Délmagyarország, 1986. november (76. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-01 / 258. szám

Szombat, 1986. november 1. u w 6 AZ ANYATŐKE HAJTASAI Bitóék háza Sok évet kellene visszalapoznunk a Délmagyarban, ha a mostani írásunk ősét akarnánk megkeresni. Bitóékat tanyán találtuk akkor, nádfödelesben, és Jóravaló família címmel írtunk róluk. Arról, hogy együtt maradt az egész család, a meny is a fiúval, és közösen kezelik a pénzt is. Egy helyre ömlesztik az egészet, és mindenki annyit vesz belőle, amennyire szüksége van. Az ömlesztést utólag se tessék úgy érteni, mintha ömlene hozzájuk a pénz, inkább úgy, hogy nem nagyon számolják, illetve nem tartják számon, most mennyit tett bele az egyik, és mennyit vett ki belőle. Akkoriban jött divatba a jerseyruha, természetes tehát, hogy az anyós bejött Szegedre, együtt a menyével, és abból vett neki. Mindenki azt mondta akkor, annyira jó együtt, hogy nem is akarnak külön lakni. Jó lenne megtudni, hozott-e változást az idő. Hozott. Szép házat építettek azóta Balástyán. Félig-meddig tanyán, hiszen akkor még a környékükön se laktak, azóta viszont majdnem a falu közepére kerültek. Időközben a kisebbik fiú is megnősült, és összesen három család lakik egy födél alatt. Zoli felesége az újabb asszony, őt kérdeztem nemrég, és ő is azt mondja, nagyon jó együtt élni. összetart a família, de senki magánügyébe nem szól bele. Nehéz ezt elképzelnünk messziről, meg kell néznünk a házat belülről is. Az idősebb generáció egyetlen tagja, Eszter néni jön elénk, természetesen a konyhából. Kérésünkre innen kezdjük a háznézőt, de előtte egy pillantást a disznóólra vetünk. Nem azért, mert szépen gömbölyödnek a malacok, nem is azért, mert sokkal tisztábbak, mint máshol, hanem azért, mert újítást láthatunk. Szövetkezeti nagy hizlaldáinkban avval kezdődik egy malac élete, hogy azonnal levágják a farkát, és lecsípik a sebző fogait. Unalmában is a szomszédot harapdálná, azért. Itt viszont lánc lóg le az ól padlásáról, játszhatnak vele, ha unják magukat. Nem csipkézik ki a másik fülét, és nem harapdálják véresre a farkát. Hogy ki találta ki ezt az igen egyszerű játékot, nem tudom, de nagy lelemény lakott benne, az biztos. A konyha? Nem luk és nem lovarda, éppen csak konyha. Mindennek megvan a maga helye, és a családi asztalt is körül lehet ülni. Hét ember fér el mellette, illetve nyolc is elfért, de a nagycsalád feje tavaly leesett a padláslétráról, nagyon késve vihették csak be a mentők, és a végén tüdőgyulladás végzett vele. Hideg cementre esett, koponyája törött be, de addig mozdítani se merték, amíg az orvos ki nem jött, ő pedig késve jöhetett. Talán közben fázott meg. Mindenki tudja, konyha mellett éléskamra következik, aztán egy kisebb szoba. Zoliék fia lakja. Szőnyegpadlós, meleg és világos. Tizenkét méter hosszú előszoba belső végén találjuk magunkat, két oldalán szobák sorakoznak. A legbelsőben lakik Eszter néni. Három szál gerbera az asztalon, tévé a sarokban. Itt írogatja, ha ideje engedi, följegyzéseit, verseit, itt irta a Gera család történetét is, amelyik a múzeumi pályázaton második dijat nyert. A hajdani esküvői kép mellett mindenkiről van keretes fénykép a falon. Hogyan kerül ide a Gera család? Eszter néni belőle származik. Az