Délmagyarország, 1986. november (76. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-29 / 281. szám

4 MAGAZIN Szombat, 1986. november 29. A mai nap: barátaink ünnepe. Azé a Jugoszláviáé, amelynek bátor és szabadságszerető népeihez mind örömtelibben izmosodó, kitűnő szomszédi kapcsolatok fűzik országunkat. A magyarságnak a délszlávok iránti rokonszenve — nézzünk csak szembe e téren is a történelemmel! — históriailag rövid idő alatt, ráadásul több, kölcsönösen terhes, számunkra szégyenteljes előzmény (hitszegő támadás, újvidéki vérengzés stb.) után jött létre, szilárdult meg. És teremtett számos olyan kölcsönös együttműködési formát, mint például — a Szeged és Szabadka közötti, immáron hagyományos testvérvárosi kapcsolatok jegyében — lapunk és a szabadkai Két oldal elé szerb nyelvű hetilap, a Subotiéke Novine közötti kapcsolat. Még mindössze jó egyesztendős közös múltra tekinthet vissza lapjaink kapcsolata, de bizton állíthatjuk: már nemcsak az előjelek és a kezdetek biztatóak. A kölcsönös rokonszenv, megbecsülés, a kollegiális és jószomszédi viszony éppúgy összeköt bennünket, mint a közös sors, a közép-európai léthelyzet vagy akár a szó: szocializmus. S mindez jóval tartósabban, mint holmi szép szólamok vagy kampányakciók. Ezt a szerintünk mélyen emberi, s a jövőben további nagy reményekre jogosító barátságot kívánjuk demonstrálni most, jugoszláv barátaink nemzeti ünnepén, amikor szerb nyelvű testvérlapunk munkatársainak írásaiból, Szabadka, a Vajdaság és a mai jugoszláv valóság megismertetését célzó információkból készített összeállítást nyújtunk át olvasóinknak. Abban a bizakodó jó reménységben, hogy ami e kél Magazin-oldal elé beköszöntő-bevezetőként íródott, igazából tán azt is tudja jelezni — ami e két oldal fölött magasodik. És ami mindnyájunknak a legfontosabb. DOMONKOS LÁSZLÓ A dolgozók közvetlen hatalma Jajce, a festői boszniai kisváros, az AVNOJ II. ülésének színhelye Az AVNOJ határozataitól a vegyes házasságokig NOVEMBER 29-E A KÖZTÁRSASÁG NAPJA A szomszédos nagyhatalmak évszázados elnyomása és megszállása alatt Jugoszlávia népei a közős hazáról álmodtak — Álmukat, a jugoszláv közösséget a II. világháború legsúlyosabb napjaiban váltották valóra. Jugoszlávia legjelentősebb nemzeti ünnepe november 29-e, a köztársaság napja. Negyvenhárom évvel ezelőtt, pontosabban 1943. november 29-én született meg Bosznia szivében, a festői Jajce kisvárosban az új Jugoszlávia. A II. világháború és a jugoszláv népek nemzeti felszabaditó forradalma javában folyt. Jajce volt az a felszabadított város, amelyben összeülhettek az ország minden tájáról, a felszabadított területekről, a partizánegységekből és a megszállt területeken illegalitásban működő felszabaditási bizottságokból összesereglett küldöttek. A köztársaság alapjairól tehát a népi küldöttek döntöttek az AVNOJ (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) II. ülésén, amelyen sorsdöntő határozatok születtek meg a jugoszláv nemzetek és nemzetiségek jövőjével kapcsolatban. (Az AVNOJ I. ülését Bihacon tartották meg 1942. november 27-én.) A jajcei határozatok közül öt valóban sorsdöntő volt. Az első az a deklaráció, amely szerint az AVNOJ az ország legfelsőbb törvényhozó és végrehajtó szervévé alakul, megalakul az új kormány, a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság, az 1941-ben Londonba szökött és a népet a fasiszta tpegszállóknak kiszolgáltató kormánytól megvonják a hatalmat, felülvizsgálják