Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-15 / 294. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 7G. évfolyam, 294. szám 1986. december 15., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési, díj: 43 forint Ara: 1.80 forint fl hozzászólás joga és kötelessége M

a sem tudunk időben lelépni! — súgta dühtől eltorzult arccal szomszédja fülébe Kovács, az értekezlet harmadik órájának végén. Ekkor jelentkezett ugyanis hozzászólásra Varga kartárs, a notórius agyonbeszélő. Bizony, sokan vagyunk ilyen „Kovácsok", akik kényszerűen elviseljük az „egyetértek az előttem felszólalóval" sztereotípiák szófaragóit. Az infantilis ömlengőket, a cezaromániás melldöngetőket, a hiúságukat legyezgető, maguk hangjában gyönyörködőket, a szervilis feltörekvőkel, s az utólag így hálálkodó, korábban megdicsérteket. Vajon van-e egyáltalán hozzászóló, akit az ügy szeretete, a hozzáértés, a közérdek és a tenni akarás vezérel? Szerencsére, ilyen is akad szép számmal. öt szívesen meghallgatjuk, együtt gondolkodunk, vitázunk vele vagy megerősítjük állításait, igazolván az általa felsorolt esetek számának gyakoriságát. Függetlenül attól, hogy aztán mondandója végeztével elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy hangosan is megfogalmazzuk, amit néhány perccel korábban magunkban oly ösztönösen végiggondoltunk. És csendben meditálunk. Egyáltalán, szükség van-e egy egyetértő gondolatsor megfogalmazására, hangos kimondására? Van-e értelme? Mit szólnak majd hozzá a többiek? Szükségem van nekem a nyilvános szereplésre? Miért éppen én mondjam el? A kételkedés, bizonytalanság — valljuk meg —, bizony, valahányszor hozzászólásra jelentkezünk, mindannyiszor alapvetően határozza meg helyzetünket. Pedig milyen jó hallani, amikor mások elmondják az általunk is igaznak vélt dolgokat! S azt hiszem, ez az a pont, amiben meg kell fogódzkodnunk, illetve ahonnan tovább kell lépnünk. Az önzetlen, közérdekű, a tennivágyást is magában foglaló hozzászólásra, s a hasonló indítékú, de már második vagy harmadik egyetértő hozzászólásra többek között azért is szükség van, mert a félszegek, a különböző okból a nyilvánosságtól rettegők, de különben egészségesen gondolkodók hitét kell megerősíteni. Hadd hallják és hadd lássák, nincsenek egyedül! (S persze, ha ellenkező a véleményük, hallják, kik és miért, hogyan gyűjtik össze a maguk érveit.) De szükség van a hangos szóra azért is, mert a bizonytalankodókat döntésre, a végiggondolni nem tudókat végiggondolásra készteti. Mert mind a félszegek, mind a bizonytalankodók nagyon sokan vannak. S nem biztos, hogy azért, mert ilyennek születtek. Az ötvenes évek ugyan elmúltak, de hatásuk, anlidemokratizmusuk még évtizedekig hat. (Ismertem irodai dolgozót a közelmúltból, aki sírógörcsöt kapott, mert a felettes minisztérium utasítása — a helyi körülmények figyelembevételével — rábízta a döntést, ahelyett, hogy maga a főhatóság alkotta volna meg a paragrafusokat. Ennek az embernek az állásfoglalásra való hajlandóságát — igényéről már szó sincs — oly mértékben elsorvasztották az ötvenes évek centralizált-bürokratizált irányítási struktúrái, hogy most valósággal tehetetlennek érezte magát.) De nemcsak az ötvenes évek, hanem a korábban is antidemokratikus hazai állapotok oltottak be generációk sorának tudatát a „nem én döntök", a „nem rajtam múlik" kívülállóságának veszedelmes szérumával. (S valljuk be, az utóbbi harminc év demokratikus törekvései sem álltak magukban. Nem egy helyen tovább élt a császárkodó-basáskodó vezetési gyakorlat, ami nem javította a szabad véleménynyilvánítás esélyeit.) A

hozzászólók bátorsága ugyan csak lassan képes feltörni ezt a gránitkeménységű, félelemből, rossz beidegzettségből, manipulált érdektelenségből edzett páncélt, de kikezdi legalább, s a rést már könynyebb tágítani. Gyűlések, értekezletek, tanácskozások elnökei, vezetői a múlt gyökereiből táplálkozó kényszerűség hatására élnek abban a tévhitben, hogy a vitás kérdések eldöntésében a kézfelnyújtásos szavazással eleget tesznek a demokrácia követelményeinek. Nem, a demokrácia a hozzászólásban, a véleménymondás szabadságában, egyúttal azonban a vélemény kimondásának kötelezettségében is ölt testet. Abban a szellemben és az annak megfelelő gyakorlatban, amely mindezt lehetővé teszi. A szavazás már csak mindennek mérhető következménye csupán. E szellemnek és az ennek megfelelő gyakorlatnak a valóságban való kialakítása persze időt igényel. Egy konkrét értekezleten, gyűlésen is, de még inkább egy nép életében, mindennapjaiban. Végül is Kovácsnak igaza van, ha bosszankodik Varga kartárs szószátyársága miatt. De hozzászólás és hozzászólás között