Délmagyarország, 1986. november (76. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-06 / 262. szám

41 Csütörtök, 1986. november 6. 1 Bemutató pénteken A hercegnő: Tolnay Klári (Jelenésre várva az öltöző­ben. A művésznő apró ölté­sekkel csillagmintás csipke­teritőt horgol, boszorkányo­san.) — A Madách szinházbeli előadásról... — Lehetett úgy tizenöt éve ... Ugyanezt a szerepet, a hercegnőt játszottam, csak a darab volt kissé más. Ze­nés vígjátékká írta at Mé­szöly Dezső és Fényes Sza­bolcs. Az eredeti Egy pohár víz helyett Sakk-matt volt a címe. Egy óriási, ferde sakk­táblán lépegettünk — és énekeltünk. Most újra kel­lett tanulnom a szöveget. — A szereposztás? — A királynőt, akit most Dobos Kati játszik, akkor Dómján Edit alakította. Szil­vássy Annamária volt Abi­gail — Holl Zsuzsa —. Bol­linbroke pedig Gábor Mik­lós, Szegeden Mentes József. — A rendező? — Kenényi Imre. Akkori­ban éppen olyan lelkes, te­hetséges fiatalember volt, mint most Bodolay Géza. Aki pedig halálra dolgoztat bennünket... Rengeteg öt­lete támad. mindig újat, egész különlegeset szeretne. (Kicsit fátyolos a hangja. Nem kegyelmezett a nátha, pedig a színpadon nem lehet szipogni... Legfeljebb csip­ke zsebkendőbe.) — Elvarázsolt kastélyt imitál a színpadkép. — Szórakoztató, aranyos, bűbájos komédia. Van ugyan kis ironikus-tragikus kicsen­gése, de alapjában véve víg­játék. De hiszen megy elég dráma a világban, nem igaz? — Színházi programja hogy alakul mostanában? — Elég fárasztóan. Két hete tart az Egy pohár víz főpróbasorozata. A premier után rögvest utazom vissza Pestre, másnap kétszer is fellépek a Maude és Harold­ban, meg folytatom a Macs­kajátékot is. Sajnos, nem sikerült jobban egyeztetni, úgyhogy sokat mászkálok ide-oda. No, de sebaj, Déry­né korában még úgysem voltam színésznő .. (Kép az e heti rádióújság­ban: három, rizsporos paró­kás, üde hölgy mosolyog a nézőkre — 1970-ből. A rádió meglepetése: a szegedi pre­mierrel majdhogynem egy időben, a Kassuth-adón 18.40-kor sugározzák a Sakk­matt című zenés játékot, a Madách Színház előadását, a Nagy színházi siker volt so­rozatban.) Varjú Erika II az utakon Szinkronizált szovjet film. Jurij Germán el­beszélése nyomán irta: Eduárd Voltarszkij. Fényképezte: Fodorov, Ahobalovszkij és Miho­nov. Zene: .1. Svarc. Rendezte: Alekszej Ger­mán. Főbb szereplök: Rolan Bikov. Vlagyimir Zamanszkij és Anatolij Szolonylcin. Bevezetésként: ezt a filmet 1971-ben készítették, tehát kereken 15 évig dobozban várt bemutatására Folytatásul: egy nemrégi­ben vetített, hasonlóképpen „elfektetett" magyar film ürügyén a közelmúltban me­ditáltam ezeken a hasábokon arról a bizonyos fekete do­bozról, amely lám, nemcsak repülőgépek esetében annyi­ra fontos. És amelyet társai­val egyetemben előbb-utóbb megtalálnak ám. Most, íme a példa, szinte azonnali folyta­tásként: persze, hogy Ma­gyarországon kívül is jócs­kán akadnak hasonlók. Az is igaz azonban: rögvest be kell számítani mindazokat a na­gyon is jelentős különbsége­ket, amelyek mondjuk a Szovjetunió és hazánk kultu­rális életének szokásaiban, hagyományaiban, szemléleti aspektusaiban léteznek. Oly­annyira, hogy így aztán hol­mi pikáns szenzációkat, heu­rékaszerü társadalmi-politi­kai kérdéskomplexumok le­leplezésszámba menő válto­zatait a nálunk megszokott módon senki se várja Alek­szej Germán alkotásától. Még