mindazokat a nemzetközi egyezményeket, amelyeket a menekült kormány kötött meg, és ettől a naptól nem ismerik el a régi kormány által aláirt egyezményeket. A kiáltványban kimondják, hogy Jugoszlávia az egyenjogú népek demokratikus, föderatív élveken alapuló államközössége. A második lényegbevágóan fontos határozat magában foglalja az új népi kormány, az NKOJ (a legfelsőbb törvényhozó és végrehajtó képviselő testület) jogait és kötelezettségeit. A harmadik határozattal megvonják a londoni kormány jogait és megtiltják II. Péter király (Petar Karadjordjevic) hazatérését azzal, hogy a nép a haza felszabadítása után szabadon dönt majd a monarchia kérdésében. A negyedik határozat Jugoszlávia föderativ elveit taglalja. Ebben a határozatban többek között a következőket olvashatjuk: Jugoszlávia népei soha nem ismerték el az ország feldarabolását és a fasiszta imperialisták elleni közös fegyveres harcban arról az elhatározásukról tettek tanúbizonyságot, hogy továbbra is a jugoszláv közösségben kívánnak élni. Továbbá: a jugoszláv népek szuverenitása és a haza bármilyen hegemónia elleni védelme érdekében az országot a föderalizmus elvei alapján Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Crna Gora és BoszniaHercegovina egyenrangú népeinek közösségeként kívánja építeni. Végezetül: a nemzeti kisebbségek Jugoszláviában szintén egyenrangúak. Az ötödik határozattal Josip Broz Titót, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg főparancsnokát marsallá nevezték ki, és megválasztották az új népi kormány elnökévé. Ha jobban szemügyre vesszük ezeket a határozatokat, azonnal kitűnik, hogy az AVNOJ határozataiban nagy figyelmet szenteltek a népek egyenjogúságának és Jugoszlávia egységének. Ez érthető is, ha szem előtt tartjuk a történelmi tényeket. Jugoszlávia népeinek legjelesebb Fiai évszázadokon át az egységes Jugoszláviáról álmodtak, kezdve a török, a velencei, a francia vagy az osztrák—magyar és az olasz uralomtól és megszállástól egészen az*I. világháborúig. Ugyanis a jugoszláv közösségről szóló állam első ízben 1918-ban valósult meg, azonban hamarosan kitűnt, hogy a jugoszláv királyság a munkásosztály és a nemzetek kizsákmányolásán, a haladó eszmékkel és a kommunizmussal való brutális leszámoláson alapul. Az egyenjogú nemzetek és nemzetiségek föderatív közösségének gondolata nem Jajcéban született meg először, hanem még 1935-ben, amikor a jugoszláv kommunisták Titó vezetésével minden erejükkel a nemzetiségi kérdés megoldását szorgalmazták. Ennek a törekvésnek és tudatos politikának, valamint káderképzésnek az eredménye volt az, hogy amikor 1941-ben a fasiszták megszállták Jugoszláviát, majd felosztották az országot a megszálló hatalmak között, Jugoszlávia népe a Jugoszláv Kommunista Párttal az élen fegyvert fogott. A felkelők nem ismerték el sem az ország felosztását, sem a megszállókat. Még mielőtt 1942-ben megalakult volna az Antifasiszta Népi Felszabadító Tanács, a falvakban, a városokban, az akkori járásokban sorra alakultak a népfelszabadító bizottságok... A fogadalom győzelme és az első Szabad választások után Jugoszlávia föderatív köztársasággá alakult, amely célul tűzte ki a szocialista önigazgatás kiépítését. A fejlődés későbbi szakaszaiban tovább csiszolódott a föderáció és a nemzeti egyenjogúság kérdése. Ezekben a folyamatokban vált szükségessé a nemzeti kisebbség fogalmának az eltörlése és a nemzetiség fogalmának a meghatározása. A jugoszláv nemzetek