Délmagyarország, 1986. november (76. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-01 / 258. szám

A kép címe Zombori immár félig-meddig felnőtt, de gyerek is volt egykor, igen. Nem élte az életet, hanem megtörtént vele, keresztülesett rajta, mint a bárányhimlőn. * ... Aztán elmúlt egy jó csomó év, s Zombori mint egyetemista lépett ki szobája erkélyére, majd az életbe. Az erkély napsütötte volt, az élet olyan, amilyen, Zombori saját növényeket (cserepes) tartott a szobában, egy akváriumban hínárt és vízicsigákat, a szomszéd helyiségben pedig a föbérlőt. — Nahááát... — csodálkozott látogatója, Éva Mari, körülnézett az albérleti odúban, megkopogtatta a falakat, hogy valódiak-e (a szomszéd dühösen visszadörömbölt), cipőtalpával pedig nyomokat hagyott a padlón —, ez mind a te könyved? — Úgy gondolom, igen — mondta Z., s közben tarkóját masszírozta. — És el is olvastad őket? Zombori keze kicsit ökölbe szorult. — Minden bizonnyal... — Ezt én nem hiszem. — Akkor jó — mondta Z., és kinézett az ablakon, mert volt ablak. „Szép időnk van", gondolta, „annyi Nap jár-kel az égen, ahányat csak akarok." Este volt, majdnem éjszaka. * Éva Mari időnként meglátogatta Zomborit. — Figyelj csak ide — mondta Z., a forgószéken Éva Mari felé perdült, kezében teleirt papírlap —, ezt most irtam. Hallgasd ezt a mondatot: „Oktatóink ... egyenként és együttvéve, általánosan és különösen, széltében és hosszában sokat tettek az intézményi demokrácia kiszélesítéséért, valamint beszűkítéséért..." Na, milyen? — Hihihi — vihogott É.M. —, kiszélesítéséért, valamint beszükítéséért, haláli! Zombori folytatta: „..^némelyek pedig kitartóan betartanak a..." Éva Mari úgy nevetett, hogy maj.dnem lefordult a sezlonról. — ügye — mondta Zombori színtelen hangon. Arca kicsit elszürkült. Már egyáltalán nem volt jó kedve, pedig a szorongásra semmi oka: hiány nélkül teljesítve a napi feladatsor, s még csak, igen, délelőtt van, ráadásul rigófüttyös. Három tárca megírva már, az okszerű hangulat ihaj-csuhaj lenne tehát, nyár van, oktatási szünet van, élet van és halál is, ez utóbbi nem övé, kutyakötelessége lenne örvendezni mindannak, mi körülveszi, s mi távol van tőle... * Igen: Zombori időnként hetekre használhatatlanná vált. írásai remekül startoltak, vigyázz, kész, tűz!, s célba találtak, a szellem, mint hordozórakéta érzéketlenül, ám pontosan szállította az anyagot mindig oda, hová kellett; energia feszült bennük és létsűrítmény, az élet kivonata... Ö meg közben kiüresedetten üldögélt a könyvtárban, mászkált az utcákon, az autósok figyelmébe ajánlotta önmagát, s egy ép mondatot alig tudott kinyögni... Saját írásaiba betegedett bele. — Maga egészen más, mint amilyennek írásai alapján lennie kéne — mondta a tanszékvezető, „ez kétségtelen", gondolta Z., és: — Tényleg? — kérdezte. — Ha nem birod az írást, hát hagyd abba — tanácsolta F. nevű barátja a Háború és béke nevű kocsmában. — De ne nyavalyogj nekem összevissza. Mások sem nyavalyognak: vagy nem írnak és élnek, vagy írnak és belehalnak. Becsülettel belepusztulnak, mint John Cheveer, a prózamágus... Hát ehhez tartsd magad. Végeztem ... azaz nem végeztem. Nézz rám, mit látsz? Zombori: „Hát igen... Remegő kéz és remegő hang, zavaros szem és zavaros fej..." — Jól látod — mondta F. — Hány esztendős is vagy te? — Huszonegy. — „Tükörszituáció", gondolta Z., s egy eljövendő írására gondolt. — Én meg negyvenkettő... Negyvenkét év alatt nem történt velem semmi, csak az, hogy negyvenkét éves lettem. Közben itt ültem, e helyt. Észre sem vettem: elüldögéltem az életemet... A pénzből, amit kerestem, nem utaztam a Kanárikra, hanem itt ültem, ittam, s a Kanárikról