ősGera Mária Terézia idejében költözött erre a tájra. Szegeden, a Kecskeméti utcában állítólag még áll a háza. Hatalmas rajzlapon a családfa, mintha őserdő lenne. Háromszázharmincegy név rajta, és nem tudunk olyan Gcrát mondani, aki valahogy rokon ne lenne, l ejben tartani is elég 331 nevet. Zoliék szobája a következő. Zoltán kicsi korától erősen cukorbeteg. Csecsemő, sőt inkább embrió hasnyálmirigyéből ültettek be nemrég egy darabot a májába, hogy tovább ne romoljon az állapota. Kezelésre • Színek és helyek Három család háza járva ismerte meg Katit, a feleségét, aki ugyanilyen műtétre elő van már jegyezve. Majdnem szemközt a másik unoka lakik, alszik, tanul és játszik. Jóska és Marika ajtaja esik legközelebb a bejárathoz, nekik nappalijuk is van a másik oldalon. Ők a tévét is oda tették, és ha vendég jön, az is ott alhat. Három televízió van, de mindegyiken csak a két magyar műsor fogható. Ha valaki nem akarja nézni, amit a másik viszont nagyon nézne, átmegy a mamához. Csak a villanyszámla ezerkétszáz forint egy hónapra. Ha kilépünk, födött, üveges verandán találjuk magunkat. Üljünk le ide, ne csak rohanjtink. — És ha veszekedni kezd a három család? — Nem szokott veszekedni. — Tegyük föl, frontátvonulás van. — Akkor elvonul a bajával, akit nyaggat az idő. Apámék is nagyanyámékkal laktak annak idején, bár édesapám igen határozottan szét akart telepíteni bennünket. Az idősebbik bátyámék igen hamar külön mentek, mert igazat adtak apám mondásának: az anyatőkéről le kell vágni a hajtást, mert elszívja tőle az erőt. — Itt egy az anyatőke, és a két hajtáson két-két család. Lehet ezt bírni erővel? — Lehet, hogyne lehetne. Mi jöttünk be utoljára. Azt mondtuk, addig nem is mozdulunk, amig az utolsó függöny is az ablakon nem lesz. Azonnal el kellett adnunk a tanyát. Féltek a gyerekek, hogy visszajárok különben. Vasárnap jöttünk be, hétfőn főzöm az ebédet. Jönnek haza: Zoltán, az asztalon kaja! És meleg van! Ennyi elég volt, hogy a nagy család megint együtt éljen. — A kassza is közös? Még most is? — Közösnek közös, de egy kicsit más. A saját keresményét mindegyik család megtartja, csak az megy a közösbe, ami a piacról jön be. — És az új divat? t — Régóta nem én választom már a legújabb szerint, de elvisznek magukkal, hogy nézzem meg. Jó természet a Kat&is, a Marika is, habár a kettő között igen nagy a különbség. A Marika mindig komoly, a Kati mindig mosolygós. — Ki tervezte a házat ilyenre? — Mi, a magunk esze szerint, a hozzá értő ember pedig lerajzolta. — Minden szobának üveges az ajtaja. — Azért, hogy nappal világos legyen az előszoba is. — De sötétítőfüggöny sincsen egyiken se. — Értem. Amikor este elköszönünk egymástól, mindenki élheti a maga életét. Eköszönnek a gyerekek is, és tudják, reggelig nem illik járkálni. — A nagymama mindig másként nevel. — Van bennem annyi tapintat, hogy finoman hozom a tudomásukra. És győzöm annyiszor mondani, hogy észrevegyék magukat. — Teszem azt, játék közben elfelejt megcsinálni valamit az egyik unoka. — Mindegyiknek megvan a maga föladata, azt mindennap neki kell megcsinálnia. Ha elfelejt valamit, avval büntetem, hogy én csinálom meg helyette. Hamar észreveszi, hogy hibát vétett, és legközelebb jobban figyel. — Mi lenne, ha a Kati meg