk ki. Útközben nyitva találtunk egy kisvendéglőt. Pénzünk még volt, bementünk. Kérdeztük egy fiatal pincértől, mi van reggelire. Azt felelte: „Pacal, halászlé!" Kérdi az uram, miből van a halászlé? A pincér indult a konyhába, a válla fölött szólt vissza: „Nyúlfejböl!" A férjem, a bolond, meg csak igy: „Lófejből nincs?" Ezen igen mulattak, összebarátkoztak, pálinkát ittak... Így jöttünk ki. De sokasodni nem akart. Nem volt már olyan kedve. Az osztrák kisváros, akárcsak Luca néni: kedves, csendes, tiszta. Nem hasonlított Magyarországra. A kocsiban, útban a magyar határ felé, a szülők nehezen bírtak a gyerekekkel. A töméntelen játék, a gyerekcipők, gyerekruhák, kakaósdobozok, konyhai robotok elfoglalták a hátsó ülés felét is. Ezekkel vezekelte volna bűnét a század ezzel a sokasodó családdal szemben? Otromba, primitív jóvátétel lenne. A gyerekek ajzottan várták, mikor érnek már hazai földre. Hangoskodtak, kötözködtek egymással. Már-már megálltak, hogy megrakják mind a hármat. Szerencsére sikerült verés nélkül megúszniuk a határig. Ott megálltak. Kicsisári feltűnően elcsendesedett. Az apja mutatta: Az ott, a sorompón túl, már Magyarország, kislányom. Vám, útlevélkezelés, sorompó fel, a gépkocsi elindult az úton, amelyen kifelé is jöttek. Amint átgurultak a sorompó alatt, Kicsisári halkan megszólalt. — Szervusz, Ausztria... Kezitcsókolom, Magyarország... A szülők egyszerre fordultak hátra. Az apa hökkenten még rá is kérdezett : — Mit mondtál? GLLAY ISTVÁN . • ' . Jf A « V - ^ " * 1 ' "fu Néhány nap és... SCHMIT ANDREA KÉPRIPORTJA * * 4« IIA « % & i*..; -Ayfc