álmodtam. Asszonyt sem vettem magamhoz, hiszen az ital mindig megérkezett Alajos, a főúr révén, s benne, az italban, a nő... F. felemelte» a fény felé tartotta a poharakat. Félig volt. (Üres?, telve?) — Látod — mondta, nézte a boron keresztül a világot —, ezt a lőrét nem én pancsoltam, nem én adom el, nem én gazdagszom belőle, csak elhülyülök tőle. Szerintem ez igen nagy különbség. — Szerintem is... — Igazunk van... De akkor miért ülünk mi itt? — Két fél barack, s egy fél homály, Alajos bácsi — mondta Z. a pincérnek, F. pedig: — Pálinkából nekem két deci már a halál, a harmadik a feltámadás. (— Ezt egy kabaréműsorban hallotta, amikor még megvolt a tévéje.) * Zombori, hazafelé: „Csak semmi exodus, kisfiam, csak semmi szuieid hangulat. Várd ki a végét. Teljesen mindegy, jól csinálsz-e valamit vagy rosszul, aztán úgyis rájössz, hogyan kellett volna cselekedned... Ha életed nem is lesz más, mint sorozatos botlások, tévedések, hazugságok láncolata, akkor is tudsZ szépet, jót s igazat mondani... Örülni fognak neked, meglásd, halálod után az emberek." Éva Mari: — Te ugye szereted az Alice Csodaországban-t — kérdezte. — Mert én nagyon. Zombori meglepődve pillantott rá. „Szeretem", gondolta. — Utálom — mondta. — Nem hiszem... A te típusú emberek mind szeretik az Alice Csodaországban-t. A Kis herceget is szeretik. — Még mit nem — horkant föl Z. — Ki nem állhatom a Kis herceget. (— „Szeretem, sajnos...".) — Tényleg ki nem állhatod? — Éva Mari szomorú csodálkozással nézett rá. — Pedig biztosra vettem, hogy szereted. * — Az a jó ebben a Mariban — mesélte F.-nek, még valamikor korábban —, hogy minden bizonnyal nem szereti a Kis herceget, meg az Alice Csodaországban-t. — Mik ezek? — Könyvek. Eddig mindenesetre nem beszélt róluk. Jegyezd meg: az a nő, aki szereti az ilyesmit, nem a nő, hanem egy ember. Hisztis tehát, meg dilinyós. Madarat tolláról, embert barátjáról, nőt a könyvéről lehet megismerni. Volt nekem egy csoporttársam, bizonyos Eri... .<,m wMjtwnm*' [... Csámpás, gyikszerű kis nő volt ez az Eri, egy alkalommal éppen oroszórára mentek az A épületből a B épületbe, ő és Zombori. — Olvastad a Mesterségem, a halál című könyvet? — kérdezte E.) Igen, a cim után mindig hozzátette, hogy „című könyvet" vagy „cimű filmet", mert Eri nemcsak csámpás volt és gyikszerű, de sznob is. Csámpás, gyikszerű sznob, sőt... — Én egy hiúprimitiv liba vagyok — mondta Zomborinak, abból a célból, hogy ő megcáfolja, de Z. nem cáfolta meg...) — Nem olvastam — mondta Z., mert olvasta. — Miért? — Volt abban egy német tiszt vagy kicsoda. Azzal szórakozott, hogy kiválasztotta a halálraítéltek közül a legszebb foglyot, s mikor a többieket gázkamrába zárták, ő erre lődözött pisztollyal... — Miközben ezt mondta, kapkodva szedte a levegőt, aprókat zihált, Zombori ránézett: az arca piros volt. — Helyben vagyunk — mondta Z. komoran (tényleg megérkeztek), — ezért ha lehet, ne menj el egészen...] — És most jön ez a Mari azzal, hogy Alice Csodaországban... Ez, kedves F., általános tapasztalat szerint túlérzékenység és hiszteroid hajlamok jele, amiből semmi jó nem származhat, viszont minden átcsaphat a saját ellentétébe... Még ki is szók ülhet a Mari... — Kár lenne — dünnyögte F. — Áve Éva Mária — suttogta Zombori a korty után. * Z., ismét hazafelé menet: „Mi ez most tulajdonképpen: bevonulás vagy exodus?... Megérkeztem." Hazaérkezett, ugyanis. Kívülről kinyitotta, s belülről becsukta az ajtót. Bezárkózott a szobájába. Félt. Félt a székektől, az asztaltól, a falon függő olcsó olajképtől. A kép címe: „Tavaszi napraforgók". FARKAS CSABA - .•."» iw" *.r érjtowíj/inM Nyitás tízkor NAGY LÁSZLÓ KÉPRIPORTJA