és nemzetiségek élnek az anyanyelvhasználat lehetőségeivel, nemcsak az általános és a középfokú oktatásban, hanem az egyetemi karokon, a sajtóban és a könyvkiadásban is. Ápolják a nemzetek és nemzetiségek kultúráját, hagyományait és szokásait. A többnemzetiségű környezetben, mint amilyen Szabadka is, a környezet nyelveinek oktatása kötelező. Szabadkáit tehát a diákok szerbhorvát és magyar nyelven tanulnak, mert mindkét környezetnyelv ismerete alapeleme az együttélésnek. Ennek a politikának és életmódnak a következménye az, hogy Szabadkán öt házasság közül kettőt vegyes házasságként tartanak számon. IJUBOMIR DJORDJEVIC Az önigazgatás lényege az, hogy a dolgozók közvetítő nélkül határoznak sorsukról és munkájukról. Ugyanez az elv jut kifejezésre nemzetközi szinten, az el nem kötelezettek politikájában. Jugoszlávia népei már a szocializmus építésének korai szakaszában úgy határoztak, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt irányításával egy sajátos kultúrán, történelmen, mentalitáson, népi hagyományokon alapuló szocializmust építenek. Olyat, amelyhez önálló út vezet. A sztálini koncepcióval egyre nyíltabb, egyre gyakoribb volt a nézeteltérés, amely 1948-ban nyílt konfliktusban, a Tájékoztatási Iroda határozata utáni eseményekben kulminált. Ekkor az országra súlyos politikai, ideológiai vádak, gazdasági és katonai nyomások nehezedtek. A nép, a munkásosztály és a JKP, Titóval az élen, nemet mondott Sztálinnak. Jugoszlávia kiharcolta a minden más népre is érvényes önrendelkezési jogát, önállóságát a belpolitikában és minden ország jogát arra, hogy a saját maga által kijelölt úton haladjon a szocializmus felé, hogy a világ országai és a pártok között egyenrangú viszonyok alakuljanak ki. Azokban a 48-as nehéz napokban született meg Jugoszlávia két sajátosságának az alapja: az önigazgatás és az el nem kötelezettség. — A Népközgyúlés előtt ma az a dokumentum áll, amely a szocialista Jugoszlávia egyik legjelentősebb törvénytervezetét képviseli. Ezt kell megvitatnunk. Az állami vállalatoknak és a gazdasági társulásoknak munkáskollektívák általi irányításáról szól ez a törvénytervezet. Ennek a törvénynek a jóváhagyása lesz a legjelentősebb esemény a törvényhozó testületben azóta, hogy a népközgyúlés megszavazta az államosításról szóló törvényt. A termelőeszközök államosításával ugyanis még nem váltottuk valóra a munkásmozgalmi időkből jól ismert jelszót: A gyárat a munkásoknak. Mert a „Gyárat a munkásoknak, földet a parasztoknak!" jelszó nem csupán elvont propaganda. Ennek a jelszónak tartalma és értelme van. Magában foglalja a szocialista termelési viszonyok teljes programját: a társadalmi tulajdon, a dolgozók jogainak és kötelezettségeinek lényegét és ezek szerint meg lehet, tehát meg is kell valósítanunk a gyakorlatban — ha valóban a szocializmus irányvonalán akarunk maradni — mondotta Josip Broz Titó 1950. július 20án, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság (ma Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság) népközgyúlésének ülésén. A törvénytervezetet jóváhagyták, hiszen akkor már több mint száz kollektívában gyakorolták az önA szabadkai szökőkút az újjáépített városközpont ékessége. Kerámiaborítása a pécsi Zsolnay gyárban készült a hetvenes évek elején igazgatást (kísérletképpen) és az eredmények azt mutatták, hogy a dolgozók motiváltsága növekedett, jobbat és többet termelnek. Az önigazgatást hamarosan bevezették az ország valamennyi