a Zoli mégis azt mondaná, neki ebből elég, és külön akarna menni. Fiatalok még, miért ne élhetnék a maguk életét? — Mi lenne? Nem lenne semmi. Akkor a másik két család segítené, hogy külön tudjon menni. Amig egyedül élt Zoli, kellett neki az együttlét, rá volt utalva a testvérére is, ránk is, de ha megtalálta a párját, és másként akarják, hadd csinálják másként. — Akarják? — Egyre többször jön elő beszélgetés közben. Az a baj, hogy valamit nagyon elrontottunk. Amikor épült ez a ház, a harmada az ö nevére került, és egy embernek csak egy lakása lehet. Ebbe én már nem szólhatok bele, ezt már nekik kell elvégezniük. Addig viszont nagyon örülök, amíg velünk vannak. HORVÁTH DEZSŐ A KORZO Múltkorában egyik helyi vezető mondta: „Minden szegedi napjában legalább egyszer végig akar sétálni a Korzón. S többnyire meg is teszi." Jómagam háromszor: reggel, délben, alkonyattájt. Hét alig múlt, elköltöm napinditó duplámat a „Stühmer"-nél, aztán kiállók a sarokra (mig tart a jó idő), egy kicsit nézgélődni. Innen egészen a Takaréktár utcáig látni. Az összeboruló százados platánfalombok fölött lebegni látszik a „Vasalóház" cirádás bádogtornya. Nap mint nap hajlamos vagyok hinni, tényleg nem tartja semmi. Valamikor kismesteri gonddal (és hivalkodó megrendelésre) elkészítették, fölrepitették a levegőbe, majd ottfelejtették. Tudom persze, hogy mindez puszta képzelgés, mégis szeretem (legalább kis időre) átengedni magam a fantázia szeszélyes játékainak. A Korzó két, egymástól élesen elkülöníthető részre oszlott mindig is. Az egyik a Takaréktár utcai torkolattól a „Stühmer"—Kis Dávid palota sarokig tart. Ez a Széchenyi téri tartomány. A valamikori ántiidőkben vasárnapokon — képzeljék! — beléptidíjat kellett fizetni, ha valaki (nyilván máshonnét érkezett) meg akarta tekinteni Közép-Európa legnagyobb terét. Az idegenek hüledeztek, a helybeliek szitkozódtak, a lokállapok pedig azon tünőködtek, vajon ilyen kisszerű ügyletekkel tényleg meg lehet-e majd tölteni az ürességtől kongó városkasszát? (Nem lehetett.) Azóta mindez már (hálistennek) a múlté. A díszletek azonban szinte semmit nem változtak az elmúlt fél évszázad során. Ugyanazok a házak övezik ma is a teret, mint öt évtizeddel ezelőtt. S ha valaki afféle Csipkerózsika-álomból ébredetten annyi esztendő után visszatérne ide, hasonlót látna, mint annak idején. Legfönnebb, ha a cégtáblák változását konstatálhatná. (Azt viszont annál inkább!) A székeket is éppúgy kirakták a jó idő közeledtével, mint manapság. Ellenben Fizetni kellett a helyet foglalásért. (Ha jól vélekszem annyi idő távolából, húsz, azaz 20 fillért.) Egy bajuszos férfiú vasalta be — szabályos biléta ellenében — az összeget, és süllyesztette bele a pénzt bőr harmonikatáskájába. A város embere volt. S mert a kispénzűek — nem akarván fizetni — mindig felugrottak közeledtére, a szögediek elnevezték Himnusz bácsinak. Az öreg — mi legalábbis annak láttuk gyerek-, suhancszemmel — idegállapotától függően reagált a történtekre. Hol hangosan szitkozódva követte az előle eliramodót, hol meg úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. Hasonló állandó szereplője a Széchenyi téri Korzó-résznek egy alacsony cigányasszony. Hajlott hátán hatalmas batyuval rótta nap mint nap a