akkor sem, ha — ugyan miért ne mondjuk ki kerek­perec — szülőföldjén másfél évtizeden át betiltott film­nek számított. A Kossuth rádióban hét­főn este volt szó éppen arról, hogy tobb szovjet film „feke­te dobozára" találtak mos­tanság. És amint e dobozok megnyíltak, szenzációs titkok helyett rendkívül érdekes, a vitathatóság tényét egészen más, új, mai és így érettnek mondható összefüggések rendszerébe helyezhető mű­vek állnak előttünk. (Az El­lenőrzés az utakon mellett például a most főszerepet — kitűnően — játszó, rendező­ként-forgatókönyvíróként is dolgozó, pompás arcú mű­vész. Rolan Bikov Bocsáss meg. madárijesztő című filmje is.) Az a fekete-fehér mozida­rab, amit most láthatunk, in­kább jelzésszerűen és sajna, a negatív tradíciót jelentő, heroizáló melodráma alkal­mazásával is vegyítve kíván­ja felmutatni az 1942-es ször­nyű orosz esztendő egy sze­letkéjét. Kicsit Klimov Jöjj és lásd .'-ját megelőlegező módon — mert a partizánélet illúziótlan, vagy legalábbis differenciáltabb valóságait helyezvén a középpontba. Az áruló, azaz az éhhalál elke­rülése reményében a néme­tekhez átállt egykori tizedes (hányan lehettek ilyenek?) „megtérése" körül zajló ese­ménysorból kiemelkedik a dühöngő éberségőrület ér­zékletes ábrázolása, amely egy .őrnagy akciói következ­tében egészen az öngyilkos­sági kísérletig juttatja a fő­hőst. (Kár, hogy ennek meg­valósulását a film meglehető­sen valószínűtlen keretek kö­zött ábrázolja.) Általában: a partizánokhoz visszatért és később értük meghaló hős­nek „bizonyítani" kell feltét­len megbízhatóságát, életre­halálra. Ebben a vad és ke­gyetlen világban, aki jól fi­gyel, észreveheti, a nyomor­nál, az irtóztató háborús szenvedéseknél csak az egyént sújtó tobbletcsapások súlya elviselhetetlenebb. Ép­pen ezért, ha Germán ezt a „vonalat" bontja, teljesiti ki a művészi ábrázolás egész horizontján, ma is komoly értéknek minősíthető művet hozott volna létre. így vi­szont, a kibontatlan mellék­szálak és az enyhén hurrá­optimisztikusnak, nem pedig az eredeti, keserűen ironizáló szándékot bizonyítónak (sőt éppen azt elhomályositónak) nevezhető befejezés miatt — csak izgalmasan érdekfeszí­tő kortörténeti dokumentum marad az Ellenőrzés az utr.­kon: 1971-ben így is próbál­ták ábrázolni a szovjet mű­vészek legjobbjai saját törté­nelmüket. Egyúttal persze adott egy másik kortörténeti tanulság is. Nevezetesen: a totálissá növesztett bizalmatlanság ál­landó, fenyegető jelenléte, és mindez egy idegen hódítóval szemben vívott honvédő há­ború kellős közepén. Hallot­tunk egyszerű vöröskatonák­ról, sőt, polgári lakosokról is, akik a nácik által meg­szállt területeken — legna­gyobbrészt kényszerből — „együttműködtek" a néme­tekkel, és ezért később ke­gyetlen büntetés várt rájuk — az övéiktől. Akárcsak azokra, akik „gyávaságból", „ébertelenségből" hadifog­ságba merészeltek esni. Mindez borzalom, s legalább annyira, amennyire a barbár fasiszta pusztítás egésze volt. Mert bizony Sztálin há­borús „érdemeinek" bizony­gatásakor sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a Németország ellen oly kemé­nyen harcoló Szovjetunió egyben a sztálini önkénytől szenvedő Szovjetanió is volt. S hogy ennek a ténynek any­nyi, de annyi ártatlan ember itta meg a levét. Domonkos László Türelmetlenség Főiskolásoknak, egyetemistáknak Sajtótábor Szegeden A felsőoktatási