kollektívájába, az iskolákban, a bankokban, a kórházakban, a színházakban... Az önigazgatás lényege rendkívül egyszerű, mindenki számára érthető: a dolgozók gyűlésén, a munkástanács ülésén és a különböző bizottságok értekezletein a dolgozók a saját történelmi érdekeiket képviselik, és közvetítők nélkül hozzák meg határozataikat, szem előtt tartva az egész ország és a munkásosztály érdekeit. Az önigazgatás elsajátítása és gyakorlati alkalmazása korántsem zökkenőmentes. A gyakran Írástudatlan dolgozókat kezdetben meg kellett tanítani arra, hogy önállóan dolgozzanak és szabadon döntsenek, hogy vállalják a felelősség terhét. Ennek ellenállt a bérmunkások tudata, a bürokrácia és a technokrata erők... Az önigazgatás azonban terjedt és fejlődött. Kezdetben a munkástanácsok a jövedelemnek csak arról a részéről határoztak, amelyet a fizetésekre szántak. Később a döntéshozatal kiterjedt a termelőeszközök és a jövedelem egészére. Az 1974-ben meghozott új alkotmánnyal megalakultak a társultmunka-alapszervezetek, tehát részekre bontottuk az eddigi vállalatokat, mert be kellett látnunk, hogy a nagy vállalatokat (értsd munkaszervezeteket) a dolgozók gyakran nem érzik magukénak, tehát az önigazgatás nem elég közvetlen. Az új alkotmánnyal párhuzamosan alakult meg a küldöttrendszer is. Ha a munkaszervezeteken belül, a társultmunka-alapszervezetek képezik az önigazgatás vízszintes változatát, akkor a küldöttrendszer nem más, mint az önigazgatás függőleges válfaja. A küldöttek ugyanis küldöttségeket alakítanak a munkaszervezetekben és az úgynevezett helyi közösségekben (kerületekben vagy kisebb elszigetelt településeken). Á küldöttségek küldöttei választóikat a községi (városi), tartományi, köztársasági és végül a szövetségi küldötttestületekben képviselik. Az önigazgatás rendszere lehetővé teszi, hogy a jugoszláv dolgozók és polgárok közvetlenül döntsenek nemcsak a munkaformáról, a jövedelem elosztásáról, a különféle juttatásokról, hanem az egész állami apparátus működéséről, a törvények meghozataláról stb. Minthogy a változást, különösen a radikálisai nehéz megemészteni, az önigazgatású küldöttrendszerben sem zökkenőmentes a döntéshozatal. Sok még az akadály, a megoldatlan kérdés. Az út azonban világos és járható, amit mindazok a szakszervezeti és pártprogramok bizonyítanak más országokban, amelyekben kiépültek az önigazgatás elemei. Az évszázados elnyomás, a kizsákmányolás, a fasiszta üldöztetés és a népirtás borzalmai arra késztették Jugoszlávia nemzeteit és nemzetiségeit, hogy megbecsüljék a saját és más népek szabadságát és függetlenségét. Ennek logikus következményeként jött létre 1961-ben Titó, Nasszer és Nehru kezdeményezésére az el nem kötelezettek mozgalma. Ugyanabban az évben Belgrádban megtartották az el nem kötelezett országok I. értekezletét. A mozgalom tagországai a politikai és gazdasági függetlenségért, a nemzetközi viszály békés megoldásáért, a fejlettek és a fejletlenek, illetve a fejlődő országok közötti új gazdasági viszonyokért szállnak síkra. Az el nem kötelezettség ma már jelentős tényező a nemzetközi politikában, sok száz millió ember érdekeit képviseli mind az őt kontinensen. Olyan erő ez, amely történelmi szempontból nem csupán a százötvennél is több tagország számára jelenti a kiutat a válságból, hanem útmutatást mindazok számára, akik aktiv hozzáállással igyekeznek elkerülni a háborút, a fenyegetéseket és az egész bolygót fenyegető atomkatasztrófát. L. D.