flasztert. Valaki nevet is adott neki. „Kánya! Kánya!" rikoltottuk, mikor feltűnt. S nyomban madárkiáltást is produkáltunk, olyasfélét, amit kányahangnak véltünk, teljesen elméleti alapon, hisz egy sem akadt köztünk, aki „élőben" hallott volna kányarikoltást. Az öregasszony dühödt testrándulással fordult vissza. Átkok özönét zúdította ránk (némelyik időközben tán meg is fogant?). Néha — felcsapott szoknyával — niég hátsófelét is odamutatta. Az ötvenes évek elején még fel-felbukkant. Aztán mindörökre nyoma veszett. Feltehetőleg azóta a bárányfelhők közt jár. Mert nem hiszem, hogy pokolra jutott volna. Már csak azért se, mert igaztalanul gúnyoltuk. S néha, ha az emlékezet vetítővásznán feltűnik homályossá mosódott alakja, még manapság is lelkifurdalás áramütését érzem magamon végigcsapni. De vajon tekinthető-e ez jóvátételnek — akár arra tett halvány kísérletnek is csupán? A nagy bajszú öreg is állandó szereplő volt. Az esti órákban tűnt fel. Fehér — vagy arra emlékeztető — színű kötényben, télen, nyáron. Ha zordra fordult az időjárás, a kötény alá bekecset húzott, de egy napot ki nem hagyott volna. Virslit árult az öreg. A bádogtartály spirituszfőzővel volt egybeépítve. Mi sosem vásároltunk tőle, mert a legfantasztikusabb történetek keringtek virslijeiről. Még a legenyhébb is úgy szólt, hogy kutyahúsból készültek. De most is magam előtt látom, amint kiemeli őket a bádogtartályból, kosárkájából kenyeret mellékel hozzájuk, és valahonnét friss tormát is elővarázsol. A forró virslirudacskákbó! kis gőzpamacsok szakadtak ki, a kenyér vakítóan fehér volt, a torma pedig ínycsiklandó illatlövedékekkel bombázta az ájert, miközben édes-valamennyiőnket hatalmába kerített mindeközben a pavlovi nyelési reflex. A Stühmcrtől a Dugonics térig is nap mint nap számtalanszor elsétáltunk. Afféle ,,'korzólovagoknak" tituláltak bennünket, amikor szigorúbb idők jártak. (A momentum tán még egyik jellemzésembe is belekerült — pcjoratíve —, mikor ötössel jelölték a szóban forgó évtizedet.) A lányok azonban a széljárástól függetlenül mindig rettenetesen csinosak voltak errefelé, s ők is nap mint nap jöttek, közszemlére tenni az új ruhát, blúzt, frizurát, vagy mindezek híjával a természettől kapott gömbölyded divatcikkeket. Új ház itt csupán egy épült az elmúlt évtizedekben. A cégtáblák mellett azonban a szereplők is folyamatosan változtak. A lányokból hölgyek, anyák, utóbb nagyanyák lettek. Belőlünk pedig? Mi is? Állok a Klauzál téren, eltűnődöm rajt: mi is? Mi is? PAPP ZOLTÁN HUNYADI ISTVÁN Legenda a bungalóról A vén faház maholnap térdre-roskad. A hóid beleskellt sandán a szobába, és Ákosom szólt: „Öreg este lett, apám, aludjunk egy sort, nyugtassuk tagjainkat". De az az este régesrég eiködölt már. Te is halott vagy, drága fiam. A vén faház manap csak ócska lomtár, oda nem térhetünk, mint egykor boldogan. A bungaló tűnt esteket idéz fel, a csízek pittyegeitek hosszú trillát, és ízesebb volt kettesben az étel, de hol van az az est? Az üstökös uszálya egyszer kilobban. Ott a mélyben látogat-e álmod? Megéjszakáztunk a vén bungalóban, a régi esték téged nem keresnek. • Azok a csízek rég aludni tértek, de esteinket ki támasztja fel? Mert híre sincs az egyszeri mesének, a sírodon pár tücsök ciripel!