különbség van! Csertői Károly Milyen a vasárnap, ha ezüst? Sláger a Dupló Először is — nyugodt. Legalábbis reggel nyolc, fél kilenc tájékán ezt állapíthattuk meg fotoriporter kollégámmal a Lenin körútoh, a Kárász utcán. Bevallom, kicsit meg is ijedtünk — hogy lesz ebből színes riport, sok vásárlóval, nagy tömeggel? Mert ugyebár, anélkül egy ezüstvasárnapi írás mit sem ér. Aztán tíz órakor megnyugodhattunk, felébredt a város. A Szeged Nagyáruházat százak ostroírolták, de a kereskedők becsülettel állták a rohamot. — Megszoktuk — mutatott körbe Azari Zoltán igazgató. — De mondhatom úgy is: erre készültünk hónapok óta. A vevő ugyan nem tudja, viszont tény — néhány, ezüstvasárnapra szánt árut már április, május környékén meg kell rendelnünk, hogy valóban pultra is kerüljön. Félórás barangolás után nyugodt szívvel leírhatom, a Dél-Tisza Menti Afész szakemberei meg is rendelték. Zsúfolásig telt pultok fogadták a vevőket. A kereskedő ezt így fogalmazta: 70 millió forintos árukészlet kínálta magút. S hogy ebből mennyi távozott a táskákban? A délelőtti becslés kétmilliós forgalmat ígért, amely majd félmillió forinttal haladta volna meg a tavalyit. De ebben sincs semmi különös —' mondta az igazgató —, hisz év közben is 20 százalékkal nőtt a forgalom 1985-höz képest. Hát ilyen gazdagok vagyunk? Vagy csak az árak emelkedtek? A játékosztályon mindkét kérdésre azonnal jött a válasz. Mert láttam Dupló összerakó játékot 3 ezer 280 (!) forintért, s megtudtam — semmi aggodalom, ez is el fog kelni. — Miért ne keLne? — nézett rám meglepődve egy nagymama a Centrum áruházban, amikor úgy döntöttem. karácsonyra készülő vásárlókkal is megosztom játékárak miatti keserűségemet. — Hát nem azért dolgozunk egész évben, hogy jó legyen a gyereknek? Ha meg neki az kell — mit is mondott? —, szóval, ha az, hát megvesszük. A nagymama egyébként Mindszentről érkezett, s elárulhatom, ő sem üres kézzel távozott. De hát ezért ezüst a vasárnap, nem igaz? Vagyis az ünnep jó bolt is — raktam össze az újnak igazán nem mondható következtetést. — Jó bolt? Higgyen inkább a szakembernek — épp olyan hétköznap e» mint bármelyik december tájékán. A mj forgalmunk szintén 2 millió forint körül alakul majd, de ennyit adunk máskor is. áőt... A Centrum áruházak között az első helyre kerültünk idén, mivel több mint 10 százalékkal több pénz gyűlt a kasszákba, de ezt az eredményt az első 11 hónapnak köszönhetjük. Különösen november végének, amikor a KST-t fizették. Hiába, átalakulnak szokásaink, vagy inkább így mondanám: átalakítja a pénz. — Akkor semmi szükség az ezüstvasárnapra? — Hát... Mint áruházigazgató, ilyet nem mondhatok, de az az igazság — hét közben js eladhatnánk mindazt. ami ma kerül a kosarakba. Ahogy hallom. Pesten épp fordított a helyzet. A főváros nagy áruházait vidékiek tízezrei keresik fel. S nemcsak nézelődők. Mert a nagy tömeg azért ne tévessze meg, a Centrumba ilyenkor sokan csak nézelődni térnek be. Az előbbi mondatokban Marsi Zoltánnak, a Centrum igazgatójának ezüstvasár* napi minősítését foglaltam össze. Félórával később már azt is tudtam — ez a vélemény nem lehet egyedi. Láttam ugyanis üres boltokat, s találkoztam unatkozó eladókkal is. Akkor hát mégsem vagyunk olyan gazdagok? Vagy egyszerűen tompul az ezüstvasárnap fénye? Netán ebből is csak az első, vagyis az arany elfogadható, s abban bízunk, hogy az utolsó napokban érkezik még valami különleges? Egy vasárnapi riportban képtelenség kibogozni az igazság szálait, igy én is csak két dologra vállalkozhatom. Először: elárulom, a hiánycikkek listája aranyvasárnapra sem lesz kisebb. Aki tehát fekete-fehér tévét keres, netán Simson motort tolna a fa aló, úgy jiéz ki, csalódni fog. Másodszor: hadd meséljek el egy bécsi élményemet. 1982 telén barangoltam az osztrák fővárosban, s mi tagadás, szájtátva néztem a kirakatokat. No nem az árukészlet kápráztatott el (bár az is megérne egy külön elmélkedést). hanem a tálalás. A legkisebb bolt tulajdonosa is tudta — ádvent idején (is) mindent a vevőért. Alkalomra tervezett kirakatok, fény, villogás, s ahol az illem úgy kívánta, könnyeket facsaró, érzelmes képek áru alatt, felett, mögött. Üzleti fogás? Olcsó poén? Én nem úgy éreztem. S mikor a váíos melletti óriás bevásárlóközpontban így köszönt el a pénztáros kislány: „kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok, s köszönöm, hogy nálunk vásárolt" — legszívesebben a pénztárcám is a pulton hagytam volna. Ezüstvasárnap volt az is. Egyszerű, hétköznapi ezüstvasárnap. Ha már díszeket nem akaszthattam szürkénél is szürkébb apró boltjainkra, legalább ezt az élményt fogadják el tőlem. Nem titkolom: tanácsnak szántam. Bátyi Zoltán