intézmé­nyekben, kollégiumokban működő rádióstúdiók, illet­ve diákújságok munkatár­sainak szervezett szakmai továbbképzést a KISZ KB Egyetemi és Főiskolai Ta­nácsa. A tábornak, amely tegnap nyitotta meg kapu­ját, a KISZ Csongrád Me­gyei Bizottsága Politikai Képzési Központja ad ott­hont. Az ország különböző részeiből 80 fiatal vesz részt a kurzuson, amelyen az új­ságírói munka gyakorlati fo­gásaival ismerkednek. A rá­diósok és az újságírók kö­zös előadásokat is hallgat­nak, azonban a foglalkozá­sok zöme külön-külön, a sa­játos profilnak megfelelően zajlik. Szerkesztési gyakor­latként naponta megszületik majd egy-egy lapszám is. A tábor ideje alatt a hallgatók megismerkednek a megye­szék h c 11 y e 1, ta pas z ta la tszer­zés céljából ellátogatnak a szegedi rádió- és tévéstúdió­ba, valamint a nyomdába. F oszló onbizalmú, „vidékre száműze­tett" értelmiségiekkel múlattuk az időt, diskuráltunk, laza italokat szürcsölgetve, a hivatásról. Értékes embe­rekkel, jó szakemberekkel, akiknek napi tevékenységére valami titkos, kifürkész­hetetlen türelmetlenség vet árnyékot, köz­vetlen környezetüket bizonyos elégedet­lenséggel szemlélik régóta. A kandalló melegénél orvos és tanár győzködte egymást. Mit ér a pedagógus­nak egyetlen órája, amire csengetéskor újra meg újra fölsrófolja magát? Beér­hetné rutinmunkával, de őszintén szólva, attól fél, hogy tekintélyét kockáztatja fo­gékony és kegyetlenül kíváncsi diákjai előtt. És mit ér az orvosé, aki tapaszta­latból tudja, a körzeti rendelő rutineljá­rások tetthelye? Diagnózisai — készülhet­nek a betegtől akár méterekre — ritkán tévesek: ennek lehetőségét eleve kizárja, hogy a legkisebb komplikáció láttán men­ten beutalót ír. A vitázok, persze, marti­nispohárral a kézben, szívesen emleget­nek szélsőségeket, kuriózumokat, ám amint egyetértenek, és kölcsönösen sajnáltatják magukat, hamar közös nevezőre jutnak — mi másban, az anyagiakban. A mun­kahelyi készenlét hatásfokát pedig nehéz a pénzzel fölbecsülni. Az orvos morózus kedvében van. Három napot töltött szol­gálatban, kevés pénzért, igaz, ha házhoz megy, csurrant-cseppen valami mellékes, de kérni nem kérheti, a betegnek magán­ügye a hálapénz. Itt csattant föl a peda­gógus. Az ő többletmunkáját ilyen mó­don sem honorálják. Adhat különórákat, foglalkozhat napestig gyöngébb tanulók­kal, csúszópénzt nem fogadhat el, gyor­san kitudódna, összefüggésbe hoznák az osztályzatokkal, szájára venné a kisváros, nem szólva fölötteseiről. Véletlen talán, hogy a résztvevők élet­kora harminc és negyven közötti? Mitől fáradékonyak, elégedetlenek, miért szá­molnak-kalkulálnak serényebben a fiata­labb és idősebb társaknál? Honnan a számkivetettség életérzése, ha valaki nem lépeget fölfelé a ranglétrán? Munkahelyi kollektívákban nem ritka a még-mindig­fiatalok heveny türelmetlensége. Tudásuk frissebb, idegpályáik rugalmasabbak az el­használt kötélzetű kollégákénál, olykor lemosolyogják azok fáradó igyekezetét, nem méltányolva a múltat, a tapasztala­tok gazdagságát. A türelmetlenség har­minctól negyvenig alighanem életkori sa­játosság, társadalmi térképen a generációs problémák torkolatvidéke. Túl az első ál­mokon, sikereken és csalódásokon, az éb­redés évei, amikor hosszú távra rendez­kedik be valaki, amikor a vágyakat és ambíciókat a realitások hűvös józansága szerint rendezi el a társadalmi szükség­let. Ilyenkor szabad fölismerni, hogy a vidéki életforma mást is kínál a megtol­lasodásnál — fiatal ismerőseim tudniillik meglepően profán alkunak vélik, hogy nem a nagyvárosban vállaltak munkát. Ügy érzik, szívességet tettek az állam­nak, elmentek vidékre, de ha már le­mondtak holmi urbanizációs előnyökről, cserébe a gyorsabb anyagi előrejutás du­kál. Ilyenkor, harminc és negyven kö­zött, szabad fölismerni, hogy a dip­lomával kiküzdött munkahely, fővá­rosban és vidéken éppúgy, hivatást igér és elhivatottságot vár, hogy az egyéni boldogulás zsákutcák felé tart, ha nincs összhangban kollektív érdekek­kel, hogy a diploma ócska papírtekercs, ha hivatkozásra használják csupán. Ez a korosztály talán legfontosabb a társada­lomnak, problémáiról mégis kevés szó esik. Ha igen, inkább a látványos ered­mények nyomán, máskülönben a nyilvá­nosság számára is érdekesebbek az előző generációk — a pályaválasztás, a szük­ségletek szerinti orientálás, a beilleszke­dés okán. Az első álmokon túl érdektele­nebbek az első álmatlan éjszakák. Amikor pedig ellenállhatatlanul tőrnek föl a nosztalgiák; levezetni nehéz egyedül, kí­sértések támadnak. Egyik veszély, ha va­lakin úrrá lesz a megállapodottság, mert belőle hajtanak ki a lefegyverző szoká­sok, a kispolgári mozgásformák. Másik az elégedetlenség, mely rossz közérzetet szül, ha önös célzatú, és nem a közös gondok enyhítését célzó, egészséges türelmetlen­ség. Hanem az elégedetlenség járványtermé­szetű, a tanár új példával állt elő. Fizi­kai dolgozók gyerekeinek, hátrányos hely­zetű tanulóknak egyetemi elókészitéséről, eredményes felvételi vizsgáiról beszélget­ve tett rezignált megjegyzést neki, csak úgv maguk között, egy középiskola igaz­gatója, miközben tetszetős adatok piapiros­lepedöit teregette szét. „Csak azt tudnám — idézte őt —, hogyan kerülhet egyetem­re a pedagógus tehetséges gyereke, neve­zetesen azé a pedagógusé, aki maga tet­te a legtöbbet fizikaiak gyerekeinek sike­res fölkészitéséért." Az eset nem tipikus, mégsem nézhet el fölötte. Milyen belső meggyőződéssel, elhivatottsággal, a peda­gógia mérhető és mérhetetlen emberi tart­tozékaival áll majd diákjai elé ez a ta­nár? És miként vélekedik fia, aki vagy kényszerpályára szorul, vagy más — bár föltehetően értelmiségi — hivatásra adja fejét, mint ami szíve vágya volt? Eleve türelmetlenül, sérült közérzettel startol az életben, s nem pusztán azért, mert apja segítette be padtársait, hanem mert maga is kiérdemelte volna, hogy ne ő íterüljön így, furamód, „hátrányos helyzetbe". Mert amiként mondjuk a kőművesnek segit a brigád, ha családi házat épit, hasonlókép­pen élvezhetné „helyzeti előnyeit" a pe­dagógus is — de hát a kisváros messze esik a nagyvárosi egyetemtől... Türelmetlenség szülte ingerlékenység, magas alapjáraton üzemelő idegmotor — közérzetet befolyásoló életjelenségei a még fiatal értelmiségieknek Egyetemen pana­szolták, hitele csappant' a tudományos­oktató munkának. A korábbi években 40­50 pályázó is akadt a diplomásjelöltek között, most meg a kontraszelekció érvé­nyesül, tizenhat egyetemi státusra jelent­kezett vagy tizenkettő. A rektor úgy vé­li, türelmetlenek a fiatalok, s nemcsak az alacsony fizetések miatt. Jövőjükkel szemben szkeptikusak; a katedrák körül minimális a mozgás, a harmincévesnek halvány sejtelme sincs, mi vár rá, mi tör­ténhet vele az elkövetkező évtizedben, amíg energiájának és ambíciójának tel­jében van. Biztatást nem kap, semmi gav ranciát a följebb jutásra, márpedig min­denki lépni szeretne. Különféle káderfej­lesztési tervek persze készülnek időről időre, gyakorlati érvényük azonban bi­zonytalan, a listákat rendszerint átfesti az idő és seregnyi közbejöhető-várható kö­rülmény. S minthogy a választási lehető­ségek vidéken eleve szűkebbek, e türel­metlenségben föltetszik a provincia szel­leme: mennyire más a fővárosban. Tu­dóst, művészt, fiatal műszaki értelmiséget egyaránt fogyaszt e dilemma, s a nyo­mában ébredő elvágyódáskényszer. M ert a tény önmagában igaz: decent­ralizációs törekvések ide vagy oda, a főváros nyújtotta lehetőségek az előrelépésnek — tisztelet az elenyésző ki­vételnek — változatlanul durván nagyob­bak. jelentősebbek a vidékieknél.. Mégsem hinném, hogy mindennek szükségszerűen vissza kell hatnia a vidé­ken élőkre, bennük egyfajta reménytelen­ségérzetet keltve, táplálva, ha a vidéki életformán belül igazságosabb, rugalma­sabb. méltányosabb, eeészen epvsze'-űen: értékközpontú kiválasztódás érvényeiül. Nem csupán elméletileg. Hanem a min­dennapok szürke gyakorlatában Nikolényi István Az Ikarusnál Új szabadidőközpont Üj szabadidőközpontot avattak tegnap, szerdán, az Ikarus szegedi leányvállala­tánál. Tudatos törekvés a válla­latnál az, hogy ne csak a termelés közvetlen feltétele­it javítsák, hanem gondolja­nak a szociális ellátás fej­lesztésére is. Ide tartozik a szabadidő kulturált es hasz­nos eltöltésének gyáron be­lüli lehetőségeinek szaporí­tása is. Vallják: az ilyen lé­tesítményekben rendezett rendszeres közös programok erősítik dolgozóik gyárhoz való kötődését is. Régebben salakos pályáju­kat gyárfejlesztési okukból kénytelenek voltak felszá­molni. Négy éve aszfaltozott kézilabdapályát építettek, de mindmáig hiányzott ehhez az öltöző és a fürdő. Az új létesítményben ezek is he­lyet kaptak. Ezenkívül kiala­kítottak egy nagyobb helyi­séget, ahol a pingpongozok gyakorolhatják kedvenc Sportjukat. Ugyanebben a teremben biliárdasztalt is felállítottak. Itt tartják majd ezentúl nagyobb létszámú csszejöveteiket is. A kondi­cionálóteremben sokfajta eszköz várja az erősödni vágyókat. fi lányoknak az aerobichez megfelelő szőnye­get is berendeztek. Van ott­honosan kialakított olvasó­helyiség is szines televízió­val és videomagnóval fel­szerelve. Ide költözött a gyári könyvtár. Büfé is nyílt az új szabadidőközpontban. A terveket a Délterv kol­lektívája készítette, na­• • /| társadalmi mun­kaUiil. A kivitelezést a sze­gedi leányvállalat fővállal­kozásában, több közreműkö­dővel végezték. A beruházás költségei (i és fél millió fo­rintra rúgnak. A gyár bri­gádjai is számottevő meny­nyiségű társadalmi munká­val járultak hozzá ahhoz, hogy az új létesítmény idő­ben elkészüljön. A tegnapi avatóünnepsé­gen elhangzott, hogy jövőre tenisz- és tekepályával szán­dékoznak bővíteni az Ikarus szegedi leánvá"- k szabadidőközpontját. B. I. Kiállítás a munkás­mozgalomról „Vihart aratva..." — Csongrád megye munkás­' súgónak élete és harcai t:.1.7 —1945 címmel állandó kiállítás nyílik ma, csütor­| tökön délután 5 órakor a j Somogyi utca 13. szám alat­ti Fekete-házban. A Fekete­I ház első állandó tárlatát ¡Komócsin Mihály, az MSZMP Csongrád Megyei ¡Bizottságának tagja nyitja eg.

Next

/
Thumbnails
Contents